A madárcsontú öregasszony felriadt, amikor a szél megzörgette az ablakot. Önkéntelenül az ágy másik oldala felé nyúlt, hogy átkarolja a férjét, de egyedül volt. Már csak a hideg ölelte át. Egyedül volt az emlékeivel. Egyedül egy számára idegen vidéken, idegen házban, megtűrt kitelepítettként, még az élete is idegen volt…

Más életre szánták régen. Más világ volt. Akkor még a Császár és Király uralkodott egy olyan országban, ami már a mesékben sem térhet vissza sohasem. Akkor még nem egy parasztudvaron lakott, hanem egy városi palotában, amit kicsit fellengzősen kastélynak hívtak, egy olyan városban, aminek ma már magyar neve sincs. És akkor nem egy csontos öregasszony volt, hanem legszebb lány, akit a gavallérok és a katonatisztek az utcán a szemükkel követtek.

Mintha tegnap lett volna, amikor egyikük, egy fess százados belépett az ajtón és az apját kereste. Érezte, hogy róla beszélnek, torkában dobogott a szíve, nem tudott a francia regényre figyelni, amit a kezében tartott, évek teltek el, amíg kiléptek apja dolgozószobájából és bemutatták neki leendő férjét.

Élete legboldogabb napja volt. Már nem is emlékezett arra, milyen ügyetlen módon udvarolt neki a férfi, csak arra, hogy látta rajta, hogy olyan ember, akire egész életében számíthat. Mikor elköszönt, azt mondta az apjának: „Ne féltse, vigyázni fogok rá, az én feleségemnek még hideg vízbe sem kell nyújtania a kezét”.

Elmosolyodott az emlékezésen… Itt már hideg víz sincs, amibe a kezét nyújthatná.

Biztos kiment a kútra, hogy előkészítse neki a vizet a mosakodáshoz. Csak ott lehet, mást nem jelenthet az üres ágy.

Régente bezzeg… szerelemben éltek, de hát Istenem, katonatiszt volt, férfi volt, ha néha később jött haza, nem kérdezte kivel és mivel töltötte idejét.

Boldogok voltak, három gyermekük is született, két fiú és egy leány. De aztán 14 nyarán megkezdődött a Nagy Háború és a férfi elment harcolni az oroszokkal. Csak néha-néha látogatott haza, fáradt volt a szeme, már nem bolondozott, s csak arról beszélt, hogy ha egyszer vége lesz, egy jobb világ jön, jobb világnak kell jönnie, mert még egyszer nem arathat így a halál.

Ő meg őrizte az otthont erre a várva várt jobb világra.

Naponta sétált a gyerekkel az utcán, de mindig lesütötte a szemét, mert egyre több asszony jött vele szemben feketében.

És 1918 csatakos őszén a férfi hazaérkezett. Nem számított, hogy körülöttük minden összeomlott, hogy a csehszlovák katonaság napról napra közelített, ő csak arra tudott gondolni, hogy már nincs háború, már nem kell elmennie a férjének, együtt lesznek és élnek, mert bármi is lesz, nem válnak el többet egymástól.

Nem sokáig tartott a remény. Mert a város utcáin új egyenruhák jelentek meg, az épületekre új zászlót tűztek, a hivatalokba új közigazgatás költözött, az új hatóság képviselői kopogtattak az ajtajukon és elvitték a férjét, nem tudni mennyi időre és hova…

Már besütött a nap az ablakon és az asszony végignézett a szobán, a kis birodalmukon. Vályogfalak, tisztára meszelve, egy-két megmentett bútor, pár láda… Amikor megérkeztek, úgy érezte, itt nem lehet élni, hogy összeomlott a világuk, most már örökre. De volt erejük, a férfiak a gazda segítségével rendet raktak, kitakarítottak, virágokat ültettek, s otthonná vált az udvarnak ez a sarka. Csak egy dolog nem változott: ahogy akkor sem tudta hol van a férje. De ahogy akkor visszatért, igaz, csak évek múlván, most is vissza fog jönni…

Visszajött, de az már nem ugyanaz az ember volt. A Háború is megviselte, de katona volt, a halál természetes volt számára – de az, hogy összeomoljon minden, amiért élt és az, hogy ártatlanul vád és indok nélkül bebörtönözzék, megalázzák, megmagyarázhatatlan volt. Hiszen eddig csak a bűnösöket csukták börtönbe.

Fásulttá és töprengővé vált. Egykedvűen nézte, hogy a gyermekeit, mert továbbra is magyarul akartak tanulni, kiutasították az osztályteremből és egy raktárba küldték a többi kitartó gyerekkel. Fásultan nézte, ahogy házukat elárverezték, mélyen áron alul értékesítették, ingóságaikat beládázták, s amikor a Budapestre induló hajóra léptek, mintha a szívét hagyta volna a szülőföldjén. Csak annyit mondott, kis reménykedéssel a hangjában: legalább újra magyar katona lehetek és egy nap úgy fogok visszatérni.

Amikor megérkeztek Budapestre, az a város már nem ugyanaz volt, ahová utoljára rokonlátogatóba mentek. Magyarnak lehetett lenni, nagyon is, de a hivatalnokok sajnálkozva tárták szét a kezüket, sajnos nincs semmilyen állás, lakást nem tudnak adni, sok a menekült… Végül a rendőrségnél kapott állást, olyat, amit pár éve még megvetéssel utasított volna vissza, a bútorokat egy-két kedves emlék kivételével eladták és a város környékén tudtak egy kis házat venni…

A bútorok, gondolta és körbenézett. Még jó, hogy csak annyi maradt, amit azon a hajnalon, amikor el kellett hagyniuk az otthonukat újra, ráfért a teherautóra. Legalább ennyi megmaradt az elsüllyedt gyermekkorából.

A gyermekkor… Amikor a sajátunkat elveszítjük, akkor tudjuk átadni másoknak. A gyerekekben volt minden örömük. A fiúkat hadapródiskolába adták, hogy egyszer, egy „szebb jövőben” apjuk nyomdokaiba léphessenek, a lányt is iskolába küldték, hogy megálljon majd a saját lábán… 

Lassan kikelt az ágyából és megmosakodott. Az az áldott ember mielőtt kiment volna a földekre, bekészítette neki a mosdóvizet, csendben, nehogy megzavarja az álmát. Élvezte, ahogy öreg bőrére permetezte a friss kútvizet, mintha az elmúlt évek minden szennyét letisztította volna róla.

A férje látszólag teljes életet élt: volt családja, gyerekei megindultak az útjukon, volt állása, volt háza… Mégse tudott megbékélni, az elveszett élete, a megaláztatása állandóan feszítette, s kereste a bűnt, ami idáig vezetett. Sokszor beszélt arról, hogy még a régi világban, hogyan lenézték, ő és a többi úgynevezett „úriember” a tótokat.  Hogyan viccelődtek velük és rajtuk, megalázóan nagylelkűsködve velük. Hogy jogos a tótok bosszúja, hogy megalázták őket és elveszítették mindenüket. És ha egyszer „visszatér a Felvidék”, akkor egy új, igazabb világot kell ott teremteni.

Aztán jöttek a Bécsi Döntések, visszatért a Felvidék magyar lakta déli része és Ruténföld s bár nem jött el az a bizonyos igazabb világ, nagyon büszke volt a fiaira, akik részt vettek a bevonulásban. Észak-Erdély visszacsatolása, a Délvidék visszatérése… és jött 1941. Az egész csak egy huszáros kalandnak indult, a közvélemény arra számított, pár héten belül diadalmasan elérik Moszkvát, de a férje csak egyre azt mondogatta, hogy ezt a háborút csak elveszíteni lehet. Sokáig tipródott, aztán kérte a reaktivizálását. Mert ugye a férfibecsület, a kötelesség…

Igen a kötelesség. Itt a pusztán nincs háború, csak kötelesség. Felöltözött, már semmiben sem különbözött a falubeliektől és dolgozni kezdett. Már talán neki sem kellene, elég idős hozzá, hogy megéljen kegyelemkenyéren is, de méltó akart lenni a férjéhez, aki még nála is öregebb, de most is a földeken dolgozik. Máshol nem lehet. Egész nap ez a gondolat hajtotta: hogy ha már nincs se kastély, se ház, de a férjének ne kelljen szégyenkeznie miatta.

Néma lélekkel kapált a gazdasszonnyal a kertben.

- Ha meg jön a fia… lenne egy kis javítanivaló a házban. Tudja, mi nem értünk ezekhez…

Elmosolyodott magában. Igen, a szemükben, ha valaki katonatiszt és a városból jön, értenie kell mindenhez. Mert hiába telepítették ki őket, vették el mindenüket, hiába húzzák velük együtt az igát, még mindig felnéznek rájuk, ők még mindig „urak”.

Szó nélkül bólintott. Majd szól a fiának és este megszereli. Ügyes fiú, mindig feltalálja magát.

Két fiuk volt, mind a kettő katona. Az idősebbik megsebesült, a kórházban volt, amikor bevonult a szovjet. Szerencséje volt, egy emberséges orosz tiszt kezébe került, aki úgy kezelte, mintha önként lépett volna át, s a tiszttársaival szemben nem vitték el. De a fiatalabb az utolsó pillanatig, májusig harcolt, el is vitték Szibériába. Évekig nem hallottak felőle, csak a hit maradt.

Véget értek a harcok Magyarországon, de az igazi béke nem köszöntött be. Lassanként szűkült a kis világuk, férjét, fiát, lányát elbocsátották, „B-listázták” már csak a házuk falai között voltak szabadok. Aztán ez is véget ért: két ismeretlen csöngetett az ajtón, hogy másnap hajnalban indulniuk kell… Meg sem lepődtek, már régen felkészültek erre. Az értékeiket, már ami maradt még, az ismerősökre bízták, összeállították a fejenként ötven kilós csomagokat, kitakarított és szépen felöltöztek, úgy várták a hajnalt az asztalnál ülve. Szerencsére a lányuk már a férjével lakott, így rá nem vonatkozott a kitelepítés.

Érezte, fogytán van az ereje, leroskadt a fa alá. Az asszony ijedten szaladt oda hozzá, megitatta a korsóból és olyan gyöngéden fogta meg a kezét, mintha a saját beteg kislányát pátyolgatná.

Lassan elfogytak az emlékek…

A kétségbeesés, amikor meglátták az új lakóhelyüket. A szégyen, amikor rádöbbent arra, hogy amit ő pokolnak gondolt, az a házigazdáik élete volt, amiért keményebben megdolgoztak, mint ő bármiért életében. Végül a szeretet, amivel mindennek ellenére fogadták őket. Mintha még mindig a régi világ lenne, ahol egy „parasztnak” megtiszteltetés, ha egy „úr” meglátogatja – nem pedig földönfutók és nincstelenek érkeztek volna, ahhoz, akinek van még valamije.

Tulajdonképpen boldogok is lehettek volna. A kicsiny dolgok öröme, hogy van egy ágy, ahol lefekhetnek, hogy van víz, amit megihatnak, hogy ha nem is laknak jól, de éhen sem kell halniuk, betölthették volna őket – de nem. Mert a fiú, aki sohasem tudta megbocsátani magának, hogy tiszttársai közül egyedül ő maradt életben, húgával együtt kémkedési ügybe keveredett, újra dörömböltek éjszaka az ajtajukon, mert már nem csak a szó, de gondolat sem lehetett szabad… A bíróság előtt semmit sem tagadtak, mintha büszkék lettek volna arra, hogy végre valamit tehettek a Gonosz ellen.

Két halálos ítélet. Nem tudta elhinni, talán ha nem lett volna a férje, akiben tartania kellett a lelket, biztos összeroppant volna… Élete legfeketébb napja volt, amikor megjött a számla a hóhér fizetségéről. Attól kezdve rettegve várta minden nap a postást; mikor hozza meg az újabb értesítést, most már arról, hogy a lányt is kivégezték. Csak a férjével tartották egymásban a lelket.

Csak feküdt tehetetlenül, behunyta a szemét, mint aki már nem kíváncsi a jelenre, csak a múltra. Csak annyit érzett, hogy erős férfikarok felemelik és beviszik a házba és ágyba fektetik. Csak a fia lehetett, a férje már nem bírja el, már nem tudná úgy felkapni, mint azokban a boldog időkben, amikor még a felvidéki házukban éltek…

A fiú, a kisebbik, a „maradék”… Amikor már úgy tűnt, minden elveszett, egy nap egy rongyos alak állt meg az ajtóban. Csont sovány volt, a ruhája szakadt, egy öreg zsákban mindene, de élt! És vele visszatért az élet. Újra kicsinosította az udvart, virágokat ültetett, együtt dolgozott az apjával, s esténként az asztal mellett férfi módra beszélgettek.

Így éltek ők valahol a világvégén, egy világ emlékével, ami már örökre véget ért.

Már alig érzett valamit, szemei bezáródtak, érezte örökre… Latin szavak töredékei, balzsamcseppek a bőrén. És egy kéz, ami az ő kezét szorítja. Tudta, végre hazaért a férje.

A temetés után, csendes férfiszertartással a fiú és a gazda leültek a tornácra. A fiú, valójában már meglett férfi, a cigarettatárcájáért akart nyúlni, de már csak a gyűrött papírdobozt találta; két napja adta el, hogy legyen pénze méltóképpen elbúcsúztatni anyját. Némán szívták a karcos cigarettát, majd a gazda megszólalt:

- Jó ember volt az édesanyja.

- Igen.

- Mindent elveszített, mégis erős lélekkel viselte. A házát, a megélhetését, a gyerekeit… A férje mikor halt meg?

- Még a háborúban. De jobb is, hogy nem kellett ezt látnia. Sokszor nem értettem, hogy anyámnak honnan volt ereje mindehhez, soha nem panaszkodott. Mintha valaki mindig mellette lett volna. Soha nem tudjuk meg. Jó éjt, hosszú volt a nap.

- Adjon Isten jó éjszakát.