Becsületes ember vagyok, magam hatalmát jóemberek megrontására soha nem használtam. Hanem az a Másik! Lopott, csalt, hazudott és még ölt is. Mindezt az én nevemben tette. Most eljött az ideje a békének, az egyensúlynak. A halálnak. Meg kell ölnöm, hogy élhessek!  

1.

Ideges szellőrebbenés szalad végig az erdőn, a zörgő leveleket szerteszét hurcolja. A fekete égből nehéz cseppek hullnak, csapódnak a földbe. Lekopaszított, őszi fák nézik a fáradtan gyalogló, katonaruhás csapatot. Ketten idősebbek, botra támaszkodva vánszorognak. Hárman fiatalabbak, de ezek is halálosan kimerültek, és erősen meggörnyednek a vállukat nyomó súlyos hátizsákok alatt. Burzu felől jönnek, a régi csapáson, időnként riadtan ide-oda pislognak, kapkodják a fejüket. Menekülnek az oroszok elől. Mellettük lépdel egy civil ruhás ember, bizonyos Hajdú István: helybéli halász, aki útközben csatlakozott, és felajánlotta, hogy biztos helyre viszi őket. Hajdú uram gyors beszédű, kapkodó mozdulatú, folyvást idegeskedő, de jó szándékúnak tűnő útitárs. Látszik, nem tudja még, mikor milyen döntést hozzon: nem szívesen segít a törvénytelen úton járóknak, de ott sem mer maradni, ahol már nagyon jár a golyó.

Csakhamar a falu határához érnek, és a régi vízimalom felé veszik az irányt. Legalább száz éves, lepusztult épület. Ajtaja, ablakai korhadtak, a fogaskerekek rozsdásak. A patak, mely valaha táplálta, majdhogynem kiszáradt, medrében susogó nádas nő. Amikor az udvarra lépnek, Hajdú István hirtelen megtorpan, mintha mellbe vágták volna. Egy percig csak áll, nem bír mozdulni. Aztán fojtottan kinyögi:

– Nem lesz jó! Nem mehetünk bé a malomházba! Ott az istálló, jobb lesz abban megaludni!

– Ugyan miért? – kérdezi az egyik fiatal katona.

– Kísértetek laknak itt, és ellopják az őket háborgatók lelkét!

Belátják, kár vitatkozni a babonás halásszal, meg rájuk is szakad az eső, így szó nélkül behurcolóskodnak a melléképületbe. Erős, egészséges, téglából húzott építmény ez. Aki itt élt, jómódú gazda lehetett, ha ilyenre futotta neki. Tüzet gyújtanak, esznek. Hallgatják az esőt, beszívják a kintről beszivárgó fanyar földszagot. Kisvártatva megszólal a legrangosabb, mosolygós szemű, őszülő szakállú katonatiszt:

– Hogy is van ez a kísértethistória, Hajdú uram?

Amaz nem válaszol azonnal, előbb elfogadja a feléje nyújtott cigarettát, rágyújt, egyet-kettőt szív, kifújja a füstöt, és csak azután kezd mesélni:

– A nagyapámtól hallottam ezt a történetet, aki az ő nagyapjától hallotta. Itt születtünk, ebből a faluból származik a családunk. Régen, nagyon régen idejött egy tudós molnár. Éjjelente bezárkózott a malom mögötti műhelybe, és mindenféle különös szerkezetek, masinériák készítésével foglalatoskodott. Ezeket a csudálatos, titkos gépeket nem mutatta meg soha senkinek. Egyszer egy olyan malomkereket épített, hogy az még akkor is forgott és dógozott, mikó’ a patakból kifogyott a víz! Elmagyarázta, hogy villámláskor meghasad az ég boltozatja, és akkor nagy erők jönnek abból a mögötte megbújó, fényes „igazi égből”. Ez az erő mozgatta a malomkereket. No hiszen, akkoriban nem tudták még mi az elektromosság, és azt hitték, varázslóember a molnár! Féltek is tűle, de becsülték is a faluban. Patkányküldéssel is foglalkozott. Amikor hítták férget irtani, úgy el tudta hajtani a patkányokat, hogy mindig busásan megfizették, és meg vótak vele elégedve. De amikor ezt csinálta, az egész ház népét elküldte hazulról, nehogy meglessék a tudományát! A malmot is úgy el tudta állítani, hogy nála lehetett a legfinomabb őrlésű lisztet kapni. És szeretett mulatni! Szüretkor gyakran ment a szomszédok borospincéibe, és bűbájos mutatványokkal szórakoztatta őket. Eltűntetett embereket, de fertályóra múlva vissza is varázsolta őket. Vót egy régi órája, azon megnyomott egy gombot, és asszonta: Itt az idő! Akkor újra előkerült az elvarázsolt ember, és mindenki nevette, hogy nem emlékezett semmire, és úgy hitte, egyetlen perc sem telt el. Egyszóval a molnár élő és holt dolgoknak parancsolt, és hatalma volt az idő felett!

Sokat gondolok arra, hogy mi lenne, ha minden örökké így maradna. Ha meg tudnám állítani az időt, örökké boldogok lehetnénk! De ez a lány sok mindent másképp lát, és én éppen ezt szeretem benne! Néha bejön a műhelyembe, beleszagol az üvegekbe, megkóstolja a teákat.

– Mi ez a keverék? – kérdi.

– Ha ezt iszod, mindig fiatal maradsz – felelem.

– Mi értelme annak? Ahhoz, hogy bölcsebb légy, öregedned kell.

Ezzel az igazsággal nem lehet szembeszállni. Most is itt áll mellettem, és figyeli, ahogy a következő találmányon dolgozok.

– Mit csinálsz?

– Lélekládát.

– Az mi?

– Olyan koporsó, hogy aki abba belefekszik, egyből életre kel.

– Ilyen nincs! – húzza össze a szemöldökét. – Aki halott, az végleg halott! Holtak a holtakkal, élők az élőkkel. Ez a természet rendje!

Lehajtom a fejem, és nem szólók egy szót sem. Nem mondhatom meg neki, hogy éppen miatta készítem a Lélekládát, mert azt álmodtam, meghalt. És semmiképpen nem akarom őt elveszíteni!

2.

– A felesége… Az egy vadlány vót. Igazi, erdei lány. Szép hosszú hajú, meztelenül járó. Néha lejött a patakhoz feredni, inni. Azt beszélték, vízi boszorka vót, sokszor elitta a malom alól a vizet. Ha lejjebb úszkált a folyón, és a halászok meglesték, bosszúból megkötötte a csónakjukat, vagy elkergette a halakat. Nem lehetett vele packázni! Egyszer meglátta a molnár, és beléhabarodott. Hosszan törte magát, hogy megfogja, magához csalogassa. Tejet, friss gyümölcsöt hagyott a tornácon, amely rendre eltűnt. Legutoljára aztán cifra ruhát, piros csizmát tett ki, s azokat a lány magára húzta. Teljesen a házhoz szelídült, csakhamar a molnár felesége lett. Mivel azelőtt az erdőben élt, tűzhelyet nem ismert, kenyeret sütni nem tudott. De szépen lassan kikupálódott. Annának hítták. A molnár addig örökös magányban élt, csuda-titkok fürkészésével töltötte az idejét, és a népek úgy hitték, ezután majd másképp lesz. De a házasélet csak még jobban megbolondította, egyre több időt töltött a műhelyben, még szenvedélyesebben építette azokat a furcsa gépeket. Soványodni, betegeskedni kezdett. Hetvenhétféle hideglelés vett rajta erőt. Sokszor ment hozzájuk a Bába Mári. Ez egy vajákos asszony vót, és hamarosan azt mondta, elvágta a molnárt a halál, nincs már neki sok hátra. Szeptemberi éjszakán történt… Lehullt egy csillag, és Mári kijelentette: „Meghótt a molnár, s nem a maga halálában hótt meg, hanem valami átok sújthatta!” Mentek a népek részvétet nyilvánítani, de Anna asszony nem engedett bé senkit, váltig hajtogatta, hogy él az ura, csak beteg. Három nap és három éjjel nem gyúlt tűz abban a malomban. Aztán, a harmadik nap éjszakáján egyszer csak világosság lett, nagy zaj keletkezett. Nem lehetett tudni, hogy a varázs-masinák zakatolnak-e, vagy az ördög veszekszik a molnár lelkéért, mert megfakadt a vihar, és hatalmas, dörgő istennyilák szaggatták keresztül-kasul az eget. Másnap reggel pedig, mindenki legnagyobb megdöbbenésére, megjelent a molnár a falu központjában.

Éjszaka van. Régóta nem jártam odakint ilyen nagy sötétségben. A holdat felhők takarják, alig ad valami fényt. Megyek az úton, és Ő jön utánam. Akármikor megfordulok, nem látok mást, csak egy nagy fekete árnyékot. „Mit akarsz?”, kiáltom, és a hangom idegenül visszahangzik a fák között. Ő nem válaszol, csak ziháló lélegzetvétele hallatszik. Tudom, hogy a vesztemre tör. Futásnak eredek, és végig magam mögött hallom. Nem merek többé megfordulni, szembenézni vele. Mormolom a varázsigéket, hogy elküldjem a Gonoszt. De most nem használ semmi, ez az Erő nagyobb nálam. A folyóhoz érünk. Átszaladok a hídon, de az a Másik a vízen erről marad. Sokáig nézzük egymást, de én csak homályos, fekete körvonalait látom. Most nagyon félek, mert tudom, érzem: a Halál elől futottam.

– Bába Mári szellemet kiáltott, rosszul lett, az állította, gonosz praktika az egész. De Anna elment hozzá: vitt neki tyúkot, tojást, lisztet. Mondott valamit neki, amit Mári később elmesélt az én ükanyámnak, és onnan tudom. Anna előadta, hogy az ura karácsonykor született, és az anyja sokáig szoptatta, mert igen vézna vót. Aztán azt mondta a nép, hogy csuda-gyerek, meg hogy rontani tud a szemivel. Tizenöt évesen egyszer csak úgy érezte, el kell mennie otthonról. Három napra elrejtőzött, elment belőle a lélek. Mikor felébredt, tudománya vót. „Hát ezért gondoltam” – sírdogált Anna Márinak –, „hogy talán most is ez a helyzet. Hogy csak elküldte a lelkét, és pár nap múlva újra magához jön. Lám, jól gondoltam, mert így is lett…” Mári örvendett az ajándékoknak, és megígérte, hogy megtartja a titkot. Nem is mondta el senkinek, csak az én ükanyámnak. Minden esetre, elhíresztelték, hogy a molnár hosszú, nehéz betegségen esett át, és majdnem belehalt. Attól kezdve, a molnár eljárt mindenhová: boltba, piactérre, szomszédokhoz. De az elméje nem vót már ugyanolyan. Mert alighogy elment valakitől, máris visszajött, és úgy beszélt, úgy cselekedett, mintha akkor járt vóna ott először. Aztán elkeveredett helyekre, úgy, hogy nem tudott magáról semmit. A régi mesterségéhez sem értett többé. Eleinte mindenki csodálkozott, aztán elfogadták. „A betegség”, mondták, és aztán nem törődtek többé vele. De Anna asszony elment néha az öreg Márihoz tanácsért, és sokat mesélt neki a házaséletükről. Aggódott az ura miatt, „mert” – asszonta –, „nem ugyanolyan az ura, mint azelőtt. Valami megváltozott benne.” Hát idegenné lettek a saját házukban.

Ketten vagyunk, és nem tudom, nem bírom elmondani senkinek. Az a Másik beköltözött a házamba, ellopta az életemet! Azon az éjszakán történhetett, amikor Anna azt hitte meghaltam. Kivitt, és belefektetett a Lélekládába. De az még nincs kész, még nem működik! Talán soha nem is fog. Mégis… Valamiképp visszajöttem. Csakhogy rá kellett jönnöm: én már sehová sem tartozom. És ez rosszabb, mint a halál. (…) Látom, hogy a Másik bántja az én Annámat. Éjjelente kínozza, napközben pedig úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. A bosszú, a harag percről percre megkeményíti a szívemet. Érzem, az összecsapás elkerülhetetlen. Megvárom, míg kimegy megetetni a jószágot. Mögéje kerülök, megütöm a fejét, elkergetem. Hát sikerült! Minden visszaállt a régi kerékvágásba, Annát ismét mosolyogni látom!

– Igazán te vagy? – kérdezi.

– Igen. És itt is maradok!

De a boldogágunk csak rövid ideig tartott. Mert a Másik ma reggel visszajött, és valamiképp meg is erősödött. Most nekem kell elmenni.

3.

Egy árokban fekszem. Mellettem Kovács Imre, honvédtársam. Februári, csípős hideg van, és egy Sztrigy nevű folyócska partján táborozunk. A Piski dombok fenyegetően meredeznek körülöttünk. Beszélünk mindenféléről, legfőképpen a Gálfalvi győzelemről, meg arról, hogy áruló-e Görgey. Valami megmozdul, nyugtalanság zaja rohan végig az emberek között. Kiáltások és lódobogás foszlányait hozza felénk a szél. Harc lesz. Imre azzal viccel, hogy érzi az osztrákok szagát. Nevetünk, de belül mind szorongunk. Iszonyú ordítozás hallatszik:

– Árulás!

Megismerem Kemény Farkas hangját. Egyenesen odavágtat hozzánk. Véres a feje és a karja. Megáll előttem, meredten rám bámul, és felkiált:

– Itt az áruló! Fogjátok meg! Lepaktáltál az osztrákokkal, te patkányember, most megfizetsz érte!

Kiáltok én is, magyaráznám, hogy nem értem, mit beszél, de hangomat elnyomja a puskaropogás, golyófütyülés, és bajtársaim öklének tompa pufogása. A földre kerülök, a szám megtelik vérrel és latyakos hóval. Istentelenül vernek, nem hagynak szóhoz jutni. Majd egy pillanatra abbahagyják, és Bem apó hangját hallom:

– Mi történt?

– Leszorítottak minket a piski hídról! – magyarázza Farkas lelkesen. – De a füzesekből ágyúval is lőttek ránk, aztán vissza kellett fordulnunk. Amikor a híd feljárójához értünk, ott álltak az osztrákok fehér kendővel. Tárgyalni akartak! Felmentem a hídra, erre megkérdezték, én vagyok-e Bem tábornok! Azt mondtam, igen, erre nekünk jöttek! Csapda volt az egész, és az osztrák tiszt mögött ott állt ez a ganéj, és röhögött a markába! Amikor szétvertük őket, bemenekült a füzesbe! Arra is gyáva volt, hogy harcoljon! Nem is értem, hogy mert ide visszajönni!

Bem apó megkérdezi, mit tudok felhozni a mentségemre. Nem válaszolok. Nincsen semmi mondanivalóm. Tudom, hogy nem én tettem, hanem Ő. Tűröm, hogy megkötözzenek, félredobjanak, mint egy rühes kutyát. Majd később elszámolnak velem, most császáriakat kell verni. A düh, az elszenvedett igazságtalanság feszíti a fejemet. Odakinn van valahol a Másik, és megint abban mesterkedik, hogy tönkretegye az életemet! Nem elég szorosak ezek a kötelek, könnyen kiszabadulok. A tábor üres, csak néhány őrszem maradt itt. Keserű dolog ez: saját barátaim fordultak ellenem! Futok a domboldalon, a bokrok között. A harcba nem ugorhatok, mert vagy az osztrák, vagy Keményék vágnának le. Rettenetes ez a tehetetlenség. Látom, hogy az ötvenötösöknek elfogyott a muníciója. A bihari lovasok megzavarodnak, éppen visszafordulnak. Szétesik minden! Most jönnek Puchnerék, támadnak az osztrákok! Istenem, elveszítjük a hidat! Megint megtörténik velem: ösztönösen énekelni kezdek! Berepül ez a furcsa erő a számba, és akkor pörög a nyelvem. Az elmém nem tudja, mit és hogyan mondok, olyan, mintha a szám külön életet élne. Ezt éneklem: „remegj föld, zúgjál szél, dagadj folyó, és jöjj segítőm, ide a világ közepibe! Ahogy növekedj, úgy gyarapodj, megtartsd enyéimet, veszejtsd ellenségem! Cselekedd parancsom, csak most ne hagyj cserben! E földet vérrel virágoztasd, halállal gyümölcsöztesd!”

Duzzad a Sztrigy, és pillanatok alatt kiönt. Jönnek a patkányok, hátba támadják az osztrákokat. Harapják, marják őket. Bem apó csapatai ott elől, nem tudják, nem láthatják, hogy én mit művelek a dombok tövében. Annyi patkány és más rágcsáló zúdul a mezőre, amennyit ezek a szerencsétlenek soha életükben nem láttak! Most az osztrákok zavarodnak össze, némelyek a duzzadó folyóban fuldokolnak, mások rettegve menekülnek a vérszomjas kis állatok elől. Már meggyengült az ellenség, nem tud ártani a magyaroknak!

Lassan lemegy a nap, és boldog vagyok, mert győztünk. Bár nem tudják, mit tettem értük, és még mindig árulónak hisznek, én büszke vagyok, hogy közéjük tartozom!

***

Majd százötven éve járjuk a világot. Egymás nyomában loholunk, de amikor közel jutnék hozzá, mindig kicsúszik a kezemből. Ha felépítek valamit, ő lerombolja. Ha megszeretek valakit, ő elpusztítja. Nem öregszünk, nem fáradunk, örök körforgásban rójuk az utat. Elvadultam, nem megyek az emberek közé. Mégis… Vágyom arra, hogy védjem, őrizzem a világot a Másiktól. Mert ki tudja, milyen gonoszságot forgat a fejében!

Most is itt vagyunk mind a ketten. Tudom, hogy készül valamire, és szeretném megakadályozni! Nagy a tömeg, zsibongnak az emberek, mozognak jobbra-balra, és én csak libbenő nadrágszárát látom. Folyton elszökik előlem. Követem, ha kell a Pokol fenekére is! Meg kell tudnom a terveit! Figyelem az embereket, várom, hogy megpillanthassam közöttük az Ő arcát. Ha megtalálom, végleg leszámolok vele! Kizökkenek, mert Danilo barátom hátulról átölel, és inti, hogy kövessem, mert olyan helyet tud, ahonnan jobban lehet majd látni az arra elhaladó hercegi párt. Engedek a kérésének, elindulunk.

A Ferenc József utcában járunk, és egyre nehezebben megy az előrehaladás a zsúfolt járdán. Befordul egy gépkocsi, a tömeg éljenezni kezd. Lefékez. Megáll az idő, mindent lelassulva, hihetetlenül tisztán érzékelek. Látom, ahogy agy ember odalép a kocsihoz, fegyvert ránt, és lő. Egy rendőr meg akarja fogni a karját, de abban a pillanatban megjelenik Ő, és félrelöki a rendőrt. A merénylő további lövéseket ad le, azt is látom, hogy a kabátjából bomba esik ki, de nem robban fel. Szédülök, és kiver a hideg veríték. Semmit nem tehetek! A Másik ott áll, és önelégültem rám vigyorog. Gyenge vagyok, most nem tudok szembeszállni vele. Elfordulok, hogy ne lássam szúrós, fenyegető tekintetét. Hát így kezdődött az első nagy világégés, itt Szarajevóban.

4.

– Aztán mi történt Annával és a molnárral? – Hajdú István összerezzen, felriad a bóbiskolásból. Elállt az eső, vastag szalonna illat terjeng a levegőben. A katonák előveszik utolsó, féltve őrzött tartalékukat, és egy nagy szeletet lekanyarítanak a mesélőnek. De a halász csak inti, hogy nem kéri, inkább a cigaretta után nyúl. Megszívja, és lassan, nagyon lassan kifújja a füstöt.

– Egyre csak rosszabbodott minden. Anna asszonta, az ura megbolondút, a molnár viszont úton-útfélen a feleségét szidta. Megfenyegette, hogy visszazavarja az erdőbe, a vadak közé, mert nem tudott neki gyermeket szülni. Tán még verte is, úgy mondták. Aztán egy napon Bába Mári kiment az erdőre gombát szedni, és megtalálta Annát. Felakasztotta magát a szerencsítlen az öreg tölgyfára! A molnárt azután nem látták többé, de az én ükapám úgy mesélte, valami rontás lett rajta, mert évek múlva megjelent a malomban, úgy, mint mikor elment: semmit nem öregedett! Szellem vót, vagy mifene, úgy magyarázták a népek. Olyankor mindig villámlott, meg kiöntött a patak. Patkányok lepték el a falut, és csak akkor mentek el, mikor a molnár is eltávozott. Elátkozott ez a hely!

Megelégelem a dolgot, és felállok. Amúgy is zavar már ez az új találmány, viszket alatta a bőröm. Lassan lehántom az álarcot, és a földre dobom. A többiek tátott szájjal bámulnak, aki eszik, annak kifordul a szájából a drága szalonna. Már bizonyára észrevették a kettőnk közötti hasonlóságot, mert a képükre van írva a rémület. Le sem veszem a szemem Hajdú Istvánról, úgy szólok hozzá:

– Jól elmondtad, látom, hogy minden részletre emlékszel! Csak egyet nem tudsz jól: te vagy a szellem, nem én! Te jársz ide vissza embert, állatot rontani! Gyere, végezzük el a dolgot!

Keserű vigyorra húzza a száját, és feltápászkodik. Előre szegi az állát, és látom, készen áll a küzdelemre. Egyszerre megértem: ellenfelem azt hiszi, hogy ő az igazi, és én vagyok a Másik! A döbbenettől szóhoz sem jutok.

– Velük mi legyen? – mutatok végül a bajtársaimra. Akkor látom, hogy már mind halottak. Csak annak örülök, hogy nem kínozta őket sokáig, mint szokta, hanem hirtelen szippantotta ki belőlük az életet. Persze, hisz siet ő is. Meg akar szabadulni tőlem.

Bemegyünk a malomházba. Minden olyan, mint százötven évvel azelőtt. Egymásnak esünk, küzdünk becsülettel. Most tényleg vége lesz, tudom, érzem, hogy Ő is akarja. Reng a föld alattunk, meghasad az ég. Már nem tudom eldöntetni, hogy a mennydörgést hallom, vagy a közelgő oroszok tankjait. Szédülök, és nyelem a saját vérem. Sajog mindenem. Próbálom a varázsigéket, de hasztalan, mert ő is tudja, ugyanazokat mormolja. Egyformák vagyunk, mi ketten, Ő ugyanúgy szenved, mint én. Már kissé sajnálom is, de tudom, nem engedhetem meg a gyengeséget, tovább kell harcolnom vele a végéig. Eszembe jutnak dolgok abból a nagyon távoli életemből: a patak illata, amikor először idejöttem, az eltüntetett emberek a falusi mulatságokban, a szomszédom pincéjében érő bor íze, a forgókerekek, az órám, amit az apámtól kaptam, és az idő, amit sosem tudtam megállítani… Miért kellett nekem az a Lélekláda? Mi haszna volt a sok összegyűjtött bölcsességnek? Anna! Anna! Már alig tudom magam elé idézni az arcát. Minden nagyon sötét lett. Holtak a holtakkal, élők az élőkkel. Ez a természet rendje! Most nagyon fáradt vagyok, pihenni szeretnék. Igen, így lesz a legjobb. Talán három nap múlva… Lehet, újra felébredek…