Trixivel feltérdeltünk az ülésre, és úgy nyújtogattuk előre a nyakunkat, hogy minél jobban lássunk. Lélegzetvisszafojtva figyeltük Felixet, amint odament a nőhöz, és lehajolva hozzá a pulzusát vizsgálta. Óvatos volt, és roppant körültekintő, mégis óriásit hibázott, mert a nő hirtelen feléledve, a semmiből előrántott egy fegyvert, amit azonnal a fejéhez is nyomott. Közben pedig még fekve felemelte a lábát, és akkorát rúgott sofőrünk ágyékába, hogy az azonnal összerogyott belé.

Szinte ezzel egy időben a limuzin ajtaja is kinyílt, majd egy huszonéves srác ugrott be mellénk, száján egy kaján vigyorral.

Trixi felsikoltott az ijedtségtől, az én torkomon azonban egyetlen hang sem tudott kijönni, csak bámultam rémülten.

A fiú ekkor ránk szegezte a fegyverét, és rágógumin kérődzve tartotta hol Trixi fejéhez, hol az enyémhez. - Nocsak! Nocsak! Egyszerre két ilyen szép példány, ez aztán a siker! - Hangja teljesen nyugodt volt, csupán a rágó mozgása jelezte, hogy benne is van feszültség. - Ha megnyikkantok, lövök. Világos?

Bólintottunk, főleg én, mivel nem kellett zseninek lennem ahhoz, hogy kitaláljam, én csak egy felesleges kolonc vagyok, aki ha nagyon útban van, akár meg is ölhetik. Hiszen nem engem akartak, hanem Trixit. Ez látszott abból is, ahogy a férfi végignézett rajta, rám szinte ügyet sem vetve, pedig úgy voltunk ott összebújva, együtt reszketve és sírva, mintha sziámi ikrek lennénk.

Odakint lövés dördült, és mi ijedten csuktuk be szemeinket, még szorosabban ölelve egymást. Hallottuk, hogy valaki még beszállt a limuzinba, a sofőrülésbe, és hangosan becsapta az ajtót. Szerettem volna odanézni, de amint megfordítottam a fejem, a pisztoly csöve teljesen rámmeredt. Tehetetlenül felsírtam, és még jobban bújva Trixihez, az volt minden kívánságom, hogy láthatatlan legyek. De hiába erőlködtem, nem voltam varázsló, csak egy szerencsétlen, riadt kislány. A szívem olyan ütemben kalapált, hogy azt hittem, kiesik. Az adrenalinszintem az egekbe szökött, ahogy a kétségbeesésem is, és sok mindent megadtam volna azért, ha ez a nap el sem kezdődik ma.

- Tűnjünk e innen! - kiabálta előre a srác, és az új sofőr szófogadóan el is indult.

Trixi csak ekkor esett igazán kétségbe. - Felix! - suttogta előbb erőtlenül, majd egyre hangosabban. - Hol van Felix?

- Arra a nyeszlett sofőrre gondolsz? - fújt lufit a rágóból a fiú, majd miután eldurrantotta, vigyorogva az út melletti bozótosra mutatott. - Fűbe harapott. - Harsányan felröhögött, mintha valami jó viccet mondott volna, miközben szája már egy újabb lufit formált.

- Nem! - Barátnőm könnyei megállíthatatlanul záporoztak, ahogy az enyémek is. Szomorú és félelmetes volt a tudat, hogy ezek az emberek bármire képesek, még arra is, hogy ártatlan embereket öljenek. Tudtam, így az én esélyem is egyenlő a nullával, hiszen egy koloncot nem sokáig fognak megtűrni. Mégis, egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy hasonlóan végezhetem én is.

Olyannyira lefoglalt saját magam siratása, hogy nem nagyon érzékeltem az időt sem, de nagyjából egy órát utazhattunk, mire egy sűrű fákkal szegélyezett, kies területen megálltunk. Az ajtó azonnal kinyílt, és a fiú ránk szegezve pisztolyát, szinte kilökött minket a kocsiból, majd ő maga is kiszállt.

Egy öreg, romos, elhagyatott épület előtt álltunk, ami cseppet sem tűnt stabilnak, sem pedig bizalomgerjesztőnek. A falai még álltak ugyan, de ugyanolyan ferdén, mint a Pisai torony. Fogalmam sem volt, hogy mit kereshetünk itt.

- Solt! Ez meg mi? - hallottam a hátunk mögül egy ismerős, dühös hangot, és mikor odafordultam, még a lábaim is remegni kezdtek, nem beszélve a félelemről, ami így ezerszer nagyobb volt, mint eddig. - Arról nem volt szó, hogy túszt is hoztok förmedt a többiekre Mark, kezében egy automata puskával.

- A kocsiban volt, gondoltam, talán még lehet vele kezdeni valamit – felelte a srác vigyorogva, mire Mark a ház felé intett a fejével, miközben két bilincset dobott Soltnak. A fiú bólintott, és megragadva Trixi karját, az épület felé húzta, ahogy a barátnőm meg engem. Hallottuk felbőgni a limuzin motorját, de látni már nem láthattuk mert addigra ránk csapódott a ház ajtaja.

Solt az emeletre vezetett bennünket, végig a fejünknek szegezve a pisztolyát, egészen addig, míg az egyik szoba ajtajához nem értünk. Akkor elengedte Trixit, és kitárva az ajtót, röhögve belökött minket a helyiségbe.

- Kérlek! - sipánkodott barátnőm a fiúhoz fordulva. - Mit akartok tőlünk? Miért hoztatok ide?

Solt nem felelt, csak ekapta Trixi csuklóját, és rákattintotta a bilincs egyik felét, majd erősen megrántva, az ágy rácsához zárta. A másik bilincs az én csuklómon landolt, miközben a fiú tele szájjal vigyorogva a dekoltázsomat bámulta.

- Hm... ebből szívesen vennék kóstolót – duruzsolta vidáman a fülemhez hajolva.

Megcsapott a gyümölcsrágó múló illata, és a fiú izzadtságának szaga. Könnyes szemmel fordultam el, de remegésem most lett csak igazán erős, mert a hideg pisztolyt ott éreztem a nyakamon, ahogy csúszott egyre lejjebb, míg meg nem állapodott a melleim között. Solt ekkor felröhögött, majd ki-be húzgálva a fegyvert imitálta azt, amit tenne velem. Mocskos és megalázó érzés volt, főleg mikor abbahagyva a játékot, a pisztolyt a lábaim közé dugta. Zokogásomat már nem tudtam visszatartani, éreztem ahogy a félelemtől egyre hisztérikusabbá válok. Ráadásul úgy reszkettem, mint a nyárfalevél, a lábaim pedig már alig bírtak megtartani. Sikítani akartam, de helyette valami fojtott nyüszítést tudtam csak produkálni ami Soltot egyáltalán nem hatotta meg.

Trixi eddig némán sírva nézte a jelenetet, de mikor a fiú már a nadrágomat kezdte kicsatolni, nem bírta tovább. - Engedd el! Kérlek! - könyörögte, szinte magánkívül. - Ne bántsd! Hallod?

De Soltot láthatólag cseppet sem érdekelte más, csakis a játék. Kiutat kerestem, de mivel nemigen láttam, inkább behunytam a szemem, és az éghez fohászkodtam, hogy történjen már végre valami, ami véget vet szenvedéseimnek. És szinte végszóra, Solt hirtelen elengedett, de olyan váratlanul, hogy kis híján hátra estem.

- Ha ezt még egyszer megpróbálod, kinyírlak! - szorongatta a fiú grabancát Mark mérgesen, majd lökött is rajta egyet, de akkorát, hogy Solt a falnak esett. - Ne merj hozzájuk nyúlni!

- Jól van na! - szabadkozott a fiú, védekezőn felemelve a kezét. Csak játszottam.

- Ne játssz!

Mark megfogta a kezemre rakott bilincset, és finoman maga után húzva odakattintotta a másik felét az ágy rácsához, Trixi mellé. Elég közel volt hozzám, így nem álltam meg, hogy szipogva bár, de meg ne kérdezzem. - Mi ez az egész?

A férfi felegyenesedett, és alaposan végigmért mindkettőnket, csak azután szólalt meg. - Legyetek jó kislányok, és akkor nem lesz baj.

- Baj? - zokogta Trixi. - Nem elég baj, hogy itt vagyunk? Mert nekünk az!

- De ha már így esett, vigyázzatok rá, hogy ne tetézzétek tovább. - Mark vetett ránk még egy komor pillantást, majd határozott léptekkel elhagyta a szobát, intve Soltnak is, aki vigyorogva követte.

Könnyezve néztünk utánuk, és mikor ránk záródott az ajtó, teljesen elgyengülve, egymásnak dőlve sírtuk ki magunkból a rémületet, és a jövő kétes képét. Perceken keresztül zokogtunk így , és mikor csitult a bennünk lévő ijedelem, nekem már arra is volt erőm, hogy körbenézzek, hátha találok valami kiutat, vagy legalább egy támpontot, ami segít.

A falak szürkék voltak és kopottak. Néhány helyen már látszottak a korhadozó deszkák. A padló is öreg volt már, piszkos és repedezett, ahogy szinte minden. Talán csak az ágy örvendett egész jó állapotnak, és még kényelmes is volt. Bár a rácson lévő meztelen figurát elnézve, annak kellett lennie, mert biztos voltam benne, hogy bordélyházban használták. Csupán a matracra terített pokróc lehetett új, mert nagyon emlékeztetett a piacon kapható tucatárura. Az ágy melletti éjjeliszekrény látszólag is súlyos darab volt, ahogy a másik fal előtt álló nagydarab, tizenkilencedik századi poros szekrény is. A plafonból lógó lámpatest már hiányzott, helyébe egy villanykörte volt csupán becsavarva, de az üvege már annak is megrepedt.

Felsóhajtottam, és megráztam a fejem, hátha felébredek és rájövök, hogy mindez egy rossz álom. De nem így történt.

- Szerinted, mit akarnak? - hallottam meg Trixi szipogó, halk hangját.

- Hát nem egyértelmű? Apukád pénzét.

- Én is erre gondoltam, de … nem hiszem el! Nem tudom elhinni!

- Pedig elhiheted. - Még én is meglepődtem magamon, hogy mennyire higgadt és nyugodt lettem, most, hogy már rádöbbentem, semmit sem számít az amit akarok vagy teszek.

- De te? - tette fel az engem is foglalkoztató kérdést, miközben alaposan megrángatta az ágyhoz zárt bilincsét.

- Én vagyok a felesleges maradék – fintorogtam, de erre már újra potyogni kezdtek a könnyeim. - Én leszek az egyik halott ebben a történetben.

- Nem! - Trixi olyat ütött szabad kezével a vállamra, hogy az sajogni kezdett. - Ne mondd ezt! Itt nem fog senki más meghalni! - Ahogy ezt kimondta, már ő is ismét sírt. - Szerinted Felixet tényleg...?

Erre már képtelen voltam felelni, csak bólintottam, s ennek tudatában már nem is a sofőrt, hanem magamat sirattam.