- Hé, Russo! – szólított meg valaki a folyosón. A kellemes szerda délutáni szellő megérintett és összeborzongtam. Megfordultam, hogy lássam ki kiáltott nekem. – Itt vagyok a lépcsőnél! Egy csapat lány állt a hűvös folyosó végén és összefont karral vártak rám. Amikor közelebb értem megláttam azt a jelet, ami kiemelte őket az egyszerű diáklányok közül: a nap sárga karszalagot. Ők voltak a gimnázium drukkercsapata, és az a hír járta róluk, hogy a hétvégén összebalhéztak a fiú focistákkal, és az edző kiküldte őket a pálya területéről. - Vanda Romano vagyok, a focicsapat elit szurkolóinak vezetője. – mutatkozott be. – Emellett egyben az a személy is, aki a srácok minden mozdulatát ismeri. Csak szeretnék szólni, hogy szállj le Lucio-ról, mert ha nem, akkor tönkreteszed. - Bocs, nem tévesztesz össze valaki mással? Én… - Nyugodj meg, hogy nem… menj, és ne nézz rá! Mert különben velem kell elszámolnod. – fenyegetően meglengette ökölbe szorított kezét előttem, aztán elindult a barátnőivel az emeletre. Ott álltam pár másodpercig, értetlenkedve, aztán körbenéztem. Ugyan miben árthatnék én Lucio-nak? Felmentem a szobámba, hogy megírjam a leckémet, aztán szórakozni mehessünk a lányokkal. Volt bennem egy kis örömmámor, hogy sikerült az irodalom tanárunkat lenyűgöznöm, és bebizonyítottam, hogy nem csak a focihoz értek, hanem az íráshoz is. Egyedül ülve az íróasztalnál mindig elkalandozott a figyelmem. Kinéztem az ablakon és megláttam a pályán egy magas férfit. Melegítőben volt, pedig a nap hét ágra sütött és egyébként mindenki majd megsült. Nemsokára megjelent mellette még egy-pár fiú, akik utána passzolgatni kezdtek. Azonnal felismertem Lucio-t, aki könnyed mozgással tologatta maga előtt a labdát, amikor elindult az üres kapu felé. Az egyik társa odarohant hálóőrnek, és vigyorogva várta a lövést. A csatár még megigazította, aztán jobb lábbal „fenékbe billentette” a játékszert. Először túl magasnak tűnt, de a kapu előtt a lövés elkezdett lefelé csavarodni, és a kapus kezei felett landolt a hálóban. Az edző mondott valamit nekik, mire a többiek elnevették magukat. Nagy kedvem lett volna inkább odakint ülni a kispadon és nézni az edzést, de nem tehettem meg. Befejeztem az angol házi feladatomat, aztán nekiláttam a nyelvtannak. Mire kész lettem mindennel és félig megtanultam egy spanyol verset, a fiúk tréningje véget ért, és Zita is megérkezett. - Indulhatunk? – kérdezte és a falnak támaszkodott. – Nem tudom hová menjünk. Arra gondoltam, hogy megmutatom neked a várost, aztán pizzázhatnánk vagy fagyit vehetnénk. - Nekem jó lesz, ha megmutatod a várost. – pillantottam rá. – És egy fagyihoz nagy kedvem van. - Aztán pedig lemehetnénk a partra. – tette hozzá. – Mi volt az a gyanús egymásra fagyott tekintet, amikor visszamerészkedtünk? Tudnom kéne valamiről? - Nem történt semmi, csak egymásra néztünk. – válaszoltam, miután rájöttem, hogy rólam és Lucio-ról beszél. - Nekem többnek tűnt, de nem fogok vitatkozni veled. Csak vigyázz a gimnázium legendája miatt. – tette hozzá viccelődve. - Ne butáskodj! Majd pont én leszek a következő szerencsétlen, aki rossz srácba szeret bele? Most egyelőre jobban izgat a foci csapat. Elárulod nekem, hogy Lucio mit csinált ott, amikor lehetett volna jobb dolga? - Úgy érted, hogy az edzésen miért volt ott? Ő a segédedző, és néha helyettesíti az edzőnket. Akkor szuper jó, mert összeszed pár kevésbé jó lányt, és még egy erősebbet, és úgy játszik ellenünk. Persze mindig az ő csapata nyer, hiába töri magát Luca. - Nem gondolod, hogy Lucio jelenléte nem tesz neki jót? - Lehet, hogy ez a baj, de hát ugyanígy megkérdezhetnéd, hogy miért nem felejti el. – kiléptünk a folyosóra. – Egyéb iránt nem akkora nagy szám, mint amit várnak tőle. Rá van erőltetve egy szerep, amit ha akarja, ha nem csinálnia kell. Amíg itt volt az a másik lány, aki helyett most te vagy, hátvéd volt, de aztán pótolni kellett valakivel a hiányt. Így természetes, hogy nem nyertünk egy ideje. Leballagtunk a lépcsőn és egyenesen belebotlottunk Marcelo-ba. Carlo is vele volt, és éppen indulni készültek, amíg össze nem találkoztak velünk. - Merre mentek lányok? – kérdezte a szőke fiú. – Esetleg meghívhatnálak titeket egy fagylaltra? - Éppen oda készültünk. – mondta Zita. Zavarban volt, és nem értettem, hogy miért, amikor ki nem állhatta a futót. Sajnos időm sem volt megkérdezni, mert a srácok csatlakoztak hozzánk. Miközben kijelentkeztünk a portán megláttam a történelem tanárunkat. Az egyik padon ült az ölében egy könyvvel, és minket figyelt. Az arcán akkora döbbenet és megbotránkozás látszott, mintha legalább alkoholfogyasztáson kapott volna. Elkaptam róla a tekintetem, de éreztem, hogy néz. Csak akkor könnyebbültem meg, amikor kiléptünk a feketére mázolt, kovácsolt vaskapun. Pont a tengerparttal ellenkező irányba mentünk, egy kellemes sétálóutcán. Nem messze beálltunk egy nagyon hosszú sorba, a fagylaltbolt előtt. Miután vártunk két percet, a fiúk megkérdezték, hogy mit szeretnénk, és elküldtek minket, hogy foglaljunk el egy asztalt a fák árnyékában. Végre maradt pár szabad percem. - Zita, lehet, hogy ez egy kényelmetlen kérdés, de felteszem. Tetszik neked Marcelo? – ültem le mellé. Rémült szemekkel nézett rám. - Kinek nem tetszik? Aranyos, meg úgy alapjáraton mindenkit levesz a lábáról, csak a személyisége, a stílusa nem jön be. Ha mondjuk, legalább feleennyire lenne önhitt, én őszintén kimondanám, hogy szeretem, de így… Megcsóválta a fejét és a bolt felé nézett. Nem akart erről többet beszélni, de most már legalább értettem, hogy mi a problémája. A mobilja kijelzőjére pillantott, azután rám. - Hány óra van? – kérdeztem. - Fél négy. Még várunk fél órát és ideérnek. – elmosolyodott, ám ez az állapot sem tartott sokáig. Rosszat sejtve nézett a szemembe. – Marcelo-ból árad egy rossz érzés. Nem tudom, hogy te észre veszed-e, de én mindig félni kezdek tőle, és ez nem attól van, hogy tetszik, vagy mit tudom én. Nem tiszta a lelke, az biztos. Úgy érzem, nemsokára kiderül, hogy milyen az igazi Marcelo Greco. - Remélem nem a rossz sejtéseid fognak beigazolódni. – az asztalra könyököltem. – Mikor lesz az első meccsünk? - Jövő héten kezdődik a selejtező. Az edző jobban izgul, mint mi. Már megvan az elképzelése is. Azt akarja, hogy így az elején nyerjünk meg minden meccset, hogy később egy bukás után ne kelljen mindent elölről kezdeni. Addig talán össze kéne kovácsolni a csapatot egy kicsit. Mondjuk egy túlélő túrán, mert csak az lenne rá képes. Elmosolyodtam. – Annyira rosszak az állapotok? - Luca nem bízik senkiben. Gyakran önzőzik, és akkor el is rontja. Valahogy megpróbálta az egész csapatot a vállán hordozni, de nem sikerült. Talán azzal, hogy te ide kerültél, visszakerül az eredeti helyére, és én feljöhetek támadónak Natale-val. - Reméljük… - Tudod, hogy rajtad a világ szeme? Mindenki arról beszél, hogy neked biztosan sikerül bejuttatni minket a bajnokságba. Nem beszélve arról, hogy még a végső győzelmet is nekünk akarják tippelni… - Ahhoz csapat kell. – jegyeztem meg csendesen, aztán hangosabban folytattam. – A legnagyobb probléma, hogy mindenki visszavesz, amikor már vezetünk. Nem szabadna. - Beszéld meg az edzővel. Sajnos ez nálunk egy berögződött rossz szokás. Eddig nem nagyon lehetett kiküszöbölni. - Pedig, ha nagyon akarnánk, menne. Ez volt a régi csapatom titka, hogy nem vettünk vissza soha, még ha fáradtak voltunk sem. Nézd már, jönnek a fiúk! Egy nagy adag citromos fagyi egy ideig befogta a szám. Végighallgattuk a srácok élménybeszámolóját arról, hogy hétvégén versenyre fognak menni, és ők lesznek a legnagyobb esélyesek. Olyan jól szórakoztunk, hogy teljesen megfeledkeztem magamról. Megbeszéltük a tanárok csúfneveit, és azt is elmagyarázták nekem, hogy ki miért kapta a „művésznevét”. Szóba került a történelem tanár is, aki annyira nézett minket az iskolánál, és ezt most szóvá is tettem. - Úgy nézett ránk, mintha szellemet látna. Teljesen elsápadt, és grimaszolt, mintha fájna neki látni minket. – érdeklődve néztem a többiekre, hátha tudják az okát. Zita arcára megint kiült az érthetetlen félelem, bár próbálta leplezni. Carlo vigyorogva elkezdte kigúnyolni a tanár urat, de Marcelo elkomolyodott, és csendesen nézett maga elé. - Menjünk le a partra, már úgy is végzett mindenki az evéssel. – ajánlotta fel a futó barátja. Elgondolkodva felálltam, és összegyűrtem a papírszalvétámat. – És hogy érdekes legyen, fussunk! Zita-val összenéztünk és elmosolyodtam. A srácok azonnal rohanni kezdtek, és mi lemaradtunk. Az iskolával egy vonalban a barátnőm is jóval előrébb járt már, mint én, és teljesen egyedül maradtam. Az utcán járó kelők mind utánam néztek, mert nem voltak teljesen biztosak abban, hogy minden rendben van velem. Emlékeztem az útvonalra, és nem féltem attól, hogy eltévedek, mégis kicsit szorongtam egy idegen városban, idegen emberek között. Az egyik sarkon egyenesen beleütköztem valakibe, és mindketten a füves útszegélyre estünk. Mire felnéztem Lucio már állt mellettem és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Hiába borítottam fel, egy kis cinkos mosoly ott bujkált a szája szélén. - Ne haragudj Bianca, kicsit megfeledkeztem magamról. - Az én hibám. Nem kéne rohangálnom. - Itt szabad, mindenki erre jár futni, csak most nem figyeltem. Egyébként mit csinálsz itt teljesen egyedül? Megkísérled a totális eltévedést? - A partra tartok Zita-val, Carlo-val és Marcelo-val, csak ők már rég lehagytak engem. Lucio arcára egy kis komolyság ült ki. – Elkísérjelek? - Ha nincs jobb elfoglaltságod, akkor megköszönném. Csak most inkább nem futok tovább. - Ne is… nehogy lesérülj. – elmosolyodott. – Hogy tetszett az első edzésed itt? - Hát… nem az igazi. Mármint úgy értem, hogy nem szabadna visszavenni a tempóból, még nagy vezetés mellett sem… - Ez egy alap probléma a lányoknál. Az első nagy baj akkor van, amikor a középpályán nem szerelik az ellenfelet, hanem csak futnak vele. A többiek is visszaállnak védekezésre, és így nem lesz támadás, ráadásul még be is ragadnak. Ezen próbálok segíteni, már egy hónapja a segédedző poszton, de nem mentem sokra. Ha én is beleszólhatnék, és nem csak nézhetném a játékot, tudnék változtatni. - Kérd meg az apád, hogy beszéljen az edzőnkkel. - Ne hidd, hogy azért, mert a fia vagyok, megtesz nekem mindent. Csak éppen elnézi, ha szemtelen vagyok vele szemben. Lehet, hogy rád azonban hallgatna. Te jobb csapatból jöttél, és tudod fejleszteni őket. Gyere majd oda az igazgatóihoz hatkor. - Nem jössz le a partra? - kérdeztem, és megálltam mellette. Már odaértünk a kis dombocskákhoz, és reméltem, hogy velem tart. Elgondolkozva a tengerre nézett, aztán megrázta a fejét. - Nem lehet. – mondta sejtelmesen. – Most nem szabad. Menj, de vigyázz a túl kíváncsi tekintetekkel! - Mikkel? – vigyorodtam el. - Csak vigyázz! – súgta miközben egészen közel hajolt hozzám és megérintette a vállam. Még utoljára a szemembe nézett, aztán elment. Nem bírtam mozdulni, mert elvarázsolva éreztem magam. Egyszerűen porba sújtott az, ami az előbb történt, olyan volt, mintha valami odaláncolna. Figyeltem Lucio-t, amíg el nem tűnt a sarkon. - Bianca! – kiáltott Zita, amikor megpillantott. – Mi a csodát műveltél eddig? Odanéztem, és rámosolyogtam. Hirtelen boldogság öntött el a csatár baljós szavai után is. Elindultam, hogy elmeséljem neki kivel találkoztam össze, de megláttam mögötte Marcelo-t. A fiú mereven nézett az igazgató fia után, habár már nem látta. Meggondoltam magam, és körbenéztem. Miközben Carlo a kezembe nyomta a röplabdát, megpillantottam a történelem tanárt, ahogy engem figyelt a dűnék tetejéről…