Annamária fél óra múlva a Vasútállomás hatalmas várótermében ült, és az induló vonatok sorát pásztázta. Köztük ott villogott az övé is: „08:45  személy    Siófok-Budapest-Déli pu.”. Mivel csupán tíz perc volt az indulásig, úgy döntött, átsétál a peronra. Lement a hosszú lépcsősoron, át a kacskaringós folyosón, majd az utolsó előtti feljárónál felkaptatott. A vágány melletti peron szinte üres volt. Csupán egy-két kósza lélek ácsorgott, a hűvös reggeli szél által tépázva.
   A szerelvénynek még híre sem volt. Annamária vadul meresztgette szemeit, de a távolban nem látott vonatot. „Ez különös.” – gondolta, és odament az egyik várakozóhoz, egy középkorú nőhöz, aki ontotta a füstöt, akár a gyárkémény.
   - Elnézést – szólította meg Annamária félénken – A délibe tartó vonat elment már?
   A nő mosolygott a füst mögül.
   - Tudtommal még nem. Én is azt várom.
   Annamária megköszönte, majd kissé távolabb húzódott, azért mégse legyen emberek közelében. A lefelé vezető lépcső üveges korlátjának támaszkodott, úgy várta a járatát. Miközben várakozott, vagy háromszor megváltoztatta nézetét. Először elbizonytalanodott azt illetően, feltétlenül szükséges-e felbolygatnia a múltat. Végül is, nem volt olyan rossz élete. Igaz, nem élt izgalmasan, hiszen nem történt vele gyakorlatilag semmi különös, mégis nyugodtan, kiegyensúlyozottan teltek mindennapjai. A következő pillanatban pedig már ismét azon a véleményen volt, amire reggel jutott: a múltat igenis le kell zárni, anélkül nem folytathatja. Ennek hiányában örökké csak a boldogtalanság tengerében fog hánykolódni. Így váltakoztak a gondolatai, kezdett az őrület határán állni, amikor végre megpillantotta a közeledő szerelvényt. Akkor felcsillant a szeme, és már kétsége sem volt afelől, mit kell tennie. Ha mégsem éri el azt az eredményt, amit szeretne, na bumm… legalább megpróbálta. Már az is valami. Mindenképpen több, mint ami eddig történt vele.
   A vonat zakatolása most cseppet sem hallgattatta el gondolatait. Azok szinte önmaguktól szárnyra kaptak. Nem kellett hozzá csend, de még éberség sem. Jöttek-mentek, nyomot hagytak, újra felbukkantak, gyökeret vertek, de hatás nélkül távozniuk nem sikerült. Ez a hatás pedig Annamária magabiztosságának hatványozott növekedésében nyilvánult meg. Mire a szerelvény elhagyta az állomást, már megingathatatlan volt abbéli hitében, hogy ezt az utazást meg kell ejtenie.
   Még emlékezett a régi családi házra, melyben gyerekkorában éltek. Akkoriban hárman: az anyja, az apja és ő. Boldogok voltak, határozottan így maradt meg számára az az időszak. Mint egy letűnt kor, melyhez hasonló soha többé nem fog eljönni. Legalábbis addig nem, míg az igazságot homály fedi. Azután, lehet, újra szép napok következnek, de addig semmiképp.
   Lelki szemei előtt ott lebegett a kis füvesített udvar, mely alig volt nagyobb a nagyszobánál. A végében egy vastag, öreg diófa állt, már ki tudja, mióta. Annak ágán lógott az a bizonyos hinta. Ha bánatos volt, ha egy kicsit egyedül akart lenni, vagy ha csupán szórakozásra vágyott, ráült az egyszerű faszerkezetre, és hajtotta saját magát. Emlékei szerint soha senki nem tette meg ezt az apró szívességet neki. A hinta ugyan ott volt, jelezve, valaki egyszer gondolt arra, hogy a kislány jól érezze magát, ezen kívül azonban mintha nem törődtek volna az öröm igazivá tételével. Ezért az nem is lehetett önfeledt, felhőtlen.
   A házról magáról már homályosabb emlékek éltek benne. Részletek ugyan felsejlettek a szobájáról, a kisszobáról, ahol elhelyezték, mint valami papagájt a kalitkába. Látta például a szürke, durva anyagú padlószőnyeget, melyen, ha végighúzta sokszor gyorsan az ujját, bőre égni kezdett. Ezt leszámítva csak az ágy maradt meg, az is mindössze azért, mert általában tele volt pakolva a plüss játékaival, köztük a nagy kedvencével, Maki urasággal. A majom békességgel töltötte el, megnyugtatta, elfeledtette vele a keserű dolgokat, és társa volt, amikor senki más nem állt mellette.
   De akárhogy kutatott emlékei kopott tárházában, a szőke kislány nem bukkant elő. Nem rémlett neki, hogy valaha együtt játszottak volna… vagy hogy egyáltalán valakivel valamikor együtt játszott volna. Persze, lehet, hogy csak megfakultak ezek az emlékek. Annamária azt kívánta, így legyen, és könnyűszerrel tudomást szerezhessen a régmúlt történéseiről. Ám titkon, agyának egy rejtett zugában félt is az esetleges várható következményektől.
   Rövid idő alatt begurult a vonat az agárdi állomásra. Annamária már rég az ajtóban várt, amikor a szerelvény megállt. Tekintete távolba révedt, miközben leereszkedett a peronra. Mintha új, eddig nem ismert világba érkezett volna. Tudta, ez a hasonlat nincs messze a valóságtól. A gondolat izgalommal töltötte el, és egyfajta boldogsággal. Végre történni fog valami, ebben biztos volt. Azzal nem is számolt, hogy már rég elfelejtette, mi módon juthat el az állomástól a házig. Hiszen csaknem húsz éve járt utoljára itt, azóta pedig annyi minden változott... Öröme tehát csak addig tartott, míg a vonat tovaszáguldott. Akkor hirtelen elveszettnek érezte magát. Mire is számított? Hogy majd valamilyen égi jel ott lebeg a ház fölött, útmutatásként szolgálva? Jó lett volna, de a dolog ennél sokkal bonyolultabbnak látszott.
   Elindult találomra, átvágott a síneken, és megcélozta az egyik tetszőleges utcát. Figyelte az út menti családi házakat, de semelyik nem tűnt ismerősnek. A kisebb-nagyobb udvarokban virágágyások díszelegtek jobbára, néhol zöldséget vetettek. Itt idős asszony hajladozott, kezében kapával, amott középkorú férfi nyírta a füvet, félmeztelenre vetkőzve. Annamária fél pillantást vetett rájuk, majd ment tovább. Legalább egy apró részlet derengene… De semmi, csak a kis udvar a diófával és a hintával, meg a kisszoba a durva padlószőnyeggel… és persze Maki uraság. Ez azonban roppant kevésnek bizonyult.

   Tovább sétálva kerékpáros öregember jött vele szembe. Hirtelen gondolattól vezérelve megszólította:
   - Elnézést!
   Mire az öregember nagy nehezen lefékezte a biciklit, és megállt. Két lábával kitámasztotta járművét, majd megfáradt, homályos tekintetét Annamáriára vetette.
   - Bocsánat, hogy megállítom, egy húsz éve itt lakó házaspárról és a gyerekükről szeretnék érdeklődni.
   A férfit kíváncsivá tette ez a hideg, távolságtartó hangnem. Szemét fürkészőn a lányra függesztette, bár látszott, nehezére esik a hosszas koncentrálás.
   Annamária nem is kínozta tovább, feltette a kérdést:
   - Tóth Annamária vagyok, húsz éve itt laktam valahol a szüleimmel, csak már nem emlékszem, pontosan hol. Nem mond véletlenül ez a név valamit önnek?
   Az öregember megvakarta a fejét, majd így szólt:
   - Sajnálom, nem ugrik be. Húsz év nagy idő, azóta rengetegen gyüttek-mentek errefelé.
   Annamária megköszönte, amiért megállt, aztán folytatták mindketten külön útjukat. Ám a lány alig tett meg két lépést, mikor az idős férfi hangja ismét felcsendült:
   - Mégiscsak vót itt egy család…
   Annamária szeme felcsillant. Sarkon fordult, és kisvártatva az öregember mellett termett. A férfin látszott, gondolkodik, rég elfeledett emlékeket idéz fel. Homlokát összeráncolta, mint aki erősen koncentrál. Amikor arca ismét kisimult, mutatóujjával az egyik nemrég felújított házra mutatott. Az utcában az utolsó előtti épület volt. Halványkékre festették, kicsiny udvarán diófa állt, a hinta azonban már nem lógott rajta. Mintha az a bizonyos vastag ág hiányzott is volna róla.
   - Már nagyon régen elköltöztek. Kedves, szőke kislyányuk vót, olyan kis csöndes féle. De nagyon jól nevelt. Nem hallott az ember rá panaszt.
   Annamária izgalomba jött. Ez az öregember többet tud, mint azt várta.
   - És volt játszótársa? – ütötte tovább a vasat, amíg az még tüzelt. - Úgy értem, egy másik szőke lány?
   Az öregember ismét elgondolkozott, majd megrázta a fejét.
   - Tudtommal nem. Barátkozni, azt nem szeretett a kisasszony. Na meg aztán nem is igazán lett vóna kivel. A család sem vót az az eljárogatós fajta, nem nagyon ismerkedtek senkivel. Köszönni köszöntek, azt ennyi.
   Annamária kezdte azt hinni, ez tényleg így volt. Ezek alapján azonban nem értette, kivel fogócskázott álmában. Képzeletbeli barátnője lett volna? Lehetséges, hogy annyira magányos volt? Minél tovább gondolkozott, annál tanácstalanabbnak érezte magát. Végül elköszönt az öregembertől, megköszönte a segítségét, és elindult a mutatott ház irányába. Abba csak most gondolt bele, mi lesz, ha odaér. Hogy fognak rá tekinteni? Mit fognak gondolni, ki ő? Talán elmebetegnek nézik, rosszabb esetben kihívják a rendőrséget. De az is lehet, hogy szívélyesen fogadják, esetleg megvendégelik.
   Egyet tudott csak: most már nem fordulhat vissza. Ahhoz túlságosan hosszú utat tett meg. Ha már idáig elért, szembe kell néznie a múlttal, hogy le tudja zárni azt egyszer s mindenkorra.

   A ház nyugodtnak látszott. Mintha nem is lennének otthon. Ezzel egyáltalán nem számolt. Nézte a frissen nyírt pázsitot, közben reménykedett, hogy valaki csak felbukkan. És ott volt a csengő. Felgyorsíthatta volna a folyamatot, de nem tudta rászánni magát. Úgy tekintett a gombra, mintha valami idegen lényt látna. Várt, hátha megjön a bátorsága, de az messze elmaradozott. Így csak állt ott megkövülten, a csodára bízva szerencséjét.
   Kisvártatva kinyílt a ház ajtaja, és kilépett rajta valaki, aki még inkább megfagyasztotta Annamáriában a lelket. Nézte, egyre csak bámulta az apró termetet. Hét-nyolcéves forma, szőke kislány rohant kifelé, megbolydulva a tiszta levegő hívogató illatától. Annamária tátott szájjal meredt a gyermekre, akiben abszolút felismerte az álmában látott, félelmes sikolyt hallató teremtést. Csupán a hinta hiányzott arról a bizonyos diófáról.