Az előttük álló éjszakát Annamária lakásán töltötték. Jól érezték magukat, beszélgettek, ettek, ittak, szeretkeztek, majd békésen, egymás karjaiban nyugovóra tértek. Reggel azonban a legrosszabb rémálomba csöppentek.
   Úgy kezdődött, hogy Annamária, mint a puskából kilőtt golyó, kirobogott a mellékhelyiségbe, kulcsra zárta maga mögött az ajtót, megkapaszkodott a vécécsésze peremében, és már ömlött is a sárgásbarna színű folyadék a szájából, kellemetlen ízhatást hagyva maga után. Amikor kiadta magából a felgyülemlett felesleget, a csaphoz ment, hogy megszabaduljon a keserűségtől. Fogat mosott, majd visszatért az ágyba, hátha a pihenés meghozza jótékony hatását. Nem hozta meg. Nyelőcsöve továbbra is égett, gyomra háborgott.
   Nemsokára Attila is felébredt. Tekintete fájdalmasan eltorzult. Próbált közeledni Annamáriához, elkezdte simogatni, cirógatni, de hamar abbahagyta e tevékenységét. Még Annamária is hallotta, amint a férfi gyomra hangosan megkordul, majd nem túl kellemes illatfelhőket ereszt ki magából. A szag csakhamar elérte Annamária orrát, és ismét úgy érezte, rátör a hányinger. A vécét mégsem célozhatta meg, mivel Attila a következő pillanatban sebesen kilőtt a helyiség irányába, végül úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy az szinte kiszakadt a helyéből. Legalábbis biztosan felkeltette azt a néhány embert, akik esetleg megpróbáltak volna szunyókálni még ebben a kora reggeli órában.
   Annamária szomorúan sóhajtott, átkozta magában azt a pillanatot, amikor belement az előző napi ebédmeghívásba. Mert afelől kétsége sem volt, hogy az ott elfogyasztott étel hatását nyögik most mindketten. Hiszen mást nem költöttek el közösen. Akkor viszont…
   Hirtelen erővel tört rá a felismerés. Hiszen mindnyájan ugyanabból ettek. Ez pedig azt jelentette, valószínűleg Attila anyja és apja is részesei lettek a szerencsétlenségnek. Ezzel vége az egész hétnek! Ha akarná, akkor sem tudná élvezni, még ha másnapra el is múlna a baj. Attila szüleinek szervezetét nyilván jobban megviseli, mint az övékét, és a szerető fiú, amint jobban lesz, szíves-örömest ugrik majd, hogy ápolja, segítse őket a nehéz napokban. Ezzel mindennek vége! Jövő héttől ráadásul indul a munka, újra, gőzerővel, megint semmire nem lesz ideje, kedve meg pláne… Lőttek, kapáltak mindennek! Ennyit a változásról!
   Így mérgelődött magában, miközben azt hallgatta, Attila hogyan szabadul meg a feleslegtől. Néhány perc múlva nyúzott arccal, vizes hajjal támolygott vissza az ágyba. Bebújt Annamária mellé, aki kicsit arrébb húzódott. Idegenkedett a férfi testének közelségétől. Hiszen épp az imént hányta ki gyomrának tartalmát! A lány úgy tett inkább, mint akinek sürgősen ki kell mennie, nehogy pár szót is kelljen váltania a beteggel. Hangosan becsukta maga mögött a fürdőszoba ajtaját, majd leült a lehajtott vécédeszkára. Halkan még nyögdécselt is, hogy élethű legyen a jelenet.
   Attila nemsokára kopogott párszor az ajtón, és, miután Annamária részéről nem érkezett válasz, azt mondta: - Ne haragudj, nem szeretnék itt nálad lábatlankodni, amíg ez a nyavalya tart. Elmegyek az orvoshoz, aztán pedig haza. Útközben meg felhívom anyámékat, hogy ők jól vannak-e.
   Annamária nem szólt semmit. Gondolatai végül mind ugyanoda kötöttek ki: „Vége mindennek! Ezzel minden elveszett!” Nem is válaszolt, helyette nyögött egy nagyot, jelezve, éppen „munkában”
van. Attila a jelek szerint megelégedett a felelettel, mert a következő pillanatban udvariasan elköszönt. Annamária hallotta, ahogy a bejárati ajtón át távozik. Sajnálta, eszeveszetten sajnálta, hogy ilyen faramuci véget szenvedett ez a hét. Eljött a csütörtök, ő pedig ugyanaz a szerencsétlen, szürke kis egér maradt, aki mindig is volt, és aki, most már egyértelműnek vette, mindig is lesz. Ezzel a tudattal hagyta el a kis illemhelyet. Bár gyomra még mindig háborgott, nem igazán akart megnyugodni, a felesleg kiadása valamelyest enyhített állapotán.
   Elbotorkált az íróasztaláig, ahol maga elé vette sokszor félresöpört füzetét, és kinyitotta. A félbemaradt mondat még mindig kérdőn, megmunkálásra várva meredt rá. De Annamária nem tudta, miképp foghatna hozzá. Ugyanazok a közhelyes folytatások jutottak eszébe, mint legtöbbször. Most még ez is társult a többihez: „Nem tudom még, mit hoz a holnap, de az biztos, hogy többet nem eszem sem frankfurti levest, sem rakott kelt.” Jót mosolygott a gondolaton, de nem érezte leírásra méltónak. Valahogy nem kívánkozott jelenlegi hangulatához a humor. Nem mintha eddig odakívánkozott volna.
   Mint mindig, hamar az asztal távoli sarkába tolta a füzetet. Egy darabig masszírozta a halántékát, majd hátradőlt a támlás székben, és kinyújtóztatta tagjait. Már majdnem el is felejtette, milyen kínokat élt át reggel. A hirtelen, gyors mozgás felidéztette vele ezt az élményt. Újult erővel martak belé a fájdalomfogak, ismét mennie kellett. És így ment ez egész délelőtt. Mire eljött az ebédidő, némileg jobban lett, bár enni nem volt képes. Mindössze pár szem kekszet majszolt el, hogy mégis legyen valami a gyomrában. Teát ivott rá, abból jó sokat. Kevés cukorral, citrom nélkül, nehogy többet ártson, mint használjon.
   A délutánt békés semmittevéssel töltötte. A tévét nem kapcsolta be, könyvet nem vett a kezébe, de még a magazinokat sem volt kedve lapozgatni. Úgy döntött, megenged magának egy napot, amikor valóban nem csinál semmit. Ehhez maximálisan tartotta magát.
   Ami pedig a leginkább tetszett neki, a telefon sem szólalt meg. Szép nyugodtan lepergett a délután, anélkül, hogy bármi történt volna. Ennél szebb ajándék nem is kellett.
   Észre sem vette, és leszállt az este. Annamária úgy érezte, eddig egy nap sem száguldott el mellette ilyen észrevétlenül. Mindig maradt valami nyom, valami emlék, valami benyomás, most azonban semmi. Mintha ez a nap meg sem történt volna. És mégis, valamit elvett tőle. Elmúlásával a reményt vitte magával. Annamária újabb esélyét a változásra. Immár a sokadikat.
   Annamária korán lefeküdt, ennélfogva hamar fel is ébredt reggel. Már hat órakor az ágy szélén ült, és az álmot dörzsölgette a szeméből. Az előző nap átélt borzalmak a múlt részét képezték. Nyoma sem volt az akkori rosszullétnek. Csak az üresség nyomasztotta belülről, kitéphetetlen gyökeret eresztve a lelkében. Valami hiányzott… valami még mindig hiányzott.
   Újra az álombéli jelenetek játszódtak le képzeletében. A szőke kislány folyton megszeppenve húzódik a régi hinta mögé, mely mintha kicsit felé lendülne – de csak alig észrevehetően. Majd a kislány szeme elkerekedik, és hátborzongató sikolyt hallat. Hangosabbat, velőt rázóbbat, mint azt bárki kinézné egy akkora gyerekből. Az álomnak itt rendre vége szakad. Annamária semmi újat nem tud meg. Ugyanaz a kép, újra és újra, mindig némi apró, lényegtelen változással. Már-már az őrületbe kergette, de ekkor eszébe jutott valami. Szeme felcsillant, mint egy eszelős tudósé, aki rájött a világegyetem új titkára. Hirtelen rájött, mit kell tennie. És még egyáltalán nem volt késő, hiszen előtte állt az egész hétvége.