Hajnal felé kattant a szobám zárja, és Mark viharzott be rajta sietve. Durván elkapta a karomat, és miután talpra állított, maga után húzott, ki a helyiségből.

- Hová megyünk? - kérdeztem, tele félelemmel.

- Fogd be, és gyere! - hangzott a cseppet sem kedves válasz, miközben már a lépcsőn haladtunk lefelé, de olyan gyorsan, hogyha Mark nem fogott volna olyan erősen, biztosan leesem.

- Mark! - próbálkoztam újra. - Mit csinálsz? Hová viszel? - Nem akartam nagyon pánikolni, de semmi jót nem vettem ki sem a testtartásából, sem a komor, túl komor arcából.

Azt mondtam, fogd be a szád, mert ha nem, kénytelen leszek beragasztani! - sziszegte a fogai között, és én jobbnak láttam engedelmeskedni.

Amint leértünk a lépcsőn, kimentünk egy mellékajtón, ami egy kisebb helyiségbe vezetett, ahol még a fentieknél is öregebb, kopottabb, ócskább bútorok sorakoztak. Ezek mellett átsuhanva egy újabb ajtóhoz értünk, amiből a garázs nyílott. Mark a benn álló ezüstszürke Fordhoz vezetett, kinyitotta a csomagtartóját és rám szólt, hogy másszak be. Bizonytalanul méregettem azt a szűk helyet, majd Markot is. De a férfi nem akart várni, csak hirtelen felkapott és betett, mint egy csomagot. Ellenkezni akartam, de olyan dühösen nézett rám, hogy belém fagyott a szó.

- Ha megnyikkansz véged! Világos? - kérdezte fojtott, mérges hangon, majd miután rémülten bólintottam, lecsukta rám a csomagtartó tetejét, és be is zárta.

A hely nagyon szűk volt, és ehhez mérten próbáltam valami kényelmes pózt felvenni. Nem tudtam mi történik, ezért aggódva, halálra vált félelemmel hallgattam a külső zajokat, a motoszkálást, majd a motor felbőgő hangját. Éreztem a lökéseket, majd a folyamatos zötykölődést. - Tehát úton vagyunk – sóhajtottam fel magamban, és csak remélhettem, hogy épp nem a kivégzésemre sietünk.

Egy idő után kezdett nagyon kényelmetlenné válni a fekvőhelyzet, amiben voltam, ráadásul a levegőm is híján volt, nem beszélve arról, hogy egyre jobban izzadtam a melegtől. Mire azonban összeszedtem minden bátorságomat, hogy dörömböljek, a kocsi megállt, majd némi ajtócsapkodás után kinyílt a csomagtartó is.

Mark szó nélkül megragadta a karom, és kiemelt, majd lecsukva a kocsit végigmért. - Vetkőzz le! - közölte nyersen.

Értetlenkedve bámultam rá, mert elképzelni sem tudtam, hogy mit akarhat. Persze aztán az jutott eszembe, hogy talán az éjjeli dolog fog megismétlődni, így nem ellenkeztem, levetettem magamról a már átizzadt ruháimat. Mark azonban nem is nézett rám, csak kinyitva a kocsi hátsó ülését, elővett egy rövidnadrágot és egy szűk pulóvert, és odadobta elém.

- Ezt vedd fel!

- Miért? - kérdeztem, miközben idegesen lehajoltam a holmikért, mert kezdtem úgy érezni, hogy megpróbáltatásaim nem értek véget.

- Ne kérdezz annyit! Öltözz fel! - felelte, miközben a levetett cuccaimat bedobta a kocsiba.

Nem tehettem mást, szófogadóan magamra vettem a pulcsit és a nadrágot, majd kíváncsian körbepásztáztam a helyiséget. Egy öreg, elhagyatott istállófélének tűnt, ám jóval nagyobb volt nála. A végében egy másik autó is állt, a színe bordó volt, a típusát azonban nem tudtam megállapítani. Valójában időm sem volt arra, hogy kitaláljam, mert Mark megragadta a karomat, és odavonszolt ahhoz a bordó kocsihoz, aminek felnyitva a csomagtartóját intett, hogy szálljak be. Minden porcikám tiltakozott ellene, hogy még egyszer ilyen szűk helyre préselődjek, ezért megpróbáltam meghátrálni, de a férfi ujjai annál erősebben szorítottak.

- Ne! Kérlek, ne! - próbáltam hatni a szívére, ám Markot nem abból a fából faragták, hogy bárki is ellágyíthatná. Hirtelen olyan élesen és dühösen ordított rám, hogy az ijedtségem csak akkor lett igazán nagy. Egy szót sem szóltam többet, csak a néma könnyeimet hullatva engedelmeskedtem, és összekuporodva a csomagtartóban, hagytam, hogy sodorjanak az események. Halottam felbőgni az autó motorját, és éreztem, hogy elindultunk. Jó pár méter után viszont Mark lefékezett, és még a gyújtást is lekapcsolta.

Csend volt, kísérteties csend. Aztán hirtelen olyan éles robaj csapta meg a fülemet, hogy azt hittem, megsüketülök belé. Rémülten felsikítottam, és eszeveszett módon dörömbölni, kapálózni kezdtem. Attól féltem, hogy a kocsi robbant fel, amibe be vagyok zárva, és perceken belül a halál martalékává válok. Magamon kívül őrjöngtem, és mindent megadtam volna azért, hogy kiengedjenek. Úgy éreztem, nem kapok levegőt, és hamarosan nem leszek az élők sorában, ha nem szabadulok ki valahogy. Még erősebben rúgtam a kocsit, még hangosabban üvöltöttem, mígnem kipattant a csomagtartó teteje.

A nap belesütött a szemembe, így azonnal meg sem láttam Mark dühös arcát, csak akkor mikor felültem. Abban a pillanatban azonban mégsem okozott akkora ijedtséget, mint az iménti bezártság, és az a nagy robaj. Könnyáztatta arcomon át, esdeklően néztem a férfira, hátha megszán. - Nem bírom itt benn. Engedj ki, kérlek! Bármit megteszek, csak engedj ki! Könyörgöm neked!

Mark láthatólag elgondolkodott egy kicsit, majd kimérten végigpásztázott. - De ha csak egyszer is ellenkezel vagy problémát okozol, visszaduglak ide. Világos?

Hevesen bólogattam és kimásztam a csomagtartóból. Mark azonnal megragadta a karomat, majd az anyósülés felőli oldalhoz vezetett és beültetett az ülésbe. Miközben ő is beszállt, én a könnyeimet törölgetve fedeztem fel a faistálló égő romjait. - Tehát ez robbant fel – állapítottam meg magamban, hangosan viszont csak egyetlen kérdést tettem fel.

- Miért?

Mark nem nézett rám, csak beindította az autót, és rátaposott a gázra. - Figyelemelterelésnek.

- De miért? És minek kellettek a ruháim? - kíváncsiskodtam tovább, felitatva az utolsó könnycseppemet is.

- Ne érdekeljen!

- Miért ne? Ez az én életem is – erősködtem.

- Ha így folytatod, már nem sokáig. Fogd be a szád! - utasított a férfi, és én kelletlenül el is hallgattam.

A támlára hajtottam a fejem, és az elsuhanó , kies tájat figyeltem. Fogalmam sem volt róla, hol vagyunk, és arról sem, hogy merre tartunk. Egyáltalán nem tudtam és nem értettem semmit, de legalább éltem. Ez adott reményt és erőt, hogy ne adjam fel. Csak a csendet bírtam nehezen, olyannyira, hogy néhány perc után mégiscsak felettem egy kérdést, amire már akkor tudtam, hogy úgysem kapok választ.

- Hová megyünk?

Mark egy pillanatra rám nézett, majd mogorván visszafordult az út felé. - Ne érdekeljen!

- Akkor nem állunk meg? - Mikor erre nem kaptam választ, úgy éreztem, meg kell magyaráznom, hogy nem a helyzetet akarom nehezíteni, csak lenne néhány önző érdekem, ami megoldást kívánna. - Csak, mert büdös, izzadt, éhes és szomjas vagyok. Tegnap sem ettem semmit egész nap – motyogtam félszegen.

A férfi ismét odapillantott rám, majd sóhajtva egyet lekanyarodott az útról, és egy földes ösvényen hajtott tovább. Riadtan figyeltem a tájat, de ahogy sűrűsödtek körülöttünk a fák, úgy lett a rémületem is egyre nagyobb. A legrosszabbtól tartottam, ami velem megtörténhet, és szinte biztos voltam benne, hogy most már valóban meghalok, csak Mark előbb keres egy csendes, eldugott helyet, ahol végezhet velem.