Az út rövidebb volt, mint amire számítottam. A sötétben alig láttam, így fogalmam sem volt, merre járhatunk. A főút menti fákat, a hosszú, füves területeket persze ki tudtam venni, de házak nem villantak fel előttem sehol egészen addig, míg Mark le nem fékezte az autót egy kétszintes lak előtt. Abban a percben, ahogy leállította a motort, két dobermann -féle kutya ugrott a kocsira és vakkantottak be az ablakon. Úgy megijedtem, hogy azt hittem, a szívem is megáll, hát még mikor Mark kinyitotta az autó ajtaját, és gondolkodás nélkül kiszállt. Lélegzetvisszafojtva hallgattam a hangokat, hogy a kutyák hogyan tépik szét az elrablómat, de néhány hangosabb vakkantáson kívül nem hallottam mást. Ám hirtelen az én ajtóm is kinyílt, és Mark nézett rám teljesen nyugodtan, cseppnyi félelem nélkül. Csak most, a kocsi belső fényének megvilágításában láttam, hogy mennyire nyúzott az arca és, hogy a bajsza, meg a szakálla sincs már az arcán.

- Gyere már! - szólt rám, mikor látta, hogy nem nagyon akarok kiszállni.

- A kutyák – kezdtem volna, mire a férfi megragadta a karomat, és egyszerűen kirántott a levegőre.

Az egyik kutya azonnal ott termett előttem, és élnénk szaglászásba kezdett, ami nem is lett volna baj, ha nem a szoknyám alatt teszi. Már attól sikítani tudtam volna, ahogy a hideg, nedves orra a combomhoz ért, hát még mikor épp a lábam közét célozta meg. Ijedten hátráltam, miközben kezemmel lefogtam a ruhámat, hogy ne tudjon hozzám férni. De úgy tűnt, az eb cseppet sem zavartatta magát, mert úgy jött felém, mint a tank, és fejét egyre-másra fúrta az ölemhez.

- Mark! - kaptam el egyik kezemmel a férfi karját, és szinte esdeklően kapaszkodtam belé.

- Ne félj, nem bánt! - nyugtatgatott, miközben a ház felé tartott.

- Az lehet, de nem hagy békén. Szagol.

- Az a dolga.

- De én... de rajtam... - sóhajtottam, miközben a kutya hideg orra megint hozzám ért. - De nincs rajtam bugyi.

Mark megállt és rám nézett. A szeme nevetett, és ez volt az első szikra, mikor úgy éreztem, talán mégis van benne a jó emberi tulajdonságokból is. Egyben fülig el is pirultam, s sietve magyarázkodni kezdtem.

- Elvetted, amikor felrobbantottad a kocsit, és azóta sehol sem kaptam.

A férfi egy mozdulattal arrébb lökte a kutyát, majd szó nélkül ment kinyitni a bejárati ajtót, hogy aztán beengedjen, de nem csak engem, hanem a két tolakodó ebet is. Rémülten bámultam őket és tudtam, nekem fegyveres őrség sem kell, mert ez a két dög valósággal megrémisztett. Dehogy mertem szökni, majdhogynem mozdulni sem. Hát még mikor az egyik megint elindult felém, és én a nagy hátrálásban átestem egy széken. Fájdalmasan a földre huppantam, de a bajt nem is ez okozta, hanem a szoknyám, ami a lendülettől felhúzódott, és láttatni engedte mindazt, amit takarnia kellett volna. A kutya pedig, mintha csak erre várt volna, a lábamhoz dugta fekete orrát. Már épp sikítani akartam, mikor éles fütty rázta meg a ház csendjét, és Mark dühösen ajtát mutatott az ebnek.

- Bonty, kifelé! Addig nem is engedlek be, míg nem tanulsz meg viselkedni! – A hangja haragos volt, de látszott rajta hogy kis híján elneveti magát.

Miután a kutya kislattyogott a házból, Mark megsimogatta a másik ebet, majd felsóhajtva engem pásztázott végig. - Ha felkelsz, megmutatom az emeletet.

Bólintottam és sietve felálltam, miközben a tekintetemet a bent maradt kutyán tartottam. Nem akartam kockáztatni, így szorosan Mark mögött lépkedtem, szinte másodpercenként visszanézve, hogy az eb hol van. Megnyugodva állapítottam meg, hogy a nappaliban maradt, a lépcső alatt, így már képes voltam másra is odafigyelni.

- Ez a fürdő és a WC – mutatott két egymás melletti ajtóra Mark, majd a szemben lévő oldalon nyitott be egy szobába. - Itt alhatsz, mostantól ez lesz a szobád.

- A szobám? - révetegen a férfira néztem. - Mégis meddig?

- Ameddig a helyzet engedi.

- Értem, de mégis hol vagyunk? - léptem be a modern berendezésű, kellemes helyiségbe.

- Nálam.

- Ez a te házad? - ámultam el, és körbenéztem. Egyáltalán nem tűnt ki Mark bűnös élete ebből a lakásból.

- Az enyém – felelte, majd megvakargatta szőkés haját. - Van néhány alapszabály, amit tisztáznunk kell, hogy ne legyen probléma. Legelsőként a nevem nem Mark, hanem Markus, örülnék ha megjegyeznéd. Másodjára, a házban szabadon mozoghatsz egészen addig, míg képes vagy felfogni a határaidat. Egy rossz mozdulat, egy rossz cselekedet, és lezárlak a pincébe. Világos? - Miután bólintottam, folytatta. - Nincs telefon, a tévé pedig nem üzemel. Viszont van sok könyv a folyosó végén lévő mindenes helyiségben. Egyelőre ennyi, a többit majd holnap. Menj fürödni, addig nézek valami ennivalót.

Az utasítás és a szabályok olyan egyértelműek voltak, hogy megszólalni sem mertem. Néztem ahogy Markus távozik, majd szófogadó kislány módjára mentem a fürdőszobába. Mielőtt nekiálltam volna tusolni, alaposan körbenéztem, hogy egyáltalán van -e törölköző és szappan, csak azután mertem levetkőzni és lemosni magamról az út porát. Jól esett a langyos víz, ahogy a meglepő tisztaság is. Biztos voltam benne, hogy ebben a házban valaki takarít, aki biztosan nem maga a férfi, hiszen ő napokon át itt sem volt, na meg ki sem nézném belőle. A törölköző is kellemes ibolyaillatot árasztott, amin meglepődtem, mert én odahaza akárhogy öblítettem is a ruhákat, sosem volt ilyen intenzív illatuk.

Miután lezuhanyoztam, belecsavartam magam a t9r9lközőbe és besiettem a szobába. Ott azonban bajban voltam, mert nem volt semmi, amit felvehettem volna, csak az a ruha, amit eddig hordtam. Nem akartam azt visszavenni, ezért kíváncsian a szekrényhez léptem, és óvatosan kinyitottam. Néhány kockás inget találtam, pár pólót rendben összehajtva, nadrágokat, legalul pedig cipőket. Jobb híján az ing mellett döntöttem, azt vettem magamra. Mivel azonban alig ért combközépig, tovább keresgéltem, hátha alulra is lelek valamit. Arról nem is álmodtam, hogy női fehérneműre bukkanok, talán ezért örültem annyira a férfi alsónak. Kivettem egyet és felhúztam. A dereka kicsit bő volt, de a csípőmre húzva egész jónak bizonyult. Hatalmas felüdülés volt, hogy végre van rajtam lent is valami, és ezen felbuzdulva még tovább kutattam, mígnem egy vastag zoknipár akadt a kezembe. Teljesen elégedett voltam azzal, amit abban a lehetetlen helyzetben összehoztam, de tudtam, hogy ez sem tart örökké.

Amint teljesen elkészültem, lassan leballagtam a lépcsőn a konyhába. Az asztal addigra már tele volt pakolva kenyérrel, kolbásszal, szalonnával, borral, és bevallom, összefutott a nyál a számban. Mégsem mertem leülni, előbb Markus reagálását vártam az öltözékemet illetően.

- Nem volt mit felvennem – szabadkoztam azonnal, mikor rám nézett. Ő azonban cseppet sem törődött velem, csak az asztalnál üldögélve iszogatta a bort és etette a kutyát kolbásszal. Így hát én is helyet foglaltam és nekiálltam enni.

Az eb különös dühvel fordult felém, és akárhányszor egy ételhez nyúltam, ugatni kezdett, de olyan intenzíven, hogy megijedtem tőle. Végül már oda is jött mellém, és onnan vakkantgatott rám. Szinte lemerevedtem, és tanácstalanul, segélykérőn Markusra pislogtam.

- Fogd be Iry! Különben kizárlak – morgott a kutyára. Az pedig, mintha értette volna, visszaballagott gazdája lábaihoz, és odatelepedett mellé.

Újból az ételért nyúltam, és mivel a kutya nem ellenezte tovább, nekiálltam falatozni. A csend mégis keserűen borult rám, és az a ridegség, amit a férfi felől éreztem, teljesen megfagyasztott. Ezért inkább kerestem valami témát, hátha oldani tudom valamelyest a jeget közöttünk.

- A törölközőknek nagyon jó az illatuk. - mondtam. - Mive vannak mosva?

- Mosóporral. - Volt a hallhatóan unott felelet.

- Na jó, de milyennel? Mert nekem sosem volt ilyen illatos egyetlen ruhám sem.

- Nem tudom.

Nyeltem egyet, és feltettem a kérdést, ami foglalkoztatott. - Akkor ki mossa őket, ha nem tudod?

Markus mogorva szemei rám szegeződtek. - Mit érdekel?

- Csak kérdeztem – védekeztem szemlesütve. - Olyan tisztaság és rend van, mintha lakna még itt valaki.

- A házban nem lakik más.

- De akkor? - próbálkoztam tovább.

- Van egy kis lak lejjebb a birtokon. Ott lakik egy család, akik ellátják a ház körüli teendőket és a farmon felmerülő munkákat.

- Értem.

- Remek! - motyogta a férfi, majd elkortyolgatva a borát, felállt és kiment a konyhából.

Egyedül ücsörögtem tovább, Iry figyelő tekintetéve övezve. A legkisebb mozdulatokat tettem, nehogy felhívjam magamra a kutya figyelmét. Majd miután jóllaktam, lassan felálltam, és ugyanolyan lagymatagon el is pakoltam. Biztos ami biztos, még egy szelet kolbászt is dobtam Irynek, aki megszagolta, bekapta, de barátságosabb nem lett tőle. Vállat vontam, végül is nekem már az is elég volt, hogy nem evett meg.

Miután úgy találtam, hogy minden a helyén van, kisétáltam én is a konyhából. Ahogy átmentem a nappalin, megpillantottam Markust a kanapén, újsággal a kezében, de nem álltam meg. Húzott, vonzott az ágy, és egy jó alvás, amire nem volt alkalmam azóta, hogy felkeltem azon a végzetes reggelen. Erről pedig azonnal édesanyám jutott az eszembe, hogy talán soha többé nem láthatom. Mégis tudtam, hogy szerencsésebb vagyok, mint sok más elrablott és megkínzott lány, hiszen élek, és Markus önszántából még hozzám sem ért úgy, mint egy nőhöz. Azt, amit eddig el kellett viselnem, kibírtam, és közel sem okoztak akkora traumát, mint hittem. Ráadásul az egész lakásban szabadon mozoghatok, nem kell megkötözve egy dohos, mocskos szobába sínylődnöm. Ez a rabság nem olyan nehéz.