Annamária jókedve Zsófi távozásával sem hagyott alább. Tovább folytatta aznapi tevékenységét, elment zuhanyozni, aztán készített magának két karéj kenyérből szalámis szendvicset, majd leült a konyhaasztal békés magányába, és úgy falatozott, hogy közben csillogó szemmel figyelte a csillagos eget.

   Pozitív kedélyállapota azonban ezt követően menten elillant. Eszébe jutott az, ami már korábban is, csak akkor kellőképpen elterelte a figyelmét a jótéteményekkel. Most azonban nem maradt más hátra: tisztáznia kellett a dolgokat Attilával. A több, mint három tucat telefonhívás arra engedte következtetni, a férfi minden bizonnyal aggódott a hol- és hogylétéért. Remegve, összeszűkült gyomorral gondolt a rá váró feladatra. Tudta, nem lesz könnyű Attila csalódással teli, valószínűleg haragos, vádló hangját hallania. De mi lenne, ha fel sem hívná? Van értelme egyáltalán? Érez iránta valamit?

   Ezeket a kérdéseket hamar megválaszolta: Ostobaság. Van. Érez.

   Miután elöblítette a morzsás tálcát, a szekrényhez lépett, melynek felső polcán ott díszelgett a mobilja. Magabiztosan utánanyúlt, de határozottsága csak addig tartott, míg rá nem nézett a kijelzőre. Megint keresték. Feloldotta a billentyűzárat, és egy gombnyomással megjelenítette a hívásnaplót. Attila volt az ismét. Már csak egyetlen lépésre volt, azt mégis a lehetetlennel hozta egyensúlyba. Ujja nem akart engedelmeskedni akaratának, pedig mindössze a zöld, telefont szimbolizáló gombot kellett lenyomnia. A gondolattársítás azonban, mely a mozdulattal járt, meggátolta őt. Végül megrázta magát, erősen megmarkolta a készüléket, és elszántan suttogta: - Meg kell tennem. Ennyivel tartozom neki.

   A következő pillanatban már a füléhez tartotta a telefont, és várta, hogy a vonal túlsó végén beleszóljon a hívott fél. Végiggondolta, milyen érzés lehet most Attilának kezébe venni a mobilt. Hát még ránézni a kijelzőjére… Nem lett volna a helyében. Ahogy saját magáéban sem. De ez utóbbi terhet kénytelen volt elviselni.

   Lassan arra készült, hogy feladja, leteszi a telefont, és többé nem próbálkozik, amikor a vonal halk kattanással létrejött. Egy őrületes, végtelennek tűnő másodpercig néma csend fogadta, majd morgós, durva férfihang szólt hozzá:

   - Na mi van, édesem? Méltóztattál életjelet adni magadról?

   Annamária hasonlóra számított. Nem áltatta magát hiú reményekkel, fel volt készülve a leteremtésre. Ezt most meg is kapta. Megszólalni nem tudott, csak miután Attila megsürgette kissé.

   - Na mi van? Itt vagy? Ne szórakozz, hallod? Kezdek dühbe jönni!

   Valóban ez érződött a hangjában. Annamáriának inába szállt a bátorsága. Arra készült, azon nyomban leteszi, de egy kis hang a fejében megszólalt: „Ne tedd!” Ennek engedelmeskedett végül. Ki tudja, honnan merítette az erőt, de kisvártatva válaszolt:

   - Itt vagyok. Bocsánat, hogy nem vettem fel a telefont, de el kellett utaznom, és nem vittem magammal. Magányra vágytam. Meg tudsz bocsátani?

   Attila elnevette magát. Annamária meg volt róla győződve, keserű nevetést hall.

   - Magányra vágytál? És mégis hova utaztál olyan betegen? A vécét meg az ágyat is vitted magaddal?

   - Hagyjuk! – felelte a lány, és határozottan rákérdezett: - Most akkor megbocsátasz vagy nem?

   Csend, majd némi szünet után halk, megtört hang jött a túloldalról:

   - Apám kórházba került. Betett neki gyomormérgezés. Nagyon. Súlyos az állapota. Anya jól van, de ő is aggódik. Azért hívtalak, hátha segítenél – hangjába lassan ismét visszatért a gúnyos vád éle. – De neked fontosabb volt a kis magányod.

   - Sajnálom – suttogta Annamária, majd váratlanul, számára is meglepő hirtelenséggel, letette a telefont.