Egy szép napos délelőtt éppen Táltost nyergeltem fel, amikor a hátam mögött megszólalt valaki.

–     Liz…

      Az ismerős hang felé fordultam. Paul Crossman volt az. Persze heves vérméksékletemnek betudhatóan, kezem már lendült az arca felé, de most erős karjával, a levegőben megállította az öklöm.

–     Szóval hiányoztam.

      Szabályos fehér fogsora elővillant, gyönyörű kék szeme feletti vastag szemöldökét felhúzta, és kérdőn tekintett rám.

–     Téged csak az hoz lázba, ha egy férfit megversz?

–     Tűnj el az életemből! – kiáltottam rá dühösen.  

–     Előbb van még egy kis elintéznivalóm. Azért jöttem, hogy magammal vigyelek.

      Még mindig erősen fogta az öklömet, amit erőteljesen próbáltam kiszabadítani, de reménytelen esetnek tűnt. Főképp akkor, amikor magához húzott, derekamat erősen átölte, és azt mondta.

–     Apád belegyezését adta, hogy elvigyelek.

–     Azt kötve hiszem!

–     Kérdezd meg tőle!

–     Engedj el, mert megbánod!

–     Liz, tényleg beleegyeztem, hogy magával vigyen. Ne ellenkezz! – szólalt meg apám, aki akkor ért oda hozzánk.

–     Apa, nem gondolod, hogy engem is meg kellene kérdezni előbb?

–     Nem. Anyád már összecsomagolta pár holmidat. Azonnal indulnotok kell.

–     Apa mi a fenéről beszélsz? Elment a józan eszed? Odaadsz ennek a… a fenevadnak?

–     Paul majd mindent elmagyaráz. Induljatok!

      Azt, amit akkor éreztem, nem tudnám szavakba önteni. Harag és elkeseredettség lett úrrá rajtam egyszerre. Ráadásul Paul felkapott az ölébe, és hiába tiltakoztam, rúgkapáltam, ütöttem, egyenesen a kocsijához vitt, és betuszkolt az ülésre. Hogy honnan szerezte meg a slusszkulcsot, azt nem tudtam, mert az a szobámban volt, az ágy mellett. Ki akartam ugrani a kocsiból, de hirtelen csattant a kezemen a bilincs egyik fele, a másik meg az ajtó feletti kapaszkodóban. Hiába rángattam a kezem, nem tudtam magam kiszabadítani. Nem értettem, miért tette velem ezt az apám. Paul megzsarolta valamivel a szüleimet, hogy odaadtak neki? Biztos megfenyegette őket, hogy elállnak a vételtől, ha elvihet magával. Ilyen, és ennél szörnyűbb gondolatok cikáztak a fejemben, de már elhagytuk a farmot, és az autópálya felé tartottunk.

–     Fordult a kocka Liz. Akarod tudni, hogy miért hoztalak magammal?

      Persze, hogy akartam tudni, de makacsságom és önérzetem erősebb volt kíváncsiságomnál.

–     Semmit nem akarok tudni! – kiáltottam el magam. – Úgyis megszökök! Apa nem tenne magától ilyet, ha megfenyegetik, akkor sem. De bármit is tettél, utánam fog jönni, és kiszabadít, téged, pedig saját kezűleg foglak megölni!

      Szavaimra hatalmas nevetés volt a válasz. Olyan jóízűen kacagott, hogy még jobban felhergelt vele, és szabad kezemmel orron vágtam. De most nem fogtam vissza magam. Az orrából kicsöppenő vér feldühítette. Hirtelen fékezéssel megállt az út szélén, kiszállt a kocsiból és átjött az én felemre. Kinyitotta az ajtót, és bal kezemet is bilincsbe verte. Rúghattam, hadakozhattam, de minden hiába, sokkal erősebb volt, mint én. A megaláztatástól már sírni tudtam volna, de büszkeségem nem engedte útjára könnyeimet.

      Megtörölte vérző orrát, és folytattuk utunkat. Egész idő alatt sértődötten és megalázottan bámultam ki az ablakon.

      Körülbelül egy óra elteltével letértünk a pályáról, és még egy órát utaztunk, mire végre megérkeztünk egy kedves, kis szolid házhoz.

      Paul kiszállt a kocsiból, de engem nem engedett ki. Bement, majd kisvártatva egy középkorú hölgy társaságában jött vissza. Felismertem, az anyja volt. Szinte ugyanúgy nézett ki, mint a fényképen, csak az idő múlása látszott meg az arcán. Kedvesen mosolygott rám, amikor Paul kiszabadította a kezem, de a bilincs egyik felét a saját kezére kattintotta.

–     Örülök Liz, hogy megismerhetem. – Köszöntött.

–     Én is örülök asszonyom. Nem mondaná a fiának, hogy engedjen el?

–     Kedvesem, Paul tudja, hogy mit csinál. Ne ellenkezzen. Ezzel sarkon fordult, és visszament a házba. Megrökönyödve, tátott szájjal hagytam, hogy Paul Crossman a csomagtartóhoz ráncigáljon, kivegye a bőröndömet, majd magával húzzon a nyári lak felé. Odabenn ledobta a bőröndöt az ágyra, levette a bilincset a kezemről, és szó nélkül ott hagyott. Hallottam, ahogy a kulcs könyörtelenül elfordult a zárban. Rögtön az ablakhoz futottam, de vasrács állta az utamat, így ez a menekülés, ugrott. A szobán kívül egy fürdőszobát fedeztem fel még a kisházban, persze miniatűr ablakkal. Kijutási lehetőségem tehát nem volt. Rab vagyok, gondoltam. Ledobtam magam az ágyra és körülnéztem. A nagy franciaágyon kívül, mely gondosan meg volt vetve, egy fiókos szekrény állt az ablak mellett, melynek tetején egy régimódi tévé porosodott. Egy egyszerű konyhaasztalt és két széket helyeztek el az ablakkal átellenben. Tudomásul kellett vennem, hogy nem egy első osztályú hotelben szállásoltak el.

      Nem pakoltam ki, mivel nem állt szándékomban sokáig ott maradni. Belenéztem a bőröndbe, hogy anyám mit pakolt össze számomra. Pár darab ruhán és a tisztálkodó felszerelésemen kívül semmit nem találtam. Se pisztolyt, se ostort, se telefont. Körülnéztem, miből készíthetnék magamnak fegyvernek való alkalmatosságot.

      Órákig felém se nézett senki. Hiába pillantottam félpercenként a falon lógó kakukkos órára, akkor se jártak gyorsabban azok az átkozott mutatók. Fél egy körül az ablakból láttam, hogy Paul közeledik a kisház felé. Felkészültem hát a fogadására. A fürdőben megengedtem a vizet, mintha fürödnék, és lesben vártam az ajtó mögött, mely nyitódása után csak egy tálca kaja érkezett be a szobába a földön becsúsztatva.

–     Gyere elő az ajtó mögül Liz. Tudom, hogy ott vagy.

Nem mozdultam, de ő se jött beljebb. Erősen szorítottam kezemben, a futtában készített fegyveremet.

–     Na jó, akkor majd visszajövök később – mondta, és a kulcs fémesen csikordult a zárban.

      Ott maradtam egymagam. Nem voltam éhes. Mérgesen rúgtam fel a tálcát a kajával együtt. Még a lovaknak is különbül adják oda az abrakot. Le s fel mászkáltam a csöppnyi helyiségben, és csapkodtam a bútorokat a függönyzsinórból készített kis ostorommal. A harag annyira kivette belőlem az erőt, hogy fáradtan dőltem le az ágyra, és rögtön mély álomba merültem.

      Nem tudom mennyi ideig aludtam, de arra ébredtem, hogy valaki leült az ágy szélére. Úgy tettem, mintha még aludnék. A jobb oldalamon feküdtem, így bal kezem szabad volt. Résnyire kinyitott szemmel mértem be a célpontot, és már lendült a karom.

–     Annyira kiszámítható vagy! – kapta el Paul a kezem. – Most már próbálkozhatnál mással is.

      Vérben forgó tekintettel néztem rá. Erre ő a hátamra döntött, mindkét kezem a fejem fölé tette, és leszorította az ágyra. Egész közel hajolt hozzám, éreztem kellemes arcszeszének illatát és legszívesebben beleharaptam volna frissen borotvált képébe.

–     Most hallgass meg. Veszélyben van az életed…

–     Ezt pont te mondod? – szakítottam félbe.

–     Az apám bérgyilkost fogadott fel, hogy megölessen téged! – kiáltott rám. – Hát nem érted? Nem én akarlak megölni. Ha lenyugodtál, akkor elengedem a kezed, és mindent elmondok. Nyugton tudsz maradni tíz percig?

–     Mikor akarsz megölni?

–     Liz! Most már elég!

      Elengedte a kezem, és felugrott az ágyról. Dühösen csapott az ágy melletti falba. Lassan felültem, azon gondolkodtam, mi van, ha most igazat mond. Csendben, fejemet lehajtva ültem. Odaült mellém, megfogta a kezem, és most már nyugodtan folytatta.

–     Ne haragudj. Most egy kicsit kihoztál a sodromból. Gyere, egyél, közben elmesélek mindent.

–     Nem vagyok éhes – mondtam csendben, és lábaimat lóbáltam az ágy szélén.

–     Hozzá se nyúltál az ételhez. Gyere.

      Megfogta a karom, és odakísért a terített asztalhoz, melyen frissen főtt étel gőzölgött. Már tényleg nagyon éhes voltam, így hát nekiláttam. Paul pedig elmesélt mindent.

–     Mivel te nem engedtél el, kénytelen voltam meglógni. Beszélni akartam apámmal. Elmentem hozzá, de mint egy őrült tombolt, amikor elmondtam neki, hogy kudarcba fulladt a terve, és el kellett menekülnöm, mert rájöttél, hogy ki vagyok, és mit akarok. Titokban felhívtam a bátyámat, aki közben visszament New Yorkba, hogy azonnal induljon a farmra. Amíg nem érkezett meg, sikerült apámat rábeszélnem, hogy napolja el az újabb támadásokat. Nem akart belemenni, de meggyőztem, hogy fel vagytok készülve mindenre, és a sheriffnek is szóltatok. Úgy tettem, mintha mellette állnék, és kicsaltam tőle a papírokat, a számlát megszüntettem, és a befektetők pénzét visszafizettem. Amikor a bátyám megérkezett, az apám által összeverbuvált embereket lecsukattuk. Tetemes bűnlajstromuk volt, így nem volt nehéz.

–     Mi történt apáddal?

–     Elintéztük, hogy bekerüljön egy diliházba.

–     És onnan akar megöletni? Melyik őrültet fogadta fel?

–     Ne viccelődj. Had folytassam.

–     Rendben.

–     Pár nap se telt el, amikor megszökött, és felkereste az egyik befektetőt. Az, mivel amúgy sem örült annak, hogy nem sikerült a tervük, összeszövetkezett apámmal. Az ő emberei indultak a keresésedre.

–     Miért pont engem akarnak megölni? A családom is veszélyben van?

–     Egyelőre nincsenek. Téged akarnak, meg… engem. Apa, amikor megtudta, hogy becsaptam, rettenetesen dühös lett, és meg akar ölni. A szüleid és a testvéred már biztonságban vannak.

–     Miért nem maradhattam akkor velük? Miért kellett elrabolnod?

–     Nem raboltalak el. Csak erőszakkal elhoztalak. Az egy kicsit más. Azért kellett így történnie a dolgoknak, mert elsősorban téged akarnak, és apád meg én, úgy láttuk jónak, ha elhozlak, és minél messzebb csaljuk azokat, akik a keresésedre indultak.

–     És te mindezt honnan tudod?

–     Vannak forrásaim, de ez most nem lényeges. Nem maradhatunk itt sokáig. Nem akarom anyámat bajba keverni.

–     Apropó anyád. Miért nem vele laktok? Egy szóval sem említetted, hogy anyáddal mi van.

–     Lesz időnk, hogy megbeszéljük. El kell indulnunk. Ha akarod, akkor előtte rendbe hozhatod magad, de siess. Bízol bennem?

–     Ha azt mondom, hogy nem feltétlenül, akkor elhiszed?

–     Azt el. De próbáld meg. Visszaadom mindened, de ígérd meg, hogy nem teszel elhamarkodott lépéseket.

–     Jó, megígérem – mondtam –, de te is ígérd meg, hogy mindenbe beavatsz, és nem titkolsz el előlem semmit.

–     Bármikor, bármit kérdezhetsz, őszintén fogok válaszolni.

–     Oké. – Aztán hirtelen megkérdeztem. – Tetszem neked?

–     … Igen, miért?

–     Haboztál!

–     Mert váratlanul ért a kérdés.

–     Aha. Van egy feltételem.

–     Mégpedig?

–     A három lépés távolságot tartsd be.

–     Ez elég szánalmas, de legyen.

–     Szánalmas?!

–     Igyekezz! Én addig bepakolok a kocsiba pár dolgot.

      Gyorsan letusoltam, felvettem egy kényelmes ruhát, és mivel Paul nem zárta rám az ajtót, kimentem a ház elé. Egy 97-es évjáratú Sevilla Luxury Sedan csomagtartójába pakolta be a holmiját, de amikor meglátott, odajött, hogy segítsen vinni a csomagomat. El akartam búcsúzni az anyjától, de lebeszélt róla. Elmondása szerint nem nyertem meg az anyja tetszését. Ez egy kicsit rosszul esett, hiszen nem is ismer, de nem bánkódtam sokáig.