Túlzás lenne azt állítani, hogy Tóth Annamária boldog volt. Nem lehetett annak nevezni. Reményteli öröm valóban bujkált benne, ugyanakkor vészjósló felhők gyülekeztek lelki szemei előtt, eltakarva előle a vágyott hangulat napsugarait.

   Már a vonaton, hazafelé kétségek kezdték gyötörni. Elvesztette magabiztosságát, mellyel eddig hitte, hogy otthon most már minden rendben lesz. Belenyilallt egy érzés: „Mi van, ha mégsem?”. És ez az érzés mélyen befészkelte magát a szívébe, megrendítette azt az erős várfalat, amelyet Gyuri bácsi nagy segítségével felépített. Az öreggel könnyű dolga volt. A kedves, barátságos bácsi ontotta magából a szeretetet, így nyilván rá is ragadt némi belőle. Ha viszont anyjára vagy Zsófira gondolt, már korántsem lehetett ebben olyan biztos.

   Amikor belépett a lakásába, úgy érezte, egy régi, letűnt kor kapuján kel át. Ugyanaz a szabályos, egyhangú kép fogadta, mint általában. Semmi rendbontó, durva, szemet sértő, vagy épp szétszórtságról, nemtörődömségről árulkodó jelet nem lehetett felfedezni. Néha azon vette észre magát, számolgatja a lépéseket, egyik helyiségből a másikba. Mintha holmi katonai gyakorlaton lenne. Hát csoda, hogy nem képes kimutatni az érzéseit? Hiszen már szinte teljesen fából van, az a pici kis élet, ami van benne, csak arra jó, hogy megtartsa a testét. Egyébként talán össze is esne, akár azok a rongybabák, melyek akkoriban, az ő gyerekkorában voltak divatban.

   Pár percbe beletelt, mire nagy nehezen összeszedte magát, és félretéve csalódottságát, próbálta visszaidézni a Gyuri bácsival töltött, csodálatos napot, hátha attól ismét megjön az életkedve. Ez némiképp sikerült is. Levetette könnyű tavaszi kabátját, cipőjét, majd sietve kényelembe helyezte magát. Heverője szélén ülve szétnézett a komor, magányos szobában. Tekintete végül az íróasztalon állapodott meg, pontosabban az azon fekvő, többször hiába kinyitott füzeten. Lassan odaballagott, és óvatos mozdulattal, mintha attól tartana, szétporlad az ujjai között, fellapozta azt a bizonyos oldalt. A legelsőt. A félmondat még mindig ugyanott állt, örök mozdulatlanságban, kitörölhetetlenül.

   Talán most menni fog, gondolta Annamária, és kezébe vette a tollat. Idegesen járatta az ujjai között egy darabig, mialatt szemét le nem vette a füzetlapról.

   „Nem tudom még, mit hoz a holnap, de…”

   Tovább azonban most sem jutott. Egyszerűen nem jöttek a szavak értelmes egymásutánban. Ostoba foszlányok tolultak csupán fel agyában, de ezek nem álltak össze egységes egésszé. Így abba is hagyta a gondolkodást, és ismét, immár sokadszorra, félresöpörte a füzetet.