Másnap Annamária két órával később kelt fel. Megtehette, hiszen nem volt különösebb dolga. Végre-valahára maga rendelkezhetett idejével. Hosszas lustálkodást követően kikászálódott az ágyból, és nekilátott az elmaradhatatlan pirítós és kávé elkészítésének.
   Csakhogy ezen a reggelen sem engedtetett meg neki a felhőtlen nyugalom. Zsófi jövetelétől ugyan egy darabig nem kellett tartani, helyette most a vezetékes telefon kényszerítette az étkezőasztaltól való távozásra. Azonmód, kócosan, sápadt arccal, minden lelkesedés nélkül indult felvenni a készüléket.
   „Most aztán megemlegeti a szemétláda!” – mérgelődött gondolatban – „Bárki legyen is az, többet nem fog telefonálni. Teszek róla, hogy egy életre elmenjen tőle a kedve.”
   Növekvő elszántsággal nyúlt a kagyló után, majd éles, szinte sértődött hangon beleszólt.
   - Halló! Ki az?
   Csend következett, kisvártatva pedig recsegést lehetett hallani a vonal túlsó végéről. Annamária azonnal rájött, a túloldalon egy tárgy a földre esett.
   - Jó reggelt, lányom! – szólalt meg az asszony, nyekergő „Most ébredtem!” – hangján – Remélem, nem zavarok. Csak annyit szeretnék mondani, hogy megvettem a könyvet, amit akartál. Majd valamikor gyere át érte. Sütök jó kis kakaós csigát délután, ha gondolod, átugorhatsz. Persze, csak ha nincs más programod.
   Annamária kis híján rávágta: „Dehogy nincs! Egész nap egyedül kódorgok majd az utcán, körülnézek jó alaposan a városban, vásárolgatok, végre, ahogy én szeretnék, este pedig beülök a Kisvadászba, iszok néhány pohár sört, vagy bort, aztán felszedek egy jó pasit, hazahozom, szexelünk, másnap meg kidobom a szűrét, és kezdem az egészet előröl.” Hangosan azonban csak ennyit mondott:
   - Persze, három és négy között átugrom.
   - Meg akkor már hozd el a kötött pulóveremet is, amit múltkor otthagytam nálad. Az az egyetlen normális pulóverem.
   - Oké – felelte kurtán Annamária, türelmetlenül várva a beszélgetés végét.
   - Rendben, nem is tartalak fel tovább – mondta ki a megnyugtató mondatot az anyja – Akkor délután várlak. Szia!
   Annamária hangosan – talán túl hangosan is – elköszönt. Tűrtőztetnie kellett magát, nehogy erősen odavágja a kagylót a készülékhez. Miután letette, határozott rántással kihúzta a kábelt a fali aljzatból. A pirítósát majszolva arra gondolt, eljött az idő a cselekvésre. Ezt a hetet az ég küldte, pont azért, hogy végre valamit kezdjen az életével. Valami mást, mint eddig. Elhatározta, ha törik, ha szakad, meg fognak változni a dolgok, méghozzá az alapoktól kezdve.
   A nap nagy részét semmittevéssel töltötte. Pontosabban, azért némi értelmes tevékenységgel próbálta elütni az idejét, de végül csak addig jutott, hogy a tévében megnézett egy állatkórházról szóló, szívbemarkoló dokumentumfilmet, melynek a háromlábú kutya, a sérült szárnyú papagáj, és a törött karú csimpánz voltak a főszereplői. Száraz szemmel tekintette meg, bár szíve majd’ megszakadt az együttérzéstől. Szerencsére a történet boldog véget ért, Annamária lelke némileg megnyugodott. Utána le is kapcsolta a tévét, nehogy a csábítás csapdájába essen, és végigbambuljon egyet a sok agymosó műsor közül. Ugyan lett volna hozzá kedve, mégis, a délutáni találkáig hátralévő időt inkább olvasással töltötte. Átpásztázta a könyvespolcát, majd szeme megállapodott a viszonylag vastag, mintegy ötszáz oldalas regényen: Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című alkotásának papírkötésű kiadásán. Egyszer már elolvasta, de most úgy ítélte meg, megéri a másodszori átnyálazást. Különben is, csupán halvány emlékképek maradtak benne a műről, ráfért némi felelevenítés.
   Amikor letette a könyvet, és az órára pillantott, döbbenten vette tudomásul, hogy tíztől kettőig egyhuzamban lekötötte az olvasás. Pedig, ha valakire, hát Annamáriára nem volt jellemző az egy cselekvésben való hosszas elmélyülés.
   Gyorsan lezuhanyozott, magára kapta farmernadrágját és egy fehér blúzt, majd megállt a ruhásszekrény ajtajára szerelt tükör előtt. Tetszett neki a nő, aki visszanézett rá. Formás fenekével, kecses tartásával, szép, szögletes arcával, zöldeskék szemeivel, hegyes orrával, vékony, szigorú vonású szájával és lágyan hullámos, szőkésbarna hajával akár a híresebb szépségkirálynőkkel is felvehette volna a versenyt. Persze, esze ágában sem volt ebből a szempontból megmérettetni. Tetszett, amit látott, és ennyiben ki is merült a dolog.
   Anyja a szokásos kedvességgel fogadta. Szorosan átölelte a vállát, Annamária alig kapott levegőt.
   - Csakhogy itt vagy! – csattant fel vidáman – Már azt hittem, nem is jössz. Annamária halványan elmosolyodott.
   - Gyere, ülj csak le az étkezőbe, azonnal hozom a kakaós csigát meg a langyos tejet. Úgy, ahogyan szereted, egy kis cukorral megédesítve.
   Annamária még nagyobb mosolyra húzta a száját.
   Az asszony, örömében szinte ugrándozva, eltűnt a konyhában, majd kisvártatva nagy tálcával a kezében visszatért, rajta az ínycsiklandó süteményekkel. Lerakta az étkezőasztalra, azután sarkon fordult, hogy behozza a tejet. Miután ezzel is megvolt, lehuppant az egyszerű, fémkeretes székre – fájhatott is neki rendesen, bár szemmel láthatóan ez nem érdekelte. Boldogan csillogó tekintetét Annamárián legeltette, aki viszont ettől kissé feszengeni kezdett. Nem bírta elviselni, ha valaki így néz rá. Hogy szorongását valamelyest enyhítse, elvett a tálcáról egy csigát, és falatozásba fogott. Közben fél szemét az anyján tartotta, lesve minden apró mozdulatát. De az nemigen mozdult. Az asztalra könyökölt, állát tenyerébe süllyesztette; úgy szemlélte nővé érett gyermekét, amint azt minden bizonnyal tette annak születésekor.
   Annamária kezdte nehezményezni a dolgot. Még egyet harapott anyja süteményéből, majd témát keresett, pusztán azért, hogy a kellemetlen szituációt eloszlassa. Végre, némi agyalás után, így szólt:
   - Hogy vagy, anya? Minden rendben van?
   Az anya, mint akit kényszerrel rángatnak vissza a valóságba álmai rózsaszín habjai közül, megrökönyödött, arcára szomorúság ült ki. Annamária kicsit bánta is, hogy így félbeszakította önfeledt merengését.
   - Hát, megvagyok – felelt kevés meggyőződéssel az asszony, majd kibökte, mi az, ami igazán nem hagyja nyugodni: - Csak, tudod, nehéz egyedül. Világéletemben nagy családban éltem. Amióta te és a testvéreid kiröppentetek, apád elhagyott, minden megváltozott. Már nem az vagyok, aki voltam.
   E szavakat hosszú, sokatmondó némaság követte, amit végül a vendéglátó tört meg.
   - Gondoltam is rá, hogy esetleg…
   De nem fejezhette be, mert Annamária sebesen közbevágott:
   - Anya, ezt már megbeszéltük. Egyikünknek sem tenne jót, ha egy lakásban laknánk. Hiszen mennyi mindent hallani az ilyen családokról. Hidd el, addig jó, amíg külön élünk.
   Édesanyja nagyot sóhajtott, ezzel jelezve, nehezére esik bár, de elfogadja az indokot. Az ügyet annyiban hagyták, mint már oly sokszor.
   Annamária végzett az evéssel. Kezet mosott, majd egy félig tiszta konyharuhában megtörölte azt. Szeme a konyhakésen akadt meg. Gondolatban – de csak egy pillanat erejéig – eljátszadozott egy csábító ötleten, mely megmosolyogtatta. Gonosz, démoni mosoly volt ez, édesanyja szerencsére nem láthatta, mivel épp az ablakon bámult kifelé. A „Mi lenne, ha…” kezdetű elmélkedést az asszony távoli, elmélázó hangja törte apró szilánkokká.
   - Nekem már nincs más, csak ez a harmadik emeleti panellakás. Mit ér így az élet?
   Annamária indulatosan a konyhakéshez kapott, szorosan megmarkolta, majd elengedte. Gyors egymásutánban beszívta és kiengedte a levegőt, aztán, némiképp megnyugodva, visszaült az asztalhoz, hogy a tejet is elfogyassza.
   Némán teltek a következő percek. Anya és lánya nem igazán tudták, mit mondhatnának egymásnak. Témáik az évek során kimerültek, újakat pedig már nemigen találtak. Maradt a sajnálkozás, az emlékezés, a fájdalmas nosztalgia, és a keserű, megválaszolhatatlan kérdés: „Miért történt így? Miért törvényszerű, hogy így kell történnie?”
   Aztán, mint felhők közül a napfény, hirtelen előtört mégis egyfajta reménysugár. Az anya elfordította fejét az ablaktól. Szemében már nem bánat, sokkal inkább izgatottság tükröződött. Annamária előre félt, mivel hozakodik megint elő. Fenékig ürítette a bögrét, majd letette, és remegő gyomorral várta az újabb fordulatot.
   - Emlékszel még a gyerekkori barátodra? Tudod, a Pintér Dávid, akivel még kislányként sülve-főve együtt voltatok. Na, találkoztam vele tegnap… vagy tegnapelőtt… Nem tudom már, mindegy. Rólad kérdezgetett. Hogy vagy, együtt lakunk-e még, van-e már férjed, meg effélék. Összeugorhatnátok egyszer. Csak úgy, a régi idők kedvéért. Beszélgethetnétek, tervezhetnétek közös programokat. Ki tudja, talán…
   De nem fejezte be, mert Annamária arcán a düh kétségtelen jeleit fedezte fel. Lehajtotta fejét, mint a kutya, aki gazdája bántalmazásától tart, minden joggal.
   Annamária nem bántotta. Még szóval sem, pedig első felindulásában lett volna néhány megjegyzése. Úgy volt vele azonban, ha az anyjával nincs jóban az ember, akkor megette a fene. Hagyta hát a méltatlankodást, és csak ennyit mondott: - Majd meglátjuk.
   A témát ezzel lezárták, még mielőtt jobban belemerültek volna.
   A nap lassan nyugovóra tért. Nem sok szó esett közöttük a délután további részében. A könyvről, Stieg Larsson A tetovált lány című regényéről cseréltek eszmét. Annamária még nem is hallott ezelőtt a műről, anyjától értesült róla, aki, miután látta a megfilmesített változatot, rögtön rohant a könyvesboltba, hogy utánanézzen. Tudta, hogy lánya szereti a hasonló, kicsit morbid krimiket, ezért felvázolta neki nagyjából a történetet, így felkeltve Annamária figyelmét, aki megkérte, vegye meg neki a könyvet közelgő születésnapja alkalmából. Anyja készségesen eleget tett kívánságának.
   Most épp azt mesélte, miképp találta meg a keresett művet, hogyan furakodott előrébb a sorban, mondván, sürgős elintéznivalója akad. Majd kitért nagy vonalakban arra, miért érdemes elolvasni. Nagyjából jellemezte a női főszereplőt, leírta legfontosabb tulajdonságait, végül kihangsúlyozta: „Nagyon felkavaró történet, tele tanulságokkal.”
   Annamária megköszönte a szívességet, és távozni készült.
   - Ígérd meg, hogy máskor is meglátogatsz! – kérte elcsukló hangon az asszony.
   Annamária szíve elszorult. Hát normális ő, hogy képes ezt a szegény teremtést semmibe venni, akinek az életét köszönheti? Hát viselkedhet egy ember így? A választ hamar megadta magának, mintegy feloldásul bűne alól: „Igen, normális! A körülmények tettek ilyenné, nekem semmiféle felelősségérzetem nem kell, hogy legyen.” Ezzel a gondolattal távozott, az ajtóból még egyszer visszaintegetve. Fél szemmel még látta, ahogy anyja a könnyeit törölgeti, majd lassan, nagyon lassan, becsukja mögötte az ajtót.