Marknak ennyi elég lehetett, mert kikapcsolta a mobilt és elengedett. Néhány pillanatig azonban nem mozdult, és én azt hittem, hogy azért, mert érzi, hogy támaszra van szükségem. Bár kételkedtem az együtt érző képességében, mégis azt képzeltem, hogy szorult belé némi empátia, mert így könnyebb volt elviselni mindent. Kedves szavakra vágytam, lágy ölelésre, vigasztalásra, a szobám magányára és leginkább biztonságra. Közben pedig ezernyi kérdés tódult fel bennem, amire szerettem volna ésszerű, rendes választ kapni. Ezért szembefordulva a férfivel, megpróbáltam a szemeibe nézni.

- Csak azért vagyok még életben, hogy legyen időtök elmenekülni?

Mark olyan képet vágott, mint aki kíváncsi rá, hogy mászok ki a slamasztikából, de végül mégis válaszolt. - Ez elég ésszerű megoldásnak tűnik. Nem?

- Nekem vagy nektek?

- Nos, ha valóban azért lennél még életben, nyilván neked is, hiszen nem a híd alatt fekszel egy golyóval a tarkódban, hanem élsz. Nem igaz? - A hangja egészen nyugodt volt, ami meglepett, de fel is bátorított egyben.

- De a házban, ott hallottam, hogy meg akartatok ölni. Mégis mi változott?

A férfi ellépett tőlem, és zsebre tette a telefonját. - Már mondtam, megfizettél érte.

- Megfizettem? - felsóhajtottam, és próbáltam megérteni a helyzetemet, ő azonban nem hagyott rá időt, csak összehúzott szemöldökkel az ajtóhoz indult.

- Persze mindez nem jelenti azt, hogyha gondot okozol, nem öllek meg – mondta kiemelten hangsúlyosan, miközben megfogta a kilincset.

Teljesen lelombozott ez a mondata, ezért elszomorodva feleltem rá. - Nem fogok.

- Abban ne legyél ennyire biztos, hiszen még nem tudod, mi minden vár rád.

- Mégis mi?

Erre már nem felelt, csak kitárta az ajtót. - Menjünk!

- Már is? Én azt hittem, hogy itt maradunk és...

- Fürödni akartál és enni. Megkaptad. M?ost pedig menjünk!

Nem volt értelme tiltakozni, ezért odamentem hozzá, és hagytam, hogy megragadva a csuklómat a kocsihoz húzzon. Miután mindketten beszálltunk, Mark ugyanazon a földúton vezetett vissza, mint amin jöttünk, és a MOTEL feliratú ház előtt elhaladva, bedudált. Én már nem foglalkoztam ezzel, csak ráhajtva fejem a támlára, megpróbáltam aludni egyet, mert a fáradtság olyan erővel tört rám, hogy képtelen voltam ellenállni neki. Igaz, mélyen nem tudtam aludni, mert folyton arra ébredtem, hogy a fejem össze-vissza csuklik, vagy épp egy kamion dudál. Mégis jól esett a pihenés, és mire megint megálltunk egy kijjebb eső ház garázsa előtt - valahol igencsak nyugatra -, már sokkal jobban éreztem magam. Ránéztem Markra, aki a házat vizsgálgatta, majd amikor váratlanul kinyílt a garázs, egyszerűen begurult.

- Hol vagyunk? - kérdeztem csendesen, csakhogy megszólaljak. Ám a férfi nem felelt, csak beérve leállította az autót, és miután a garázs ajtaja becsukódott mögöttünk, ő kiszállt, megkerülte a kocsit, majd engem is kitessékelt.

Néhány percig az orromig se nagyon láttam, ezért nem is bántam annyira, hogy Mark a csuklómat szorítja. Főleg, mikor némi fény felvillanása után, egy ijesztően nagydarab férfit láttam a lakásba vezető ajtónál. A haja hosszú volt és lófarokba fogott, a ruhája emlékeztetett Trixi kedvenc rockbandájának cuccaira, a tetoválásai pedig beborították az egész testét. Az övében két pisztoly is volt, a kezében pedig egy puska. Egyáltalán nem volt bizalomgerjesztő. Mark szó nélkül ment utána, én viszont inkább nem akartam, ezért akkorát rántott rajtam, hogy azt hittem a karom is kiszakad. Sikítani azonban nem mertem, csak némán ejtettem néhány fájó könnycseppet, miközben sajgó vállamat simogattam a szabad kezemmel. És ha még ez nem lett volna elég, kis híján a lépcsőben is orra buktam, amitől meg a sípcsontomat vertem be. Már az első pillanatban elegem volt abból a házból, hát még mikor felérve a nappaliba, Mark elengedett, és a nagydarab férfihez fordult.

- Ha szökni próbál, öld meg! - azzal sz emeletre sietett, otthagyva engem a bizarr kinézetű óriással.

Utána akartam szólni, hogy szívesebben mennék vele, de mire megszólaltam volna, ő már el is tűnt egy ajtó mögött. Így nem maradt más, lassan körbepásztáztam a helyiséget, és a szemem megállapodott új őrzőmön. Most vettem csak észre, hogy szakálla is van, ami fekete és helyenként más ősz. A fülében több fülbevaló is lógott, az orrában, szájában pedig piercinget viselt. Egyszóval a rémálmaim netovábbja. El is fordultam tőle, mert olyan rosszalló tekintettel nézett, hogy az sokat rontott az amúgy sem rózsás összképen. Ezért inkább az ablakhoz mentem, hogy legalább a tájban gyönyörködhessek, mire az óriás olyan élesen kiabált rám, hogy majdnem elbőgtem magam.

- Tűnj e az ablaktól!

Nem mertem ellenkezni, ezért beljebb lépve megálltam a szoba közepén, és onnan pásztáztam végig a nappalit. Érdekes kettősség volt benne, mert a modern fémszobrok mellett egy tucatnyi régi könyv is helyet kapott egy polcon. Az új, üveges dohányzóasztalon pedig egy ócska, régi hamutálca állt. Ilyen ellentét több is volt, és ahelyett, hogy rombolták volna az összhatást, szinte úgy lehetett érezni, kiegészítik egymást. Próbáltam elképzelni a többi helyiséget is, mikor az óriás ismét rám ordított.

- Ülj le!

Szó nélkül helyet foglaltam a közeli kanapén, mire ismét hatalmas kiabálást kaptam.

- Ne oda! A székre!

Magamban Markért imádkoztam, hogy jöjjön már le és mentsen ki ennek a hatalmas őrültnek a karjai közül, mindhiába. Ő nem jött, de a behemót leült velem szemben, és a puskát felém irányítva bámult rám. Nem is a puska ijesztett meg, sokkal inkább az a marcona, gyilkos tekintet, amit rám vetett. A lehető legkisebbre húztam össze magam, miközben levegőt is alig mertem venni. Úgy éreztem, órák telnek el mozdulatlanul, mire hangok közeledtek az emeletről.