Az éjszaka nagyon hosszúnak tűnt. Legalábbis számomra. Kétóránként váltottuk egymást az őrködésben, hogyha mégis az éjszaka folyamán rajtunk ütnének, akkor észrevegyük. Amikor Paul aludt, többször is vállamra hajtotta a fejét, de nem löktem le magamról. Hagytam, had pihenje ki magát. Szükségem volt rá.

      Pirkadatkor az ölébe dőlve ébredtem. Egy kicsit még élvezni akartam az izmos, erőtől duzzadó, meleg teste által nyújtott kényelmet, így hát szorosabban hozzábújtam, féloldalt mellkasának dőltem, hogy érezzem szívének egyenletes dobogását. Kezem „véletlenül” combjára tévedt, melyet önkéntelenül megszorítottam. Észrevette ébredésemet és kénytelen voltam elhagyni a menedéket és biztonságot nyújtó kényelmet.

      A hajnal hűvösen és nyirkosan tört ránk. Ahogy a nap egyre feljebb és feljebb kúszott az égbolton, úgy éledt fel a táj körülöttünk. Összepakoltuk a holminkat, és feszülten figyeltünk. Nemsokára kavicsok ropogása, kövek legördülő zaja ütötte meg a fülünket.

      Míg várakoztunk, az előző nap történésein gondolkodtam. Megöltem egy embert, de nem éreztem semmit. Az ég adta világon semmit. Sem megbánást, sem sajnálatot. Mintha csak egy vadat lőttem volna le egy vadászaton. Ilyen lehet ölni? A gyilkosoknak nincsenek érzelmeik? De rájöttem, hogy nem érdemes ezen rágódnom, mert újra és újra meg kell tennem, mert ha nem, akkor Ők ölnek meg engem.

      Csak baljós előérzetem nyugtalanított.

      Egy géppuskát szorongattam a kezemben. Paul előzőleg már megmutatta, hogyan kell kezelni. Szívem a torkomban dobogott, de még akkor sem féltem. Mindenre elszántan, ugrásra készen vártam üldözőink felbukkanását. Közben a családomra gondoltam, hogy vajon mi lehet velük. Őket nem fenyegeti veszély? Már alig vártam, hogy felhívhassam őket. Néha Paul felé sandítottam, aki megnyugtatásként megszorította a kezem, ami akkor nagyon jól esett, és megnyugtatott.

      Lassan közeledtek felénk. Egyre sűrűbben hallottuk a talpuk alatt megcsúszó, megzörrenő kövek zaját, mígnem egyik alkalommal a fejünk felett lévő szikláról esett le a mélybe egy nagyobb kődarab. Az egyikük felettünk volt. Nem is értettem, hogy miért voltak olyan óvatlanok. Annyira magabiztosak voltak magukban? Lélegzetünket visszafojtva guggoltunk a mélyedésben, de a fickó nem mozdult, ahogy mi sem. Meg akartuk várni, hogy mind a közelünkbe kerüljenek. Az éhséget és a szomjúságot sem éreztük már, ami hajnalban tört ránk. Utoljára előző nap ettünk pár szendvicset. Ami vizünk volt, az elfogyott. Persze, - gondoltam – ez jellemző a férfiakra. Se meleg ruha, se víz, se kaja. Soha nem gondolnak arra, hogy közbejöhet valami.

      Nemsokára mozgást észleltünk tőlünk jobbra, majd pár másodperccel később balra is. Még két ember tűnt fel. Reménykedtem, hogy nem egy hadsereget küldtek ellenünk. Paul megfogta a kezem, hogy készüljek. Adrenalin szintem rohamosan emelkedett. Két kézzel markoltam a fegyvert, ujjamat a ravaszra téve. Legelőször háromévesen éreztem így magam, amikor apám felrakott egy kilencéves kanca hátára. Vidáman sikongattam és rugdaltam a ló oldalát, de hiába, mert nem mozdult. Akkor először ültem lovon. Később apám is felült mögém, és vágtattunk a legelőn át, miközben anyám vizes ruhával törölgette a homlokát, hogy el ne ájuljon. Ezekre a pillanatok villantak fel előttem, amikor Paul felébresztett merengésemből.

–     Ott balra az a tied, azt simán eltalálod. – Suttogta a fülembe. - Próbáld meg elsőre eltalálni. Ha lelőtted, gyere vissza a fedezékbe. A másik kettő az enyém. Készülj… Most!

      Hirtelen előbújtunk a sziklaüregből, és azonnal tüzeltünk. Nem sikerült elsőre eltalálnom a férfit, de mire észbekapott, addigra eltaláltam. Összerogyott, de láttam, hogy nem okoztam neki halálos sérülést. Sikerült meghúzódnia egy szikla mögött. Paul a felettünk lévőt vette először célba, ezért fedeztem. A tőlünk jobbra lévő felé adtam le egy sorozatot, kinek a kezében lévő géppisztolyból kirepülő golyók csak úgy záporoztak felénk. Mivel az is fedezékbe vonult, nem mentem vissza a menedékünkbe, mert onnan nem láthattam. A nagy kőtömbök mögött maradtam, és nemsokára Paul is mellettem volt.

–     Mondtam, hogy menj vissza!

–     Megmondanád, hogy akkor ki fedezne?

      Nem volt időnk vitába elegyedni, mert golyók röpködtek körülöttünk. Válaszképpen mi is küldtünk egy sorozatot feléjük, de csínján bántunk a tölténnyel, mert ugye, abból sem volt sok. Csak a türelmem volt határtalan, de azzal ölni még nem próbáltam. Észrevettem, hogy a fickó, akit megsebesítettem, nem mozdul a helyéről, míg a másik közeledett felénk.

–     Paul odamegyek ahhoz – mutattam az én célpontom felé – te fedezz. De nem hagytam neki időt ellenvetésre, mert ahogy kimondtam, el is indultam.

–     Az istenit! Nem tudsz nyugodtan maradni? – kiáltotta túl a fegyverropogás zaját.

      Fedezékből, fedezékbe ugorva közelítettem a szikla felé, mely mögött ott feküdt a meglőtt férfi. Ahogy közelebb értem hozzá, láttam, hogy a bal vállát fogja, valószínű azt találtam el, nem sokkal a szíve felett. Alig volt benne már élet, mire odaértem. Erőtlenül fogta meg a géppisztolyát, és rámszegezte, ahogy meglátott. Talán tíz-tizenöt méterre lehettem tőle. Egy céltáblát képzeltem magam elé, hogy ujjam engedelmeskedjen. Így már nem tűnt olyan könnyűnek kiontani egy ember életét. Egy darabig haboztam, de mivel újból rám irányította a fegyvere csövét, megcéloztam, és meghúztam a ravaszt. A golyó a szívébe fúródott. Lassan engedtem le a kezem, és meredten bámultam rá. Aztán hamar észbe kaptam, és visszaindultam Paulhoz, aki még mindig a másik férfival hadakozott. Épségben odaértem hozzá, de azonnal rám szólt.

–     Menj vissza a mélyedésbe, most!

–     Eszem ágában sincs. Itt maradok melletted.

–     Ne vitázz! – kiáltott rám.

–     Jól van, ne kiabálj már. Már régen elintézhetted volna azt az ürgét. Csak tökölsz állandóan.

–     Sajnos, még nem találták fel azt a töltényt, ami keresztül megy a sziklákon.

–     Akkor itt van ez. – Nyújtottam felé egy kézigránátot.

–     Megáll az eszem – mondta, és kivette a kezemből. – Hozd ki a holminkat, mert lelépünk. Fedezlek. Igyekezz, mert elfogy a töltényem.

–     Oké.

      Paul kihajolt a szikla mögül, és a férfi rejtekhelyét vette célba, én pedig nekiiramodtam, és befutottam a táskáért. Felkaptam és visszamentem hozzá, miközben végig fedezett.

–     Készülj! Ha eldobom, akkor fuss arra, ahogy csak bírsz. – Mutatott az ellenkező irányba.

–     Rendben.

      Bemérte a távolságot, és a helyet, kihúzta a biztosító sasszeget, majd eldobta a gránátot. Megragadta a kezem, és futottunk, ahogy csak tudtunk. Messze jutottunk, de nem eléggé. A robbanás pillanatában Paul egy szikla mögé rántott, és testével védelmezett a levegőben repkedő repeszek ellen.

      Alig lélegeztünk fel, amikor megtörtént a baj. Éppen felálltunk, amikor egy árnyék vetődött ránk a magasból. Csak azt éreztem, hogy Paul taszít egyet rajtam, fegyverét a magasba emeli és lő, miközben mellettem süvített el egy golyó. Mire észbe kaptam, Paul összerogyott. Eltalálta. Gondolkodás nélkül célba vettem a férfit, aki nem messze tőlünk az egyik kiszögellésről lőtt ránk. Honnan kerülhetett oda, nem tudtam. Csak arra gondoltam, hogy le kell szednem, és hogy Paul megsebesült. A maradék összes töltényemet kilőttem rá. Holtan esett le a mélybe. Kétségbeesve mentem oda a férfihoz, aki újból megmentette az életemet. A golyó a hasába fúródott.

–     Paul… Meg ne halj nekem, az istenért…

–     Liz…

–     Cssss. Ne beszélj. Nem lesz semmi baj. Mutasd.

      Fájdalomtól megtorzult arccal feküdt előttem. A táskából elővettem azt a pólót, amit elraktam magamnak, letérdeltem mellé, és felemeltem a ruháját. A sebből ömlő vértől nem láttam rendesen, hogy milyen súlyos a sebesülése, ezért csak odanyomtam a ruhát, hogy a vérzést csillapítsam.

–     Ki kell szedni a golyót – mondta elcsukló hangon. – Meg tudod tenni?

–     Nem tudom. Fertőtleníteni kellene, mert elmérgedhet.

–     Van … a táskában egy tőr … és egy üveg vodka…

–     Klassz. Szikéd és műtőasztalod is van talán? –kérdeztem tőle kínomban, mert éreztem, hogy tényleg ki akarja velem vetetni azt az átkozott golyót.

–     Ki kell venned, Liz… Képes vagy rá, tudom…

–     Paul, én csak állatorvos vagyok, és nem sebész.

–     Csináld, kérlek…

–     Rendben.

      A vodkából öntöttem a tőr pengéjére, és szabaddá tettem a seb környékét, majd kezembe vettem az üveget.

–     Szorítsd össze a fogad, mert ez csípni fog.

      A vodkából öntöttem a sebre is. Filmen láttam már ilyet, de még soha nem csináltam. Igazából állaton sem, nemhogy emberen. Hiába tanultam állatorvosnak, az nem ugyanaz. Paul hősiesen tűrte, ahogy a szesz marta a testét. Láttam, hogy irtózatos fájdalmai vannak, de csak egy halk jajgatás hagyta el az ajkát. Kezem remegett, ahogy a penge éle a bőréhez ért. Óvatosan beleböktem. Szinte hallottam, bőre sercenését, és ahogyan a tőr elvágja a húsát. Csak kicsit nyitottam fel, hogy a penge élével a golyó alá tudjak nyúlni. Éreztem, hogy az ájulás kerülget. Igyekeznem kellett, mert a vérzéstől nem láttam jól. Egy pillanatra becsuktam a szemem, majd folytattam. Nem tudom hogyan, de sikerült. A vodkából újból öntöttem a seb köré, a ruhát rászorítottam, hogy nem vérezzen el, majd ráhúztam az üvegre. A történtek meghaladták tűrőképességemet.

–     Köszönöm… - nyögte Paul halkan, és megfogta a kezem, amellyel a ruhát szorítottam a hasára.

–     Nincs mit… - mondtam két korty közepette, és megrázkódtam az erős italtól.

–     Tovább kell mennünk…

–     Hogyan? Hiszen lábra se tudsz állni.

–     Segítened kell.

      Összepakoltam, bal vállamra felkaptam a táskát, és a fegyvert, majd felsegítettem Pault, aki erőtlenül a vérveszteségtől rámtámaszkodott, és elindultunk a nagy semmibe.