A legtöbb elmesélt történet úgy kezdődik, hogy eleinte minden tökéletes, azután történik valami, aminek a hatására az események nem várt, tragikus fordulatot vesznek, ennek következményeként pedig egyetlen szempillantás alatt megváltozik a főhős környezetéhez való viszonya.  Leggyakrabban hanyatlás következik be a főhős életében, lehet, hogy elzüllik, lehet, hogy elzárkózik a külvilágtól, és az is lehet, hogy úgy érzi, nem képes tovább élni, összeomlik, és elutasít mindenfajta külső segítséget; avagy ami ennél még rosszabb, hogy egyáltalán nem számíthat segítségre a környezetében senkitől, esetleg elfordulnak tőle az ismerősök, barátok, és feladja.  Szerencsére nem kell, hogy minden történet így végződjön.

A nyomozó esetében ugyanis egészen másképpen alakultak az események, habár az ő története is pontosan ugyanúgy kezdődött, ahogyan a legtöbb elmesélt történet. Eleinte minden tökéletes és szinte mesébe illő volt.

A kisvárosban, ahol felnevelkedett, az apja volt a polgármester. Eric a tanulmányai elvégzése után a helyi rendőrőrsön helyezkedett el. Természetesen ő is ranglétra legalsó fokán kezdte járőrként, akárcsak az iskolából frissen végzett társai, az ő számára azonban nem kellett hosszú éveknek eltelnie ahhoz, hogy magáénak tudhassa a rendőrfőnöki kinevezést. A polgármester fiának lenni viszont mégsem volt olyan könnyű. A kisváros történetében ő volt a legfiatalabb rendőrfőnök, és hivatalba lépését követően duplán meg kellett dolgoznia azért, hogy rácáfoljon az idősebb kollégái előítéleteire. Rendkívül sokat tett a város közbiztonságáért, újításokat vezettetett be, egy addig ismeretlen és teljesen új rendszert, amely azt a nemes célt szolgálta, hogy a lakosok egy biztonságos és kellemes légkörű városban zavartalanul tengessék az életüket. Tevékenysége következményeként rövid időn belül megnövekedett a környék ingatlanjainak az értéke, és a várost a megye egyik legkiemelkedőbb helységeként tartották számon.  Szorgos munkálkodása idővel végre meghozta a gyümölcsét: sikerült kivívnia a megérdemelt tiszteletet a kollégái és a kisváros polgárainak a szemében is.

Egy évente megrendezett hagyományőrző városi mulatság alkalmával megismerte Melindát. Az erős vonzalom mindkét részről kölcsönösnek bizonyult. Melinda néhány hónappal azelőtt költözött a városba a családjával, és ezen a mulatságon találkoztak egymással először. Az első perctől kezdve tökéletes volt az összhang közöttük, és a mulatság végeztével, szinte egymás szavába vágva beszélgették át azt a nyári éjszakát kettesben, félrevonulva a városhatár menti tópart árnyas fái között a holdfényben, kiterített pokrócon egy üveg vörösbor és a mulatságról elcsent házi sütemények társaságában. Hat hónap múlva Eric megkérte a már kislányukkal várandós kedvese kezét, és a rákövetkezendő második hónapban összeházasodtak.

A boldogságuk és álomszerű életük nem egészen négy évig tarthatott. Pontosan két éve és három hónapja, hogy azon a bizonyos végzetes délutánon mindennek vége szakadt. Ma is élénken él Eric emlékezetében annak a tragikus napnak az emléke, akárcsak tegnap történt volna; még ha jó ideje nem is gondolt rá oly gyakran. És mindaz, amit Melindáról a halála után megtudott, nem könnyítette meg a feldolgozást. Először mélyen gyászolt. Azután féktelen dühöt érzett, végül végső kapaszkodó gyanánt a munkájába temetkezett. Csakhogy mindeközben folyamatosan emésztette magát. Végül hivatalából felfüggesztették, mert a napi feladataira egyre kevésbé volt képes koncentrálni, hiába küzdött ellene minden erejével. Hiába próbálta győzködni magát, hogy lassan túl lesz rajta, az élet megy tovább, ennek így kellett lennie; ez már túl sok volt Eric Logan számára is. Így hát az addig életerős, és határozott férfi, aki mindig, minden negatív helyzetben megtalálta a leghalványabb pozitívumot, teljesen összeomlott lelkileg. Ez a helyzet azonban egészen más volt, és ezt ő is nagyon jól tudta. Idővel már saját maga is kénytelen volt belátni azt, hogy Melinda iránt utólag érzett csalódáson túl, az ő és kislánya tragikus halálán képtelen lesz egyedül túljutni.

Alig hat hónappal később, miután Eric édesapja is meghalt, a férfi úgy érezte, hogy ezt már nem képes feldolgozni. Egy éven keresztül pszichiáterhez járt, majd felépülése után áthelyezését kérte a jelenlegi kapitányságra, és a fővárosba költözött. Az egykor élettel teli, boldog családi fészek azóta is magányosan áll Eric szülővárosában. Mindeddig képtelen volt arra, hogy akár csak a környékére is menjen. Lelkileg túlságosan megviselő lenne a számára, és félt újra felidézni a régi emlékeket.

Nagyon sokáig az egyedülléttel volt a legnehezebb megbirkózni. A magányosság érzésével, amely egy időben rendszeresen látogatást tett nála, rátelepedve a lelkére, és mint egy vérszívó élősködő, teljes erejével azon serénykedett, hogy végül kiszipolyozzon belőle minden életkedvet. Harcolt ellene, de előfordult, hogy néha már úgy érezte: nem bír el vele. A sors végül jutalmul az elmúlt időszak lélekben vívott küzdelmeiért, olyan erővel ajándékozta meg, ami egyre inkább arra ösztönözte, hogy higgye már el végre: minden úgy jó, ahogy van. Ő pedig elhitte. Hosszú időbe telt, mire tudatára ébredt ennek, de a felismerés végül megnyugvással töltötte el, és többé nem ringatta magát hamis illúziókba. Így tehát a nyomozó régóta nem mutatott már érdeklődést a nők iránt. Általánosságban igyekezett kizárni a nőket az életéből. Az újságírónő személye valamiért mégis felkeltette az érdeklődését, azt viszont határozottan eldöntötte, hogy mindent elkövet annak érdekében, hogy távol tartsa magától a nőt. Valami miatt úgy érezte, hogy az lesz a legjobb, ha nem bonyolódik bele; persze lehetséges, hogy az elmúlt évek tragédiáinak sorozata következményeként érzett megkeseredettség mondatta vele ezt.

Eddig remekül sikerült a terve, azonban egyáltalán nem töltötte el az elégedettség érzése miatta.