Annamária délután hatra ért haza. A lakás ugyan a szokott unalmas képet árasztotta, valahogy mégis más volt a helyzet, mint korábban. Szinte tetszett neki, amit lát. Már nagyon régen fordult ez elő.

   Ekkor jutott csak eszébe, hogy a vezetékes telefon végig ki volt húzva a fali aljzatból, ráadásul a mobilja is valamelyik bútorzatának rejtekén bujdosott. Miután visszadugta a telefont, tárcsázta a saját számát, mire az ismerős szólam felcsendült a szekrénysor végéről. A kis kosárkába volt ejtve, ahol a varráshoz szükséges különböző eszközöket tárolta. Nem lett semmi baja, nem karcolódott meg sem az elő-, sem a hátlapja. De az akkumulátor töltöttsége már igencsak a vége felé járt. Köszönhetően többek között annak a negyvenöt nem fogadott hívásnak, ami péntek óta érkezett. Többnyire Attila számát találta köztük, de egyszer-kétszer Zsófi és az anyja is keresték. Tanakodott, Zsófi és Attila közül kit hívjon fel először. Végül úgy döntött, a barátnőjét részesíti előnyben. Elvégre őt már régebb óta ismerte, jobban a szívéhez nőtt, még ha halálra bosszantotta is néha.

   - Szia, Zsófi! – üdvözölte, miután kattant a vonal, mindössze két kicsöngést követően.

   - Szia! – a viszonzás már nem volt lelkes. Sokkal inkább elutasító. Zsófi úgy viselkedett most, mint az anyja, amikor meglátta őt. De hogy miért? Hiszen lényegében nekik kellett volna bocsánatot kérniük, amiért… De mindegy is, Annamária elhatározta, nem foglalkozik többé ilyen apróságokkal. Nagyvonalú lesz, éli az életét, úgy, ahogyan mindig is szerette volna.

   - Ráérsz például most? Nagyon fontos lenne, hogy beszéljünk.

   - Miért olyan fontos? – Zsófi továbbra is barátságtalan hangnemben beszélt.

   - Mert egy régi barátság forog kockán. Jaj már, Zsófi, hiszen ismersz! Tudod, hogy nehezemre esik a bocsánatkérés.

   A vonal túlsó végén egy darabig csend volt, majd Zsófi halkan, szinte megszeppenve szólt bele:

   - Hol találkozzunk?

   - Húsz perc múlva a ház előtt. Bemegyünk a Burger-be vacsorázni.

   - Nem lehetne inkább a parkban beszélgetni? Az meghittebb.

   Annamáriát meglepte Zsófi ötlete, de természetesen azonnal belement a kedvére való programba.

   - Megbeszéltük. Akkor várlak!

   Azzal lenyomta a piros gombot, és már viharzott is ki a lakásból, a frissnek korántsem mondható levegőre. De Annamáriának ez a fránya levegő is jót tett. Feje még jobban kitisztult, így egész lényét szabadon átjárta a boldogság érzete.

   Alig telt el negyedóra, mikor Zsófi szomorkás, lehajtott fejű alakja bontakozott ki a naplemente utáni szürkületből. Láthatólag igyekezett eltakarni érzelmeit, leginkább semmire sem gondolni. Közelebb érve Annamáriához viszont már nem bírta véka alá rejteni kicsattanó örömét, mely először csak apró mosolyként, majd egyre növekvő, fülig érő vigyorként jelent meg arcán. Annamária szíve repesett újabb jótéteményétől. Ma már másodszorra cselekedett jót valakivel. Ez máris több volt, mint amit addigi életében összesen elmondhatott.

   Zsófi szívélyesen üdvözölte, ugyanakkor némi félsz is lapult a hangjában, attól tarthatott, hogy túláradó személyiségével ismét magára haragítja barátnőjét.

   Annamária könnyedén leolvasta gondolatát. Gyengéd, barátságos mosoly futott végig arcán, és így szólt:

   - Nem kell ám megjátszanod magad. Túldramatizáltam a dolgot. Nem kellett volna olyan bunkónak lennem. Nem hittem, hogy valaha ezt mondom, de bocsánatot kérek.

   Hangja elcsuklott, elérzékenyült. Úgy tűnt, talán el is sírja magát, ez azonban nem történt meg. Hamar visszanyerte korábbi hangulatát, és kedves, barátságos modorban társalgást kezdeményezett.

   - Te is várod már gondolom a hétfőt.

   - Hát, el tudtam volna viselni még pár napot. Azért kedves a János, hogy elengedett minket.

   - Igen, de majd várd ki a végét. Nehogy az legyen, hogy kidobnak minket, mert nincs ránk szükség. Ez is könnyen előfordulhat.

   - Lehet. De én azért nem hiszem. Most nyugi van, nincs sok adminisztrációs feladat, gondolom azért, mert nincs meló a termelésben sem. János pedig úriember, szeret mások kedvében járni.

   - Az már igaz – felelte elgondolkozva Annamária, majd hozzátette: - Különösen azokéban, akik olyan szépek, mint mi.

   Összenevettek.

   Az utcai lámpákat felkapcsolták, bár még teljesen nem sötétedett be. Ez volt a napnak az a rövid, átmeneti időszaka, amikor akár még olvasni is lehetett a szabadban, de messziről alakokat kivenni már nem nagyon.
   A kis füves rész egyik padja körül roma társaság röhögött. Kiabáltak, harsányan, mintha övék lenne az egész lakótelep. Valószínűleg így is érezték. De ami még rosszabb, a többi lakóval is éreztették ezt, ezért sokan már kilépni sem mertek a lakásból sötétedés után. Annamária egyik szomszédja például kijelentette, önvédelmi fegyver (bicska, baseball-ütő, vipera vagy boxer) nélkül egy lépést sem hajlandó tenni, még ha ezek használata a hatóság szemében büntetendő tény is. Ha már ők nem tudják megvédeni a lakosságot, hát tegye meg mindenki maga.

   Annamáriának nem volt ilyen tárgy a birtokában, de ha lett volna, akkor sem hordozza magával. Így inkább messziről elkerülték Zsófival azt a környéket.

   - Lehet, hogy jobban járnánk, ha otthon beszélgetnénk – ajánlotta Annamária, félve körbe- körbepillantva – Nem vagyok nyugodt, ha ezekre az alakokra ránézek. Menjünk is!

   Megfordultak, és visszamentek a lépcsőház bejáratáig. Ott Zsófi halkan, félénken megkérdezte:

   - Biztos, hogy nem fogsz megint kiakadni? Úgy értem, ha megint idegesítő lennék…

   - Igyekszem nem kiakadni – vágta rá azonnal Annamária – Már tudom, mi és ki a fontos az életemben.

   Zsófi ettől felbátorodott, és így kíváncsiskodott:

   - Mi történt, amitől ennyire megváltoztál?

   Annamária elgondolkozott. Mennyit mondjon el a történtekből? Mindent, elejétől a végéig nem akart barátnője orrára kötni, ám a lényeget miért ne tárhatná elé?

   - Találkoztam nemrég egy magányos öregemberrel, aki csupán szeretetre vágyott. Segítettem neki egyet-mást, beszélgettem vele, és ettől valahogy olyan boldog lettem, hogy új emberré váltam.

   Zsófi bólintott, elfogadta a magyarázatot. Teljes összhangban várták a liftet, kevés választotta el őket attól, hogy összeölelkezzenek.

   Zsófi este kilenc óra tájban távozott a lakásból. Az estét kellemesen töltötték, cappuccino-t ittak, ropit ettek, beszélgettek, még kártyáztak is. Az íróasztalt középre húzták, arra terítették a terceket, melyeket a römi során sikerült összerakniuk. Kiegyensúlyozott volt a „csata”, hol Annamária, hol Zsófi lapjai fogytak el hamarabb. De bármi lett az eredmény, a végén mindig örömteli nevetésben törtek ki.