Három ToRule szelte a forró nyári eget kelet felé. Gabi, Zoltán és Nóra komótosan, de boldogan szárnyaltak valahol a Gödöllői-dombság felett. Közben beszélgettek. Számukra volt egy mellékhatása az Erőműtől való elszakadásnak, mégpedig az, hogy a védőterület hiányában nem repülhettek. Ezt úgy sikerült megoldaniuk, hogy ha már Ferenc és József úgyis vettek egy-egy Szárnyat, részt vettek a kiképzés gyakorlati részén. Péter, Tamás és Zsolt felváltva adták elő nekik a tananyagot, kínozták őket a szimulátorban. A két szakember pedig hol őszinte figyelemmel hallgatta őket, hol a legrosszabb tanulóként mentek a legbénább ötletekkel a fiúk idegeire a konzolokon végzett próbarepülések alkalmával. Ám ha valamelyiküknek sikerült is kihúzni a gyufát, az oktatók inkább váltották egymást. Tudták, mire megy ki a harc. Ha minden szituációra tudnak nyugodt választ adni, az utolsó akadály is elhárul a gépük elől.

Ennek sikeres végeredménye volt, hogy a közlekedési és légügyi felügyelet emberei előtt mind az öten levizsgáztak. Kitaláltak egy külön kategóriát. A vizsga egyfajta átmenet volt egy szokvány PPL megszerzése, és a városi drónt vezető futárok egyszerűsített szakszolgálati engedélye közt. Tengerszint feletti hatezer láb magasságig lehetett vele repülni, de mivel a gépek technikájuknál fogva nem voltak hermetizáltak, vagyis a légnyomás a magassággal arányosan csökkent, eleve érdemes volt beépíteni egy plafont. Négyezer láb felett csak az előre megjelölt és bejelentett útvonalon lehetett velük haladni. Ráadásul, mivel a városi közlekedés és jelzőrendszer másként működött, átmenetileg azt találták ki, hogy külön le kellett tenni az erre vonatkozó vizsgát. Azt, amit a futároknak is meg kellett tenniük. Vagy talajszint szerinti hatszáz láb alatt nem volt szabad városok felett repülni.

Külön téma volt, az új védőterület kialakítása. A megvásárolt földterület összehasonlíthatatlanul kisebb volt az Erőmű ingatlanánál, egyelőre nagyon szűk repülési engedélyt kaptak, és a felügyelet részéről szorgalmazták a forgalomirányító tornyok építését. Mivel egyelőre jelezték, hogy nem lesz különösebben pénzük és lehetőségük, a hatóság ideiglenes jelleggel megalkudott azzal, hogy minden erre szolgáló csatornán kihirdették. Kötelezték Károlyékat, hogy a használható frekvenciákon a hangárjuk sugározza egy adott körzetben.

– Nem is tudtam, hogy ilyen szép ez az ország – lelkendezett Zoltán, ahogy a dombok fölött repültek.

– Kellemes ez a sok fa – kontrázott Gabi.

Nóra szótlanul repült velük. Örült a vizsgának, és annak, hogy végre nem kellett visszafordulnia az utolsó toronytól pár száz méterre. Hármuk közül ő látta a legtöbbet a természetet, igaz általában közelebbről. Ki is szúrt néhány szarvast, amint egy patak partján legelésztek, a part menti fák félárnyékában. Amióta közelebbről is találkozott velük, mindig megdobbant a szíve, ha látott közülük egyet.

A táj változott, szántóföldek és falvak követték egymást. Utóbbiak többsége lakatlan volt. Némelyik még felülről a rendezettség látszatát keltette. Jobban szemügyre véve, a házak tetejét megkezdte az időjárás. A dús kerteket sem dísznövények, hanem gyomfák és burjánzó gaz alkotta. Sok helyen az utak és a porták határai se látszottak, pusztán onnan lehetett tudni, hogy a mezőgazdasági területek közt nem egy formátlan, tömör erdőkupac állt, hanem egy egykori település, hogy a fák közt néhány ház romja sejlett át.

Zoltán majdnem egykori munkahelye felé fordult. Meg is kapta a külső toronytól a figyelmeztetést, amelyben az automatika megkérte, hogy változtasson irányt. Károly ugyan említette neki, hogy az összes általa beírt engedélyt még aznap kitörölte, de a valóság tapasztalata mellbevágóbb volt.

Ahogy landoltak, szinte mindenki elébük ment. A két nőről a többiek lesegítették a Szárnyakat, Zoltán viszont elutasította Zsolt igyekezetét. Büszkén sétált be a hangárba. Különféle helyekről származó székek és egy vetítőgép fogadta. Amíg távolt voltak, Károly berendezkedett, és mindenkit összehívott, akit tudott. Arra készült, hogy bemutassa nekik a reklámfilmet. Tamás és Péter rágták érte a fülét. Kellett valami, ami nem csupán a száraz tényközlés a gépekkel kapcsolatban, és nem is a kétes minőségű futár-drón kamerák által rögzített felvétel volt a múltkori nagykáli játékukról.

A mérnök kitett magáért. Háromféle hosszúságú, és minimális tartalmi átfedéssel rendelkező filmet készített, amelyekhez Péter adta a szöveget, és Gabi búgó mély hangján szinkronizáltak. Erre Dávid vette rá a barátnőjét. Szót kapott Eszter is, de még János is elmondhatott két mondatot. Ez utóbbin meglepve tapasztalták, hogy az öreg fegyelmezetten és tisztán is tud beszélni, ha akar. A képi világ lenyűgöző lett, Nóra gyönyörű volt, a vágóképek ügyesek, a jelenetek pörgősek vagy nyugodtak, a dramaturgia szerint. Péter olyan szlogeneket talált ki, hogy „Egy álom, amihez ébren kell lenned, hogy átélhesd”, illetve „Ebben a játékban csak egy életed van, de ahhoz ragaszkodni fogsz”. Ez utóbbit egy picit erősnek találták, de valahogy fel kellett hívni a figyelmet a gépek veszélyeire.

Döntés született egy második városi játszadozásról. Tamás immár igazodott a hatóság legújabb ajánlásához. Egyelőre így Dávid kimaradt a szórásból, de a futárok főnöke mindenkinek megadta az időt és lehetőséget, hogy levizsgázzanak a városi légi-KRESZ fortélyaiból. E mellett megtárgyalta a tervet a saját céges irányításával. A kalandra végül Zoltán is jelentkezett. Azt mondta, még mindig elég feltűnő darab, és hadd lássák az emberek, hogy nem csak tökéletes testű fiatalok tudják megtanulni a repülést. Tamás aggodalma a gyakorlatlanabb pilótákkal szemben alaptalannak bizonyult. Ismét reggel indultak, de most eleve légi úton közelítették meg a várost, méghozzá Károly kamerájának lencséi előtt. A mérnök az indulásukat és a házak közé való érkezésüket is sikeresen felvette, lóhalálában előre küldött drónjával.

Dávid szörnyen sajnálta, hogy neki az Erőműben kellett maradni. Végül hét pilóta kerülte meg bevezetésképpen, komótos V alakban az egész várost. Zoltán, Gabi és Nóra továbbra is biztonságosabb magasságban húztak el a nagyobb épületek között, tartva a formációt, Tamás és a fiatalok pedig minden JCF-es és Rototrans-os gép előtt illegették magukat, amit csak értek.

Zsuzsa és Teri hatékonyan irányították a hadműveletet a Szi-Fly központból. Ráláttak minden gépre, ugyanúgy ahogy a futárokra is. Javaslatokat tettek, hogy ki merre kerülje el az értékes és törékeny csomagokat szállító gépeket, és jó előre átvariálták a beosztást, hogy aznap lehetőleg a leginkább hidegvérű fiúk és lányok ragadjanak botkormányt. Figyelmeztették őket, hogy váratlan események mellett se felejtsék, hogy egy gépet vezetnek, ami időben kell odaérjen ahova irányították őket. Az ex konkurenciás koordinátornő végtelenül lelkes lett. Nagyon megkedvelte az új munkahelyét, és mivel ismerte a legtöbb volt pilótatársának képességeit is, bosszantásból oda küldte a fiúkat és lányokat, ahol a legbambább futárok kamerája előtt pöröghettek.

Péter időnként rombuszt repült Nórával és két társával, hogy aztán váratlanul kiválva a frászt hozza valamelyik futárra. Eszter és Zsolt pedig úgy kergetőztek a házak között, mint két bújócskázó-fogócskázó óvodás. Tamás ugyan többször rájuk szólt, de a két szerelmes megfontolt maradt annyira, hogy nem repültek neki senkinek és semminek, ellenben olyan látványosan forgolódtak, ahogy csak bírtak.

A Szi-Fly névadó vezére végül egy kis időre leszállt az egyik toronyház sarkára, üldögélt a lábát a semmibe lógatva, és a többieket hallgatta.

– Pirosat kaptam – hallotta Zsoltot, majd elhallgatnak a motorjai. – Egy erkélyen várom ki, amíg az a bamba hatrotoros odébb kúszik azzal a fotellal.

– A Petőfi téren három szájtátó Rototransos azt várja, hogy a trió újra áthúzzon felettük – jelentette Zsuzsa. – Ne okozzatok nekik csalódást!

– Péter, rád tapadt egy Szi-Fly-os kolléga, ráadásul csomag van nála. Rám nem hallgat, majd kap a fejére, de addig is tanítsd illemre, ha tudod! – kiáltotta Teri.

– Meglesz!

A fiú feljebb emelkedett, majd hanyatt fordult, és úgy húzta fel a gépet. Pont szembe került a bámészkodó drónnal. Intett neki az ujjával, hogy ejnye, majd a nem létező órájára mutatott a bal kezén. Mivel a hanyatt repülés nem ment neki valami jól, az alig két másodperces mutatvány után zuhanni kezdett, de összeszedte magát. A futár pedig elsietett a csomaggal.

– Ügyes vagy! – dicsérte meg Tamás, aki átváltott a futár kamerájára, így minden mozdulatot figyelt. Egy darabig még üldögélt a ház tetején, de amikor kiszúrta egy JCF-es gép, hogy ott csücsül, integetett neki, és a mélybe vetve magát. Rendesen ráijesztett. Főleg amikor két méterre húzott el mellette emelkedés közben.

– Kisebb, de még kezelhető késések vannak – jelentette Sára. – Gépet vagy csomagot még nem vesztettünk, de egyre többen bámészkodnak tőlünk is. Hiába kapnak üzenetet Teritől.

Tamás nem volt túl boldog. Tudta, hogy létfontosságú a ToRule bevezetése, és egyetlen város sem lett volna ennyire jó terep, de az, hogy valamelyik ujjába bele kellett harapnia így is, nem volt ínyére. Hagyta még játszani a többieket, és az is mosolyt csalt az arcára, hogy ő maga látott összeütközni két elbambult Rototransos gépet, amint Esztert és a szőke hajtincseit próbálták követni. Az önfeledt kergetőzést végül Teri üzenete szakította félbe.

– Főnök! Előre be nem jelentett katonai akciót jeleztek Nagykál légterére! Minden gépet lehívtam.

– Remek, legalább lesz mire fogni a késéseket, köszi – Tamásnak hirtelen átfutott az agyán a protokoll. – Nekünk is le kéne szállni, igaz?

– Nem tudom, tán jobb volna.

Időtlen idők óta nem volt hasonló. Hirtelen eszébe se jutott az összefüggés, a múltkori egy gyakorló repülés volt, azt se jelentették be.

– Minden ToRule pilóta szálljon le ott, ahol van! MOST! – adta ki a parancsot.

A többiek nyugtázták, és landoltak is, többnyire valamelyik ház tetején. Két perc múlva át is húzott felettük három katonai gép.

– Oktató-felderítő könnyű vadászok! Fecske 9B típusok – lelkendezett Zsolt.

A repülők rászolgáltak a nevükre. Kb. úgy néztek ki, mintha valaki a sokszorosára felnagyított madarakat tesztoszteronkúrára fogta volna, túlzó módon nyakon öntve fényvisszaverő bevonattal. Nyilazott szárnyak, villás farokrész. A kecses és kedves kinézetű madárkák felnagyítva ijesztő ragadozókká váltak. Az ember úgy érezhette magát, mint egy rovar, amire a jellegzetes fészket építő gyilkosa ront rá az égből.

– Nekem mindegy. Remélem, hamar elmennek... – morgott Péter, akit frusztrált, hogy abba kellett hagynia a szórakozást. Már épp sikerült volna Nórát rávennie, hogy menjen vele egy külön kört a Park felett.

A gépek azonban a határban visszafordultak, és módszeresen átrepülték a várost. Nagykál a légi zárlat miatt majdnem úgy nézett ki hirtelen, mint azok a falvak, amik felett Gabiék repültek át a minap. A drónok nélkül csak a házak közti apró zöldterületek és a tetők réseiben kinőtt gaz, meg persze az a néhány autó jelentette az élet szikráját, akiknek nem kellett megállniuk.

A repülők nem tágítottak. Módszeresen körbekémlelték a vidéket. Az egyik megállt a levegőben, hogy jobban megszemléljen egy lezuhant, haloványan füstölgő drónt az egyik ház tetején, majd visító hajtóművekkel tovább állt.

– Maradjatok, ahol vagytok! Nem tudom, mi bajuk van, de jobb, ha nem hergelitek fel őket – mondta szigorú hangon Tamás.

Percekig nem nagyon történt semmi.

– Főnök, bele fogok fulladni a reklamációba, ha ezek tovább itt maradnak – kesergett Sára.

A lány hangjában volt némi beletörődő szomorúság, és minden rutinja ellenére őszintén nem kívánta azt, ami rá vár.

– Kiadtam ugyan egy körüzenetet minden folyamatban lévő rendeléshez, hogy katonai akció miatt vis maior lépett fel, és a gépeknek tilos a repülés, de már most befutott pár hőzöngő, aki nem ért magyarul.

Tamás egy ház tetején üldögélt, összecsukott szárnyakkal, mozdulatlanul. Az egyik gép talán kiszúrta, de hiába integetett neki, nem keltette fel az érdeklődését. Végül váratlan megoldás született. Zsolt levetette magát a tetőről, amin eddig Eszterrel nézelődött. Lelkesen duruzsolt a katonai gépekről, de aztán támadt egy gondolata.

– Valaki mozog! – hallotta Tamás Zsuzsát.

– Azonnal szállj le! – üvöltötte a fiúnak, de az nem hallgatott rá. Ugrómű nélkül gyorsult ameddig csak bírt, a házak közt az egyik sugárúton. Majd felhúzta a gépét, és teljes meghajtással koppanásig kinyitott szárnyakkal nyílegyenesen emelkedni kezdett, egy lágy pörgéssel. A reggeli, laposan is intenzív nyári napfény megcsillant a gépén, és az apró szerkezet a vakmerő pilótájával rakétaként szelte az eget, jó pár másodpercig. Amíg el nem fogyott a lendülete, meg a motorok túlpörgetésére való energia. A fiú ekkor átváltott vízszintes repülésbe, és lomha köröket kezdett rajzolni a Park felett.

Zsolt fejében csend volt. Főnöke ugyan üvöltött a fülében, de ő csak a mutatványt élvezte. Ahogy forgás közben elsuhan előtte a Nap, majd még egyszer, és még egyszer… Ráfeküdt a levegőre, és várta a találkozást.

– Ezek értünk jöttek – suttogta.

A három gép hamar kiszúrta. A fiú átállította a kommunikációt. A katonai csatorna nem volt ugyan beépítve, de a polgári frekvenciák mindegyikén üdvözölte őket.

– Kovács Zsolt vagyok, a ToRule pilótája, üdvözlöm az urakat!

Pillanatnyi csend állt be. Eszter Péter és Nóra szinte azonnal a levegőben teremtek, és szintén bejelentkeztek. Tamás tehetetlen volt. Megrántotta a vállát, és ő is felszállt. Később Zoltán és Gabi is követték.

A kommunikációs csatornában egy ismeretlen női hang szólalt meg.

– Horváth Anna őrnagy, Magyar Légierő. Üdvözlöm.

– Ó, elnézést uram… Hölgyem… – válaszolt Zsolt.

– Semmi gond. Velünk tartanának, kérem?

– Ezer örömmel! Merre?

– Tisztelettel javasolhatnám, hogy a városon kívül – Tamás hangja cérnavékony volt. – Csak a futárok miatt.

– Természetesen. Kövessenek!

A három katonai gép lassan haladt dél felé, de Zsolt nem bírta a csigatempót.

– Hölgyem, százhúsz csomóig simán jók vagyunk, ha nem haragszik!

– Ó, elnézést…

A három vadász egy pillanat alatt lelépte őket, de a többiek kiskacsákként követték.

– Köszönöm! – lelkendezett Zsolt.

– A nagykáli légteret használhatják már a drónok? – kérdezte Tamás.

– Természetesen – válaszolt az őrnagy, ezért Teriék gyorsan kaptak egy utasítást, hogy hajrá...

Alig néhány perc repülés után ereszkedni kezdtek a felderítő gépek.
„Hova megyünk, itt nincs bázis” – gondolta Tamás, de Zsolt visítóan lelkes hangja megadta a választ.

– Egy anyahajó!!! Hűűű!

– Ráadásul a nagyobbik, a Repülő Bálna – Zoltán majdnem olyan lelkes lett, mint a fiú.

– Bizony. Néha meg kell sétáltatnunk az öreglányt – kommentálta Anna.

Sikeresen landoltak a fedélzeten. Az anyahajó ugyan egy tarlón pihent, de még így is iszonyatosan látványos volt. Tamás még sosem látott ilyet élőben, de el nem bírta képzelni, hogy ez a monstrum a levegőbe tud emelkedni.

Lekerültek a sisakok, a katonai pilóták is kiugráltak a gépből. A hét civil legnagyobb megdöbbenésére nem az őrnagy volt az egyetlen nő. A másik két pilóta közül is csak az egyik volt férfi, egy vékonyka, pattanásos fiatal hadnagy, aki annyira halkan és keveset beszélt, hogy a vendégeknek a nevét is nehéz volt meghallani, nem is jegyezték meg. A másik hölgy – egy Olga nevű százados, egy negyvenes éveinek elején járó rövid hajú, férfias megjelenésű szögletes arcvonásokkal rendelkező nő volt. Az ő szigorú arcán is őszinte érdeklődés volt megfigyelhető.

Tamást azonban Anna nyűgözte le. A katonák körében még a nőknél is divat volt ugyan a rövid haj, de az őrnagynak ez kivételesen jól állt. Alkata nem volt kihívó, 170 centis magassága is teljesen átlagos volt, de a jócskán harmincas hölgy még a kényszerűen uniformizáló egyenruhában is feltűnően dekoratív mellekkel rendelkezett.

Az anyahajó parancsnoka „véletlenül” férfi volt, egy vékony, szakállas ötvenes főtiszt, bizonyos Pető László ezredes. A bemutatkozás után az első kérdése az volt, ki a szárnyas emberek vezetője. Tamás és Zoltán olyan egyszerre mutattak egymásra, mintha csak megbeszélték volna.

– Értem, úgy tűnik a hierarchia nem olyan szoros, mint nálunk. Jöjjenek mindketten – mosolygott a főtiszt.

Az Erőmű egykori igazgatója hiába próbált kitérni, hogy ő csak a portás…

Perceken belül mindenkinek volt miért lelkesedni. A fedélzetre sereglett katonák vagy a Szárnyakat, vagy Nórát bámulták, Zsolt magán kívül volt a Fecskék és maga az anyahajó nyújtotta élmények miatt. Eszter átvette a lelkesedését, de nem vesztek össze. A felderítő gépek érdekelték jobban, a fiú a hatalmas harceszköz paramétereire volt kíváncsi. Péter belemerült a marketing tevékenységbe, egyfajta rögtönzött termékbemutatót prezentált a ToRule 1.0-ról. Gabi hamar megtalálta a hangot a csapat egyik számítástechnikai tisztjével, aki történetesen szintén nő volt.

A taktikai vezérlőteremben, mely alig volt 16 négyzetméter, Tamás és Zoltán megismerkedett még három tiszttel, akik egy kivétellel szintén mind a gyengébb nem erős és szigorú kinézetű képviselői voltak. A futár legnagyobb örömére Anna is csatlakozott.

– Először is, elnézést kell kérnem, hogy bejelentés nélkül önökre rontottunk – kezdte az ezredes.

– Meglepniük sikerült minket – válaszolta Zoltán.

– Másra számítottunk. Azt hittük, a Fecskéink a levegőben érik a pilótáikat – az őrnagy picit csalódott volt.

– A futárok hivatalból értesítettek. Én vagyok a helyi cég főnöke – büszkélkedett Tamás, mert imponálni akart.

– Kivételes eszközeik vannak. Érdekel minket. Különösen azok után, hogy sok kárjelentést kaptunk, melyekben azt állították, hogy maguk földre lökdösik a drónokat.

– Nem bántottunk egyet se, magunknak ártanánk! – Tamás alig bírta megőrizni a hidegvérét.

– Erre mi is rájöttünk – folytatta az ezredes. – A bejelentések a rendőrségre futottak be, de amint azt önök is tudják, ők nem tartanak fenn légi egységeket, így ilyenkor mi vagyunk az illetékesek. Amit furcsálltunk, hogy a légügyi hatóság hallgatott, mint a sír. Illetve kérdésünkre közölték, hogy mindenről tudnak, az akció engedélyezett. Ezek után bekértük az összes felvételt, és nem találtunk semmilyen bizonyítékot direkt támadásra. Azt állapították meg a pilótáink és a szakértőink, hogy a drónok vezetői voltak figyelmetlenek.

– Nem is igazán dicsértem meg őket… Már amelyikük az én alkalmazottam.

– Azért legyünk őszinték, adtak okot figyelmetlenségre – válaszolt szigorúan Anna.

– Az alkalmazottaim közt fontos kritérium, hogy fegyelmezetten vezessenek, és semmi ne vonja el a figyelmüket, de mégsem vagyunk katonai szervezet – Tamás nem bírta levenni a szemét az őrnagyról.

– Mindenesetre úgy döntött a felsőbb vezetés, hogy ha már úgysincs sehol semmi árvíz vagy egyéb természeti katasztrófa, amiben a katonaság az ország szolgálatában állna, legalább vizsgáljuk ki a dolgot.

– Ezért képesek voltak idejönni a hordozóval? – Zoltán nem győzött csodálkozni a hatalmas jármű megjelenésén.

– A Bálna éppen olyan tekintélyes harcászati erővel bír, mint kisebbik társának névadója.

– Jól emlékszem, hogy Veréb? – kérdezte a mérnök.

– Igen, bár eredetileg nem ez volt a hívójele, a katonák így nevezik. Mindkét hajó hatalmas, de körülbelül négy percig uralnánk vele a légteret tényleges harcokban. Három és fél perc mire a készenlétesek felszállnak, és mindegy húsz másodperc volna egy fejlett hadseregnek elbánnia vele, majd a fennmaradó tíz másodpercet töltené a megszerzett magasság újbóli elvesztésével.

– Pedig tiszteletet parancsoló fegyverzete van… - Tamás mindenhol lézereket, sínágyúkat és rakétaállásokat látott rajta. Emellett úgy saccolta, kb. 20 repülőgép indítható róla.

– Húsz-harminc éve még ért volna valamit – mosolygott az ezredes. – Ma már csak egy játék, és csapatszállító eszköz. No meg rengeteg földmunkagépet lehet vele mozgatni árvíz idején, sőt, tömtünk már be vele kiszakadt gátat. Mármint a hajóval, mint valami levélnehezék… Maradjunk annyiban, hogy örülünk, hogy hazánkban több mint száz éve nem volt ellenséges harci cselekmény. De nem ezért vagyunk itt! Tényleg érdekesek a gépeik. A nehézfegyverzet ideje is lejárt, az emberiség pár perc alatt nagyjából száz éve el tudná törölni saját magát a Föld színéről. Hajdan az atomfegyverek, ma a lézeres műholdak. Ezért a háborúk kicsiben vívhatók. Gerillaharcok, terroristák, kibertámadások a szerverek ellen. Vagy nyolcvan éve megoldatlan probléma. Az önök gépe erre kiválóan alkalmas.

– Nem ezért találtuk ki, abszolút békés önszórakoztatásra – Tamás érezte a fenyegetést az ezredes szavaiban.

– Nem kétlem, de nekünk legalább erre fel kell készülni. Szeretnénk jobban megismerni a gépeik tudását. Rendeznénk egy hadgyakorlatot, ahol maguk az ellenség. Célzólézereket kapnak, és szimulálnánk pár csatát. Az őrnagy legjobb pilótái az önökéi ellen. Hányan vannak?

– Rajtunk kívül még egy fő van a csapatból, aki tud repülni. Eddig két Szárnyat adtunk el a légügyi hatóság két érdeklődő emberének.

– Aha, akkor ezért voltak ilyen csendben…

– Pénzért vették. Előtte mindenről egyeztettünk velük, fizettünk a munkájukért, a gépek hivatalosan engedélyezett járművek.

– Az önök dolga. A mienk a védelem.

Kezet fogtak. Zoltán meginvitálta a hadsereg jeles képviselőit, hogy ha úgy döntenek, hogy megmérkőznének velük, jelentkezzenek a ToRule főhadiszálláson. Az ezredes csak azért aggódott, hogyha leszállnak a Bálnával, ott nem sok minden marad a talajon, úgyhogy megkérdezték, hova landolhatnak.

A fedélzeten mindenki a bemutatót nézte. Péter tartotta szóban, Nóra a levegőben. Szegény nő inkább a magasba menekült az egyébként udvarias és fegyelmezett, de nagyon érdeklődő férfi katonák kérdésáradatától, melynek legnagyobb részben az volt a célja, hogy egy darabig az illető felé forduljon. Zsolt egy vele nagyjából egykorú tiszttel beszélt a fegyverzetről. Eszter és Gabi végül csatlakoztak a légi bemutatóhoz. Nehezen búcsúztak el. Hazafelé Zsolt törte meg a csendet.

– Lesz bünti, Főnök?

– Úgy tűnik nem.

– Találkozunk még velük? – kérdezte Nóra alig burkolt félénk hangsúllyal.

– Úgy tűnik igen. Azt akarják, hogy harcoljunk velük.

– Király! – Péter lelkes volt. – Megint összehozzuk a csapatot, Vali szitává lövi őket!

– Nekünk kell! Mi leszünk a szárnyas terroristák, ők a jó fiúk!

– KIRÁLY! – kiáltották kórusban a fiúk. – Mikor jönnek?

– Már én is nagyon várom! – sóhajtott Tamás.

– Azt az őrnagyot legalábbis, mi? – kuncogott Zsolt.

– Szó mi szó… Ennyire látványosan bámultam?

– Hé, fiúk, van itt még hallgatóság! – vágott közbe Gabi.

Bosszantásként hazafelé még áthúztak a város felett. Péter és Tamás ismét a Szi-Fly épületénél landoltak, de a hölgyek már inkább voltak lelkesek, mint bosszúsak. Sára a katonaságra fogta a késéseket, és csak egy elbambult pilóta sodródott neki egy fának, de még a szállítmányát is célhoz juttatta utána, így abból se lett kezelni való reklamáció. Teri viszont fülig érő szájjal mesélte, hogy a JCF-nél további 3 gép zuhant le, és kémei jelentették, hogy fél tucat csomagot is elpotyogtattak.

Este ismét a Mátrixot monitorozták. Most Károly szomorkodott az Erőműben, és azon kesergett, hogy a nyakukra küldték a tiszai nehézvíz desztilláló telep egyik helyettes mérnökét. Mert állítólag a 24 órás szolgálathoz nem elég a két ember, mint eddig, kétszer nyolc munkaóra plusz opcionális készenlét felállással. Bezzeg erre korábban nem volt fölösleges pénz…

A bejegyzések egy része a pórul járt pilóták hangos „ordítozása” mellett egyre gyakrabban a „hű de szeretnék én is egy ilyet” bejegyzésekkel hígult. Péter lelkesen biztatta a többieket, hogy vegyenek részt a társalgásokban. Finoman jelezzék, hogy „állítólag” egy új cég csinálja őket, és meg lehet ám vásárolni...

Estére már négy rendelésük volt, másnap tizenegy. Hiába írták le, hogy csak komoly kiképzés után lehet vele repülni, és az ár sem volt olcsó, Zoltán javaslatára ez utóbbit magasan tartották. Játék ide vagy oda, nem lehetett már szívbajosnak lenni, pénzre volt szükségük…