Szembesül a nap

József Csilla után osont. Amennyire megfáradt teste engedte, sietett. Igazából vonszolta magát, meggyötörte a nehézkedés.

A rengeteg repedésen beáramlott a légkör. Beszívta a friss levegőt, a föld, a víz illatát. Hirtelen nem is érezte a hatalmas gép fémes, besült elektronikáktól bűzlő dögszagát. Szívét melegség töltötte el. Aztán hangot hallott kintről, és legnagyobb megdöbbenésére értette.

– Jól van, hölgyem? Érti amit mondok? Üdvözlöm a Föld nevű bolygón! Mert magácska tuti nem innen való, még ha úgy is néz ki.  Hál' Isten semmi baja. Tessék, itt egy zsebkendő. Törölje meg az arcát! László vagyok.

– Csilla. Ü-üdvözlöm! – suttogta a nő.

A főgépész ekkor ért oda. Nehezen szokott hozzá, hogy a nap immár a szemébe süt. A férfi, aki a kollégája mellett guggolt, hatalmasakat pislogott rá. Félő volt, hogy kiesnek a látószervei.

– Na, most vagy álmodom, vagy... Merre van a rejtett TV kamera??? – kérdezte a nyomozó.

– Nincs tévé uram, bármi is legyen az – lépett be a beszélgetésbe József. Megtett két lépést. Majd jól nevelten ő is lebucskázott a láthatatlan lépcsőn.

Mire a kapitány is odaért a legénység többi tagjával, László már úgy érezte nem szembesül a nap folyamán több meglepetéssel. Ha ez valami irgalmatlan átverés, akkor már nem érdekelte. Amikor újabb fej bukkant fel a láthatatlan semmin nyílt ajtóban, rutinosan szólt rá:

– Vigyázz, lépcső!

A nyomozó lesegítette az egész csapatot. Nem tudni, melyikük szemében lehetett több kérdést kiolvasni. A Sólyom legénysége borzalmasan nézett ki. Izzadtak, véresek, szakadtak és rettenetesen elgyötörtek voltak. Lászlónak csak a felsőruházatán volt egy vágás, és nagyjából minden másfelé állt rajta az őrült széltől, amit az imént a légcsavarok keltettek.

– Kedves piszkos tizenkettő, az ORFK nevében köszöntöm Önöket a Föld nevű bolygón! Ugyan fogalmam sincs, honnan tudnak magyarul, de legalább ez nem jelent gondot. Nekem ma már úgyis mindegy. Könyves Kálmán azt mondta, boszorkányok márpedig nincsenek. Ám pár perce ezt az a láb, illetve ami azon túl lenne, azzal szembesített, hogy napjainkban vannak. Mindezt fokozandó, egy láthatatlan űrhajóval maguk ráparkoltak. Mondjuk ezzel valószínű megmentették az életem, vagy legalábbis nem lettem kétéltűvé változtatva. Szóval bármi is legyen, most már tuti megháborodtam. Na, „hosszú és eredményes életet” kívánnék, de ha maguk nem a TV-től jöttek Kész Átverés show-t forgatni, akkor jó lenne, ha előállnának valami magyarázattal, vagy önként jelentkezem a pszichiátriára.

A legénység türelmesen végighallgatta, bár amikor a nyomozó a lábra mutatott, páran léptek egyet az ellenkező irányba.

– Sajnálom Kapitány! Hanyatt estem mielőtt ráküldhettem volna valamilyen összezavaró varázslatot – szabadkozott a gépésztechnikus.

– Semmi baj, Cili – mondta József, aki még mindig karon fogta a bizonytalanul álló kolléganőjét.

– Állj! Csilla? Cili? Ki maga? Ugye nem Adrienn? – vetette közbe a nyomozó, pedig Kálmán épp mondani készült neki valamit.

– Ne féljen, nem bántom – mondta a nő.

– Elnézést, folytassa! Nem hasonlít, és szembetűnően megvan mindkét lába. Bár úgy tűnik ma ez sem bizonyíték. Csak a név. Szóval, ha meg akar átkozni…

– Cilinek csak én hívom, az eligazításon sok éve félreértettem a nevét, azóta megmaradt a hibás becézés – próbálta tisztázni a helyzetet a gépész.

– Ne is haragudjanak, de túl sok minden terheli az agyam, folytassa, uram – intett László a kapitány felé nézve, akibe belefojtotta a szót.

– Üdvözlöm, László az ORFK-tól. Erdélyi Kálmán vagyok, a DMK Sólyom nevű felderítő őrnaszádjának kapitánya. Nagyon köszönjük a kedves fogadtatást. Hajótörést szenvedtünk. Szívesen választ adok, amennyi kérdésére csak szeretné, de volna néhány sürgető dolgunk. Úgy néz ki, a segítségére szorulunk.

– Ami azt illeti, nem akarok egyből hálátlannak tűnni, de ez a nő tényleg azt mondta, hogy el akart varázsolni? Á mindegy. Miben lehetek szolgálatára kedves Kapitány?

– Lefelé nekünk jött egy kőolajszármazék meghajtással üzemelő légi jármű. Gyanítom katonai. A társa a másik géppel visszatért amerről jött. A hajó álcázója önt se tartotta vissza túl sokáig...

– Hinnye, egy Gripen repült maguknak? És élnek??? Miből van ez a hajó? És mekkora??? Ne vegye sértésnek... Megőrültem. Mondja csak!

A nyomozó csak forgott a tengelye körül, és hol a semmin nyílt sötét ajtóra, hol az elgyötört emberekre nézett. Zavarában még a pórul járt boszorkány által a ruháján ejtett vágást is megpróbálta visszahajtogatni, persze sikertelenül.

József valahogy átérezte új ismerőse gyötrelmeit, és hirtelen a sajátjainál is kínzóbbnak találta. A kapitányra pillantott, aki értette, majd jóváhagyólag bólintott.

– Jöjjön velem! Körbevezetem. Közben kérdezhet.

– De az előírás! – vetette közbe Huba.

– Jól van, megoldjuk – mondta Kálmán. Ő se látott hirtelen jobb megoldást.

Egysejt

A főtiszt a főgépész és a nyomozó beléptek a hajóba.

– Száztizennyolc öl hosszú, Vércse osztályú. Az erőforrása...

Lászlón erőt vett a felfedezés izgalma. Tíz perc alatt végigbotorkáltak a romhalmazon, amit egykor Sólyomnak hívtak. A forróság már enyhülni kezdett. Néhány automata szellőztető megérezte a kinti levegőt, és a roncs elhaló nyöszörgéseként átkeringette a fémtestet. A rendőr csak bólogatott. Agysejtjei próbálták magukba szívni a tapasztalatait. Mintha valami tudományos-fantasztikus film díszletében járna, csak itt sehol nem volt kiábrándító meszelt fal a folyosó végén, vagy világítástechnika és szakállas rendező egy favázas vászonszékben. Néha kérdezett. A gépész tömören, de tartalmasan válaszolt. Végül ismét kiértek a szabadba.

– Most engedelmével sietnünk kell. A katonaság... – sürgette Kálmán.

– Ó, mindjárt ideér a lovasság! A fenébe is! – eszmélt a nyomozó.

– Tényleg lóval járnak??? – csodálkozott Géza.

– A francokat. Csak úgy mondtam. Mi lesz? – nézett tanácstalanul László.

– Mi lesz Kapitány? – kérdezte Csilla is. Volt egy sejtése. Könnyezett, nem akarta hallani.

– Az lesz... – mondta síron túli hangon József.

– Ugye semmilyen tudomása nincs róla, hogy működő fénysebesség feletti hajtómű megépült volna? – kérdezte még egyszer Kálmán a nyomozót.

– Leszámítva a fantasztikumot, könyveket, filmeket, nem. A valóságban, az én valóságomban egy-egy sejtelmes tekintetű elméleti fizikuson kívül nem is nagyon álmodoznak róla, hogy a közeljövőben erre sor kerülhet.

A kapitány csak bólintott.

– Hajót elhagyni! Jöjjön, kedves László!

A nyomozó nem tudta, mi következik. Csak futott velük. Rendőr ösztönével még felkapta pisztolyát, egykori gyanúsítottja eldobott retiküljét és tőrét. Jó fél kilométert haladhattak, amikor megfordultak.

– József, azt hiszem öné a megtiszteltetés – adott át Kálmán egy apró eszközt a kifulladt gépésznek.

Az idősödő férfi átvette a szerkentyűt. Bár egy sejtje se kívánta, lehajtott fejjel megnyomott egy gombot. Mély fájdalom ült ki az arcára.

László a semmit nézte, amit hátrahagytak. Hirtelen valamivé vált. Egy selejtes, de még így is bizarr és félelmetes csatacirkálóvá iszonyatos ágyúkkal. Klasszikus tengeri hajótest helyett talpai voltak, bár azok a földbe fúródtak. A szerkezet a hasán állt. Hatalmas lövegtornyok, rengeteg ismeretlen műszer és berendezés tarkította. Az oldalán embertelen méretű rotorlapátok éktelenkedtek. Két körkörös építmény, burkolt tórusz terpeszkedett a közepén, jó nyolcvan méteresek, mint fekvő iker-óriáskerekek. A perdületi nehézkedést biztosító lakómodulok, vagyis forgófedélzetek, mint azt a túra során megtudta. Mindkét gyűrű látott szebb napokat. Lukasan és hiányosan próbálták megtartani magukat, a földet érés pillanatában szerkezetük tűrőképességén túlnőtt súlyuk miatt megrogyva.

– Hűűű! – nyögte ki a rendőr.

Aztán az egész jelenés, ahogy feltűnt, úgy borult lángokba. Megrázta egy robbanás. Hamarosan izzó fémmasszaként rogyott önmagába, akár egy sajtdarab a serpenyőben. Néhány perc alatt porrá lett a jobb sorsra érdemes talajon.