Finta Sándor ádáz csatát vívott az eső helyért. Masszív autója minduntalan összecsapódott a nagy riváliséval. A célegyenesben, az utolsó kanyar után már nem sok taktika létezett. Mindkét gép külsőre egy romhalmazzá vált, a poros kősivatag és a gyilkos hegyi futam megtette a hatását. A kavicsfelverődések és egymás lökdösődős gyilkolása leamortizálták a borítást. A menetszél darabokban tépkedte lefelé a maradék elemeket.

A vezetőfülke izzasztóan meleg volt. Nem csak a helyzet, de a klíma is. Odakint nagyjából 45 fok lehetett, a tetőt tűzte a nap. Az üvöltő V8-as is kíméletlenül termelte a hőt a kocsi orrában. Pedig az ajtók már szinte minden levegőt átengedtek, annyira megfáradtak a folyamatos inzultustól. A védőöltözetben és sisakban feszítő enyhén pocakos, barna, hullámos hosszú hajú férfi marcona, borostás arcán csorgott a veríték. Egy végső manőverre készült, hogy lendületvesztésre késztesse az ellenfelét. A motorteljesítmény azonos volt, a súlyt szabályozták, így a gépészet nem segíthetett többet. Mintegy fél méter hátrányból nehéz volt úgy meglökni a másik autót, hogy annak nagyobb legyen a sebességvesztése.

Végül mégis segített egy kő. A szűk, meredeken emelkedő falú kanyonban Sándor tartotta a pozícióját. Ha ellenfele megpróbált kitérni, nem engedte. A leomlott, méretes szikla közeledett. Ha a másik autó ki akarta kerülni, át kellett verekednie magát rajta. Kerülni viszont muszáj volt, a gép nem bírta volna el az ütközést. A kisebb köveken mindketten egyszerűen átmentek, de ha valaki rosszul mérte fel az elüthető akadály méretét, csúnya repülést szerzett be ajándékként. Századmásodpercről századmásodpercre szűkült a hely. Ha a másik sofőr ügyesen használja ki a pozícióváltást, a fél méternyi előnnyel talán ki is löki és még a kő problémája is megoldódik. De ehhez nagyon precíz mozdulat kellett. Lendület oldalról, amivel viszont azt kockáztatta, hogy ha ellenfele észreveszi, egy gyors manőverrel beszorítja. Elvétette. Sándor résen volt, ráhúzta a kormányt. Épp csak egy kicsit, hogy nehogy elé forduljon az ütközéskor. A cél alig pár száz méterre volt, a szurdok végén, de csak az egyik autó robogott át rajta. A másik a baloldalával a kőnek vágódott. A levegőbe repült, és légi balettet bemutatva csökkenő pontként tűnt el a visszapillantó tükörben.

A csupa marcona, deltás sofőr közt a nyertes alacsony volt és hétköznapi. A többi versenyző is befutott. Eredményhirdetés, dobogó, pezsgő… A jó hangulat ilyenkor garantált. Az ádáz csatát vívó férfiak összegyűltek. Még a pórul járt pilóta is megjelent, gratulált mindenkinek, és az élményeit mesélte.

Nóra kilépett. Nyert és kész. Kedvelte a kollégáit, akikkel eltöltötte a szabadidejét. De ahogy ők Sándorfi helyett Finta Sándor néven ismerték, ő sem volt teljesen biztos benne, hogy ellenfelei őszinték voltak. A Mátrixban senki sem volt teljesen önmaga. Ezt nagyjából mindenki tudta, a nő pedig különösen. Mélyet sóhajtott, és valahogy átfutott a gerincén egy hideg borzongás. A sofőrökre gondolt, akikkel eddig kiélte frusztrációit. A szórakozás biztosított, az emberi kapcsolat viszont csak egy álca. Direkt nem nőként versenyzett. Pasi volt, méghozzá jelentéktelen kinézetű, mert így esett jól. A felszínes technika- és avatar gyilkolászás helyet most valami másra vágyott.

Még számára is nehéz volt bevallani. Hiába látott át bárkinek az elméjén, másokat pillanatok alatt felmért, képes volt még önmagával szemben is titkolózni. Hiányzott neki Péter baráti köre. Megpróbált nem gondolni rá, de az elmúlt másfél-két hétben folyton felidézte azt a délutánt. Hús-vér emberek, őszinte mosolyok, összeszokott csapat, akik egy hátizsákkal röhögnek a gravitáció képébe. Nóra hirtelen rájött, hogy belefáradt a színészkedésbe. Az, hogy el kellet játszania a szép nőt, aki cseresznyefát szagolgat, olyan szerep volt, amivé viszont mindennél könnyebb volt változnia. Sokszor élete legnagyobb problémájának érezte, hogy túl szép, de ugyanakkor azt valóban be merte magának vallani: kellően hiúvá is vált. Péter barátai ugyan helyenként szintén levetkőztették a szemükkel, de elfogadták annak, ami, és ha jobban visszaemlékezett, senki nem akarta feleségül se venni, és azóta se kapott tőlük direkt ajánlatot. Talán a fiú elmondott valamit? Nem gondolta. Csodálta érte. Könnyen megértette, hogy Zsolt lehet a legjobb barátja, akiről még egy éve is tett néhány említést. Még felőle se érzett semmilyen jelet, amely arra utalt, hogy Péter beszélt volna közös emlékeikről.

Nóra rájött, hogy még mindig a fején van a sisakja. Szeretett úgy vezetni, hogy a lehető leginkább hasonlítson a valóságra. A Széke fizikai mozgásokat is imitált, volt kormány és pedálok. Még a szelet is érezhette, sőt a hő egy részét is. Konkrétan megizzadt.

– Hm, ezt úgysem ártana már kimosni – azzal behajította a tisztítógépbe a protektoros ruhát.

Az elmúlt egy évben szép lassan megváltozott az élete. Péter mélyebb nyomot hagyott benne, mint várta. Megpróbálta elfelejteni, meggyőzni magát, hogy nem illik a sráchoz. Ugyan szándékosan egy picit többet mondott, valójában még csak két hónap múlva lett volna igaz, amit mintegy tizennégy hónapja állított. Vagyis a harmincnyolc éves kor. Ettől még jelentősen idősebb volt nála, többek közt…

Ám képtelen volt a fejéből kiverni a történteket. A szerelme valós volt, hiába próbált küzdeni ellene. Bő fél évébe telt, mire nem gondolt állandóan arra a napra, és a randevúikra. Viszont hiába vélte úgy, hogy ismét teljes kontroll alatt tartja az érzelmeit, egyre nehezebb volt a korábbi életét folytatni. Kiüresedett aggyal tudta hallgatni a páciensei problémáit, nyugodt és tárgyilagos tudott maradni. Ám azokkal, akik a verbális terápiánál többre vágytak, nehezebben boldogult. Kívülről szinte megfigyelhetetlen volt a változás. Ám Nórának belül már meg kellett erőszakolnia magát, hogy hidegvérű módon, agytekervényei mélyén egy hatalmas ládába zárja az erkölcseit és érzéseit. A lakat pedig alkalomról alkalomra nehezebben kattant a dühöngő szerkezeten, mely folyton csak szét akarta vetni az oldalait. Egyik napról a másikra azonban képtelen volt leépíteni a munkájának ezt a részét. Alig egy hónapja viszont nagyjából minden olyan kapcsolatát befejezte, akik folyamatos „kezelést” kértek tőle. Különféle, személyre szabott indokokkal lassacskán megszabadult mindenkitől.

Erkölcsi tisztaságának azonban mellékhatása volt. Az még kevésbé bántotta, hogy lényegesen kevesebb pénzt keresett. De ahhoz, hogy egyáltalán legyen munkája, olyan emberek kezelését is elvállalta, akik nem tekintettek semmilyen szakmai kihívást, kalandot vagy különösebb megerőltetést. Akik vagy unalmasak, vagy szánalmasak. Ráadásul kevesebb szabadideje, és emiatt kevesebb szórakozása lett. Ugyan nem kellett elszámolnia a lelkiismeretével, de amíg nem találkozott Péterrel, ezt elég fásultan intézte. Maga is meglepődött, mennyire. Viszont a sok hétköznapi probléma ismétlődése jobban kimerítette, mint elképzelhette volna. Nem fizikailag, mint inkább azért, mert olyan monoton volt. Hiányzott a kihívás…

Amikor csak tudott, vezetett, de Péter és a tökéletesen kitalált és levezényelt randevúi menthetetlenül nyomot hagytak. Sok érdekes helyen járt az ügyfeleivel is, de akkor mindig feladata volt. Kénytelen volt rájönni, a fiú olyan mézesmadzagot húzott el előtte, ami után egyre elkeseredettebb vágyat érzett. Szinte dühösen konstatálta, hogy Péter a kulcs. De ha ő jelentkezik és kezdeményez, szinte biztosan táptalajt kínál a reményeinek, hogy esetleg újra randevúzzanak…

– Az a helyes gyerek igazán megérdemelne egy rendes lányt – sóhajtott.

Teltek a napok, de az üzenetek közt hiába kereste új barátait. Végül csak rászánta magát:

„Szia Péter!

A Rendező Úr elégedett az anyaggal? Esetleg lesz újra forgatás?

Nóra”

– Gyenge vagyok, nem bírom ki – küldte el a rövid karaktersort.

Meglepően gyors választ kapott:

„Szia!

Jövő hét pénteken terv szerint véget ér a reaktorblokkok felújítása. Akkor szerintem Zoltán úgyis összehívja a csapatot, ha akarsz, gyere. Majd szólok.

Péter”

Nem erre számított.

– Addigra elvirágzik az orgona! – suttogta a szobában őt körülvevő félhomályba.

Talán csak titkon remélte, hogy Péter ismét a szokásos ügyes, taktikus politikát folytatja. Vagy már valaki másért rajong? A legutóbbi két találkozásukkor még mindig úgy nézett rá, mint aki… Cserben hagyta volna az ítélőképessége? Vagy bejött a hadművelet, amit eddig folytatott? Mindenesetre nem tudott mást tenni, mint várni. Napjai páciensei meghallgatásával, majd ennek levezetéseként ádáz négykerekű csatákkal teltek. Egyik se ment jól. Eddig valahogy minden egyensúlyban volt az életében. A teste aktív gondozása, a vezetések, a szerepjátéka a világban. Valahol belül vagy átfolyatta az elméjén a benyomásokat, amiket nem akart megőrizni, vagy azokra koncentrált, amik éltették. A Péterrel való egy évvel ezelőtti kapcsolat után úgy nézett, ki ismét megtalálja a rendet. De már kezdett ötlete se lenni, hogy mit akar megtartani és mit nem a gondolatok tudatos válogatásakor.

Csütörtök délután kapott egy rövid üzenetet, amelyet nagy lelkesedéssel nyitott meg, de csalódnia kellett. A fiú arról tájékoztatta, hogy három napot biztosan csúsznak, valami fűtéscsőről volt szó, de mire a mondat végére ért, elméjében csak a keddig tartó újabb várakozás zengett. Nem bírta ki, beült a Varacskos Disznóba, és elment autózni egy kicsit. Szegény autó kezdte magán viselni a nő lelki tusájának jeleit. Az elnyűhetetlenre feljavított futómű ugyan bírta a kiképzést, de a karosszéria elemek néhány darabja helyenként az út szélének kispadjára kényszerült. Nóra nem féltette a gépet, mindig sokkal jobb kedvűen szállt ki, mint be. Az, hogy letört róla némi kompozit, nem zavarta.

Most azonban egy pillanatra kihagyott a szíve. A nagy erejű reflektorok fényénél sem tudott időben korrigálni. A ritkán használt, felgazosodott földúton egy vízelfolyás mély gödröt ásott, jelentősen megsüllyesztve a bal oldali nyomvályút. Hasonlókkal találkozott már, általában rutinból kerülte, de a gondolatai máshol jártak. A kocsi először elvesztette a bal oldala alól a talajt, majd az az alján lévő védőlemezzel találta meg újra, és csúszva-pörögve lassult a kilencven körüli tempóról. Kapaszkodni próbáló kerekekkel, vergődő sofőrével a minduntalan szembe jövő, majd alatta eltűnő növények vad kavalkádjában. Végül mégis elemelkedett a földtől. Nóra nem volt ijedős típus, még azt is sokat gyakorolta szimulációban, hogy „indítsa” az autó röptét, hogy végül a kerekeire érkezzen. Kicsit túlfordult, de a második borulást sikerült megakadályozni. Az autó végtelennek tűnő másodpercek leforgása után, nagyjából az eredeti haladási irányában, de a szántásban állt meg.

– Aú! – nyújtózkodott ki a nő, ahogy kiszállt.

A négypontos öv, a ruha és a bukósisak megvédték, de kicsit megrándult pár izma. Körbejárta a kocsit. A futómű egykedvűen, de rendületlenül támasztotta alá a gépet, a sár halkan csöpögött róla. Némi karosszériadarabok mintha még eltünedeztek volna, de nem volt baja.

– Egy dologra figyelj, ostoba! – korholta magát.

Visszaült, óvatosan learaszolt a szántóföldről, hogy ne tapossa le jobban. Megjelölte a saját navigációján a helyet, hogy legközelebb előre szóljon. Gyűjtötte az úthibákat. Komoly térképe volt a környékről.

Hazafelé vette az irányt. Otthon észrevette, hogy fáj a nyaka, sőt a jobb karján is keletkezett egy kék folt. Ezt különösen utálta. Gyűlölte, ha nem tökéletes, de zavarta, hogy a szépsége rabja. Semmi se volt jó.

– Vajon Péterék hogy nem csinálnak hülyeséget? A levegő sokkal halálosabb. Károly mit szólna, ha meglátná a zúzódást? Nem vagyok jó színésznőnek se!

Ahogy fürdés után tiszta hálóinget vett elő, megakadt a szeme a mérnöktől kapott ruhán. Átfutott az agyán hogy felvegye, és abban bújjon ágyba. Aztán az is, hogy nagyobb őrült lenne, mint azok, akiket kezel. Mégis meg tudta őket érteni. Végül csak nézegette egy darabig.

– A feleségéé volt. Egy FELESÉG ruhája. Én már talán sose leszek valaki neje.

Végigdőlt az ágyán, elszomorodott, de még sírni se volt kedve. Már azt se tudta, magát utálja, az életét, Pétert, az átkozott kalandokat, az úthibát, amitől fájt a nyaka, vagy bármi egyebet.

Másnap még mindig kellemetlen volt a fejét forgatnia. Elvégezte a napi feladatait, három virtuális páciensét is meghallgatta. Rendelt magának ebédet a Pénzes Pistából. Marika ajánlatai hetek óta esetlegesek voltak, így az alapmenüből választott. Titkon mindig remélte, hogy Péter hozza ki. De a fiú legutóbbi személyes találkozásaikig úgy nézett ki, tartotta a rá eső részt a megállapodásukból, és drónjaival elkerülte a Park szélén álló házat. Ugyan Nóra mindig kedvesen mosolygott a futároknak, egyik se „hajolt meg” előtte, ahogy a srác tette. A kamerák lencséin és a végtelen Mátrixon túl valaki más nézte, ahogy az ebédjéért nyúl.

Délután azzal a felkiáltással, hogy vissza kell ülni a lóra, ismét kiment vezetni. Hiába tekerte másfelé a kormányt, a Varacskos Disznó végül csak az elhagyott, hangár méretű üvegházak felé csörtetett. A terület továbbra se volt elkerítve, de korántsem volt elhagyatott. A központi üvegház előtt, ahol a múltkor találkoztak, ugyanúgy egy hatkerekű állt, az Erőmű logójával. Nóra meg is ijedt egy pillanatra. Nem akart találkozni senkivel, az autóját azonban tuti felismerte bárki…

Szívesen leült volna egy kicsit az azóta elvirágzott cseresznyefa tövébe, de nem kockáztatta meg az ismerkedést. Lassítás nélkül áthajtott mellettük az úton. A két alak hosszan nézett utána. Egyiküket felismerte, az agrármérnökkel találkozott az étkezőben. A szőke lányt kitalálta. Eszter egy nagy teherkoptert vezetett a tetőn ülve. János pedig a megemelt napelem lapot rögzítette az üveglap felett, egy létra és egy heveder segítségével maradva a magasban. A gép ugyan hartotoros volt, de egyel kisebb, mint amit Péterrel használtak. Nóra még sosem látott ilyen típust, vagy csak nem emlékezett rá. Igaz, az elmúlt egy évet kivéve csak addig érdekelték a futárgépek, amíg átvette tőlük a rendelést, de sose figyelte meg őket. Ez a masina réginek tűnt, de nagyon precízen lebegett a levegőben. Valószínűnek találta, hogy a lány a Szárnyas repüléshez használt ruhájában van, ami fehér volt, de kellően erősnek tűnt. A távolból, és az alatt a rövid idő alatt, amíg elhaladt mellettük alig 30 méterre, nem igazán tudta megbámulni. De azért nőként ez is elég idő volt, hogy felmérje, miért nem a szőke pilóta szagolgatta Károly kamerája előtt a cseresznyét.

Még sokáig érezte a hátán a tekintetüket, akkor is, amikor a visszapillantóban a melegház is alig volt kivehető. Nóra hiába korholta magát a hülyeségéért, már megtörtént. Ám bárhogy küzdött ellene, a Varacskos Disznó éjszaka újra visszahozta.

„Mostanra csak hazamentek” – gondolta.

Pár méterre a cseresznyefától az autó szinte magától állt meg. A nő levette a vezetéshez használt öltözékét, és magára öltötte a Károlytól kapott színes ruhát. Leült a fa tövében, kibontott haja alól csak a szeme látszott ki. Lábait törökülésben összehúzta a szoknya alatt, vállára terítette a protekrotos felsőjét. Így alig egy kicsit fázott a hűvös tavaszi sötétben. Károlytól délután kapott egy harminc másodperces vágott anyagot. Leginkább ő volt rajta, amint a délutáni meleg fényekben szárnyas emberekkel kergetőzik a mostanra feketévé vált lombú, akkor szinte teljesen fehér koronájú cseresznyefa alatt. Tetszett önmagának. A kezében tartott terminál felett húszcentis valójában lebegett. Messziről, mint valami földre szállt hullócsillag világított a halk rovarzenétől eltekintve csendes éjszakában.

– Tuti bolond vagyok – mondta magának, és kikapcsolta a gépet. – Még jó hogy senki se lát.

Szeme lassan hozzászokott a csillagok és a Hold fényéhez, de valami mégis megmozdult a sötétben. Alig látta, a hangár szélénél, de talán ember volt!

– A fene! – eldobta a kommunikátorát és a felsőjét, és már rohant is. Mint valami kísértet szelte át azt a néhány tucat métert, a föld fölött repülve. Nem talált ott senkit. Körbeszaladta az üvegházat, megpróbált bemenni, de zárva volt. A kis melléképület is. „Hol lehet? Nem mozoghat ilyen gyorsan. Talán elrepült?” Hiába meresztgette a szemét, semmit se látott. Összekapkodta a dolgait.

Ahogy volt, beült a kocsiba, és azzal tett egy nagyobb kört. Semmi.

– Na jó, mielőtt megint beütöm a fejem… – visszavette a védőruháját és a sisakját, majd hazahajtott.

– Kivételesen nagyon remélem, hogy csak hallucináltam! – ballagott fel a lépcsőn.

Péter még lapult egy darabig a melléképület mélyén. Legalább annyira megijedt, mint Nóra. Ahogy hangtalanul megközelítette a ToRule bázist, nem vette észre az autót, csak a szellemnőt a fa alatt. Földbe gyökerezett lábbal bámulta egy darabig, mire rájött, hogy mit és kit lát. Aztán megszűnt a fény, és Péter elkövette azt a hibát, hogy gyorsabban keresett menedéket, mint ahogy a lába elé nézett. Gyorsan beugrott a kunyhóba és magára zárta az ajtót. Azt se tudta, mit gondoljon. Kedvenc mélázós helye lett az elmúlt napokban, időnként kijött Eszteréknek is segíteni, de most csak éjjel gyalogolt ki, a távolba. Mindig megérte a kimerítő séta, oda legalábbis. Visszafelé már többször túl hosszúnak tartotta. Hazafelé volt min járatnia az agyát, de azon túl, hogy még több kérdés keletkezett a fejében, nem jutott közelebb a megoldáshoz.