Elszigetlett

Kálmán, a Sólyom kapitánya a Duna partján állt. Nem tudta merre tovább. Tájékozódási pontokat keresett, de nem talált. Semmi sem volt ismerős. Többek közt ilyen kérdések zakatoltak a fejében: „Mit keresett itt a folyam? És miért ilyen keskeny? Sodrása is alig van, de…”

Agyában a saját történelem- és földrajztudásának minden morzsáját átforgatta.

„Hát persze! A szabályozás! A Soroksári-Duna már nem létezik! Pontosabban nagyon is valóságos.”

A távolban megpillantott valamit. Észak felé. ”Egy híd!”

Elmosolyodott. Odaérve átsétált rajta. Taksony vezérről keresztelték el. Az ő neve neki is ismerős volt. Elvégre Koppány előtti. Adott neki némi erőt a puszta név. Ám rá kellett döbbennie, hogy továbbra sincsenek pontos kapaszkodói. A vidék sík volt, a dombok a távolba vesztek.

„Szigethalom” – olvasta el nagy nehezen. Egy kisváros. Nyugatnak tartott. El kellett jutnia a folyó túlpartjára.

„Ez egy sziget! De mekkora?” –  nem emlékezet annyira a középiskolai földrajzra. Náluk vagy négyszáz éve nem folyta körül a Duna ezt a földdarabot.

„Nem hiszem el! Sziget lett!” Majd automatikusan kijavította magát. „Pontosabban az maradt.”

A múlt lett a jövő. Az itt soha nem tapasztalt jövő múltja kísértette, és a sajátját kereste. Zsongott a feje a paradoxontól. Pedig az idő még csak szerepet se játszott benne.

Gyalogolt a házak között. Megpróbált feliratokat olvasni, de még mindig borzalmasan nehezére esett magyar szöveget latin betűkkel, számára szörnyű helyesírással kibetűznie.

„Tököl, repülőtér” – jutott el az elméjébe, de a képen autók voltak.

Ismét felcsillant a remény. Talán a támaszpont mégis létezik?

Fárasztó séta, és némi szóbeli tájékoztatás után megtalálta. De gyanús volt neki, amint furcsán néznek rá: vajon ez a tag mit akar ott? Be se jutott. Romos és elhagyatott dolognak tűnt. „Már nem használják, pedig sosem lett űrkikötő!” Akár vicces is lehetett volna. Megkereste az utat a folyamhoz. A kanyar ismerős volt. „Talán jó a hely!” Téblábolt egy fél órát, majd megállapodott egy szántóföld szélénél, a Duna íve alapján.

Csípős őszi idő volt. Kálmán csak az eget bámulta. Jó közelítéssel alig néhány száz ölre lehetett az otthonától. Az égre nézett. Nem mozdult semmi. A levegőben nem készült az űrbe ugrani egyetlen hajó sem.

Az űrbárkák ugyanis egyszerűen túl nehezek voltak, hogy könnyedén elérjék a szökési sebességet. A földön, légkörben és gravitációban pedig könnyebb volt összeszerelni egy, akár háromszáz öl hosszú járművet. Ezek aztán a fékezőrotorokkal biztonságos magasságba emelkedtek, mint valami irgalmatlanul túlméretezett szitakötő. Ilyenkor megállt az élet az egész bázison.

Kálmán gyerekkora óta figyelte az itteni gyárban készült hajók első ugrását. A mesterséges szél még kétezer ölről is jól érezhető volt. Aztán a hatalmas, űr-színű testek beindították a vadonatúj FTL hajtóműveiket, és némi levegő örökre az űr sötétjébe kárhoztatása mellett elugrottak.

Sok hajó soha többet nem tért vissza. Néhányat Föld körüli pályán javítottak. Sok megsemmisült. Jó pár azóta is valahol a végtelenben kóborolt. A Sólyom visszatért. Szitává lyuggatott, gyakorlatilag halott roncsként, hogy aztán porig éghessen. Gép-élete árán is hazahozna őket. Csak nem egészen pontosan haza. Alig pár ezer ölnyire elvétették a bázist, ahol annyi évvel ezelőtt a hajó megszületett. Nem mellesleg egy dimenzióval is odébb. Vagy egy valósággal. Bármivel.

Kálmán kinyújtotta a kezét a mező közepén. Lenyomta a nem létező kilincset, és mosolyogva beszólt az ajtón.

– Drágám, megjöttem!

Lehunyta a szemét. „Apa! Apa itt van!” Szinte hallotta alig három éves fiát, aki mindig olyan őszintén mosolygott, ha hazaért. Szinte látta, amint felé szalad. Pelenkás volt még, amikor utoljára itt hagyta. Talán már szobatiszta?

A felesége képe átszaladt a gondolatain. Mintha csak a nő is, akár egy szellem, átfolyt volna rajta. Talán épp most haladt el mellette. Talán gyászolja. Addigra a Sólymot legalább két hónapja eltűntként tartották nyilván otthon.

– ITT VAGYOK! – üvöltötte a felszántott, barna talajnak a kapitány.

A sziget közepén állva rájött. Megmaradt, túlélő legénysége a Dunamenti Köztársaság űrflottájának méltatlanul életben maradt szigete. Elszigetelt, beteg sejtként egy idegen bolygón, amit most már kénytelen otthonának hívni. Még ha eddig is az volt.

Nem akart megőrülni, de a helyzetet nehezen dolgozta fel. Katona volt, mégis nehezére esett nem elérzékenyülnie.

– Itt vagyok! – suttogta előző lélegzetvételének az eloszló, apró ködfelhője után. A meleg pára eltűnt, mintha csak átlépett volna a saját valóságába.

Kálmán megfordult, és célirányosan visszaindult Dunavarsányba.