A Citadella több száz éves falai közül egy apró négyrotoros szállítógép emelkedett a magasba. Csillogott a szikrázó napsütésben. A kora tavaszi bárányfelhők felé tartó masina kitűnő műszaki állapotban volt, mintha új lenne, pedig a finnyásabb cégek már elkezdték leselejtezni ezt a szériát. Alapvetően mégsem lett volna feltűnő, ahogy a mély zümmögéssel dolgozó motorok az égre emelték a szerkezetet. Még a csomagrögzítő karocskák hiánya se lett volna különösebben szokatlan. A gép ugyanis kamerákat hordozott. Saját manőverező képalkotóinál komolyabb, de korántsem professzionális eszközöket, amelyeket viszont meglehetősen ügyes felfogatással illesztettek az aljára.

Ezt az apró drónt azonban mégis „szájtátva” figyelte vagy száz másik. Ha nem több száz. A gép ugyanis egyenesen egy katonai felderítő vadász felé repült. A Fecske úgy állt az egykori erődítmény felett a levegőben, nem messze a Szabadságszobortól, mint egy fenyegető kinézetű őrszem, amely a várost kémleli. Ahogy a négyrotoros a közelébe ért, a vészjósló külsejű csillogó gépmadár a szárnyával biccentett, bekapcsolt egy tucat még nappali fény mellett is erős kék villogósort, és teljes egyetértésben elindult, furcsa kötelékben a parányi járművel.

– Azt a hétszázát! – kiáltotta Károly, aki körül az elsötétített szobácskában Budapest panorámája lebegett.

– Mifene? – kérdezte János, aki érdeklődő tekintettel nézett rá, bár a mérnök továbbra is koncentrált figyelemmel repült tovább, a több mint száz kilométerre lévő város felett.

– A sajtó dónjai! Ejha! Egy olyan kamerát én is elfogadnék! Nézd, micsoda profi rázkódásmentesítő giroszkópos felfogatás!

– Nekem az az érzésem, hogy ezek ennek ellenére mind rád irigyek – vigyorgott a mezőgazdász.

– Lehet – nézett egy pillanatra a kollégájára Károly.

Olyan széles mosollyal, hogy a gesztus mellette ülő jámbor címzettje azt hihette, mindjárt kettészakad a szája. Aztán minden idegszálával az irányításra figyelt. Most ő vezetett! Csak egy apró négyrotoros botkormányánál ült, de mégis egy katonai légi járőr, és több száz ember követte. Minden megfelelő volt. Végre. Három napja le kellett fújni. Rosszra fordult az idő. De mostanra az egész összeállt! A mérnök zümmögő masinája egy rövid ideig előlépett a fő látványossággá. Megnyomott egy gombot. A kép, amit a drón közvetített, egy picit megingott, aztán stabilizálta magát.

A konzolra függesztett kamera hátrafordult. A képe egy kisebb kivetítőn tárult a két ember elé, akik a hangárban ültek. Furcsa érzés volt visszafelé nézni. Károly már megszokta, így filmezte a többieket is, de ahogy a felvevő által közvetített képet meglátta, maga is elcsodálkozott. Tisztes távolból egy méhkasnyi apró és közepes gép követte őket. A zászlót úgy állította be, hogy a kamera látóterében maradjon. Így a ToRule felirat egyfajta képaláírásként lebegett az eseményről készült videón.

Áthaladtak a Duna felett. A város nevezetességei felé a mérnök tett egy kis kitérőt. Így tervezték. Kiélvezte. A sok gép pilótája nap mint nap láthatta, de ő még sosem repült itt. Tamás intézte el neki az engedélyt, a télen pedig nemzetközi drónpilóta szakszolgálatit szerzett. Még pár perc, és ő is csak egy lesz a többi bámészkodó közül, és már a zászlója se lesz fontos, de akkor még az volt.

A gyülekezési pontot direkt így határozták meg. Aki nem tartotta be, az magára vethetett, és vállalhatta a következményeket. Ezért volt itt a Fecske. Károly kelet felé vezette a díszes kompániát. Még öt perc volt a találkozásig. Tudta, hogy ott lesznek. Jól haladtak. Mindkét irányból…

Az előre megbeszélt ponton megálltak, valahol a város keleti határánál. Pontosan ott, és pontosan akkor. A mérnök még körbepásztázta a mögötte felgyűlt géptömeget. Többen út közben csatlakoztak, de tisztes távot tartottak mögöttük, és a kijelölt magasságban maradtak. A kék villogóit járató katonai gép visító hajtóművekkel lebegett, Károly pedig megkerülte. Csak ő mehetett hozzá ötven méternél közelebb, de a légáramlatokra neki is figyelni kellett. Ekkora teljesítmény különbség bármikor a földhöz csaphatta. Megállt a harci madár előtt, és kelet felé fordította a felvevőt.

A korábban ütött-kopott és szebb napokat látott XB-16-os szállítógép most majdnem olyan fényesen csillogott, mint a katonai társa. Az tűnt fel először. Pusztán azért, mert az érkező tárgyak közül az volt a legnagyobb. Ugyanúgy követték, mint a multirotoros gépek a Fecskét. A Döglött Kacsa „V” alakban repült közel száz „csibéjével”. Lenyűgöző látványt nyújtottak. Károly gyerek módjára kurjongatott örömében, ahogy a két hatalmas légcsavar jó ötven méterre eldübörgött felette. Hangyányit még feljebb, rendezett alakzatban Budapest légterébe érkezett majdnem mindenki, akinek szabályos engedélye volt ToRule-ra.

Az elhaladó szállítógép makulátlan Rototransz / Aerotransz feliratos festést viselt, és egy Károlyéhoz hasonló, de sokkal nagyobb „ToRule” zászlót húzott maga után. Kínosan kiszámolták, hogy a betűk ne legyenek nagyobbak, mint amiket a gépre pingáltak, de ez legyen a legkevesebb gond. Így is hálásak voltak a kölcsönös ingyen reklámból eredő előnyökért és a segítségért.

Hosszú másodpercekig csak özönlöttek a szárnyas emberek Károly gépe felett. Ahogy az utolsó is elhaladt, ő vad emelkedésbe kezdett, és szélsebesen fölöttük termett, majd utánuk eredt. Minden kamerát a formációra irányított. Immár ő repült több tucat méterrel felettük, alig lemaradva. Ahogy beértek a városba, az egyre nagyobb házak közé, a mérnök mélyet sóhajtott.

– Nézd ezt! – súgta Jánosnak, és közben görcsösen kapaszkodott apró gépe vezérlésébe. – Ezeket én készítettem!

Az agrármérnök ráhagyta, de belül Károly is tudta, hogy nem csak ő tehetett minderről. Hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy ő is ott lehessen ebben a rendkívül látványos „V” alakban, fizikailag, és együtt repülhessen a többiekkel. Még akkor is, ha neki komoly dolga volt! Ami viszont csak így tud végrehajtani.

A több száz különböző repülő szerkezet céltudatosan haladt. Nem a Duna felé mentek egyenesen, egy lomha kanyarral északabbra fordultak. Egy magas épület felé vették az irányt. Mire odaértek, Károly megelőzte őket. A tetőn egy sisakos férfi állt, egy ToRule-al a hátán. Károly kétszer körberepülte, az alak integetett neki. Az apró futárgép tartotta a távolságot, megállapodott az épülettől pár méternyire, és a gyorsan közeledő formációt figyelte. Minden az előre megbeszéltek szerint történt, de a mérnök nagyon szerette volna klónozni magát. Nehogy elszúrja a felvételt! Majdnem lemaradt róla, ahogy a tetőn álló ember kinyitotta a szárnyait, és elugrott. Egy pillanatra ámultan nézte a szállítógép által felvezetett sort. Épp volt ideje visszafordítani a kamerát.

A magányos pilóta leguggolt, majd a levegőbe vetette magát az épületről. Az apró drón utána lendült. Sietnie kellett. A Fecske addigra nem sokkal lemaradva vezette fel a többi távirányítású gépet, és Károlynak még föléjük is kellett kapaszkodnia. Szerencsére kissé felturbózta a masinát, de még így is izgalmas volt a manőver. Először nem is akart beleegyezni a hadsereg, de a mérnök hajthatatlan volt, és szimulátorban is bizonyította, hogy menni fog, sőt még kvázi élesben is kipróbálták.

Sikerült. Pont akkor tudott a legszélesebb látószöggel rálátni az egész formációra, amikor a „V” két szára behajlott. A tehergép továbbra is eljátszotta a „kacsamamát”, de a többiek inkább egy „szem” alakzatba rendeződtek át, aminek a középpontja az új társuk lett.

Budapest nevezetességei, régi és új épületei, a csillogóan kék Duna és a kecses hidak a legszebb arcukat mutatták. Néhol már félszeg halványzöld leveleket bontottak a fák. Az elmúlt napok esőzése és szelei tisztára mosták a várost.

A menetet mindössze egyszer zavarta meg egy futárgép. Nem a Károly háta mögött repülő csapathoz tartozott, a városból próbált közelebb jönni. A Fecske hihetetlen gyorsan reagált. Egyetlen „ugrással” ott termett, és mire a „szem” meghatározott részeiből is kiváltak a szárnyas katonák, a felderítő vadász már beékelte magát a fenyegetést jelentő gép és az alakzat közé.

– Annak a srácnak rossz napja lesz – kommentálta Károly Jánosnak.

– Jaja. Mindenkinek szóltak. Biztos a fülén ült.

Ahogy az incidens véget ért, az alakzat óvatosan visszarendeződött, a mérnök viszont feljebb repült, és helyet cserélt az alulról érkező Fecskével. Hat katona kivált a „szemből” és a futárgép két oldalára rendeződve alkotott sorfalat a mögöttük lévő fegyelmezett „drón-csorda” és a szárnyas emberek közt.

Károlynak volt ideje egy kicsit szemlélődni. Észrevette, hogy nem csak a vele szálló kopterek követik az eseményeket, de emberek állnak a tetőkön, az erkélyeken. Jó előre bejelentették az eseményt, amekkora felhajtást keríteni tudtak, akkorát csináltak is. Ennek ellenére nem hitte, hogy ennyien kíváncsiak lesznek, mi történik a valóságban. Ráadásul képesek lesznek várakozni a teljesen unalmas, és kissé még mindig hűvös márciusban. Hogy aztán pár másodperc alatt véget érjen, amiért annyit ácsorogtak.

A csapat tisztes távolból, vagyis magasságból megkerülte Budapest ódon építészeti csodáit. A Parlamentet, Lánchidat, Mátyás templomot… A város nevezetességei azonban továbbra is egykedvűen ácsorogtak, amíg a múló látványosság megszemlélte őket. A pilóták nem szálltak le. Lassan irányba álltak, és visszaindultak kelet felé.

– Tudtad, hogy Zsolt halálba szekálta a légierőt, hogy ő márpedig át akar repeszteni a Lánchíd alatt?

– Jaja, hallottam hírét – válaszolta az agrármérnök. – Nem voltak boldogok. A srác belátta, hogy nem kéne eljátszani a bizalmukat.

– Most pedig megállta, hogy ne csináljon hülyeséget.

Károly büszke volt rá. Azért amit nem tett. Igazából eleve a fiú ötlete volt az egész túra. Kornél felépült, ő pedig rájött, mivel lehetne eloszlatni a budapesti futárok kíváncsiságát. Túl kellett adagolni őket! Ehhez képest egy magányos pilóta már sosem lesz feltűnő.

A mérnök a töltöttség jelzőre pillantott. Alig, vagy egyáltalán nem elegendőnek ítélte. Talán épp hogy visszaevickél. Vagy csak nagyon remélte. Száz kilométert kellett még repülnie, úgy, hogy lépést tart a Szárnyakkal. A gépét arra tervezték, hogy egy-két kilós csomagokkal repüljön, de többé-kevésbé áramvonalas dobozokban, és nem hevenyészett, aerodinamikát messziről sem ismerő rezgéscsillapító kamerarendszerrel, meg egy zászlóval. Pláne nem azzal a hajszával, amire Károly kényszerítette.

A szárnyas emberek és az Aerotransz gépe visszaindult. A formáció egy idő után felbomlott. Kisebb csoportokban repültek. Károly felettük maradt, a mozgásukat figyelte. Megpróbált még véletlenül sem az útjukban lenni, de mégis elég közel a jó képek kedvéért. A drónok legtöbbje nagyjából Gödöllőig követte őket. A Fecske itt fordult vissza velük. Határozott és érthető jelekkel, illetve rádióüzenetekkel tudtukra adta, hogy eddig tartott a móka. Nem volt ellenkezés. Vagy eleget láttak, vagy nem akartak többet tapasztalni a hadigép tudásából. A katonaipilóta még utolérte őket, megnézte, hogy minden rendben van-e, aztán elfordult délkelet felé, hogy hazatérjen. Kísérőnek a szárnyas katonák maradtak, és a Dölgött Kacsa.

Szűk egy óra múlva Károly két kamerával a kezében rohant kifele a hangárból, nyomában Jánossal. Addigra ők sem voltak egyedül. Valin és Marikán kívül több tucat leendő pilóta és néhány környékbeli várta a leszállást. A mérnök kénytelen volt felkéredzkedni a drónjával András gépére, mert lezuhant volna, valahol Hatvan után. Ma másodszor érezte úgy, hogy szeretne ott lenni velük, fizikai valójában. Az a negyed óra várakozás, amikor nem látott semmit, pusztán a rádiót hallgathatta, távolivá tette az egész kalandot, márpedig közel akart maradni.

Először természetesen Kornél landolt. Óvatos volt, talán egy hangyányit bátortalan, de végül szépen megoldotta. Másodpercek múlva alig pár méterre tőle ért földet a teljes röpképes ToRule gárda, és egy perc múlva az egész füves rét megtelt nehéz hátizsákot cipelő, motorosruhát viselő emberekkel, akik amint levették a sisakjukat, szélesen mosolyogtak.

A kettes hangárban egy hatalmas asztalon és rengeteg széken kívül szinte semmi más berendezés nem maradt. Az eddig üresen ácsorgó terem öt percen belül megtelt. Károly a kamerájába kapaszkodva sürgött-forgott körülöttük. Elemében volt. Ennyi embert, akik közül szemmel láthatólag senkit sem zavart a jelenléte és a tevékenysége, ritkán látott, vagy talán még soha. Amikor Kornél pohárköszöntőt mondott, Tamással és Zoltánnal az oldalán, majdnem le is maradt az elejéről, annyira elmélyült a többiek portrézásában.

A tavaly megsérült pilóta majdnem elsírta magát a meghatódottságtól. Azt mondta, nem tudja meddig él még, de hogy ez volt élete legnagyobb élménye, az biztos. A fickó ennek ellenére profin beszélt. Kitért rá, hogy ez igazából nem miatta van, hanem azokért, akik majd repülni fognak. Az ő biztonságukért. Indítványozta, hogy amennyiben megoldható, minden nagyobb városban rendezzenek tömeges repüléseket, ahol kontrollált keretek közt mutathatják meg magukat az embereknek, hogy elkerüljék az övéhez hasonló incidenseket. Ezzel nagyjából mindenki egyet is értett.

Károly nem unta a beszédet, de nagyjából semmi újdonsággal nem szolgált neki. Mindent megtárgyaltak előre. Így rábízta a kameráját Jánosra, aki nagyon örült, hogy fontos feladatot kap, és boldogan szerepelt, mint élő statív. A mérnök a társaságon járatta a szemét. Mindenkit ismert, ha nem is névről, de látásból. Korholta magát, hogy mennyi embernek nem jut eszébe a neve.

„Átkozott öregedés, kezdek szenilis lenni. Vagy a társaság lesz egyre nagyobb…”

A legtöbb pilóta boldognak tűnt. Ahogy nézte őket, apróságokra érzékeny szeme kiszúrt néhány érdekességet. Azt nem találta furcsának, hogy Eszter és Zsolt egymás szájába adták a falatot. A két fiatal olyan döbbenetesen harmonikus párt alkotott, hogy a legtöbb szemlélő, aki nem ismerte őket korábban, el se tudta képzelni, hogy valaha is külön voltak. Ennél sokkal visszafogottabban, de ezer apró jelből Károlynak az is világossá vált, hogy Nóra és Péter is szorosabbra vonták a kapcsolatukat. Keveset találkozott velük a télen. Ritkán jártak a hangárban, főleg januártól rengeteg munkájuk volt a Molnár birtokon. Ám most, hogy még egy apró, majdnem észrevétlen csók is történt, a mérnök csak mosolyogni tudott rájuk.

Tamás tartott egy rövid, tőle megszokott biztonsági repülésről szóló aggodalmaskodó monológot, de egyben meg is dicsérte a résztvevőket a mai akció zökkenőmentes lebonyolításáért, kitért a hadsereg segítségére. Zoltán pedig két mondatban hivatalosan is megnyitotta az idei szezont.

Ahogy az emberek elmerültek a közvetlen környezetükkel folytatott társalgásban és az étkezésben, a kamera háttérbe szorult, de tulajdonosának szeme tovább kutatott információk után. Az őrnagy itt volt, de nem került közelebb Tamáshoz, pedig a férfi Annának címezte hálás szavait az imént. Károly tudta, hogy a futárok rettenthetetlen főnökének nem jött össze a hódítás, de sajnálta a dolgot. Ellenben később feltűnően sokat beszélgetett Zoltánnal, és elég komor ábrázatuk volt. Kettejük –vélhetően az üzlettel kapcsolatos– beszélgetéseit egyelőre hivatalosan homály övezte, de nem sejttetett sok jót.

Ami végképp elszomorította a szakállas gépészmérnököt, hogy ugyan hosszú ideje először együtt látta Gabit és Dávidot, sőt még egymás mellett is ültek, a kollégája nem tekergette elmélyülten a barátnője fürtjeit. Gyakorlatilag mindketten a mellettük ülőkkel beszélgettek, majdnem háttal egymásnak. A nő feltűnően sokat mosolygott az asztal szemben lévő oldalán, de három székkel odébb ülő Hugóra. Mély sóhajjal figyelte az eseményeket. A két programozó feltűnt már neki, de titkon mindig remélte, hogy csak rosszul látja. Ám Dávid arca ennél sötétebb és aggasztóbb dolgokról árulkodott.

Károlynak most nem volt kedve letörtnek lenni. Ezért figyelmen kívül hagyta egykori kollégáit. Figyelte, ahogy János rájátszik a parasztos hangzásvilágú adomázgatásra, ezzel néhány futársrácot szórakoztatva. Örömmel konstatálta, hogy az a jólelkű rövid hajú lány, aki Esztertől tanult repülni az ősszel, végül csak összejött azzal a kissé mackós kinézetű, de egész helyes fickóval, aki Zsolt egyik első tanítványa volt. Drukkolt nekik.

Azt is megértette, hogy igazából kiszorult a társalgásokból. Még akkor is, ha letette a kamerát. János valahogy mindig megtalálta a hangot, ha hozta a figuráját, aminél ugyan sokkal okosabb volt a valóságban, de mindig ügyesen adta elő. Talán épp ezért lett sikeres. Ő viszont nem repült, nem bohóckodott, és egyfajta háttérmunkása volt a csapatnak. Nem okozott gondot neki, hogy nem rá irányult a figyelem, elég volt a délelőtti hajsza. Kissé el is fáradt benne. Mire a társaság nagy része elszivárgott, nagyratörő tervekkel és hangos jókedvvel, Károly már csak a szakállát simogatta. Érdekelte, mit tud kihozni a felvételekből, tervezgette a vágásokat, de addig nem akart nekikezdeni, amíg tartott a buli. Az emberek azonban végérvényesen birtokba vették a télre szinte elfeledett bázist. A mérnök meg se várta, míg utolsónak marad. Elbúcsúzott, beült a hosszú téli esték alatt egész emberi formára alakított autójába, és hazavezetett.

Ahogy belépett a lakásába, a csend szinte ordított. A gépek zümmögése, a jókedvűen egymást túlharsogó emberek és a hazafelé vezető autóút zörgései után a hangszigetelt lakásban már csak a fülében zengett az eddigi zaj. Körülölelte a csend. Az asztalra tette a kamerákat tartalmazó táskát, és leült, hogy kibányássza belőlük a video file-okat. Hirtelen süketté változott a világ. Pedig tudta, hogy a felette lakó fickó ádáz kalandjaiból mindig átszűrődik valami, a szennyvíz ejtőcső valamiért állandóan zajt csap, ha valaki vizet enged a fensőbb szinteken, sőt, még a vonatok egy részét is lehet hallani, vagy inkább csak érezni, ha erősen fülel. Ám a levegő rezgéseinek észlelésére szolgáló érzékszervét ma túlterhelték.

Nem mintha a szeme nem lett volna fáradt. Végül el se indította a vágóprogramot. Végigdőlt az ágyán és a szobáját bámulta. Csupa régi tárgy, néhány szerszám. Egy csomó apróság, amiket felhalmozott, hogy majd foglalkozik vele, ha nyugdíjas lesz, de igazából évek óta csak porosodtak valahol. Volt egy tizenöt éve félkész robotkarja. Még az Erőműből selejtezték le, és ő akarta átalakítani, hogyha egyedül szerel itthon valamit, legyen még egy keze. De igazából sose lett olyan, amilyennek szerette volna. Most valamiért idegesítette, hogy elöl látta. Amióta a Szárnyakat szerelte, mindig volt valaki, aki segített neki, ha akarta. A hangárban állandóan volt élet. Minek neki ez?

Feltápászkodott, megpróbálta besuvasztani az egyik szerkény aljába. Ami ruhákkal volt tele. Még mindig volt benne néhány darab a feleségétől. Valahogy sosem akarta őket kidobni. Viszont nem történt velük semmi. Az egyiket Nórának adta tavaly, de szerencsére a nő nem hordta, így nem kellett mindig azzal szembesülnie, hogy a nejét látja benne. Ezért nem adta neki a többit. Valószínű új tulajdonosa pont emiatt nem viselné. Különben is, a legtöbb már lassan újra divatba jött, annyira rég ment ki belőle.

„Miért is őrizgetem?” Nem tudta a választ a saját kérdésére. Összeszedte mindet, és elsétál vele a szemétgyűjtőig. Nem volt szíve odaadni valami segélyszervezetnek se. Ne hordja más, nem vágyott rá, hogy véletlenül meglásson benne valakit.

– Bocsi Lili, ha hiányoznak, veszek neked szebbeket! – súgta az eltűnő ruháknak.

Ahogy visszaballagott, hirtelen érzett egy kis könnyebbséget. Nem csak azért, mert nem volt a kezében a több kiló anyag. Könnyűnek érezte magát, szinte repülni is tudna. Végül is tudna. Ha akarna.

Azon az estén Rácz Károly, végzettségét tekintve gépészmérnök, évtizedekig fúziós erőmű karbantartó, elhatározta, hogy repülni fog. Majdnem mindenki ezt tette, akit ismert, és még mindig senki nem halt bele, sőt! Ennél több élet nem is lehetne bennük. Ő maga is átszelte az Atlanti óceánt egy szárnyas mikrobusz méretű lélekvesztővel, hát mi baja lehet? Egyáltalán mi lesz, ha baja lesz?

A programozható robotkar befért végre a megálmodott helyére. Ám valaminek még teret kellett benne csinálni. „Elvégre ez egy ruhásszekrény!” A termináljához ült, és még aznap este megrendelte magának a védőfelszerelést és a sisakot.