Álmokfutó

Józsi, a főgépész úgy érezte, öreg már ehhez. Fellángolt benne a gondolat, hogy el se akart már jönni erre az útra, de valahogy rábeszélték.
„Csak egy rutin felderítés, úgyse lesz ott semmi, hazajössz, mehetsz nyugdíjba.”
A baja pont a hiánnyal gyűlt meg. A gyilkos aszteroidák közt a semmiben lebegve átértékelte az életét. Jártányi ereje se volt már. Hetek óta szinte a tudata erejével tartotta működésben a reaktort és a fénysebesség feletti ugróhajtóművet.

Csilla, a testes gépésztechnikus volt a legnagyobb segítsége. A nő úgy dolgozott, mint valami robot. Fürgén mozgott. A súlyuk okozta a legkisebb problémát, mivel nem volt. A gravitáció tartós hiánya és a térugrásokkor fellépő leírhatatlanul furcsa érzés kezdett mindenkit megviselni. Ha nem dolgozott volna mindenki azon, hogy valahogy hazalökdössék a szitává lukadt űrhajót, és közben valahogy mind életben maradjanak, kikészültek volna.

A főgépészt mindig csak a következő térhajlítás érdekelte. Nem számolta mennyin vannak már túl, csak hogy a következőre is előállítsa az energiát, és addig simogassa a hajtóművet, amíg az meg nem adja magát a sorsának.

A navigátor és a kapitány örömtelien bejelentették, ha minden jól megy, ez lesz az utolsó ugrás hazáig. Józsefen erőt vett rajta a fáradtság. Tudta, hogy egyre kisebb térszeletet tudnak átszelni minden lépéssel. Az akkumulátorok és a még működő segédreaktor is kikészült a túlterheléstől, így minden térhajlítás kockázatot hordozott. Nem a számított helyszínen köthettek ki. A sokadik ilyen hibánál már nem is gondolt aszteroidamezők vagy csillag közepén történt előbukkanásra. Aztán mégis arra, hogy utóbbi legalább észrevétlenül gyors halál lenne, amit kezdett elfogadhatónak tartani. Túl sokszor érezte a kaszás jelenlétét. Időközben a mikrobiológusuk is belehalt a sérüléseibe, amiket még az aszteroidabombázás során szerzett. Senki se lett ettől boldogabb. Csilla minden nap megígérte neki, hogy hazaviszik, mégse sikerült időben.

Józsi a nőre pillantott, aki beszíjazta magát az egyik ágyba, és aludt. Úgy érezték, nem tehetnek már többet. Várták, amíg az akkumulátorok töltést gyűjtenek. A főgépészt is elnyomta buzgóság. Jöttek az álmok. Futóversenyen volt. Ezt még alvás közben is szürreálisnak érezte. Ráadásul gyors is volt. Talán a gravitáció hiánya hitette el vele, hogy könnyedén mozog öregségére? Pedig hogy vágyott már rá, hogy nehéz lehessen a hátsója. Ám a Föld elérése nélkül ébren már nem reménykedetett ennek átélésében.
Az álom folytatódott. Cseresznyevirágos ligetben futottak. Minden tavaszi volt, jó illatú és gyönyörű. Még Csilla is. Mellei lágyan ringtak a mozgástól, amikor szembe jött. Józsi még sosem gondolt így a kolléganőjére.
Végül most se. Az álom rémálomba fordult. A halvány rózsaszín virágok vörös fényekké változtak, a madarak csicsergés helyett szirénaként kezdtek károgni. A figyelmeztető jelre felriadtak. Egymásra néztek. Csilla pont úgy festett, mint mindig. A gépész pedig kicsit álmosabban nézett rá, mint általában.

– Kedves utasaink! Hamarosan a Föld nevű bolygóhoz érünk. Köszönjük, hogy társaságunkat és a DMK Sólyom nevű hajóját választották – szólt a kapitány elgyötört, de örömtől csengő hangja.
– Gyere, ne okozzunk neki csalódást! – dörmögte a gépész a kissé darabosan mozgó nőnek.
– Huba belszámolta, hogy a hajtómű valószínű még kevesebbet fog tudni, mint legutóbb? – kérdezte Csilla.
–  Remélem... Bár vannak kétségeim. Facsarjuk ki szegényt, mielőtt a szárazdokk baja lesz a meggyógyítása! – húzta fel túl gyakori és túl sűrű használattól kissé büdös űrruháját a férfi az ugráshoz.

A végtelen űr egy apró szeletén keletkezett lukon át egy viharvert fémdarab bukkant elő a semmiből. A Nap fénye lágyan ölelte át sugaraival, mint a legfényesebb csillag az égen. A gond az volt, hogy túl távoli csillag...
– Hat tized és három század fényévet tévedtünk – hallatszott a kapitány szomorú hangja. A legénység összelebegett a hídra.
– A fénysebesség alatti meghajtással az évekbe telik, és különben sem működik. Ugranunk kell még egyet! – nézett a navigátor a gépészekre.
Csilla és Józsi nem néztek már senkire. Lesütötték a szemüket, már ha épp nem fel. Ki tudja, merre is van a le...
– Türelmeteket és időt kérnénk – dörmögte a fogytán lévő levegőkészletük maradékába.
A kijelzőre mutatott, ami a gépterem állapotait felügyelte. Gyakorlatilag az egész panel vérvörös fényt sugárzott. Összefolyt a szeme előtt. Még az iménti álma is valóságosabbnak tűnt. Hogy romolhatott el ennyire minden? Alig akadt egy-két narancs vagy citrom jelzés, és mindössze egyetlen zöld. A gépház hatalmas szervizajtaja továbbra is megbízhatóan csukva volt. Kár, hogy a túlsó fal szinte teljesen hiányzott...

Szirmos cica

Csilla épp Cili volt. Halovány bőrű, szemüveges-fogszabályzós tizenhat éves lány. Nem volt nehéz ilyenné változtatnia magát. Alig néhány éve még majdnem pont így festett. Hamvas és csinos alakját elfedte a „rosszul” megválasztott ruha. Épp csak sejteni lehetett, mi lapul a szándékosan előnytelenül összeválogatott öltözék, meg az ódivatú szemüvegkeret mögött.

Nem igazán figyelt. Négy órája randizott a kiszemelt férfival. Minden terv szerint alakult. Mármint az ő terve szerint, ami egy pontig egyezett a partnere forgatókönyvével. Félénk, tapasztalatlan, önértékelési zavarokkal küzdő lány állított összefüggéstelen és kiszámíthatatlan akadályokat a kapcsolat bimbózása elé.

Hetek óta férkőztek lassan közelebb egymáshoz. Az ifjú boszorka hónapok óta küzdött lényének átalakulása során fellépő lelki problémákkal. Rendes, fiatal lányként értékelte az embereket, az életet. Ifjú, öntudatra ébredt varázserejének sötét oldala viszont gyilkosságokra sarkallta.

A férfi lakása felé botorkálva – mintha csak először viselne magassarkút – a múltra gondolt. Csaba, az első áldozata… Tényleg szerelmes lett belé. Újonnan támadt ösztöne azonban hirtelen legyűrte. Azóta óvatosabb lett. Egyrészt tudta, hogy nyomokat hagyott a rendőrségnek, másrészt még mindig nem talált megfelelő varázslatot a lelkiismerete kikapcsolására. Bűnös embereket keresett magának. Így próbálta megnyugtatni magát. Szadista hajlamokkal rendelkező ragadozókat, házasságuk mellett alkalmi kalandokra leső családapákat, zsugori, ingyen szexre éhes (fél)illegálisan meggazdagodott vállalkozókat szemelt ki.

Sajnos a szívük gyenge volt. Vagy az ő varázslata nem bizonyult tökéletesnek. Tartósítani tudta őket, de hogy dobogjanak, nem jött össze. A legtovább annak a kövér pasinak a szíve bírta. Még két hétig vert, mire összeomlott.

A lány gondolatai visszatértek a jelenbe. Az eddig óvatosan haladó, látszatúriembert alakító negyvenes férfi elérkezettnek vélte az időt. A hálószobába kísérte, miután egy csókot lehelt az ajkára. Az ifjú boszorka tervéhez és szerepéhez mérten szendén és esetlenül mosolyogva viszonozta.

Néhány perc múlva már csak a legalsó réteg, egy rózsavirágokkal díszített halvány, vajszínű blúz volt rajta. Lábait maga alá húzva egyenes háttal ült, fogszabályzóját mutogatva mosolygott, amíg a férfi lassan és kéjesen vetkőztette. Ő közben a szívét figyelte. A pasi keringető szerve egyre hevesebben dobogott. Mély, erős hangja volt, és nem is gyorsult fel annyira. Minden összehúzódás hatalmas lendülettel lökhette az izgalom miatt megnövekedett felhasználás ellátására szolgáló vért. Ahogy Csilla-Cili ránézett, már csak a vágyakozó pedofilt látta. A kidülledt izmú erős, bűnös, prédára leső férfit, aki ki tudja hány hasonló lányon van túl. Benne is feléledt a másik énje…

– Szép vagy Cili. Kis cica... – lihegte a csábítója.

Eddig is kapott bókokat, de ez már nem az a szellemes és intelligens dolog volt. Lehullt az álarc. Ez a mondat béna volt és vágytól fűtött. A rózsás blúz gombjai lassan elfogytak, a ruhadarabon a virágok centiről centire hajoltak egymásba, sziromról sziromra.

– Szirmos cica… – sziszegte a szív- és liliomtipró.

Egyetlen esélye volt. Ellenfele sportolt, ő pedig gyenge. Elmormolt egy izomerősítőnek vélt bűbájt, amit ő talált ki. Még tizenhét milliméter a mellbimbójáig…

A díszes tőr a hívó varázslatra a kezébe ugrott. Egyetlen gyors, immár többször ismételt körkörös mozdulattal vágott át bőrt, izmot, bordát. Csak a szövet recsegése hallatszott. A férfi kidülledt néma szemeiben lassan halt ki a tűz. Hol a lány lángoló íriszét, hol a vértől duzzadt apró mellbimbóját nézte, majd összerogyott.