Dávidot ismét lenyűgözte, ahogy új legjobb barátja közlekedik. Bár nem hatott rá olyan elementáris erővel a landolás, mint elsőre. Hamar leültek beszélgetni. Jó házigazda lévén gondoskodott italról és rágcsálnivalóról is. Tamás az alkoholtartalmút elutasította.

- Valószínűleg az életben nem szondáztatna meg senki, lévén nagyjából rajtad kívül alig egy páran tudják, hogy így repülök. De nincs kedvem lezuhanni egy kis kellemes bódultság miatt.
- Megértem. Egyébként volt már baleseted vele?
- Komoly még nem. Meleg helyzet az igen, néha elakadtam egy kötélben vagy kábelben, egyszer a sötétben nekirepültem egy facsemetének ami tavaly még nem volt ott a ház tetején, és nem jártam arra... De megúsztam. A pilótavizsgára nagyon belém verték a figyelmet.
- A pilótavizsgát említetted már.
- Ja, persze. Azt talán nem, hogy eredetileg én is mérnöknek készültem?
- Na, az nagyjából kimaradt eddig - emelte fel a szemöldökét Dávid, komolyan érdeklődő arckifejezést eszközölve.
- A nagy vágyam az volt, hogy repülőgépeket fogok tervezni. El is kezdtem a műszaki egyetemet, de picit száraz volt, ami érdekelt azt megtanultam, de olyanokkal is tömték a fejem, ami nekem nem kellett, és nagyon zavart a gyakorlat hiánya. Ezért kezdtem párhuzamosan a pilótaképzést. Picit bánom azóta, hogy nem fejeztem be a felsőoktatást. A Szi-Fly jól megy, és megtaláltam benne az örömöm, de nem így képzeltem az életem.
- Értem. Fiatalon az embernek mindig nagyobb tervei vannak - sütött el egy közhelyet Dávid.
- Amikor először megláttalak, hirtelen elkezdett érdekelni az, amit eddig természetesnek tartottam, és egyáltalán nem hozott lázba. A CN-ben elég kevés szó esik a cégedről.

A „CN” a különféle wiki oldalak utódjaként született globális tudásbázis mozaikszava. Angol rövidítésként a Collective Knowledge-ből jött, egyrészt az ejtése miatt nem lett CK, másrészt mert ezt könnyebb kimondani. Nagyjából 2030-ra, ami valahogy nem szerepelt a CN-ben, az nem is létezett. Bár nem egyetlen adathalmaz volt, minden információt tartalmazó olvasható és oktató jellegű hang- vagy képanyagot tartalmazó forrást a Mártixban ezen a néven emlegettek.

- Direkt van így - válaszolt Tamás - Tudod, a Mátrix és a CN is tele van felesleges információkkal, amik csak eltömítik. A Szi-Fly név is a Szilágyiból és természetesen a repülésből jött, de kevesen gondolnak ma már bele. Nekem szójátéknak indult, hogy a „sci-fi”-re is utal. Főleg hogy angolul kiejtve így hasonlít is rá, csak mi ejtjük másként. Az angol hangzása viszont magyarul „szállj-fláj” is. Tudod, ez az az eset, amikor kora huszonévesen azt hiszed hogy ez lesz a tuti, és aztán már később annyira a véreddé válik, hogy meg se hallod ha „szifli” meg „kifli” lettél.
- Nem kell nagy észlénynek lenni, hogy rájöjjek, előző életedben egy sólyom vagy fecske lehettél, ha létezik ilyesmi...
- Előző életemben delta komp pilóta voltam. Éppen ahhoz a generációhoz tartozom, akik még megélték a Néma Háborút, igaz én elég kis suhancként. Apám viszont időnként bejött a szobámba, és leáramtalanította a gépem, így vezetett vissza a valóságba. A repülés azonban belém égett.
- Én még nagyon kicsi voltam a háborúkor - mondta Dávid - Néha azért eljátszadozom a Personal Warfare-ben ezzel-azzal.
- Néha én is repkedek benne. Mi mást is csinálnék! – nevetett fel Tamás.
- Egyszer, nem is olyan rég pórul jártam. Imádom a régi gépeket, és második világháborúsat akartam vezetni. Nem akartam harcolni, csak röpködni, ezért 1949-hez kerestem valami ingyenes, békésebb terepet, de elkottáztam valamit, és egy 1849-as hadszíntérre dobott. Hirtelen nem tudtam mit csinálni vele, azt hittem hülyéskedett valaki. Poénből megsoroztam őket a géppuskával, de nem leszedtek a rohadt flintáikkal?
- Ne mondd már, most volt egy hónapja, hagyományőrzésből és mert jó móka, helyiekkel a kápolnai csatát szoktuk újrajátszani... Mit össze káromkodtunk. Te voltál az az átkozott troll!
Tamás azonnal védekező pózt vett fel:
- Fogalmam se volt. De egy kicsit egy idő után tényleg kitört belőlem. Valamit ti is elronthattatok, mert simán beengedte a Spitfire-ömet. Gondoltam akkor már kipróbálom a rárepüléseket, és időnként a ravaszon maradt az ujjam, bocsi...

Mindketten nevettek rajta egy sort, aztán megegyeztek benne, hogy talán így ha lehet még szórakoztatóbb volt az egész. Dávid váltott témát:

- Nem nagy gáz, ha megkérdezlek a családodról?
- Általában nem szívesen beszélek róla. Az édesanyám korán meghalt valamiért, annyira fiatal voltam, nem fogtam fel. Apámat meg sosem mertem megkérdezni, valami betegség, talán egy még mindig gyógyíthatatlan rák.
- Sajnálom - Dávid ne tudott hirtelen mást mondani.
- Ez a kötelező udvarias reakció, de az apám nem volt rossz szülő. Az újrahasznosító iparban dolgozott, ami ugye a világot mozgató egyik fontos erő az áramszolgáltatás, a Mátrix üzemeltetése, az élelmiszer- és vízgazdálkodás, no meg a szállítmányozás mellett. Amint azt a csecsemőkbe is belesulykolják ma már, semmi sem szemét. Főleg az elektronikai eszközök gyártása állna le a visszagyűjtés és újrahasznosítás nélkül, a ritkaföldfémek és kőolajszármazékok egyre korlátozottabb volta miatt. A különféle dolgok szétszerelését viszont nem lehet teljesen gépesíteni. Eleinte lenézett szakma volt, de apám egyrészt élete során nagyon felküzdötte magát vezetői beosztásokig, másrészt egyre jobban megbecsülték a jó szakembereket. Számomra az volt az előnye, hogy szinte mindent láttam szétszedve, élőben. Éreztem az anyagok struktúráját, állandóan szétvágta az ujjam valami, de komplett városokat építettem magamnak feldolgozásra váró lomokból, és a repülésről álmodtam közben. Apám sokat játszott velem, ha tehette. Szerette volna, ha többre viszem mint ő. Nagyon támogatta, amikor egyetemet kezdtem, és le volt sújtva amikor futárkodással csaptam agyon a tanulmányaimat. A kiszolgálóipar valahogy a génjeimbe ivódott, és ebben talált közös nevezőre a repüléssel.

- Múlt időben beszélsz édesapádról. Él még?
- Sajnos nem. Ugyan késői gyerek voltam, de talán még élhetne. Csak 72 volt, három éve halt meg, „kimerült az elem” a szívében.
- Ugye ne jöjjek megint azzal az üres frázissal hogy sajnálom?
- Nem kell. Tartalmas élete volt, és azért a cégemre büszke lett.
- Ez sokkal szebb bejegyzés lenne a CN-ben. Csak túl személyes. Ha már itt tartunk, és már belejöttem: Saját család, gyerek esetleg?
- Asszony nincs - felelte Tamás, természetes hangon.
- Gyerek tudtommal szintén nincs – mosolygott hozzá.
- Ezt hogy érted? – szaladt fel a mérnök szemöldöke.
- Tudod, amíg fiatalabb voltam, néha nem álltam meg a dolgot. Már akkor előfordult, hogy „megültem” a hexakoptert. Futárként nem mindig tudom, mi van a csomagban, de sokszor ki lehet következtetni. Bár a jobb konzolokat és vezérlőket gyártó cégek nyíltan kínálnak különféle kiegészítőket, amellyel szinte bármilyen szexuális kaland is átélhető, ebben még mindig az erre szakosodott külön cégek termékei a legjobbak. Viszont hiába próbálják a lehető legdiszkrétebben csinálni, időnként tudom mi merre. Az én szakmámban azért elég komoly titoktartási kötelezettségek lennének, ha nem tartanánk ezt a saját jó hírünk miatt íratlan szabályok szerint is. Amióta az emberiség jó része a Mátrixban él és létesít kapcsolatokat, minden kiszolgálására megteremtődött az igény. Egyszer a kíváncsiságom és a vágyaim túlemelkedtek az óvatosságomon, és személyesen vittem ki egy adatok alapján remélhetően fiatal nőnek egy új kütyüt, és hát ha már úgyis erre vágyott...
- Sosem lett belőle bajod?
- Sose. Messzemenőkig elővigyázatos voltam. Sosem mutatkoztam be, vagy csak álnéven, legtöbbször Laci voltam. Ahogy feltűntem az éjszakában, úgy léptem le a kaland után. Ha nem tetszett a lehetőség, csak letettem a csomagot és elröppentem. Sokan annyira részei a Mátrixnak, hogy szinte fel se fogták, hogy a valóságban jártak, vagy álomnak gondolták. Kivétel nélkül késő éjszakai fuvarok voltak. Pár éve kialakult egy hosszabb kapcsolatom egy Ildikó nevű korombeli nővel egy ilyen afférból, de ő is menthetetlenül a digitális világ foglya volt, én pedig nem tudom egész életem egy álomban tölteni, nekem kell a valóság, akkor is, ha időnként sótlan.

Tamás tartott egy kis szünetet. Szemmel láthatóan ez jelen lévő élmény mélyebben érintette, mint a szüleinek régvolt és feldolgozott elvesztése. Végül inkább visszakérdezett:

- Ha már itt tartunk, te 35 évesen merre tartasz? Egyedül laksz itt, azt a rendszerető férfi legénylakása látványból elsőre leszűrtem...
- A szüleim Budapesten élnek, ha már a korábbi kategóriáknál jártunk, élelmiszer feldolgozóipar és vízgazdálkodás témakörben. Szinte csak virtuálisan találkozom velük évek óta, de nem azért mert rossz lenne a viszony. Van egy nővérem, külföldön, neki van gyereke, nekem nincs. Leghosszabb kapcsolatom az Erőmű védőterületén létesített földeken megbízással dolgozó egyik nővel, Zsófival volt, nem is igazán tudom miért lett vége. Ő szakított, de nem kérdeztem túlzottan az okát. Egy ideig úgy tűnt, jól megvagyunk, de sosem éreztem, hogy ő lenne az igazi, csak elvoltunk.
Tartott egy pár másodperc szünetet, de mivel hallgatósága csak bólogatott, folytatta:
- Most igazából Károly, a kollégám a pótapám, ha a kort nézzük. No meg anyaként Marika a menzáról, akinek a főztjét eszem. Kissé el van cseszve így ez a világ.
- Hát nem egyszerű. Ha nem lenne a kopterem, becsavarodtam volna. Nekünk, akiknek muszáj kiszolgálni azokat, akik nem is élnek abban a világban, amit fenntartunk nekik, íztelen a digitális tér és szűkös a valóság.

Rövid hatásszünet jelezte, hogy ezt a kérdést kimondva-kimondatlan kerülte mindenki. A Mátrix lakói ugyan pontosan tudták mikor kerülnek vissza a materiális világba, hiszen olyankor tükörbe nézve, a lakásukban körbelesbe azonnal két dolog tudta őket érdekelni: kéne valamit enni és utána azonnal vissza kéne menni, mert még a munka monotonitása odabent is pezsdítőbb, mint idekint. A valóságban élők pedig annak ellenére, hogy sokszor lenézték azokat, akiknek az életét kiszolgálják, elképesztő részletgazdagsága és a legegyszerűbb világok folyamatosan változtatható csodái ellenére idegennek érezték magukat odabent.

- Amíg minden működik ami szükséges, észrevétlenek és érdektelenek vagyunk. Mivel Nagykál szélén lakom alig látok embereket. Nem egész egy tucatnyian vagyunk fizikailag az Erőműben, hiába laknak még kétszázan ebben a házban is, akik ott dolgoznak, a szomszédommal se találkoztam még élőben. Kifejezetten tömeg van az ebédlőben, ha egy nagyobb karbantartás miatt 3-4 tartalékos is ott van, vagy ha a mezőgazdasági munkák miatt napszámosok, külsős cégek alkalmazottai vannak nálunk - szomorkodott Dávid.

Tamás is beszélt egy kicsit arról, hogy milyen magányos a nap mint nap emberekkel foglalkozó futár élete is, aztán pár másodperc közös hallgatás után állt elő az ötlettel:
- Erre muszáj inni valamit. Végül is a pertu se volt meg. Milyen bort ajánlgattál? Majd hazamegyek taxival és holnap lenavigálom az erkélyedről a hangárban a hexát, vagy hazaküldöm robotpilótával. Jó „kutya”, ilyen gyér forgalomban már könnyedén hazatalál.
- Mátraaljai muscat lunel. János a kertészünk, pardon mezőgazdászunk csinálja. A védőterület északi része egy darabon dűlő. Sajnos nem a legjobb ital, de hirtelen csak ez volt itthon. Reméltem hogy nem kérsz belőle úgysem, és megmarad udvarias gesztusként, ha megkínállak vele.

Tamás nagyjából osztotta Dávid véleményét a minőséget illetően, de teljes egyetértéssel terhelt lassú helyeselgetés közben, mely az élet nagy problémáiról szólt, csak elkortyolgatták az üveg tartalmát.

Húsz percet vártak a taxisra, aki nagyon csodálkozott, hogy ilyenkor valaki fizikailag át akar kelni a fél városon. Egyáltalán hogy felverte valaki álmából. Évek óta alig pár személyfuvarozó dolgozott Nagykálban, és legtöbbjük mást is csinált napközben, leginkább árut vitt, vagy épp Tamásnak vezetett koptert. A személyszállítás azonban földi meló volt, pont a légi csomagszállítás miatt, biztonsági okokból. Az érkező sofőr józan volt, és a csípős hidegben mindenképpen kellemesebb módját kínálta a hazajutásnak, a több mint 3 kilométeres sétánál.

Szerencsére nem Tamásnak dolgozott futárként, ha épp nem személyszállított. Ráadásul álmos is volt beszélgetni, de megfelelő reflexekkel hazavitte a gyakorlatilag üres városon át, így a megfáradt és enyhén ittas utasa hamar végigdőlhetett a saját ágyán.