- Zsolt, csak én hallucinálok, vagy te fogytál mióta először láttalak? – szegezte a kérdést Péter a haverjának, amíg hazafelé bandukoltak a szántóföldek mellett Nagykál határában.
- Könnyen lehet, hogy tényleg fogytam.
- Csak nem Eszternek akarsz tetszeni?
- Hagyjál már, te lökött! Különben is Don Juan, nőkről veled nem akarok többet beszélni. Elég volt egyszer toronynak repülni miattad.
- Ezt életem végéig fogom hallgatni tőled?
- Persze!
- Na, kösz. Szóval te gyúrsz, mi?
- Gyúrok, ha ezt annak lehet nevezni. Neked bezzeg könnyű, majdnem úgy nézel ki, mint egy görög félisten. Én viszont csúnyán elhíztam amíg futárkodtam. Ha Tamás nem szól időben, hogy kezdjek fogyni…
- Te tudtad mi készül??? – csattant fel Péter.
- Nem. Fogalmam se volt. Viszont Eszter ismerte Dávidod, emlékszel?
- Annak finoman utánakérdeztem. A konzolt, amin repültünk, tőlük vették. De mondták is az első nap, csak annyi infó közt majdnem elsikkadt.
- Ja, igen, mindig elfelejtem. Egyébként én is tőle vettem a Székem.
- Csak engem hagytatok ki mindenből?
- Nem tudtam. Akkor még semmit se. Csak felkerült a Szék, hogy a Ménesi raktárban porosodik, én meg lecsaptam rá. Olcsó volt.
- Aha. Viszont… Akkor miért kezdtél el valójában fogyni?
- Belenéztem a tükörbe. Mármint Tamás feljött, és azt mondta, nézzek bele. Beszélt valami projectről, de azt hittem nincs magánál. Titkolózott. Amikor elment, úgy gondoltam, az egészet álmodtam, de elkezdtem futni. Te mitől vagy ilyen izmos?
- Paraszt gyerek vagyok, amint azt már említettem. Tudod, a munka nem hagy elhízni. Esetleg ha valami hasznosabbal is el akarod égetni a kalóriáidat, jöhetnél hozzánk segíteni, egyre nehezebb embereket találni.
- Mennyit fizettek?
- Már megint ez. Neked máson se jár az eszed?
- Bocs, de nekem apuci és anyuci nem segített az életemmel…
- Jól van, hagyjuk. Szóval, ha akarod, fizetünk. De tekintheted baráti ingyen fitness-nek is, ami közben jól lehet lakni egészséges nyers kajával.

Zsolt gondolkodott egy darabig, majd köszönettel elfogadta a meghívást. Eszébe jutott, hogy ellesi a mozdulatokat. Kezdett kifogyni a gyakorlat ötletekből, amiket Zoltánnak tanított, és nem akart ostoba, CN-ben tálalt, öncélú gyakorlatokkal előállni. Úgy érezte, ő is jobban tudná motiválni az igazgatót, ha valami hasznosnak tűnő, sikerélménnyel járó tevékenységgel hozakodhatna elő. Hetente párszor eljárt Péterékhez. Kertészkedett, meg rakodott egy keveset, mindent ellesve a haverjától és annak nagyon kedves szüleitől. Mindemellett nagyon élvezte a fizikai munkát. Már csak Jánost kellett valahogy bevonnia a képletbe…


Zoltán az egyszerűség kedvéért az ebédlőben hívta össze a csapatot. Egyrészt mert nagyjából mindenki ott tartózkodott, másrészt mert ő is éhes volt. Ráadásul Marika császármorzsát ígért, aminek úgy sem tudott ellenállni, hogy már az étkező felé az arcán érezte Zsolt szúrós tekintetét, pedig a fiú nem a folyosókon volt, hanem valószínűleg a szája szélét nyalogatva lekvározta már az ebédjét.
Az igazgató leült a többiekhez, akik mint valami összeesküvő csoport szellemi vezetőjét, megbecsüléssel és tisztelettel vegyes kedvességgel fogadták. Már nagyjából mindenki végzett a császármorzsával. Zoltán mosolyogva nézte, ahogy Zsolt is óvatlanul belapátol belőle... Megvárták, amíg ő is jól lakik.
- Tisztelt munkatársak, kedves fiatalok! Alapvetően jó hírem van, bár ezután az ebéd után valószínű a világvégét is bejelenthetném, akkor se zavarna senkit.
Marika majdnem elpirult a dicsérettől.
- A lényeg, hogy kaptam egy meglehetősen hosszú, száraz és megerőltető, a szénhidrátoknál nehezebben emészthető olvasmányt a minisztériumtól, amely végkicsengése a különféle apróbb elmarasztalások mellett, hogy elfogadják az ötleteinket az Erőmű kapacitásainak alternatív felhasználására. Vagyis gyárthatunk alkatrészeket polgári cégeknek. Még Marika azon okos továbbgondolt ötletét is elfogadták, hogy a menza túlkínálatát eladjuk, amelyhez a Szi-Fly, mint szerződött partner jöhet el, és szállíthatja a városba.

Zoltán megvárta, amíg a többiek befejezik az ujjongást.
- Mindez azt is jelenti, hogy ismét jut egy kis kigazdálkodható forrás a fejlesztésekre és az alkatrészekre. Sajnos egyelőre nem engedélyezték újabb emberek rész- vagy teljes munkaidős felvételét, de ha sikerül felfuttatni az ötletet, akár a fiatalokat is tudom valamilyen minősítésben alkalmazni, ha igénylik. Illetve dönthetek a plusz bevételek egy bizonyos százalékáról az érintett dolgozók fizetésprémiumaként.

Most egy kicsit többet kellett várnia mire csend lett.
- A rosszabbik része, hogy valamit fel is kell mutatnunk. Tamás már jelezte, hogy valóban szüksége lehet néhány kopteralkatrészre. Az élelmiszer eladást, ha Marika összeállít egy menüt, viszont valahogy ki kell találnunk, hogy hogy adjuk el. Ezzel fedezni tudjuk a fiatalok plusz étkeztetését is.
- Ebbebn lefet hofgy tufdok fszegíteni!
Péter nyelt egyet, pontosabban a közben repetaként kialkudott extra császármorzsát erőszakolta le a torkán idő előtt:
-  Bocsánat. Szóval lehet, hogy tudok segíteni. Az elmúlt hetek minőség ellenőrzései során meggyőződtem arról, hogy Marika simán felveszi a versenyt a nagykáli ebédkészítő vállalatokkal. A marketinget pedig a Szi-Fly rendszerén belül le tudom zongorázni, ha Tamás is rábólint.
- Én is jelentkezek – lelkendezett Zsolt. - Az oké hogy ingyen kapjuk itt az ebédet, de akkor én részarányosan ingyen vállalom a szállítás pilótadíját. Nekem mindegy, hogy hogy fizetek a kajámért. Így némi kedvezményt is lehet adni a bevezető fázisban.
- Csatlakozom Zsolthoz - mondta Eszter.


Tamás nem volt jelen az ebédnél, hiszen ha Péter is oda volt, és két másik ügyes kezű pilótája is az Erőműben tömte a fejét, valakinek a céggel is törődni kellet. Később azonban külön hoztak össze egy rövid virtuális találkozót Zoltánnal.
Az igazgató ismét a Veránál már „bevált” alakját vette fel, és a hangulatos „elnöki” teremben üldögélt a süppedős bőrfotelben, vele szemben a digitálisan is a valódival majdnem megegyező kinézetű Tamással.
- Ez remek hír! - lelkendezett az utóbbi.
- Támogatja a fiatalok szállítási ötletét is?
- Természetesen. Az alkatrészekkel kapcsolatban pedig nem ígérek semmit, de valószínű, hogy szintén tudnék további piacot felhajtani. Bár furcsának tűnik, jóban vagyok a JCF helyi kirendeltségével...
- Alapvetően most nem az a cél, hogy ezt a vonalat vigyük tovább, de végső soron minél több dolgot gyárt a Bölcső, annál ügyesebben tudjuk átfuttatni a Szárnyak moduljait is. Tehát alapvetően benne vagyok. Remélem Károlynak és Dávidnak nem lesz ellenvetése.
- Amennyire tudom, Károlynak biztos nem. Elemében érzi magát a gyártósoron. Amikor először találkoztam vele, kissé unottnak tűnt. Amióta viszont az első kompozit elem kijött a nyomtatóból, éveket fiatalodott.
- Magam is észrevettem. Tudja Tamás, az Erőmű kellemes, nyugdíjas állás volt, amíg maguk nem tűntek fel a színen. Picit unatkoztunk, de legalább nem féltettük a pozícióinkat. Hogy őszinte legyek, annál kicsit keményebb volt ez a vizsgálat, mint amit mutattam. A jelentésben – ha akarja átküldöm – elég sok az elmarasztaló pont. A titkolózás és a kvázi utólagos szerződések miatt. Nem említettem a többieknek, de azért a minisztériumban sem hülyék. Többnyire igazuk is van, hiszen valóban hazudunk, vagy legalábbis csúsztatunk. Ráadásul egyszer már valakinek érdekében állt volna engem innen elmozdítani, és most egy pár szöget úgy érzem, megint vertek a koporsómba. Ha a projekt idő előtt kiszivárog vagy megbukik, én röpülök, és nem úszom meg épkézláb a földet érést.
- Ha tudta, miért áll ki ennyire mellettünk? Simán leállíthatott volna minket, amikor lezuhantam.

Az igazgató még a virtuális kivetülésén keresztül is érezhetően mély levegőt vett.
- Ez a nehezebben megmagyarázható része, de azért talán érthető lesz. Itt ülök a vezérlőteremben, és figyelem az Erőmű minden rezdülését. Nem tud úgy bekapcsolni egy automata átirányító, hogy ne tudnék róla. Ezt évekig élveztem. Maga a létesítmény egy műszaki csoda, amely minden ténykedésével tartogat valami újat számomra, még mindig. Ám amikor Ön ott feküdt az ágyon, a csúnyán eltört lábával, és repülni akart, kattant bennem valami. Ez egy kaland, és az élet akkor jó, ha kalandos. Bármi lehet örökre szóló élmény, és a Szárny projekt koordinálása újra visszarántott a számok nyugodt steril világából a valóságba. Lehet, hogy soha nem leszek képes felszállni. De akkor is tudom, ha ez siker lesz, nem én voltam az, aki keresztbe tett neki, hanem aki ott volt a születésénél, és bábáskodott.
- Ennél tökéletesebb magyarázat lehet, hogy mégsem kell. Viszont most elköszönnék, mert a Szi-Fly eléggé romokban hever, ha nem dolgozom még egy kicsit.
- Rendben, köszönöm a beszélgetést. Nekem is ki kell találnom az élelmiszer eladáshoz még néhány millió byte-nyi dokumentumot.


Zsolt egy kicsit csalódott volt. Már több mint egy hete hogy sikeresen vette Tamás vizsgafeladatait, de még mindig nem kapott felszállási engedélyt, sőt igazából kezdte unni a szimulációt. Főleg annak tükrében, hogy Dávid időnként ment egy kört, és utána mindig kérdés nélkül távolról el lehetett volna rajta végezni egy fogászati felmérést, olyan teli szájjal vigyorgott. Egyik nap azon kapta magát, hogy a pilótavizsga száraz tananyagát olvasgatja a hangár sarkában, miközben Péter, aki aznap készült vizsgázni Tamásnál, a konzolon hánykolódott.
Ahogy a beöltözött haverjára bambult, elkalandozott az agya. Gondolt rá, hogy hazamegy, és csinál valami hasznosat és jövedelmezőt, de a vágyai nem engedték hazabandukolni. Közel kellett maradnia a tűzhöz, félt, hogy elszalaszt valamit. Nem is vette észre, hogy Károly odasomfordált hozzá, és még egy kamera is volt nála.
- Szia Zsolt! Van kedved összerakni a Szárnyad?
A fiú összerezzent, aztán ő is könnyű betekintést engedett egy fogorvosnak.
- Persze!
- Akkor gyere utánam!
A Bölcsőbe mentek, ahol a hatalmas csarnokban álmosan gubbasztottak a gépek. Csak néhány 3D nyomtató és CNC zümmögött.
- Halottad Zoltánt, itt az ideje, hogy kicsit segíts nekem – mondta az öreg mérnök, és körbeszaladgált a masinák közt. - Hozd azt a kézikocsit, bevásárolunk!

Zsolt kiskutyaként követte a szakállas figurát, aki sorra rámolta a felismerhetőtől az „ez most vagy valami, vagy megy valahová”-ig terjedő skálán mozgó alkatrészeket a guruló állványra, amit a fiú lelkesen vitt utána. Némelyikre még várni kellett, hogy a gép végezzen a legyártásával, de egy kupacért a raktárhelyiségbe is bementek. Itt voltak a koptermotorok és némi elektronika, amiket vagy kénytelenek voltak készen megvenni, vagy Tamástól kaptak.
Pár perc múlva a két férfi, mint valami jóllakott óvodás ült a hatalmas terem közepén egy asztalnál, és csavarozott, pattintott, összedugott és forrasztott. Zsoltot lenyűgözte a precíz tervezés, Károly szakértelme és az az alkotási folyamat, mely során kezdett felismerhető alakot ölteni a szerkezet. A mérnököt pedig örömmel töltötte el a lelkes segítség puszta léte, és az a gyors észjárás, mely az ügyes kezeket mozgatta.
- Belőled jó gépészmérnök lenne, fiam!
- Te meg eleve jó szakember vagy! Elképesztő, ahogy az alkatrészek passzolnak.
- Hehe. Sokat reszeltem rajta. Az első Szárnyat még kínkeservesen buheráltam össze, Dávid és Tamás helyenként elnagyolták a 3D objektumokat. A kiszerelt kopter alkatrészek sem stimmeltek az eredeti gyári értékeikkel, legalábbis amikhez hozzáfértünk. Akkor heteket töltöttem vele, hogy összecsiszoljam a részleteket. Az is működött, ez pedig hasítani fog!
- Már alig várom. Olyan aprók ezek az elemek. El fogják bírni a terhelést?
- De még hogy! Az itteni gépek a reaktorblokkokhoz csináltak alkatrészeket, szerinted mennyire fogsz nekik nehézséget okozni?
- De olyan picik! Tényleg ez a két kampó és ezek a mini csavarok tartják majd a szárnyát?
- Fele ennyi csavart akartam, a súly miatt, de Tamás rám parancsolt, hogy nehogy ezen múljon. Tudod, így is vagy 25 kiló lesz az egész. Plusz az akku. A cél az, hogy akár szaladgálni is lehessen vele, de egyelőre még ezek optimalizálatlan béta verziók, amiket a lehetőségeink is behatárolnak. Tudod, ez nem repülőgépgyár...
- Azzal a 35 kilóval elboldogulok. Egy hónapja még vagy 15 kilóval voltam nehezebb, cserébe sokkal gyengébb, és akkor is fel tudtam vonszolni magam a lépcsőn.
- Rendben, én Eszter miatt aggódom. A lány vasággyal nyom 50 kilót. Tudom, hogy nem sokat kell járkálnotok a hátizsákotokkal, de akkor is...
- Kemény csajnak néz ki. Ő is gyalog jár, és a múltkor egy szakaszon együtt szaladtunk, simán otthagyott, igaz nekem még van hová fejlődni.
- Ahogy gondolod.. - hümmögött Károly. – Azt oda kell rakni.
- Értem, logikus. A szárny nyitásához kell, gondolom.
- Ez a kis munkahenger felel érte. Precíziós darab. Sajnos nem tudjuk legyártani. Zoltán engedélyével rendeltünk belőle egy tucattal. Az a kettő, amivel Tamás lezuhant, még mindig a gépében van és kifogástalanul működik.
- Ez is milyen apró! Ha belegondolok, hogy egy gyors manővernél, amit a szimulátorban csináltam, mekkora erő hat majd rá...
- Megsúgok neked egy titkot, még így is túl van méretezve.
- Oké, nem az én tisztem aggódni. Folytassuk!
Csendben szereltek tovább. Zsolt teljesen oda volt attól, hogy a saját eszközét ő rakhatja össze. Amikor kész lettek, egyből ki akarta próbálni.
- Lassan a testtel! Megvárjuk Tamást. Addig nincs kedved még egyet összerakni? Négy kell összesen.
- Négy??? – kérdezte gyors fejszámolás után a fiú.
- Igen. Kell egy nekem is.
- Repülni akarsz?
- Dehogy, Isten ments! Tesztelgetnem kell.
- Ja, jó…
A másodikat is összerakták, a harmadiknál Károly már szinte csak nézte, ahogy Zsolt dolgozik. A fiú nagyon belejött, nem remegett meg a keze az apróbb alkatrészeknél, precízen illesztett és szorgalmasan dolgozott.
- Akarod ezt magadnak? Biztos passzentosabb lett, mint az első.
- Nem, megtartom az elsőt. Azért teszteljük le, de valahogy megszerettem.
- Legyen.

Jó néhány órát eltöltöttek a Bölcsőben, mire végeztek, de mindketten kellemesen fáradtak el. Károly végre nem egyedül szerelte össze a gépeket, és bár korábban is megkérhette volna Dávidot, hogy segítsen, úgy érezte, az ő dolga. Most azonban az unatkozó Zsoltnak tett kissé könnyelmű ajánlata a lehető legjobban sült el. Felpakoltak a hatkerekűre és visszakocsikáztak a hangárhoz.
Ott találták a teljes csapatot. Péter vigyorgott, mint egy vödör vadalma, Tamás viszont a fejét csóválta. Átengedte a fiút a saját maga által kitalált megmérettetésen, de azt mondta, csak a vaj szíve, és hogy a pilótavizsgán a testkérdésekkel ilyen eredménnyel elkaszálják.
A szárnyakra viszont mindenki ráugrott. Körbeállták a platós járművet, felugráltak rá és egyből szerteszét hordták őket.
- Ezen miért van ez a jelzés? - kérdezte Eszter – Nekem ez kell!
- Azt magamnak tettem félre, de lehet a tied - törődött bele Zsolt. Valahogy nem tudott a lánynak ellentmondani - Azt csináltam először.
- Te csináltad? - kerekedett el Eszter szeme.
- Igazából csak Károlynak segítettem összerakni.
- Ne szerénykedj fiam! Én még mindig a másodikat hegeszteném, ha nem jössz – szólt közbe a mérnök.
- Szép munka – mondta Dávid. – Nagyon kitettetek magatokért! Ezek szebbek, mint a mieink.
- Na, most már ezt nem adom! - csapott le az utolsóra Zsolt. Egyébként pont az, a harmadik volt, amit Károly megkérdezett, hogy cserélje-e ki. Egy hangyányit elmosolyodott. „Akkor ez a sorsa...”

A csapat átvonult az étkezőbe, ahol még Marika prezentált nekik némi vacsorát. Eszter és Péter hazamentek Tamás autójával, de Zsolt előhozakodott az ötletével.
- Tudom hogy buta gyereknek tartotok, de vállalom. Nem vihetem haza, ez tiszta sor, de itt aludhatnék a közelben?
- Akár a párnád alá is teheted, te kölyök! - nevetett rajta Károly, de átadta a helyét. Keresett tiszta ágyneműt és hazament inkább. A hangárból kifelé még odasúgta neki:
- Amikor összeraktam az elsőt, én is alvás helyett nézegettem egy óráig. Pedig én elmúltam hatvan. De ez titok. Jó éjszakát!
- Holnap repülök vele! - csillogott Zsolt szeme.
- Bizony. Addig meg aludj jól. Betakargassalak?
- Na menjél már! - förmedt a mérnökre a srác.
- Nem gondoltam komolyan. Örülök hogy segítettél, máskor is jöhetsz.
- Ígérem – ásított egy nagyot Zsolt. Nagyon elfáradt. Mire Károly behúzta maga mögött az ajtót, már aludt is.