Alapírtó, ágyhalál

A főgépész mozdulatlanul lebegett az kisbolygóöv közepén. A központi csillag fényét időnként kitakarta egy-egy szikla, de semmi sem ütközött neki. Reménytelen helyzetben volt. Irtó rosszul kellett volna éreznie magát. A sérült űrhajó megmenekült, de őt véletlenül itt hagyták.
– Kedves C9-84F3B naprendszer, ismerkedjünk még a fennmaradó két órámban… – sóhajtotta József, az oxigénszintre pillantva.
Felidézte, mi vár rá. Fulladás. Nem éppen ágyban, párnák közt jövő halál. Agya némileg tiszta lesz, de az oxigénhiány nem kellemes vég. Azt se tudta, mit kéne éreznie. Csak a fogyó százalékokat figyelte, és a csillagokat, súlytalanul lebegve. Akár ki is nyithatná a szkafandert. Gyorsabban vége lenne. Vagy eltalálhatná egy kő. Bezzeg a Sólymot eltalálta vagy kéttucat. Őt semmi. Nem akart meghalni. A reménytelen helyzetben is oly erős az életösztön miatt nem vette rá magát az öngyilkosságra. Pedig semmi esélyt nem látott a megmenekülésre. Még egy óra bámulás a semmibe…

Már nem sok belélegezhető levegője maradt, amikor észrevette, hogy az egyik csillag megmozdult. Talán képzelte?  Talán már kevesebb az oxigén, és hallucinál? Nem! A fénypont mozgott felé. Nem egyenes vonalban. Egyre nagyobb lett.
„Értem jönnek. De kik?” – nem hitt angyalokban, kaszával járó csuklyás alakokban. Itt az űr csendjében, ahol csak saját, egyre nehezebb lélegzetvételének hangját figyelte, majd a vészjelzés csipogását, mégis megvilágosodott. Elöntötte a fény, és körülvette. Addigra már semmit se fogott fel…
Magához tért. Körülvette egy ágy. Halálosan fáradt volt. Kinyitotta szemét, elvakította a fény. Csilla arcát látta. A rövid hajú, testes technikusnőt még sosem látta ilyen szépnek.
– Jól vagy?
– Jól, de hol? – a szeme még nem szokott hozzá a rengeteg fotonhoz.
– Kettes űrkomp. A Sólyom a kisbolygóövön kívül állt meg. Összevesztem a kapitánnyal, de visszajöttünk. Nekem ez alap. Irtóra nincs kedvem nélküled összetákolni az a szitává luggatott, kőporral teli bárkát.

Valós csont

Velőtrázó sikoly hallatszott. Az asszony üvöltött, mint a fába szorult féreg.
– Fifikeee!!!
Az uszkár egy saját tömegével majdnem megegyező lábszárcsonttal tűnt elő a tavat övező növényzetből.

Szag László gyilkossági nyomozót kora reggel riasztották. Ráadásul az ország másik felébe, Csornára. Picit sem volt mérges, sőt, kifejezetten kedélyesen bandukolt az őszi lombok közt az autótól a tóig. Épp a kellemes kis park lombhullató fáinak színpompájában gyönyörködött, amikor hirtelen elé tárult a bűnügyi helyszín a maga romlott szagú valójában.
– Valós csont? Emberi? – kérdezte a kollégáját.
– Röviden és velősen? Ja. Nem nádszál, lábszár. A Teri szerint fiatal férfi.
– A többi részét megtalálták már?
– Nem mind. Könnyen meglehet, hogy Norvégiába utazott. Erős a gyanúm, hogy Oslo-ban van.
– Nagyon vicces... És mikor vett jegyet a fjordok országába?
– A dezintegráció és a csont alapján azt saccolnám, kb. tavasszal.

Ismeretlen testes

Szag László nem sokkal később Bősárkányra ment, mert találtak egy újabb holttestet. A környéken ez volt a negyedik a rózsamintás inget viselő tavi fiú óta, aki egy uszkár miatt lábatlankodott elő az ismeretlenség mocsarából.

– Mit tudunk Feri?

– Az áldozat ismeretlen. Testes negyvenes. Este jelentette nekem egy ember.

– Ne mekegj! Viszont fura. Az előzőek fiatalok voltak és jóképűek. Ez is szívtelen?

– Igen. A tettes elrabolta a testes szívét. Nem találtuk meg.

– Pedig valószínűleg jót tenne a renoménknak, ha meglenne.

– A szíve?

– Nem, te okos. A tettes, aki szakított a testessel. Egyre nagyobb a gyanúm, hogy nem csak ujjat húzott vele, hanem azon túl, hogy szívet is, egy sorozatgyilkossal van dolgunk.

– Főnök, úgy érted az a fajta, aki a blogján spoilerezi a következő részt, mert már látta torrenten?

– Valami olyasmi – sóhajtott a nyomozó.

A földön azonban feltűnt neki valami. Alaposan megvizsgálta.

– Te Feri, öntsd ki ezt az üreget.

– Ürge van benne?

– Jaj, inkább ne beszélj, csak csináld! A tettesünk valószínű nem ürge, hanem egy szívtelen szívszerelmes szipirtyó. Pontosabban most már legalább három szíve van a sajátján kívül. Nézd, magassarkú nyoma! Mindkét másik helyszínen is láttam hasonlót. Az elkövető végre egy hibát is elkövetett. Pradában lesett prédára. Harmichat, harmincnyolc lehet.

– Ezt a cipőjéről mondod meg főnök? Kiadom a kőrözést, harmincas évei végén járó nő magas sarkúban.

László a tenyerébe temette az arcát, onnan motyogott ki a kollégájára.

– Csak öntsd ki a cipőnyomot gipsszel, és ma már ne nagyon mondj nekem semmit oké?