Péter érkezett elsőként. Gyalog jött a város túlsó feléből, ami alapvetően kissé megerőltető séta volt, de fűtötte a lelkesedés. Bár Nagykál utcáin át elgondolkodott rajta, hogy miért nincs valami kellemes eszköz, ami eljuttathatná porhüvelyét A-ból B-be. Amint azonban kiért a mezőre, érzékeit torkon ragadta a természet. Növények illatát, fák susogását, föld szagát és állatok neszeit figyelte. Minden igazi volt és élő. Nem volt számára újdonság, de az elmúlt heteket vagy az üvegházakban, vagy a Szi-Fly főhadiszálláson töltötte, így most direkt élvezte a nyers, szabad valóság érintését.

Nem is érezte meg igazán azt a 4-5 kilométert, ami a város határától a védőterület megadott pontjáig terjedt. Még sosem járt erre, mégis ismerte a terepet. Virtuálisan, mint minden, még az Erőmű is bejárható volt, és Péter megtanulta a leckét. Ha ide kellett jönnie, hát „Tanár úr kérem, én készültem”. A valaha nyomokban aszfaltot tartalmazó szolgalmi és mellékutakon keresztül a legrövidebb átkötésekkel haladt a szervizhangár felé.

Egy apró emelkedő után a búzamező felett két védőtorony közt kirajzolódott előtte maga az Erőmű. A szervizhangár, ami - mint felkészüléséből tudta a karbantartók öszvér lelkű, lassú de ultra megbízható helikoptereit, felszerelését és a hatkerekű, terepjáró szállítóautóikat rejtette - impozáns méreteivel is eltörpült a még nagyjából egy kilométerre lévő monstrum előtt. A komplexum ilyen távolságból is iszonyatos erőt sugárzott, ahogy némán állt a tájban. A városból is látszott persze, sőt nagyjából 25-30 km-es körben az alföld felől bárhonnan, de Péter mégis megállt egy pillanatra.

„Azt hiszem itt valami nagy kaland kezdődik ma” - gondolta épp, amikor egy idős hangot halott, és egy hozzá tartozó szakállas férfit pillantott meg:

- Hatalmas, nemde? Impresszív cucc. Több évtizede dolgozom itt, de még én is rácsodálkozom. Szervusz, Károly vagyok! – üdvözölte az idősebb mérnök.
- Ööö… Jó napot! Péter vagyok  – hallotta a saját hangját, miközben még mindig leesett állal bámulta a hűtőtornyokat és reaktorblokkokat.
- Tegezz nyugodtan, valószínűleg sokat fogunk együtt dolgozni. Gyere, erre van a hangár. A többiek mindjárt érkeznek, már láttam őket az irodából a kontrollkamerák képén át. De hozzád hasonlóan a szájukat tátják, két másik úton, valamelyik műtárgyat bámulva.
- Oké. Ugye megnézhetjük majd közelebbről is? – kérdezte félszegen Péter.
- Azt hiszem ma nem lesz összecsukva az állkapcsod egy percre sem - mosolygott a bajsza alatt Károly, mint egy overallba öltözött télapó, aki mindjárt előhúz a zsákjából az egész évben jól viselkedő hatéves srácnak egy távirányítású autót.

Ahogy beléptek a hangárba, és a fiú szeme hozzászokott a jelentősen gyengébb fényhez, a bánatosan gubbasztó helikopterek és egyéb járművek közt egy nagy, de meglehetősen ütött-kopott futár hexacoptert is látott, Szi-Fly logóval. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy ez hogy került ide, de addigra Tamás üdvözölte.
- Bemutatom neked Dávidot, akit néhány hónapja ismertem meg, és azóta egy projecten dolgozunk. Ennek lesztek a részesei, ha elfogadjátok.

Péternek már most kezdett kicsit elege lenni a titkolózásból, de annyi látni- és értelmezni valót kínált az agyának a szeme, hogy egyelőre úgy nézett ki, Károlynak lesz igaza a szájával kapcsolatban.
- Szia, Szabó Dávid vagyok - nyújtotta a kezét Károly overallos alakjának nagyjából feleannyi idős kiadása.
- Molnár Péter, üdv!  – viszonozta az ismerkedést egy szoros parola kíséretében.
Dávidot elsőre szimpatikusnak találta. Károly szakállát inkább egy állami cég kincstárian udvarias figurája kellékeként azonosította, ám így egy kicsit oldottabbá vált. Első ránézésre egyidősnek gondolta magát az ifjabb mérnökkel, aztán közelebbről rájött, hogy azért egy tízessel talán korábban született újdonsült ismerőse.

Zsolt ekkor lépett a hangárba, szintén Károly kísérte be. Péter, bár sosem találkozott vele élőben, egyből felismerte. Elindult felé, összeütötték az öklüket, és jó alaposan egymásra vigyorogtak.
- Te átkozott elmebeteg! Helló!
- Szia, te szívtipró félnótás! – jött a válasz.
- Azt hittem nem vagy ilyen testes…
- Én meg hogy nem vagy ilyen randa…

- Tamás, ezek mikor ölik meg egymást? - kérdezte Dávid, amint a két mamlasz szemmel láthatólag nem akarta abbahagyni a másik húzását.
- Eddig még mindig túlélték, bár ha az általuk egymás ellen küldött futárgépeket kérdezed egy-egy verseny során, akkor lehet, hogy azok mást mondanak - válaszolt a sokat tapasztalt főnökük.

Kölcsönös csipkelődésüket ismét Károly érkezése szakította félbe, aki időközben eltűnt, csak azért, hogy visszatérhessen még valakivel. Bár az első néhány másodperc után az ember rájött, hogy a hangár számtalan ablaka miatt meglehetősen világos, a kinti szikrázó napsütés sokkolóan ömlött be a kapun, ahogy kinyitották. Péter egy pillanatra abbahagyta Zsolt szapulását, amire a haverja is felfigyelt. Károly szakállán átsütött az ellenfény, majd egy gyengéd tereléssel egy nálánál kisebb alakot invitált beljebb, fehér ruhában és egy fehér szalmakalapban.

„Ő lenne a harmadik? Ki ez a fiúcska” – kérdezte volna Péter, ha a gondolata nem akad el az agyától a szájáig vezető úton. A meg nem született mondata tárgya egy karlendítéssel levette a kalapját, és szétugrott a hosszú szőke haja, világító aranykoronaként véve körül a fejét.

Végül Zsolt szólat meg, mint aki hirtelen azt se tudja, hol van.

- Te vagy Elemér?
- Lendvai-Ménesi Eszter, szolgálatotokra. – mondta fülig érő, 32 fogas mosollyal a lány.

- A nick-je engem is meglepett, de én tudtam, amikor az adatait felvettem a futárnyilvántartásba - mondta Tamás, amikor érezte a fiúk pillantását.
- Srácok, ismerjétek meg a válogató verseny negyedik helyezettjét, aki olyan csúnyán lenyomott mindkettőtöket a kilences feladatnál.
- És a harmadiknál is – mosolygott tovább a fiú nevű hölgy a kalapját lengetve. Majd udvariasan odaköszönt Dávidnak, név szerint, anélkül hogy a mérnök megelőzte volna, amit a srácok szintén nem értettek.

Péterék is bemutatkoztak. Most egy pillanatra Eszter szeme kerekedett el, amikor Zsolt fogott vele kezet:
- Jé, te vagy az a döcögő medve, akit időnként a külvárosban látok repülés közben, amint cammog fel-alá a házak közt! Nem tudtam elképzelni ki az a hülye aki céltalanul futkos!
- Öööö… Én…
Zsoltnak nem esett jól. Meg is eresztett volna a nem létező bajsza alól egy válaszcsapást arról, hogy a nők áramot vezessenek inkább, minthogy futár-koptert, de aztán inkább lenyelte.

Mindeközben Dávid nem tért napirendre afölött, hogy a lány név szerint emlékszik rá. Épp a kötelező kézfogáson estek át, amikor Tamás a hangár hétméteres plafonjáig érő kérdőjeleket vélt felfedezni a két srác feje felett, így jobbnak látta tisztázni a helyzetet.
- Egyrészt. Én döntök, másrészt tudjátok ki lett a harmadik, harmadrészt Károllyal úgy gondoltuk, hogy úgyis kell egy lány. Mindig kell egy nő egy csapatba.
- Mi lett a Balogh Ervinnel? Nagyon jó futár… - kérdezte Zsolt.
- Igen, az. Évek óta az egyik legjobb, néha még nálatok is jobb. Tudjátok, a jó futár egyrészt elővigyázatos és precíz, másrészt egy kicsit őrült és felvállalós, e két ellentétesnek tűnő tulajdonság megfelelő keveréke. Ervin egy kicsit óvatosabb annál, minthogy most beválogassam. Neki más találtam ki, majd eldöntitek, hogy melyikőtök járt jobban. Mivel rajtam kívül senki sem tudta mi lesz a fődíj, ezért személyre szabottan rögtönöztem neki egy harmadik helyet. Kapott egy kis, jelképes pénzjutalmat és egy lehetőséget. Mint a Szi-Fly alvállalkozója egyedileg vállalhat szállítás felvételt, megadott óraszámban, megadott gépekkel. Csináltunk neki egy magáncéget, egy sokoldalas ügyvédekkel írt szerződés. Az az igazság, hogy eddig is sumákolt. Tudtam hogy feketézik a kopterekkel időnként. Én mindenről tudok, bármennyire is ügyesen palástolta. Ezért így most mindkettőnknek jó. Őneki nem kell többet arra lekötnie az energiáit, hogy előlem bujkáljon feleslegesen. Én pedig nyugodtabban alszom, hogy nem nálam csattan, ha lebukik egy adózatlan szállítással, vagy akár valami illegális csomaggal. Mondhatni két legyet egy csapásra.

Mire Tamás végzett a beszámolóval, Eszter már a hangárban sétálgatott, és Dávid idegenvezetését hallgatta a gépekről. A srácok csatlakoztak:

- …koaxiálisnak nevezzük. A két forgószárny ellentétes irányban pörög, ezért nem kell farokrotor. Mégis van elöl és hátul is egy-egy túlnyúlás, nagyon precíz vezérsíkokkal. Ezeken a szárakon akár ülni is lehet, és azokról szerelni. Mivel hosszabbak a forgószárnyak által keltett légörvények sugaránál, nem túlzottan erős a szél, ha legalább 5-6 méterrel a föld fölött lebegsz. A „csőrökről” is irányíthatók, de a fülkéből is vezethetők. Nagyon okos az elektronikája, ezek a CX-4-es Kolibrik akár órákig képesek néhány centis kilengéssel a levegőben egy helyben maradni, változó erejű, 30km/h-t meg nem haladó szélben is.
- Olyan pontos és precíz, mint egy szállítókopter, csak kb. 10x akkora – vonta le a következtetést Péter, aki szintén szájtátva hallgatta az előadást, és bámulta a két „madarat”.
- Sokat repültök vele? - kérdezte Zsolt.
- Szerencsére nem - vágta rá Károly.
- Sajnos csak ritkán - mondta vele együtt a fiatalabb karbantartó.
A srácok felnevettek. Dávid szeme csillogott, korosabb kollégája inkább szomorú arcot vágott. Sokkal földhözragadtabb volt a többieknél.

Amíg a mérnök magyarázott, mindkét fiú inkább Esztert figyelte lopva. A virtuális tér bugyraiban rengeteg nőt láttak, szépeket, még szebbeket és gyönyörűeket. Futárként pedig időnként azokat, akik mögöttük álltak vagy ültek: közepesen szépeket, csúnyákat, és randákat. Az avatarok és a valós emberek közti különbséget náluk kevés szakma képviselői ismerték jobban, de még Zsoltot is megérintette az ideálkép eltorzulásának (fél) évszázados hatalma. Pedig ő még hús-vér emberek közt nőtt fel, Péter pedig az életben is látott már szebbet. Esztert valahol az átlagos kinézetű és a kevésbé szép közé sorolták. A látványos belépő és a fiatal kora ellenére kissé valóban fiús testalkata, pici mellei és nem kiugróan szép, bár kétségkívül nem kellemetlen arca elsőre nem tett igazán mély benyomást. Fantáziájukat a Mátrix karakterei, vagy Pétert Nóra elbűvölő lénye indította be, és ez ellen nem igazán lehetett szemrehányást tenni nekik.

- Alá kell írnotok valamit! - húzott elő Dávid egy mappából valódi, kézzel fogható, A4 szabványú, fehér lapokat, nyomtatva.
- Végig is olvashatjátok, nem hosszú. Egy titoktartási nyilatkozat. Aztán lesz még egy felelősségvállalási papír. Az az érzésem, azt nem fogjátok elolvasni, mire végzünk, de most maradjunk ennél.
- Aláírni? - hüledezett Zsolt - 2074-ben? Papírra?
- Még mindig ez a legjobb – adott választ Dávid. - Nem egy sima famentes fénymásolólap, megőrzi az ujj- és tenyérlenyomatod, no meg ha jól tárolják, a hámsejtjeidet. Azonosítható hogy ott voltál. A többi grafológia, DNS szkenner, meg a Károly kezében lévő kamera kérdése – intett a kollégájára, aki sikertelenül próbált egy kicsiny, de látszatra egész profi eszköz mögé bújni.
- Egy dobozkában a papír mellé őrizhetnénk egy hajszálad is, de maga az aláírás ténye növeli a biztonságot. Még akkor is, ha a grafológus agyzsibbadást kap, ha ki kell derítenie, hogy valódi-e – fejezte be a fiatalabb mérnök.

Péter átfutotta. Kissé jogi hangvételűre volt véve, de érthető maradt. „Minden, amit a projecttel kapcsolatban látnak, illetve amire az Erőmű kezelői, alkalmazottai vagy egyáltalán bárki azt mondja hogy titkos, azt nem adhatják tovább. Ha egymás közt beszélnek is róla, ’S9’ szintű, vagy erősebb biztonsági besorolású vonalon tehetik, és lehetőleg akkor se legyen teljesen érthető, hogy miről van szó. Teljes felelősségem tudatában” stb… Egy pillanatra elgondolkodott.
A biztos pontok: főnöke és barátja Tamás, aki már-már üzlettársának tekinti, fülig érő szájjal beszélt valami nagyon érdekesről, és ez a szimpatikus Károly nevű Mikulás megígérte neki, hogy körbevezeti az Erőműben...
„Ez már megéri” – gondolta, és villámgyorsan alákanyarintotta a lapot. Bár a begyakorolt, de ritkán véghezvitt mozdulatsor mint mindig, most is furcsának tűnt, picit reszketeg és görcsös lett. „Sebaj, mindig ilyen, legalább hihetően valódi” - gondolta.

Zsoltra lesett, aki eddigi élete során óvatosabb lett. Ő még nem végzett a szöveggel, teljesen figyelmesen olvasta, aztán az arcán valami hasonló gondolatokat lehetett felfedezni, mint amik Péterben is megfogalmazódtak. Majd egy gyors, határozott, lendületes aláírást nézhetett végig, ahogy legnagyobb ellenfele és leghűségesebb társa az eszement őrültségekben, szintén aláírja a lapot. A testes srác megrántotta a vállát, a haverjára nézett, aki néhány gesztussal elpantomimezte neki, hogy miként zuhantak le jó pár hónapja a tornyok miatt.

Halkan elkuncogták magukat. Eszükbe jutott, hogy megfogadták, soha a közelébe se mennek az Erőműnek a közelébe. Most viszont itt vannak, és arra vágynak, hogy még közelebb mehessenek.

Dávid kérdezte meg, hogy min kuncognak, de elkenték a dolgot, mondván semmi érdekes. Már egy pár perce, amikor meglátták a két szerelőt, mindkettejük agyán átfutott, hogy mennyit káromkodhattak miattuk. „Jobb, ha ez egyelőre nem derül ki” - gondolták.

Esztert figyelték, ahogy kb. 20 másodperce rajzolta a nevét. A legtöbb szerződéshez elég volt a „valós identitást” használni a mátrixon belül, a névre szóló belépéssel szinte minden intézhető volt. Természetesen a lány is tudott írni, de mivel sosem gyakorolta, meglehetősen nehezére esett. Elég csúnyán nézett rájuk amint befejezte, gondolván, hogy rajta mosolyognak, de megpróbálták nem túl eredményesen megnyugtatni, hogy másról van szó, nagyon másról.

Elkerülte a figyelmüket, hogy Tamás időközben eltűnt az egyik külön fallal elzárt helyiségben. Ahogy végeztek a papírmunkával, Dávid gondosan eltette az iratokat. Károly kért szót, kissé porondira sikerült, de legalább a korához illően udvariaskodó szónoklatba kezdett:

- Hölgyem és uraim, mind a hármatoknak megígértem, hogy részt vehettek egy túrán az Erőmű teljes látogatható, és kevésbé publikus nevezetességei közt. Ám nem ezért gyűltünk össze. Ez a két jómadár, a kollégám Dávid, és a főnökötök az a fura alak, aki egy teherkopterrel közlekedik az éjszaka sötétjében, kitalált valamit, amit szerénységem segítségével valósággá eszkábáltunk…

Amíg Károly még néhány mondatot beszélt arról, hogy egyéni felelősség, nehézségek, vállalkozás, tesztek, és ki tudja mi, amit amúgy sem értettek még igazán, Péternek leesett, miért áll a hexacopter a hangár sarkában, fura hevederekkel és egy szokatlan lábazaton. A főnöke EZZEL JÖTT!!! „Milyen aljas, én meg gyalogolhattam. Legális ez egyáltalán? Nem mintha mi Nórával nem...” – gondolta. Ám valami kizökkentette. Egyrészt Zsoltra nézett, aki szintén a sarokban álló hatrotoros szállítóeszközt stírölte, majd Eszterre pillantott, aki ismét felvette a saját maga által az elmúlt félórában tökéletesen begyakorolt áll-leejtéses bambán nézés pózát, ezért megkereste a mimika okát.

Tamás kisétált az ajtón, fején egy sisakban, testén egy szemmel láthatóan védőruhaként funkcionáló poros, kissé elhasznált benyomást keltő ódivatú motorosok által használt kompozit anyagokból készült öltözékben. Hátán egy fura alakú, ránézésre sem túl könnyű szerkezettel, ami meglehetős alapossággal volt a testére szíjazva, ahhoz képest, hogy valamit vigyen benne, ráadásul koptermotorok voltak a hátulján.

- Gyertek, megmutatom miért csődítettelek ide benneteket – hangzott a férfi tompa hangja a sisakon keresztül. Az egész csapat kisétált a hangárajtón, és amikor a szemük ismét hozzászokott a fényhez, Tamás intett, hogy maradjanak le egy kicsit.

Még egy pillanatra látták Károly széles mosolyát a szakálla alatt, ahogy az arcuk felé tart egy kamerát, majd mindhárman reflexszerűen maguktól léptek hátra kettőt. A fura hátizsák kattant egyet, és viselője hirtelen szárnyakat növesztet. Majd a túlterhelt koptermotorkák jellegzetes sivítása közepette egy lendületes ugrással eltűnt a Nap felé…

Az arcukba vágódó porral teli széltől, a szembe tűző napfénytől és a döbbenettől hirtelen nem láttak és hallottak semmit. Mire Péter feleszmélt, Zsolt már ugrálva kurjongatott a főnöke után, Eszter pedig a földön ült, és döbbenten leste az égen cikázó fickót. Molnárék legkiebb fia rohanni kezdett, hogy az épület ne takarjon, a haverja, és kis késéssel Eszter is követte. Károly loholt utánuk, és őket filmezte, azzal a megjegyzéssel, hogy az arcukat majd visszajátssza, mert ilyen döbbenetet még nem láttak, az tuti.

Mindhárman ujjongva integettek, amikor alig fél perccel később a tágra nyitott hangárajtó felől is visító motorok hangját hallották. Egy hasonló szerkezet húzott el felettük. Péter gyors, fejben végzett leltárja alapján Dávid lehetett.

A szárnyas emberek tettek pár kört, kergetőztek, forogtak a levegőben egy kicsit, aztán meglehetős nagy tempóban, és elsőre felelőtlenek tűnően alacsonyan egyszerre közeledtek. Egy szépen szinkronizált mozdulattal alig néhány század másodperc eltéréssel felrántották a gépeket és a talpukra ugorva megérkeztek eléjük, ismét némi szelet és port tolva a nyakukba.

- Ezekért az arcokért már megérte az egész – vigyorgott Dávid a pilótatársára, miközben lekapta a sisakját és a srácokat nézte. Ők egymást túlharsogva mint az ovis gyerekek hadarták az álláspontjukat.
Tamás visszamosolygott, majd csendet intett a visongó srácoknak.
- A Szi-Fly Transport és a Magyar Állami Fúziós Erőmű hivatalosan is felkéri Önöket, hogy legyenek ezen eszközök tesztpilótái, ha akarnak.
Péter csak bólintott, Zsolt ökölbe szorított kézzel hangos, erősen gesztikulált „IGEN”-el felelt, Eszter pedig még ugrált is hozzá.

- Ki szeretne most inkább az Erőműben csatangolni? – kérdezte Károly a mosolyogva a kamera és az arcszőrzete mögül.
- Gondoltam, túláradó lelkesedés lesz. – eresztette le a vállait.
- Igazad volt, kedves Károly, majd máskor - válaszolta meglepően higgadtan Péter.

Visszafelé Tamás és Dávid azért egy kicsit lehűtötte a kedélyeket. Egyrészt elmesélték, hogy eddig kettejük ötven százaléka lezuhant már kicsit több mint egyszer vele, másrészt sokat kell még tanulni bizonyos szabályokról és védőtornyokról, gyorsulási erők valós átéléséről és el kell sajátítsák a gépek kezelését.

- Le kell tennetek egy merevszárnyas gépekre szóló pilótavizsgát is. Olyasmit, ami nekem van. Mivel ezekre a prototípusokra nincs állásfoglalás, ezért ez tűnik a legjárhatóbb útnak. A teszteket addig SZIGORÚAN az Erőmű védőterületén belül fogjuk végezni, Maximum ezer láb, vagyis kb. 330-340 méteres magasságig, itt senki más nem repülhet. Ám a legbelső kör még így is tiltott övezet. A tornyok harapósak. Saját bőrömön tapasztaltam, hogy nem érdemes ujjat húzni velük. Hármatok közül legalább ketten amúgy is láttak már működés közben a védművet, de azt szorozzátok fel… A legbelső kör egy idő után lő. Lézerrel! – magyarázta Tamás.
- Sajnos az Erőmű nem tud ezért nektek fizetést adni. Mi is lelkesedésből hegesztettük eddig, ez egyfajta hobby. A főigazgató azt mondta, amíg nincs baj, addig azt csinálunk, amit akarunk, áldása rá. D ha lezuhantok vagy tönkretesztek valamit, azt nem szívesen osztaná le, ha értitek…  – folytatta Károly.
- …de ezt majd úgyis elmondja ő maga, tuti kíváncsi lesz rátok.
- Készítettünk egy Mátrixos szimulátort a gépekhez, amin elsajátíthatjátok a kezelést, hogy mire valóban felszálltok, tudjátok mi hogy van. Az ehhez szükséges szoftvert majd átküldöm, otthon is gyakorolhattok. Egy bizonyos Ménesi nevű lány és Tamás pénztárcájának jóvoltából van egy nagyon profi konzolunk hozzá, ha otthon nektek nincs. Minden létező ötletet és javaslatot szívesen veszünk, sőt ez lenne a lényeg. Akár az irányíthatósággal, programhibákkal kapcsolatban. Mint látjátok, a szerkezet működik, de távol van a tökéletestől. Ezért vagytok itt. Komoly meló lesz, meg talán egy csomó önfeledt szórakozás mellé – fejezte be Dávid, miközben az öt mondattal korábban megszólított Eszter kissé elpirult.

A fiataloknak zsongott a feje, több információt már nehéz lett volna rájuk tukmálni. Károly felajánlotta, hogy egy hatkerekűvel kiviszi őket a város határáig. A platón ülve először egymás szavába vágva beszélgettek, tervezgettek, aztán amikor kiszálltak, mindhármuknak jól esett a csendes magányos séta a házak között. Péter sem szeretett volna most járműre szállni. Nem mindent fogott fel a mai napból, minden porcikája remegett egy kicsit, de nem azért mert fázott vagy elfáradt. Inkább a jövő izgalmától.