András most is, mint mindig, váratlanul érkezett. Letette a gépét a főhadiszállás mellett kialakított leszállóhelyen, majd kipattant belőle. Befelé mentében azonban kis híján nekiment az ajtófélfának.

– Szia Károly! Jó napot Zoltán!

– Szia András! – válaszolt mindkét mérnök.

– Nálatok mindig van min meglepődni. Szia? Akkor… Szia! – kezet fogott az Erőmű volt direktorával.

Rajtuk kívül nem volt épp senki a hangárban, de Péter épp kint magyarázott három újoncnak, akik Szárnyat akartak venni.

– Ti vonzzátok a csinos csajokat? Az meg ki ott kint már megint? Ahányszor nálatok járok, mindig van valami új…

– Csak az egyik vevőnk. Csinos ugye? Irmának hívják. Nem mind ilyen szép… Eddig hét vevőnk volt, leszámítva Ferencet és Józsefet, de ők nem igazán jó nők – szögezte le Károly.

– Persze Péterünk egyből nagyon lelkes…

– Mi járatban vagy? – tért a lényegre Zoltán.

– Zsolt nincs itt? Lenne neki egy hírem! A cégnél megnézték a videótokat. Azon túl, hogy én láttam vagy egymilliószor, mert olyan csinosak benne a csajok, nekik is tetszett. Megtekintettük néhány repüléseteket is Nagykálban. Tényleg rátok hívták a légierőt?

– Nyögd már ki te szoknyapecér, mert beárullak a nejednél! – morgott Károly, aki épp kritikus lépéseknél tartott egy ToRule összeszerelésében, ezért kivételesen nem volt vicces kedvében.

– Na, jó. Megyek New Yorkba, Zsolt esetleg velem jöhetne…

– Nem mondod?

A fiú tizenöt percen belül ott volt, pedig Eszter mellől sosem akaródzott neki felkelnie…

– Szia András! Mikor indulunk? – vágódott be az üvegház-hangárba.

– Lassan a testtel! Pár dolgot még le kell szerveznem. Egyébként négy nap múlva, ha jó neked.

– Hűűű!

Nem mindenki volt ilyen boldog. Tamás közölte, hogy ha ő is velük megy, márpedig ez szinte elkerülhetetlen, akkor egyrészt csak Péter és Eszter maradnak kiképezni az újakat, másrészt… De Károly a szavába vágott.

– Én megyek.

Vagy fél percre csönd lett a hangárban.

– Ideje leszámolnom a démonaimmal, és a Szárnyat is jobban ismerem mindenkinél. Ha bármi gond van, röptében kicserélek benne akármit. Kevés alvással is beérem. Ráadásul mind csapnivaló operatőrök vagytok!

Zsolt ismerte a történet hátterét. Odaszaladt a mérnökhöz, és átölelte.

– Aludd ki magad előtte kölyök! – hámozta ki magát a fiú szorításából.

Vali felkészített mindenkit. Károly kapott egy speciális hevedert, ami nyitott ajtónál is kényelmesen megtartja, ráadásul beszereztek neki is egy komplett szélvédő öltözetet. Zsolt fejtámaszát is tökéletesítették, és kapott két lapos tartályt a hasára, nagyjából négy liter vízzel és két liter folyékony tápszerrel. A legkínosabb része a vizeletvezető cső volt, amit az orvos megtanított neki felvenni. Vali annyira tárgyilagosan kezelte a dolgot, hogy a fiú végül nem feszélyezte magát rajta. Aki viccelődni mert vele, azt a dokihoz irányította, hogy rajta is teszteljék.

A terv szerint a hatalmas Aerotransz feliratúra festett gépet három hatalmas plusz akkumulátorral pakolták meg, beraktak két töltőkábelt az áramellátáshoz. Andrásnak és Károlynak minden kényelmi felszerelést, amivel túlélhető volt a hosszú út. Előzetes elgondolásuk szerint a csapat először Párizsig repül, ott készült egyet aludni a cég helyi központjában. Majd tovább, immár kettéválva. Az európai hatóságoknál sikerült is engedélyezni az utat, az amerikaiakkal picit meggyűlt a bajuk, de az ottani „Aero-trans” közbenjárt. Végül úgy szálltak fel, mintha csak a szomszéd városba indultak volna. Párizs külterületéig nem is történt velük semmi. Károly meglepően nyugodtan üldögélt, és minden létező eszközt háromszor leellenőrzött. Az előrejelzések szerint az egész útvonalon kellemes idő ígérkezett. Még szelet sem nagyon írtak. Ez volt az egyik kritikus pont. Az óceán felett általában nyugatról keletre fúj, és ez hátráltatta volna a haladást, de egyrészt terv szerint alacsonyan akartak repülni, másrészt nem kellett számottevő ellenáramlásra számítani.

Amikor a kiindulási bázisra érkeztek, a franciákkal annyi problémájuk volt, hogy néhány nemzetközi szállításban részt vevő pilótán kívül senki nem beszélt az anyanyelvén kívül mást. Viszont Zsolt megmutatta nekik a rikító ToRule feliratú gépét, és repült nekik egy kört, amitől mindenki barátságos lett.

– Még mindig nem értem mit mondanak, pedig az egyikőjük állítólag angolul beszél – panaszolta Andrásnak.

– Semmi gond, menj még egy kört, és aztán csak arra vigyázz, ne itassanak le nagyon! A negyedik pohár vörösbor után úgyis érteni fogod őket.

Zsolt végül mégsem ivott sokat, de ennek mellékhatásaként továbbra is csak bólogatni tudott. Egészen tűrhetően beszélt angolul, meg is próbált kommunikálni. De a drága kollégák úgy érezték, nyelvében él a nemzet, úgyhogy hiába mesélt nekik arról, hogy katonai gépekkel is repül együtt, meg hogy megtolták András gépét, nem szövődtek nagy barátságok.

Másnap hajnalban ellenben az egész helyi kirendeltség ott ált, amikor felszálltak. Valaki valamikor csak lefordíthatta nekik, hogy miről szól ez az egész. Úgy tekintettek Zsoltra, mint valami hősre. Az arcukon látszott az az érzés, hogy fontosabb dolog történik ma velük, minthogy csomagokat fognak pakolni és azokkal repülni. Végül a fiú jobb híján magyarul szólt hozzájuk.

– Köszi srácok, majd küldök nektek is képeslapot!

Azzal felszállt.

Szerették volna megkerülni az Eiffel tornyot, ha már Lindbergh is azt tette, de a városi repülést valami kifogással nem engedélyezte a francia hatóság. Zsolt sajnálkozott, ráadásul viccesnek ítélte a helyzetet. Nagykáli lakásában ülve egy futáros cseregyakorlaton volt alkalma egy hatrotoros, közepesen nagy drónnal suhanni a városban. Ám ha arról volt szó, hogy ő maga szeli a levegőt, az veszélyt jelentett volna Párizsra. Végül András azt a megoldást találta, hogy érintik a francia főváros szélét, és akkor talán megpillanthatja. Az idő végül kegyes volt hozzájuk. Alacsony volt a páratartalom, így messzire elláttak. A fiú leginkább azon csodálkozott, milyen végeláthatatlan ez a metropolisz. Már Budapest is lenyűgözte, de a franciák büszke központja olyan hatalmas volt így kívülről, hogy épphogy látták a méretes acéltüskét a közepén, a felkelő nap lágy fényében.

– Az első töltés terv szerint már az óceán felett lesz. Minden rendben a gépeddel? – kérdezte András.

– Minden oké, Károly, neked mit csivitelnek a műszerek?

– Azt, hogy csak így tovább!

A felfoghatatlanul nagy házrengeteget leszámítva Zsolt eddig nem esett különösebb ámulatba, ám ahogy elérték a tenger végtelen kékségét, kicsit megrettent. Főleg, amikor ötszáz méter környékén repülve sem látta már a szárazföldet. A Kacsa ott duruzsolt felette, ő pedig megpróbált a szélárnyékában repülni. Így relatíve gyorsabban tudtak haladni, és az áram sem fogyott olyan gyorsan.

– Nagyon ügyesen repülsz, Zsolt. Még mindig van 17%-od. Kilencnél töltés!

Károly hangjában a kaland csodálatos élménye érződött.

– Ugye leszálltok értem, ha beleesek?

– Persze! – válaszolta András.

A fiú egy pillanatra Eszterre gondolt. Hetek óta nem bírt betelni a szerelem élményével, és az útra is csak azért nem jött felhőtlen örömmel, mert napokig nem láthatta a lányt.
„Lemaradsz a napfogyatkozásról” – mondta neki a kissé szomorkás kék szempár a búcsúkor.
„Ó, tényleg! Nézd meg helyettem is! – sajnálkozott Zsolt. Pedig eltervezték, hogy együtt gyönyörködnek benne, ám a repülés előkészületei alatt ki is ment a fejéből a nagy esemény. Ahogy a végtelen hullámokat nézte, amik kékeszöld szőnyegként mozogtak messze alatta, arra gondolt, hogy itt mit sem érne az úszóképessége. Kicsinek és könnyűnek érezte magát. Kortyolt egyet a palackjában lévő vízből, majd egy rövid időre behunyta a szemét.

– Picit süllyedsz, kiesel a gép szívóhatásából! – hallotta András hangját.

– Bocsi, álmodoztam.

– Ideje lenne tölteni.

Károly most egy hangyányit ijedt volt. A nyitott raktérajtó mellett kiengedett kábel irányítása valahogy kívül esett a mérnök komfortzónáján, de ezt a három napja végzett kísérletek alatt senkinek nem merte bevallani. Az alatta megnyílt végtelen óceán láttán megremegett a lába. A manőver végül mindhármuk figyelmét lekötötte. A csatlakozás ugyan csak másodjára sikerült, de ahogy Károly magához tért, már a kamerához nyúlt. A kis szerkezettel a kezében bátrabb is lett. A kábel ott lebegett alatta. Arra kellett figyelniük, hogy a rajta lévő súlyok és a jól megválasztott távolság viszonylag lazán, de vibrációmentesen tartsa. Ha elkezdett lengeni, kiránthatta magát a töltőpontról, vagy akár elszakadhatott, ami csúnya ütközést eredményezhetett volna a mindössze sisakban és védőruhában repülő pilótával. Mindannyian megkönnyebbülten sóhajtottak. A néhány perces gyorstöltés véget ért.

– Ha ilyen marad az idő, és továbbra is ennyire szépen repülsz, lehet, hogy már csak tizenkétszer kell megcsinálni… – sóhajtott Károly.

A beszélgetés végül elindult. Szótlanul nagyon unalmas lett volna az út. András forszírozta a nők kibeszélését. Igazi szájhős volt. A feleségét meglepő módon szerette. A „vén hárpiát”. Ennek ellenére még Zsolt is azt szűrte le, hogy derék pilótájuk csak a bagólesőjét jártatja. A negyedik töltés után nagyjából minden kifulladt, így előkerültek Károly kedvenc zenéi. Az öreg videózott is, de addigra megfelelő mennyiségű vágóképe lett. A töltésről, arról, ahogy Zsolt alattuk szeli az eget, ahogy mellettük repül, sőt ahogy felettük csinál egy szaltót. A fiú egy idő után bármit megtett, hogy a monoton repülést megtörje, az se érdekelte, ha emiatt eggyel többször kellett a kábellel bajlódniuk.

Károly egyszer erősen leizzadt. András közölte, hogy dolga van a vécén, úgyhogy a mérnök üljön be a pilótafülkébe és vezessen. Hiába tudta, hogy a robotpilóta is unatkozik, az, hogy maga előtt látta, amint a végtelen bárányfelhők és a felfoghatatlanul sok víz közt szelik a levegőt, előhozta a félelmeit.

– Szótlanok lettetek, mi van? – hallotta Zsolt hangját.

– Én vezetek, András totál beszart tőle – tört ki a mérnökből.

– Az más. Akkor húzd fel, mert mindjárt nekirepülünk annak a felfúvódott óriásmedúzának!

– Mi van!?! Hol???

– Csak vicceltem.

– Ne csináld ezt velem!

– És mi van a repülő halakkal? Azok tényleg vannak. Pl. itt jön egy!

Zsolt megelőzte a Kacsát, és áthúzott a pilótafülke előtt.

– Ne szívass fiam! Szívinfarktust kapok, temethettek a tengerbe!

– Vigyáztam!

Az út kezdett nagyon monoton és unalmas lenni. A délután valahogy mégis eljött, majd az este is. Még egy töltés, még egy kis végtelen tenger. A naplemente ellenben gyönyörű volt. Károly természetesen előre ment, hogy a kamerája is gyönyörködhessen benne. Csinált néhány képet Zsoltról is. Sőt, a fiú sisakjára erősített kamerán át a Kacsáról is most találta elérkezettnek a pillanatot, hogy különféle képeket készítsen. A srác úgy repült, ahogy a rendező úr kérte. Addig játszottak, amíg majdnem elfelejtettek tölteni. Nem sokon múlt, Károlynak picit remegett a keze izgalmában, de végül alig két százalékról sikerült visszahozni.

Az éjszaka borzalmasan nehezen telt. Beosztották, hogy András is aludjon és Károly is, amikor épp nem kellett tölteni. De valaki, ha lehet, figyelje a fiút is… Zsolt közölte, hogy nem fáradt, csak a nyaka fáj egy picit, de simán bírja. Nem győzte meg a többieket. Beállt a sötétség. A derült égen előtűntek a csillagok. A táj megváltozott, a jelzőfényeiken kívül nem látszott más. A tenger csak meg-megcsillant alattuk, amikor egy-egy hullámon visszatükröződött a lámpájuk.

András végül egy töltést is végig aludt. Károly tudta, hogy kell kinyitni a raktérajtót, és levette a pilóta fejéről a fejhallgatót, hogy ne ébresszék fel.

– Cssss! A mester alszik! – üdvözölte a fiút.

– Semmi gond, én még nem. De az előbb összefolyt azért pár másodperc. Borzasztó monoton.

– Elhiszem. Egy kis áramot kérsz?

– Jól esne. Amúgy mintha az egyik motorka utálna. Töltés után rá tudsz nézni a telemetriára?

– Persze.

A néhány perces köldökzsinóros táplálás után Károly az adatokba merült.

– A matek nem adja ki, mind szépen duruzsol.

– Picit mintha balra húzna…

– Utánanézek, de amióta Dávid majdnem pórul járt, már figyeli a rendszer az ilyesmit. Tényleg nincs gond.

– Akkor csak nekem kókad a fejem… Vagy nem érzem a horizontot. Egész más volt az Erőmű körül körözni. Ott láttam a fényeket, ismertem a terepet. Lehet, hogy mégsem volt ez akkora ötlet…

– Azt tudod, hogy túlvagyunk azon a ponton, amikor visszatérhetünk? Pontosabban vissza tudnánk repülni, de már egyszerűbb végigcsinálni.

– Azt én is számolgattam, igen. Megvolt a félút, még valamikor a naplemente környékén. Persze, itt később megy le a nap, mint nálunk. Otthon mennyi az idő?

– Nem tudom, de már úgy félkettő biztosan. Ott nem oly sokára hajnalodik.

– Ez viszont itt ellenünk dolgozik.

Zsolt nem volt képes egyenesen repülni. Nem azért, mert nem ment neki, hanem mert valamivel szórakoznia kellett. Azt találta ki, hogy körberepülte a Kacsa által keltett húzóerő legapróbb köbmilliméterét. A saját műszereivel és Károly adataival együtt megnézték, hol vannak a határai. Megpróbálta megérezni, hol lóg ki a szárnya vége, mikor válik érzékelhetetlenül gyengévé a húzóerő, és hogy erősödik a turbulencia, ha közelebb vagy távolabb repül. Egyben arra is rájöttek, azért érezte úgy, hogy balra tér ki, mert rossz helyen repült.

– Tudtad, hogy András horkol? – pletykálkodott Károly.

– Tudtam. De te is! Le kellett benneteket halkítanom.

– Bocsi. Egyébként nem vagy álmos?

– Frissítő volt a légi torna.

Egy darabig szótlanul repültek.

– Alszol Károly?

– Nem, friss vagyok és üde. Korábban megvolt a kétszer másfél óra. Látom, te se lazsálsz. Alig fogyasztasz áramot, nagyon szépen megy a követés.

– Azt hiszem, átestem egy fáradtsági zónán. Károly, kérdezhetek valamit?

– Akármit.

– Igazából semmi. Azt hiszem, nagyon hiányzik Eszter. Amikor arról beszéltél, hogy elvesztetted a feleséged, nem értettem igazán, de most már tudom, miért lett fóbiád a repüléstől. Miért jöttél velem?

– Pont ezért. Lehet, hogy ha ennyi idős leszel, arra is rájössz, hogy bizonyos dolgokon túl is kell lépni. Ideje kiállnom a szélbe és hagyni, hogy az kifújja belőlem a rossz gondolatokat.

– Bocs, nem akartam feltépni a sebeid.

– De, pont azért vagyok itt. Tudod, nem voltak gyerekeink, de most lettek. Te és Nóra vagytok a kedvenceim. Talán a leginkább érzékenyek, és mégis a legerősebbek. Belőletek merítettem ihletet.

– Nóra? Vele mi van?

– Nem tudom, sosem mertem megkérdezni, és végül is az ok nem érdekel. Péter biztos tudja, ő is erős. Talán Eszter is tudja, őt kérdezd!

– Inkább nem. Bármi is az, sokkal jobb nekem egy sötét felhő nélkül, amit nem tapasztalok meg. Apropó sötét felhő, miért van ilyen átkozottul nagy feketeség? Hova lettek a csillagok?

– Megnézem, de nem tetszik nekem se, most hogy mondod.

Fél perc csend…

– Azt hiszem fel kéne ébresztenünk Andrást. Nem értek a műszerekhez, de ez szerintem egy randa nagy ciklon! A meteorológia nem mondott ilyesmit! – aggódott Károly.

– Egy kicsit már fúj a szél, nehéz tartanom a pozíciót.

– Töltsünk egy rendkívülit? Mennyin állsz?

– Nyolcvannégy százalék. Ha most jön a neheze, csorogtassuk tele!

Már így is nehéz volt elkapni a kábelt. Lengette a szél. Erre nem tudtak rendesen felkészülni. Károly felkeltette a pilótát.

– Miért nem szóltatok előbb! Hány óra? Hol vagyunk? Ez meg itt mi? A jó életbe!!!

András letöltötte a legfrissebb meteorológiai adatokat.

– Mi miért nem szóltunk?!? A meteorológia miért hallgatott? – méltatlankodott Károly.

– Mit tudom én, talán arra számítottak, hogy ez másnak jelentéktelenül kicsi nyári zápor. Vagy aki erre jár, átrepül felette. Mi viszont nem tudunk fölé menni. Pontosabban én tudnék, de Zsoltunk megfullad! Vagy átrepülünk rajta, vagy kitérünk. Utóbbit javaslom.

– Mekkora kerülő?

– Elég nagy! Van mögötte egy másik viharzóna. Érintik egymást. Csúnyának tűnik, bár nem értek a tengeri ciklonokhoz. Azt javaslom, a szélén menjünk, azon az oldalon, ahol jó irányba visz a szele. Aztán az a kisebb, ami mögötte van… Átmegyünk köztük. Remélem nem zárnak össze addig, mert akkor belefutunk.

Megkezdték a manővert. A szél valóban segítette őket, de sok száz kilométert kellett kerülniük. Mindenképpen ismételni kellett az előző töltési mutatványt. Épp csak a vihar oldalát érintették. András ott vitte őket, ahol elég erősen sodort a légáramlat, de még nem a bajba. A hatalmas légörvény azonban nem egyenletes körhinta volt. Erősödött, gyengült. Dobálta őket.

– Ez így nem lesz jó. Hányingerem lett – panaszkodott Zsolt.

– Nekem is – kontrázott Károly.

– Oké, menjünk kintebb! De az plusz egy százas legalább!

Idegőrlő három óra következett. Egyikük se aludt egy percet se, ellenben figyelt. Sikerült tölteniük is, de háromszor ugrott le a kábel. A negyediknél már nem is próbálkoztak, erősen megviselt állapotban himbálózott. Károly inkább átállt a tartalékra, amit hozott.

– Sok-sok kilowattocska rohangászik benne, nem kéne zárlatosra törni – zsörtölődött a viharra. Végül a töltés után összeszedte minden bátorságát. Szorosra fogta a védőkötelét, és kiállt a raktérajtóra az enyhén ugráló gépen, és dacosan nézett a vihar magja felé.

– Ez nem állít meg minket! – hangját még a sisakján belül is majdnem elfújta a szél!

– Megmondtad neki, jól van – viccelődött András, de Zsolt tudta miért tette a mérnök. Furcsa módon erőt kapott az elszánt szakállas kollégájától, még ha nem is tartott sokáig. Pár percig dacosan ellenállt a légáramlatoknak, mindet kiegyenlítette. Csak hogy bizonyítsa, hogy erősebbek holmi szellőnél.

Később viszont kezdett összefolyni a fiúnak minden. Rutinosan tartotta a pozícióját a gép mögött, de a széllökések folyton megbillentették. A szállítógép direkt miatta felszerelt extra jelzőfényei, melyek az összes dimenzióját pontosan jelezték, úgy táncoltak fáradt, könnyes szemei előtt, mint valami megkergült őrült karácsonyfa, ami vadul ropja a Jingle Bells trashmetal átiratára. A fiú kezdett éberen álmodni, és különféle dallamokat hallucinálni. Nem mindig tudta eldönteni, hogy a szél, vagy valós hangok azok. Ímmel-ámmal követte a gépet, a legkisebb ellenállás felé mozdult. Néha arra eszmélt, hogy kiesik a jótékony „vonósugárból” amit a repülő keltett maga mögött.

Nyolc százalék töltéssel értek ki a viharból. A távolban kelet felől hajnalodott, bár a felhők erősen takarták. Károly reménye, hogy ezeket a fényeket is elkapja, szertefoszlott, de valahogy nem is bírt volna művészetet csinálni. Kevésbé volt fáradt, mint Zsolt, de az a két óra, amivel András jobban járt még nála is, neki is hiányzott.

Végre legalább egyenesen repültek. András bekapcsolta a robotpilótát, és hátra ment segíteni a töltésnél. Ő is hozott egy erősen megkopott ejtőernyőzéshez használt ruhát és egy szebb napokat megélt sisakot. Legalább nem fázott benne. Károly végül a rámpa előtt ült, és hangtalanul videózta a műveletet. A fiú aggasztóan szótlan volt. Elkapta a kábelt a rögzítő kapoccsal, de alig bírta precízen tartani a távolságot.

– Halálosan fáradt. Mennyi idő még? – kérdezte az oldalfalba kapaszkodó Károly, aki az egyik akkumulátornak dőlt.

– Eltértünk az útiránytól. További nyolcszáz kilométer. Huszonnyolc óra lesz az összes út. A két hitelesítő kamera egyben van és forog?

– Semmi bajuk – nézett rájuk Károly. – Az egyik vizes lett, amikor áthaladtunk azon a zivataron. De a képe még használható.

– Zsolt élsz még?

– Zombi vagyok. Mennyi?

– Még vagy négy óra.

– Ó! Akkor mindjárt ott vagyunk! Világosodik, jól látom?

– Jól.

– Az jó, világosban nehezebb aludni.

András szóval tartotta a fiút. Az élményeiről mesélt neki, hogy hol járt már a Kacsával, és hogy arrafelé szépek-e a lányok. Néha direkt feltett pár kérdést, amikre a fiúnak dünnyögnie kellett valamit, és ha nem jól válaszolt, megismételte a mondandóját. Közben Károly nézte egy órát belülről a szemháját.

– Tudtad, hogy Károly horkol? – kérdezte a pilóta.

– Most hogy mondod, te is! – Zsolt alig motyogott.

Még egy töltés…

Aztán még egy kicsi…

– FÖLD!!! – kiáltotta hirtelen András.

Addigra a fiút a háta mögött szinte csak az ösztönei és a begyakorolt érzékek tartották a levegőben, hogy miként esik ki vagy marad benne a Kacsa légörvényeiben. Az út vége azonban mégis fellelkesítette. Még ő maga is bejelentkezett a légi irányításnak. Igaz, először magyarul. Kihagyott az agya, de rájött, hogy azt nem értik… Károly pedig minden létező kamerát bekapcsolt.

A mintegy negyed óra múlva esedékessé vált landolás az Aero-trans feliratú hangár előtt ötven százalékban sikerült pontosan. András gyönyörűen letette a gépet, Zsolt viszont nem bírta hirtelen megismételni a mozdulatot, amivel ki tudta akasztani a fejét a repülés közben a tartását biztosító ideiglenes eszközből. Pedig az átkelés alatt többször végzett felkörzéseket. Most viszont ahogy leért, térdre, majd hanyatt esett. A többieknek csak annyit mondott, hogy „Aú”, majd gyakorlatilag elaludt a betonon.

Az amerikai kollégák a segítségükre siettek, és végül a vállukon vitték be a fiút a hangár melletti szállásokra. Zsolt annyira még magánál volt, hogy ezek az emberek ünneplik, de nagyon fájt a nyaka és alig látott ki a résre nyitott szeméből. A puha párnák közt koszosan és büdösen megszűnt körülötte az a kontinens, amire épphogy megérkezett. Egy pillanatig nem okozott neki gondot többé világosban aludni.

Tíz óra után ébredt fel, a nap hétágra sütött, délután volt. Lezuhanyozott, rendbe tette magát. Kibotorkált a szobából. A nyaka még mindig fájt. Éhes volt. Valami olyasmire vágyott, ami szilárd… Eleinte itt sem értett egy szót se. Annyira hadartak, és olyan csúnyán beszéltek angolul, hogy időbe telt, mire megszokta. A termináljáért nyúlt, de az nem volt hajlandó az amerikai hálózatokra csatlakozni, az előfizetés limitjeiről társalgott. Megkereste a kollégáit, és első kívánsága az volt, hogy Eszterrel beszélhessen. A lány már értesült szerencsés földet éréséről. Nagyon büszke volt rá. Zsolt pedig még soha nem érzett ilyen erős emberi kötődést, mint most, több ezer kilométerre a szerelmétől.