Eszter az üvegház tetején ült, és koptert vezetett. Jánossal kettesben már majdnem végeztek a napelemek és hővédő lapok felszerelésével. Már most élhetőbb lett a klíma odabent. Megint csak ketten voltak, a fiúknak dolga akadt. Pedig hárman könnyebben haladtak, nem kellett néhány elemenként lemászni, hogy a gép meg tudja emelni a lapokat.

– Biztos megint annak a nőnek az autóját bütykölik – fakadt ki a lány a jámbor agrármérnöknek.

– Mi bajod Nórával?

– Minden.

– Értem kislány – mosolyodott el csavarozás közben az öreg.

– Nem érted! – hisztizett Eszter, de emiatt picit lankadt is a figyelme.

A kopter, ahogy épp egy lapot emelt vele, elvesztette az irányítást. A szellő belekapott a félig megemelt lapba, megbillentette, és a földhöz csapta.

– A fenébe!

 

A lány nem is lemászott, mint inkább leesett a tetőről. Megütötte a bokáját, de odavonszolta magát a géphez. János jobbnak látta, ha utánamegy. A lap, amit szerelt, már nem mozdult el, ezért óvatosan leereszkedett. Mire odaért, csak egy szomorú testet látott rázkódni a hajkoronájába és az arcába temetett fejjel. Eszter keservesen sírt, mint egy kislány, aminek az agrárszakember az imént szólította.

– A lábad jól van? Nem esett bajod? Hívjam Valit?

– Semmi baja. Kicsit meghúzódott, azt hiszem holnap fog fájni – szipogta. – De addigra Tamás megöl úgyis.

 

A hatrotoros jármű tényleg nagyon szerencsétlenül ért földet. Két forgószárnyat tartó karja is töröttnek tűnt. Tüzetesebb szemlélés alapján kiderült, hogy csak a borítás vált ketté, és állt furán. Ahogy a légcsavarok bedarálták a gazt, az egyik még füstölt is. Ráadásul a hővédő lapnak is letört egy jókora darab a sarkából, ami „természetesen” szintén egy motort vágott ki. A gépből halkan csöpögött valami folyadék, Eszterből ömlött a könny és a szó.

 

– Gyűlölöm! Idejön, mindenki tőle van elájulva, ő a sztár, odavannak a kocsijáért, megbámulják. Ahelyett hogy nekem segítenének, azt az özönvíz előtti vackot bütykölik! Ez sokkal fontosabb munka! Meg fognak sülni nyáron, és áramuk se lesz, hacsak nem köttetjük be újra, és nem fizetünk érte sokat. Az Erőműnek! Milyen abszurd!

– Én ugyan csak a növényekhez értek, meg Károly bosszantásához, de nem vagy te egy picit féltékeny véletlenül?

– Dehogy vagyok! – üvöltött rá a lány, miközben felpattant, és nagyot dobbantott a pórul járt lábával. Amitől viszont csak még rosszabb kedve lett.

– Nekem fontos az Új Hangár! – próbálta vigasztalni az agrármérnök.

– Tudom, kedves vagy… De… Ez a nő olyan szép, mindenkit elbűvöl…

– Hát, meg kell hagyni, szemrevaló!

– ÁRULÓ!

– Jól van no, csak leszögeztem a tényt. Olyan szép szőke haja úgysincs, mint neked – próbálkozott az öreg.

– Igen, mert sokkal szebb barna haja van! Legalább kétszer annyi, mint az enyém! Aztán ő még Tamás kedvenc ereklyéjét se töri össze egy mozdulattal! Most ezt nézd! Mi lett szegény géppel!

– Szedd össze magad Eszterem, te egy komoly üzletasszony is vagy, ha jól tudom! Mit neked egy ilyen gazdag városi liba! Tamás pedig meg fogja érteni. Csak mondd, hogy mit kell neki mesélnem a zuhanásról.

– Semmit. Nem figyeltem. De igazad van. Ez is Nóra hibája.

 

János inkább nem vitázott vele. Végül felcipelték emberi erővel az utolsó lapokat, bár nagyon elfáradtak. Eszter egyetlen zokszó nélkül grimaszolgatott, ahogy felfelé vonszolták a lapokat a létrán, és a kibicsaklott lábára nehezedett. Az öreg csodálta a kitartását, és el is felejtette neki a hisztit. Bedobálták a törött gépet és a megsérült lapot a platóra. Az agrármérnök beállította a hatkerekűt, hogy térjen vissza a hangárba. Elhelyezkedett az ülésben, és mire az utasa is megtalálta a kényelmes pozíciót az időközben egyre jobban lüktető lábának, már aludt is. A gép jámboran hazatalált, de a szituáción még a lány is tudott mosolyogni.

– Tényleg mindenhol el tud aludni!

 

Meglátogatta Valit, hátha tud valami csodakezelést a lábára. Az orvos nem volt egyedül. Zsolt kezeltette vele a tegnapi zuhanása nyomait. Egy tövis hegye a bőre alá fúródott, és eléggé bepirosodott a felkarjának az a része. Miközben hősiesen undorodott saját vérének látványától, ahogy szakszerű mozdulatokkal ellátták, a tegnap estéjéről áradozott.

– Képzeld, több mint százhetvenet megy földúton! Ráadásul én vezettem!

 

A lány arca lila lett, de nem szólt semmit. Hirtelen nem tudta, hogy üvöltsön vagy sírjon. Abba az abszurd, vicces gondolatba kapaszkodott, hogy János még mindig kint horpaszt a vezetőülésben, de alig bírta kivárni, hogy a fiú befejezze az élménybeszámolót, és eltűnjön végre. Ráadásul meg se kérdezte, neki mi baja, igaz valószínűleg a lány „ne szólj hozzám, mert felrobbanok” arckifejezése sokat nyomhatott a latban, hogy gyorsan távozott.

– Szerencsére nincs eltörve, csak meghúzódott – állította fel Vali a diagnózist, miután eltette Eszter kedvenc „férjkereső” eszközét, és megtapogatta a fájós bokáját.

– Holnapra kétszer ekkora lesz, bár már most is jól meg van dagadva. Pihentetned kell! Adhatok rá egy fájdalomcsillapító kenőcsöt meg tablettát. Ha akarod, befáslizom, vagy sínbe teszem neked. De ismerlek annyira, hogy az utóbbit nem szeretnéd.

– Ez is Nóra miatt van – sziszegte a lány, aki eddig csak annyit mondott, hogy „fáj a lábam”.

– Túl nagy lendülettel szálltál ki a kocsijából?

– Nem. Köszi a segítséget! – azzal kibotorkált a betegszobából.

 

Hátra volt még Tamás. Nem igazán jutott eszébe, mit mondjon. Tudta, hogy ez volt az első nagy teherbírású gépe, amit már rég nem használt, mert semmivel nem volt kompatibilis. Saját akkuja volt, saját vezérlőszoftvere, vagy 30 éves volt masina. Pusztán szerelemből tartotta meg, de amikor Eszternek egy stabil, erős gép kellett, ami nem volt a cégnek kapacitás kiesés, szóba került, majd használatba.

„Szia Tamás! Iszonyúan sajnálom! Összetörtem a DCV-R100-asod, mert épp Nórát utáltam közben.”

A főnöke autója a hangár előtt parkolt, ahogy a hatkerekű is, még mindig. Óvatosan felébresztette Jánost.

– Szia! Megérkeztünk.

– Á, máris itt vagyunk? – pattant ki az öreg szeme. – Hogy elrepült az utazás!

– Köszi a mai segítséget! És bocs a kifakadásért.

– Semmi gond kislány, fáj még a lábad?

– Már alig. Nincs baja – füllentett, majd bebotorkált a hangárba, mielőtt az agrármérnök utánanézett volna.

 

– …szóval bocsi Károly hogy otthagytalak benneteket, de Teri beteget jelentett egy hete, és kezdett összekuszálódni a paraméterkönyv. Remélem mindent be tudtatok fejezni Nórával nélkülem is.

„Itt is róla van szó!!!” Eszter majdnem inkább kimenekült bevallani Jánosnak, mennyire fáj még a lába.

– Szia Tamás! Visszahoztam a DCV-R100-ast, itt van a platón, már nem kell! – mondta dacosan, majd sziszegve sarkon fordult és becsapta maga után az ajtót.

 

Ott ragadt az Erőműben. Késő délután Zoltán szerette volna, ha összegyűlnek ismét. Egyrészt kíváncsi volt, miről tud a lány beszámolni. Másrészt meg akarta beszélni még egyszer a nyomtató kérdését. Bár Eszter nem feltétlen értette, mit tud az igazgató erről még társalogni. A beszámoló miatt viszont szívesen vette a meghívást, végre mégis az ő munkája lett fontos. Ha nem fájt volna a lába, hazament volna. Még legalább egy órája lehetett átöltözni és lezuhanyozni is, sőt talán Dávidékhoz is bepofátlankodhatott volna visszafelé, akkor több. Ám odafelé nem adódott transzport. Főleg, hogy épp most szólt be Tamásnak...

 

Elbandukolt az ebédlőbe. A hangártól párszáz méterre volt, ami sosem jelentett távolságot számára, kivéve most. Ahogy terhelte a lábát, kevésbé fájt, de ha megállt, elkezdett lüktetni. Három szót hallott, ahogy belépett, ebből az egyik Nóra neve volt, pedig csak Péter és Marika voltak bent. Ettől el is ment az étvágya. Jobb ötlete nem lévén, elzarándokolt a tárgyalóig, és leült az egyik székre, a lábát pedig feltette egy másikra. Bekente a Valitól kapott kenőccsel, és be is vett egy fájdalomcsillapítót.

– Legalább itt nem hallom a nevét. Vagy három órán át nem lesz itt senki.

 

Kényelembe helyezte magát, amennyire tudta, és el is bóbiskolt. Végül Zoltán nyitott rá, aki mindig először érkezett a saját maga által összehívott értekezletekre.

– Üdvözlöm Eszter! Bocsánat, nem tudtam, hogy itt van!

– Semmi baj! Csak fáj egy kicsit a lábam.

– Vali látta már?

– Igen. Nincs komoly baja, de bedagadt.

– Sajnálom – Zoltán nem tudott mit mondani. – Nem bánja, ha bekapcsolom a vezérlőpultomat, amíg nem jönnek a többiek? Egyelőre rajta tartom a szemem a felújított blokkokon.

– Persze, nyugodtan.

 

A lányt lenyűgözte a körülöttük lebegő számokkal teli, élő műszaki rajz. Még sosem figyelte meg.

– Ez a maga módján gyönyörű! Ezt nézed… Pardon ezt nézi mindig?

– Igen – mosolyodott el Zoltán. – Bár mostanában kevesebbet, de évtizedekig lekötött. Egy élő szervezet, amely lélegzik, energiát termel, picit gondolkodik maga is. Ha fáj valamije, megpróbál tenni ellene, vagy segítséget kér a maga piros betűs nyelvén. Látja, az új blokkok nagyon szépen duruzsolnak. Minden zöld körülöttük, mintha csak klónoznám az ábrát. A tizenhatos blokk már nem ilyen szép. Keveset is hagyatkozunk rá, de időnként a rendszer önmaga tornáztatja, hogy el ne satnyuljon.

– Nekem ugyanolyannak tűnik.

– Várjon, egymásra helyezem a kettes blokkal… Ott, máshol megy a hűtővíz. A tartalék kört használja. Nem veszélyes, van egy harmadik is, meg két vészkör, és az első is működik, de a rendszer nem bízik benne. A jelzés csak halványzöld.

– Látom, és máshol is fut a fény. Ezeket meglátja mindig?

– Jobban ismerem, mint bárki. De ez a reaktorblokk mindig fekete bárány volt. Szó volt a mostani felújításkor a teljes körű karbantartásáról, de a minisztérium elvetette. Igazuk is van, meg nem is. Nem akarom ezzel fárasztani.

– Ráérek.

– Tavaly kapott egy vadonatúj szivattyút a hűtőköre. Károlyék cserélték ki, előtte többször szerelték. Az új szivattyú jó is, de most vacakol egy másik. A Minisztérium már az első cserének se örült. Azóta szegény napocska csak ritkán süt.

– Persze, mert ezek mini csillagok! – Eszter képben volt.

– Azok. Fantasztikusak. Amik itt vannak, azokon kívül még négy van Magyarországon. Na, nem áradozok, ha jól hallom jön valaki.

– Van még valahol másik reaktor? Nem tudtam.

– Igen. Egy Budapesten, kutatóintézetben. Kísérleti darab, három pedig a hadseregnél. Mindhárom mozdítható.

 

A lányt végre érdekelte volna valami, de lassan tényleg elkezdtek beszállingózni az emberek. János leült mellé, a lábáról kérdezgette, mert látta, hogy nem javul. Ő maradt az egyetlen szövetségese. A fiúkkal nem mert beszélgetni, hátha előhozzák a „hallani-se-akarom” témát.

Tamás leült vele szemben, és bár nem szólt semmit, nem tűnt boldognak. Nem értette miért így közölte vele a lány, amit közölt. Amikor Károly betessékelte Nórát, mégsem bírta tovább.

– Ő miért jött?!?

– Én hívtam. Már csapattag – mosolygott rá a mérnök.

– Csak vendég vagyok – tette fel a kezét a nő, és leült a legtávolabbi székre.

 

Eszter lába addigra az asztal alatt volt, lüktetett és piros jelzést adott, mint egy berohadt szivattyú az igazgató alaprajzán. A lány büdösnek, kócosnak és koszosnak érezte magát. Nóra viszont egy csinos ruhában, vállára omló hajjal elegánsan és egyenes háttal ült. Zoltánt figyelte, aki néhány ábrát készített elő, majd bejelentette a napirendi pontokat és felvezette a beszámolóját.

– Sziasztok! Ha nem haragszotok meg, ülve maradok, mert kicsit leestem a létráról. De nincs semmi bajom, köszönöm mindenkinek, aki megkérdezte. Amint a képen látjátok, befejeztük a hővédő lapok és mintegy 20 kW-nyi napelemtábla felszerelését. Külön köszönetem Tamásnak, akinek ezúton sajnálom, hogy összetörtem a gépét.

– Ezúton elfogadom a bocsánatkérésed, de elmondanád egyszer…

– Majd egyszer. Bocsi Tamás. Szóval már nem fogunk megsülni nyáron, és lesz mivel hűteni a rendszert. Jánossal sokat dolgoztunk, de szerintem megérte. Amennyire a lehetőségek engedték, beszereztem pár bútort is. Hamarosan lesz vezetékes víz, ami volt is, csak ki kellett pucoltatni a csöveket. Szóval haladunk. Ha valaki esetleg szeretne segíteni, szívesen látjuk.

 

A többiek megköszönték a munkáját, de vagy a lába sajgott, vagy nem tűnt fel neki a túláradó lelkesedés. Ráadásul Péter bedobta, hogy azért is remek amit csinálnak, mert ott is jó volt forgatni, és akkor is milyen szép volt már, hogy megpucolták az üvegtáblákat. Szegény Eszter úgy érezte, mintha a fiú rálépett volna a fájós végtagjára. Emellett Tamás még mindig csúnyán nézett rá, amiért még bele is fojtotta a szót az imént.

 

Ám az egész csapat tyúkszemére végül Zoltán lépett rá. Feltett két ábrát.

– Ez itt a hőn áhított gép, amit nem tudunk nélkülözni a gyártáshoz. Az alapárával, illetve az összes létező alegységgel, ami Károly szerint „pöpec” eredményt adna. Ez pedig a ToRule alvállalat jelenlegi bankszámlája ezzel a szép közel-nullával. Sajnos a kölcsönszerződésen kívül, ami mindannyiunknak fájna, nem született jobb megoldás. El kell dönteni, hogy vállaljuk-e a kockázatot, és ha igen, ki mennyire. Természetesen nem akarok senkire ráerőltetni semmit, de sajnos nem sok választásunk van.

 

A többiek mind felajánlásokat tettek, de nagyon messze lett volna a cél. Eszter már nem tudott több pénzt áldozni, szinte minden saját vagyonát felélte a napelemtáblák és hőpajzsok felszerelése. Körbenézett a teremben. Megakadt a szeme Nórán, aki a káosz közepén elmélyülten játszadozott a kézi termináljával, szótlanul üldögélve.

„Hát persze, nem az ő problémája, tipikus. Egyáltalán minek filmeznek vele? Úgyse lesz mit eladni” – gondolta, de aztán rájött, hogy akkor az ő munkájának sincs értelme.

Épp Károly ajánlotta fel szóban akár az összes pénzét, és alkudozott, hogy az alapgéppel se lenne rosszabb a Szárny mint most, csak hát mégis…

„Nóra meg hátradől és mosolyog! Kiráz a hideg. Az összeg attól még marad nulla…”

Eszter rápillantott a Zoltán háta mögött lebegő két ábrára, és egy pillanatra nem érezte a lábfájását.

 

– Nagyon vicces! Na jó, melyikőtök szórakozik a stylussal?

Ám mire végigmondta, rátévedt a szeme az asztalon fekvő eszközre, ami mozdulatlanul feküdt a helyén. Péter és Zsolt a kicsi lány nagy hangjára feltették a kezüket, de egyébként is túl messze ültek.

– Akkor ez a szám milyen vicc? – morogta.

– Sajnos nem vicc, kedves Eszter, online frissül, ez a bankszámlakivonatunk – búgta neki Zoltán, de nem fordított hátat.

– Kedves Igazgató Úr, sok ott a nulla és nem az elején! – búgta vissza neki.

 

Addigra az egész csapat ugyanoda nézett, kivéve őt. Az arcokat vizsgálta. Neki esett le először. Egy kivétellel mindenkinek megnézhette a fogsorát a tátott száján át, csak Nóra maradt hátradőlve a székében, leheletnyi mosollyal a túl szép arcán.

„Nem hiszem el! Nem hiszem el!!! Elmegy a francba! Akkor is, ha… Akkor is elmegy a francba!!!” Hamar felmérte, hogy itt másodperceken belül mindenki a nő nyakába fog borulni, ennek végignézésére egy kicsit sem vágyott. Ezért se szó se beszéd felpattant, és kificamodott boka ide vagy oda, kiviharzott a teremből. A többiek ügyet se vetettek rá, bár Zsolt utána fordult, de ezt nem látta.

 

A hangárba futott, beugrott a fehér ruhájába. Mire a többiek abbahagyták a feltételezett üdvrivalgást, ő már az Új Hangárban ült, és a fájós bokáját simogatta. Sírni se volt kedve, rombolni se. Magát szidta csak. Tudta, hogy irreális amit csinál, ráadásul Nóra az egyetlen és legtökéletesebb dolgot tette amit csak tehetett az imént, de akkor is frusztrálta. Eddig ő, Eszter volt „A” lány, ezen még Gabi se változtatott, de most…

– Hülye vagy, Ménesi! – korholta magát a hatalmas üvegpalota közepén ülve a fehér ruhájában, sajgó lábakkal.

„Egyáltalán ki ez a nő? Honnan van ennyi pénze? Mivel foglalkozik?”

 

– Átkozott Mátrix. Annyira tele van információval, csak azt nem találja az ember, amit keres!

Egy negyed órája túrta intenzíven a hálózatot, de Sándorfi Nóra alig hagyott nyomot. Már korábban is eszébe jutott keresgélni, ha dühös volt rá, de mindig csak a tudás hiányába ütközött. Azt ugyan megtalálta, hogy valóban foglalkozik pszichoterápiával és pszichológiával, sőt némi keresgélés és saját információi után azt is sikerült összeraknia, hogy álnéven vezet. Finta Sándort is kitalálta, pedig nem sok utalás kötötte össze őket. De ettől még nem lehetett ekkora vagyona. A nő, illetve pocakos avatárja gyakran nyert, és időnként pénzt is, de ennyit nem lehetett összeszedni a gyengén fizető szimulációs fogadásokon. Ráadásul, ha csalt, vagy maga ellen tett, azt elég hatékonyan szűrték. Azt a tényt se tudta elkerülni, hogy leginkább elsőként ért célba.

 

Sehol nem talált arra vonatkozó bejegyzést, hogy örökölt volna, vagy részesedése lett volna valamilyen cégben. Annak ellenére, hogy még a saját nevét beírva is olyan dokumentumokat köhögött elő a tudástár, amikre sokszor maga se emlékezett, ez az információhiány felettébb fura volt. Végül visszatért a nő fő foglalkozásához. Már annyira sok kép és szöveg lebegett körülötte, hogy a kis kézi terminálja kivetítője alig bírta a hatalmas felületet kivilágítani, majdnem olvashatatlan lett az egész. Kidobálta ami nem kellett. Páran írtak róla, hogy ügyes, megtalált számos önbevallásos esettanulmányt, amiben dicsérték. Ám ez olyan téma volt, amiről senki se beszél szívesen, és titoktartással is járt, tehát ha valaki nem teregette ki a saját lelki szennyesét, nem került a kutatható adatok közé. Talált néhány bejegyzést, amelyek sokadik nekifutásra kerültek elő. Eszek szerint, „ha élőben találkozik az ember Nórával, sokkal elbűvölőbb, mint a szerényebb Mátrixos avatarja”.

 

Aztán meglelt egy tíz évnél régebbi bejegyzést, amely egy rendőrségi és bírósági ügyet taglalt, rendkívül szűkszavúan. Nóra mint áldozat szerepelt, a vád a három férfi részéről nemi erőszak kísérlete volt. A bejegyzés kitért rá, hogy a jó hírű pszichológusnőt támadói trágár és megalapozatlan sértésekkel illették a tárgyalás során.

– Ez a cikk majdnem tizenegy éves! Ha már akkor végzett pszichológus volt! – dünnyögte a lány.

Ám minden más stimmelt. Képek vagy video itt sem szerepelt. Két elítélt vádlott volt, három támadó. Nem jött ki ez a matek se. A neveket nem találta, csak később azt, hogy az egyik fickó a bűntett elkövetésével összefüggően életét vesztette, de az áldozatát nem vonták felelősségre. A cikk csak arra tért ki, hogy „minden kétséget kizáróan véletlen baleset volt”.

 

Eszter megborzongott. Ha dacból és félig butáskodásból Gabit tartotta boszorkánynak, mit képzeljen most Nóráról? Egy kicsit kikapcsolta a terminált, ott ült a sötétben. Elméjében legalább annyira kavarogtak az információk, ahogy az imént a kivetített térben. Zsongott a feje, lüktetett a lába. Fény! „Fény!”

– FÉNY!

Az üvegház falán meg-megcsillant egy imbolygó fehér folt. Finoman erősödött.

„Ide jön! Ez tuti egy autó! Gyors… A Varacskos Disznó!!!”

Eszter felpattant, kibotorkált az ajtón. Éppen biztonságos távolságra egy ugráshoz. Amennyire bírta elrugaszkodott a talajtól.

– Gyerünk! Fel! Kapaszkodj!!!

Tudta, hogy az autók reflektora lefelé világít, még a távolsági se az ég felé néz. Minél gyorsabban jut minél magasabbra... Már látta is a kocsit. Iszonyú gyorsan jött. Nóra megtalálta volna, ha nem kapcsolja ki a terminált.

– Hova? – fogalmazódott meg benne a kérdés.

Nem akart vele találkozni. Az Új Hangárba a szíve hozta, de most az esze azt mondta, hülyeséget csinált. Eszébe jutott János tetőtlen háza, ahol forgattak. Úgy gondolta, ott keresik utoljára. Vagy ha keresték már, akkor konstatálták, hogy nincs ott, és eljöttek. Fél órája vagy talán még több, hogy elrepült az Erőműtől. Biztos több volt!

 

Visszaereszkedett pár tucat méter magasra, és lusta ívben, egy jelentős hurokkal arra indult. Ha Nóra még ki is szúrta, nem sejthette az irányát. Ahogy rótta a kilométereket, egyre jobban zavarta a leszállás gondolata. Már nagyon finoman rá tudott ugrani a lábára, de az imént sem volt kellemes. Még egy ugrása nem nagyon lesz ma este. Vali jutott eszébe: pihentetnie kéne a bokáját. Az orgonás ház mégis jó ötletnek tűnt. Sikerült az időközben szürkületté olvadó estében is megtalálnia. Nem gondolta át meddig akar ott maradni, és hogy jut haza, de egyedül akart lenni még egy darabig, ezt biztosan tudta. Túl sok ember előtt túl bután viselkedett, és most ők se szerették volna, ha szembe kell nézniük vele!

 

Sikerült minimális fájdalommal landolni. Fél lábon beugrált a házba. Letette a Szárnyat, szorosan maga mellé. Ismét előkapta a terminált, de a rengeteg fölösleges szöveg csak elterelte a figyelmét. Valami fény ismét beférkőzött az agyába. Most nem a kocsi lámpái… Egy szörnyű gyanú.

– Legalább harmincöt éves... Még mindig vagy huszonkettőnek néz ki. Ápolt és átkozottul, pimaszul szép. Páciensei vannak... Kliensei?

 

Most kezdett igazán semmit se érteni. „Kedves volt ugyan mindenkivel, de egy pillanatig nem volt kihívó. Elsőre úgy tűnt, nem is igazán akar a filmben szerepelni, végül Károly győzte meg? Péter… Talán szerelmes volt belé? Csalódott? Tud valamit? Akkor miért ragaszkodik hozzá, miért ajánlotta be? És mégis mi célja volt vele, hogy átutalta azt az iszonyatos összeget, ezzel a saját titkairól is elmondva többet, mint kellene? Hiszen nem csak én férek hozzá a Mátrixhoz” – gondolta Eszter. Már füstölt az agya, de nem jutott sehova. „Vagy ezzel a pénzzel akar uralkodni a project felett?”

 

Üldögélt a szétáradó sötétben a mohás gerendán, mely egykor a feje felett kellett volna legyen, és dörzsölgette a lábát. Hol félt, hol dühös volt, hol álmos. Hogy hogy fog hazajutni? Ez a gondolat is végre elérte a reálisan gondolkodó agyterületeit. Különösebben nem fázott, de tudta, hogy nem ragadhat itt éjszakára. Ráadásul se engedélye nem volt éjszakai repülésre, se túl sok tapasztalata. Igaz, a védőterület határa nagyon közel volt, azon belül pedig behunyt szemmel is ment volna.

 

Ahogy egyre jobban figyelt kifelé is, nemcsak az agyában zúgó gondolatok tornádószerű zaját hallgatta, az este tele lett körülötte neszekkel. Eszter városi lány volt. A természetet mélységeiben azóta kezdte ismerni, hogy repült. Azt is leginkább nappal… A szeme pedig megsüketítette a fülét. Így, hogy nem látott szinte semmit, csak az enyhén felhős égen néhány csillagot pislákolni, és a vízpárába burkolózó félhold sziluettjét, a hallása élesebb lett, mint szokott.

 

Különösebben nem félt. Azt is kinézte, hogy végszükség esetén ki tud ugrani a nem létező tetőn át, ami biztonságot adott neki. Most erőt vett rajta az érzés, hogy szívesebben lenne otthon. Aztán valamilyen zaj mégis nyugtalanná tette. Nem igazán tudta dekódolni mi az, de közeledett. Fényt nem látott, és a hangja is valamilyen természetes lényre utalt. De nem bogár volt, az tuti. „Talán egy pocok… Nagyobb… Macska, nyúl. Nem csörtet, a vaddisznó csörtet…”

 

Eszter nem akart feltétlenül elugrani, mert leszállni nem óhajtott még egyszer… A tetőtlen szoba egyetlen valamire való bejárata a kidőlt ajtaja volt. A két ablak üvege törött volt ugyan, de egy macskánál nagyobb lény nem ugorhatott be rajta. Eszter végül felvette a Szárnyát, és úgy tartotta, hogyha kinyitja, az telibe találja azt, aki, vagy ami bejön. Nagyjából kinézte, hogy a másik szárny akkor pont a falig ér, tehát kitámasztja, ha nagy lenne az ellenerő. Végső soron pedig még mindig elugorhatott, ha a settenkedő lény egy barnamedve.

 

Annyira figyelt a neszre, hogy hirtelen a saját szívverését is hallotta. Már nagyon közel volt, de bárhogy meresztgette a szemeit, nem látta mi az. Ujját a gépe „ravaszán” tartotta. Várt. Valami megcsillant a sötétben. Mozdulni sem mert, még a levegőt is visszafojtotta. Egyszer csak az ajtón át két csillanás. Farkasszemet néztek egy századmásodpercre, Eszter majdnem „tüzelt”, de aztán a halovány fényben felismerte. Egy őzike! Az állat sokkal jobban megijedt tőle, mint ő a növényevőtől. Ugrott kettőt, de nem szaladt el.

„Lehet, hogy itt lakik. Én pedig a házában üldögélek.”

Megkönnyebbült. Még sosem látott ilyen közelről vadállatot, de nem volt mitől tartania. Igazából még örült is. Ha az őz itt volt, nem hitte, hogy veszélyesebb lény is akadt a közelben. Ahogy visszaült a gerendára, az állat távolabb kocogott. A lány nem látta, de most, hogy fel tudta mérni a hang forrását, jobban érezte, merre mozog.

– Beszari vagy, Ménesi – suttogta magának alig hallhatóan.

 

Valahogy megnyugodott. Amint észlelte, hogy az állat micsoda, hirtelen leszakadt róla a stressz. Egy pár percre nem is gondolt másra. Még el is mosolyodott azon, hogy a természet miként hódítja vissza az emberi tevékenység pusztuló nyomait.

– Egy kicsit maradok még, már úgyis sötét van. Aztán visszamegyek valahogy… Majd…

Majdnem elaludt. Nem igazán tudta felmérni mennyi idő telt el, de amikor felnézett, a Hold mintha egy picit máshol világította volna át a fátyolfelhőket, mint amire emlékezett. Valami felkeltette. Talán egy újabb nesz. Annyira nem volt éber, hogy azonosítani tudja, amikor az inger érte. „Talán újra az őz hangja… Nem! Ez valami más.” Eszter elzsibbadt egy kicsit. A Szárny miatt kényelmetlenül ült, támasztotta a nehéz hátizsákot. Óvatosságból egyik keze a nyitógombon, másik az ugrón volt. A nesz határozottabban, de óvatosabban közeledett. „Mindjárt ideér! Három, kettő, egy…”

– Tűz! – kiáltotta, vagy legalábbis akarta, de csak cincogás lett belőle. A gépe viszont éber volt, és szélsebesen kinyílt. Az elhangzott szóval együtt. Valami huppant egyet, de nem adott más zajt. Eszter egy pár másodpercig csak a saját hangjának ekhóját érzékelte a fejében, emiatt kiesett némi mozgás. Visszahúzta a Szárnyat, „újratöltött”. Várt.

 

Valami ráugrott! Fentről, egy árny. A lánynak félreütött a szíve. Erre nem számított! Behunyta a szemét. Nem tudott mit tenni. Az árny azonban nem bántotta, csak fogta. Lassan ránézett. Sisakban, védőruhában volt, egy ember. Nem sokkal magasabb nála, és mivel erős volt, de nem túl nehéz, meg tudott picit mozdulni a szorításában.

– Nóra? Engem is megölsz?

– Jaj, dehogy, miket beszélsz! Elengedlek, de ne repülj el légy szíves!

– Oké – adta meg magát a lány. Úgy ítélte, akármi is történik, már tehetetlen.

A nő levette a sisakját. Kicsit lihegett, kócos volt.

– Nagyon sajnálom, hogy rád ijesztettem. De egész éjjel fogócskáztunk volna, az üvegháznál is elrepültél.

– Honnan tudod?

– Jó a szemem. Ilyen fehér ruhában pedig nehéz láthatatlanná válni. De okos voltál, és a magasba emelkedtél. Nyomodat vesztettem az égen.

– De akkor hogyan?

– Ez most mellékes, menjünk haza!

„Még mit nem! Mit akar? Hagyjon békén!”

 

– Tudok mindent – suttogta.

– Azt azért kétlem – válaszolt komoran a nő. – Ülj le, tedd le a Szárnyat.

A lány nem tudott nem engedelmeskedni.

– Okos vagy, Eszter. Én meg butaságokat csináltam. Sajnálom, ha megbántottalak.

– Mit akarsz köztünk? Vagy kit akarsz? – szegezte neki dacosan a kérdést.

– Csak remélek. Boldogságot, életet, kedvességet, természetességet – sóhajtott Nóra szomorú hangon.

– Úgy, hogy elrablod a projectünket?

– Nem úgy, hogy életben tartom.

– Nem kell egy gyilkos kurva pénze! – pattant fel a lány, de vissza is ült, mert a bokájába hasított az elfeledett fájdalom. Ahogy kimondta, érezte hogy még mélyebbre süllyedt ma, mint eddig, de nem tudta visszatartani. A nő meglepően nyugodtan felelt.

– Lefeküdtem emberekkel pénzért. De gyilkos nem vagyok, ha elhiszed, ha nem.

 

Eszter egy darabig hallgatott. Sokkolta beszélgetőpartnere higgadtsága.

– Gyönyörű vagy és gazdag. Miért mi kellünk neked? – kérdezte végül.

– Mert ti őszinték vagytok és valódiak. Ami nekem húsz éve hiányzik az életemből.

Nóra röviden vázolta, amit Péternek is mondott több mint egy éve. Azt is bevallotta, hogy viszonya volt vele, hogy miért ért véget. Elmondta, hogy azóta nem képes a korábbi életét folytatni. Eszter egyre kevésbé tehetetlenségében és dühében feszengett a gerendán, mint inkább szégyellte magát.

– Azt mondod rossz dolog szépnek lenni? – tette fel a bárgyúnak ható kérdést, mert más nem jutott eszébe.

– Igen nagyjából, de pokolian hiú is vagyok. Így ragaszkodom hozzá.

– Annyira buta vagyok! – Eszter a mohát túrta a sérülésmentes lábával zavarában, ahogy összeállt neki a nő élete.

– Egyáltalán nem, de magadnak is el kell hinni. Inkább átláttál rajtam. Te vagy az egyetlen. Okos vagy és fiatal. Ráadásul te vagy az első női pilótája ezeknek a Szárnyaknak, ezt senki nem veheti el tőled, még én sem! Előtted egy csodás élet!

– Előttünk! – azzal átölelte a nőt. Nem tartott sokáig, de őszinte volt.

– Előttünk az út haza. Állítólag fáj a lábad. A Varacskos Disznót vagy hétszáz méterre hagytam az úton, onnan futottam, amilyen csöndben csak tudtam, hogy észre ne vegyél, és el ne szökj.

– Ügyesen levadásztál te nagymacska – kacagott Eszter.

– Nagyon fifikás galamb vagy, nem volt könnyű. Tudod, a macska nem képes repülni. Azért az imént majdnem lecsaptál a szárnyaddal, szerencsére rosszul célzol, a reflexeim meg jók. Na, jövök a kocsival, maradj itt.

 

Pár perc múlva beszálltak. Nóra segített. Nagyon óvatosan vezetett, nem csak magához képest.

– Képzeld, amint abbahagyták az éljenzést, mindenki boldogan hazaszivárgott. Kivéve Zsoltot. Azt kérdezte mindenkitől, látott-e téged, de senki se figyelt. Hogy őszinte legyek, akkor még én is csak azt fogtam fel, hogy kiviharzottál a teremből. A fiú azt mondta, megkeres. Nem tartott sokáig összeraknom, hogy előlem szöktél, látszott a szemeden a gyűlölet, és én épp egy komoly kanna olajat dobtam arra a tűzre. Tamás említést tett róla, hogy nem is igen akar látni, de Zsolt aggódott. Megállapodtunk, hogy ő csigavonalban átnézi a védőterületet, és benéz a MEREK toronyba, meg ide. Én felajánlottam, hogy megnézlek a melegháznál. Reméltük, hogy nem mentél messzebb.

– Új Hangár.

– Igen, elnézést. Útközben Zsolt már hívott is, hogy nem vagy sehol. Amikor elugrottál, ötletünk se volt. Annyit tudtunk, hogy otthon nem vagy. A srác addig járőrözött a védőterületen, amíg be nem sötétedett, aztán megpróbált a légi irányítással megtaláltatni, de lekapcsoltál mindent, és nagyon alacsonyan repültél, nem láttak. Sokáig tartott, mire eszembe jutott, hogy így akarhatsz túljárni az eszünkön, és időbe telt ideérni is.

– Örülök, hogy megtaláltál.

– Örülök, hogy rám találtatok. Hogy befogadtatok! Még mindig sokkal tartozom nektek. Neked is.

– Egy nagy pofonon kívül?

– Ha azt kérsz – kacagott a nő.

 

Eszterben maradt még pár kérdés, de gondolta, lesz majd idejük megbeszélni. A hangárhoz érve Zsolt rohant ki a kapun. Kikapta a lányt a kocsiból, és a karjaiban vitte be, amikor Nóra rászólt, hogy vigyázzon a lábával. Óvatosan tette le egy székre. Egy pillanatra vibrált körülöttük a levegő, de a mozdulat véget ért, és vele odalett az alkalom.

 

– Te jó ég! Tamás koptere! – Eszter meglátta a munkaasztalon a félig szétszedett masinát. – Mondd, hogy csodát tudsz tenni!

A kérdés Károlynak szólt, aki épp akkor tért vissza négy bögre forró teával.

– Az új nyomtatóval majd helyre tudjuk rakni a borítását. Eredeti idomot már égen-földön nem lehet kapni hozzá, de ha meglesz a masina, szebb lesz ez a madár, mint tegnap reggel! Az egyik motor leégett, az még nehéz lesz, de a rotorokat már pótoltam, pontosabban itt lesznek egy héten belül a gyárból. Volt még nekik.

– Annyira köszönöm! Természetesen fizetem. Nem bírnék Tamás szemébe nézni.

– Már nem haragszik annyira – próbálta Zsolt nyugtatgatni.

– Képzelem…

– Azért egy őszinte bocsánatkérésnek lehet, hogy örülni fog – szürcsölgette a teáját Károly. – Igyátok meg, kihűl, ti pedig meg fogtok amúgy is fázni!

 

Mivel a Varacskos Disznó kétszemélyes volt, Zsolt a platóra kényszerült hazafelé. Sisakban és védőruhában nem fázott, Nóra pedig nagyon ügyelt rá, hogy ne legyen baja hátul.

Eszter egy darabig szótlanul ült a jobboldali ülésen.

– Senkinek nem mondok semmit rólad.

– Köszönöm, de szerintem előbb-utóbb rá fognak jönni, ahogy te is. De azt se bánnám.

– Bátor vagy.

– Leginkább elszánt. Vagy őrült. Döntsd el.

 

 

Zsolt segített kiszállni Eszternek, óvatosan a lábára állította a bejárati ajtó előtt, és jóéjszakát kívánva visszaballagott a kocsihoz. Nóra őt is hazáig vitte.

– Köszönöm, hogy segítettél – dörmögte, mielőtt kiszállt.

– Csodás lány. El ne rontsd a dolgot!

– Igyekszem – mosolygott a nőre, és becsukta az ajtót.

Fáradt volt, de valahogy örült a mai napnak.