„Erre jutottam, boldog karácsonyt!”

 

A levél Józseftől jött december közepén. Nem sokkal több, mint egy héttel azután, hogy a pilótanövendékek levizsgáztak. Kifejezetten gyors ügyintézésnek számított a hatóság részéről.

 

A rövid summázat: a Szárny jelen formájában nem kaphat végleges típusengedélyt. Azonban megerősítették az öt pilóta, mint tesztelő személy, és az öt gép ideiglenes használatát a hazai légtérben.

 

Már-már kényszerű módon több ponton elmarasztalták a csapatot. Jogosultságok nélküli repülés, be nem jelentett kísérleti járművek használata, finom utalás a légtérben való engedély nélküli mentőakció kivitelezésére… Semmit sem részleteztek, de kénytelenek voltak bírságot is kiszabni. Az összeg viszont nevetséges volt.

 

Dicsérték ugyanakkor a leleményességet, az egyszerű, átlátható dokumentációt, az okos aerodinamikai tervezést. Utóbbitól Tamás arcáról egy darabig nem lehetett letörölni a büszke mosolyt. Nagyon tetszett a bizottságnak a túlméretezett alkatrészek használata, a tervezett teherbírást meghaladó szilárdságra való törekvés, amitől Károly húzta ki magát.

 

A dokumentumok sokasága tartalmazott egy konstruktív javaslatsort a gépek biztonsági paramétereinek és szoftvereinek implementációjára, előírta egy használati kézikönyv és egy a jelenleginél általánosabban hozzáférhető szimulátor megalkotását, valamint konzultációra hívta a feleket a véglegesítésre.

 

A legkellemetlenebb pont a szakértői és vizsgáztatói díjtételekről szóló számla volt. Számítottak erre, de az összeg így leírva nem volt kevés. Végül ezt a részt a bírságokkal együtt Zoltán mindenkitől magára vállalta. „Boldog karácsonyt” felkiáltással, tovább növelve a többiek hálaérzetét.

 

Az iratköteg tartalmazott egy személyesen Tamásnak címzett nyílt levelet, melyez József kért, hogy az érintett olvasson föl mindenkinek.

 

„Kedves Szilágyi Tamás!

 

Tomi! Mint egykori szigorú oktatód és azóta egyre inkább irodakukaccá vált pilóta, őszintén meglepett voltam. Leginkább, amikor egy szállítógépnyi ember akart privát szakszolgálati engedélyt szerezni. Legtöbben csak azért teszik le, hogy utána mégis inkább kereskedelmit szerezzenek és olyasmit csináljanak, mint András.

 

Amikor a kollégád előhúzta a repülőből a masinátokat, alig bírtam leplezni a lelkesedésem. A repülésért élek, mely szakma a városokban zümmögő, embereket etető drónokon kívül szinte teljesen kihalófélben van. Nem kellett sok idő, hogy a mereven a múlthoz és az évtizedes elveikhez ragaszkodó kollégákat is meggyőzzem, ha van jövője a szakmánknak, és lelkes embereket szeretnénk vizsgáztatni, ez a lehetséges út. Sőt, ez a megélhetésünk is.

 

Ezúton kérek elnézést a büntetésért, de pozícióbeli kötelességem, amit nem léphetek át. Mindazonáltal, ha valahogy kitaláljuk, miként lehetne megfelelően biztonságos ez az egyáltalán nem annak tűnő szerkezet, az első vásárlók közt szeretnék lenni. Lehetőleg még a legkisebb látszatát is kerüljétek el, hogy elfogultsággal vádoljanak, ezért semmiképp se adjatok nekünk ingyen Szárnyakat!

 

Sok munka vár még rátok, de ha kérdésetek van, megpróbálok segíteni.

 

Andróczi József

Magyar Légügyi Hatóság

 

p.s.: A kollégád adjon át neked egy baráti hátbavágást!”

 

– Meg ne próbáld! – ellenkezett Tamás.

– Oké! Eskü alatt vallom, hogy átadtam.

– Uraim, a verekedéstől eltekintenék – vágott közbe Zoltán. – Viszont jól értelmeztem, hogy ez a Tamás által említett háború megnyerése?

– Azért komoly dolgokat kérnek – mondta Károly. – Az álomcsapat pár dolgot magától is kitalált közben, Gabriella és Dávid kitettek magukért, és jómagam is sokat dolgoztam Tamással a jegesedés elkerülésén. Ám sok dolog nekünk is új volt.

– Megoldhatatlan dolgok is vannak?

– Azt hiszem nincsenek – válaszolt a szakállas mérnök. – Az öltözéket és a sisakot előírásként szeretnék bevezetni, és kilátásba helyeztek egy automata fékezőrendszert. Ez utóbbi lenne a művészet. Valami légzsák vagy sűrített levegős fúvóka, esetleg pirotechnikai eljárás vagy ejtőernyő. A lényeg, hogy ha leesik valaki, akkor se purcanjon ki. Maximum néhány csonttöréssel ússza meg. Ezt ők sem gondolhatják komolyan, csak lehetőségként említik. Egy ilyen bolond biztos rendszer viszont meghaladja a képességeinket. Költséges a fejlesztése, és egyikünk sem ért hozzá igazán.

– Előreláthatólag később az a gyár fogja hosszú időre megnyerni a biztonságkedvelő vásárlókat, aki először fejleszt egy ilyet – summázta Zoltán.

– Igen, ez lesz a helyzet. Viszont én úgy vagyok vele, hogy minél bonyolultabb és nehezebb lesz a rendszer, annál távolabb kerülünk az eredeti ötlettől. Attól, hogy az ember csak kitárja a szárnyait és elrepül – szomorkodott Dávid.

 

– Ez mind szép és jó, de mikor repülhetünk? – érdeklődött Zsolt, akit meglehetősen frusztrált, hogy végre szabadabban repülhetett volna, de Tamás a földön tartotta.

– Nemsokára – válaszolt Károly.

– Hogy őszinte legyek, nekem is hiányzik – mondta szomorú hangon Eszter, bár az imént ugyanolyan lelkesen fogadta a híreket.

– Tamás szerint a Szárnyak jól viselkednek, de még nem nagyon volt elég hideg. Viszont azon vagyok, hogy mindegyikőtök gépébe beépítek egy fűtést, ami a csűrőlapokat legalább nem engedi befagyni, és egy érzékelő sort, ami figyeli a jeget. Ha valahol gond van, automatikusan jelez, és megpróbálja megoldani. De amíg nem száz százalékosan hatékony, egyrészt mi is megkapjuk a jelzést, másrészt, aki nem jön le de rögtön, annak átutaljuk József hátbavágását.

– Ez aztán a fenyegetés! – nevetett Péter.

– Ne akard megtudni! – válaszolta kórusban Dávid és Tamás.

 

Pár nap múlva Károly közölte, hogy felsőbb osztályba léphetnek, mint Tutajos Matula bácsinál, és repülhetnek a téli berekben. A gépek tényleg helytálltak a decemberi időben, de a fiatalok úgy átfagytak, hogy egy fél óra múlva teljes egyetértésben dideregtek a hangár legmelegebb pontján.

– A múltkor még nem volt ilyen hideg – vacogott Eszter.

– Kénytelenek leszünk aláöltözni – válaszolta Péter.

– Bezzeg nyáron, valami hűtőrendszeren gondolkodtam – morgott Dávid.

Néhány nap alatt megritkult a repülési kedv. Tamás kitartóan tesztelt, de ő nagyon profi ruhával rendelkezett, mivel évek óta közlekedett a hatrotoros tehergépével. A többieknek azonban nem volt olyan bélése és alsóruházata. Ahol pedig a 100 km/h feletti menetszél be tudott férkőzni, ott őrülten fáztak.

 

December 24-edikén délután csak Károly és Zsolt maradt az Erőműben. Előbbi vállalta az ügyeletet, a fiú pedig úgysem talált ki magának jobb szórakozást karácsonyra. Évtizedek óta ez a pár nap bírta csak összehozni a családokat. Még Zoltán is felkerekedett, elhagyta a védőterületet és a húgához utazott. Tamás a cégénél lihegett két szállítási roham közt, a többiek pedig mind a szeretteikhez vonultak.

 

Zsoltot Károly tartotta az erőműben, amikor észrevette, hogy a fiú szomorúan üldögél. Egyből megértette, mi a baja. A nevelőotthonban mindig jó volt a hangulat, de amióta a fiú egyedül élt, a legkevésbé a december végét szerette. A mérnök viszont önként vállalt kényszerűségből úgyis maradt. Így viszont mindkettejük szórakozása megvolt. Egy nyomtatható karácsonyfa tervezésével foglalatoskodtak. Károly szívesen tanította a fiút a gépek kezelésére. Zsolt pedig nagy lelkesedéssel követte a mérnök minden utasítását. A fa alig volt fél méteres, de mire kezdett beesteledni, a világítást ügyeskedték bele. Az önfeledt alkotást végül egy jelzés szakította félbe.

 

– Valami nem jó! – vakarta a szakállát Károly.

Mindketten a felügyelőszoftvert kezdték bűvölni. A reaktormagok, az épületek, a kapcsolódó létesítmények, a magasfeszültségű vezetéket és a hőelvezető rendszer három dimenziós vázlata szétterült a hangár padlóján.

– Nézd csak, itt valami bűzlik. Bekapcsolt ez a töltőrendszer, ami az elfolyt vizet pótolja vissza a vezetékekbe. Ott ni! – mutatott Károly a négy méterre lévő pontra.

Zsolt odaugrott, de csak azt látta, hogy egy sematikus szerkezet áramfogyasztást jelöl, és számolja a rezsi felhasználást.

– Valamennyi gondolom, szivárog belőle. Ez természetes, nem?

– Zárt rendszer, de a túlnyomás kiegyenlítőkön mindig elmegy valamennyi. Viszont az elmúlt egy órában harmadszor láttam bekapcsolni.

– Erre hogy tudtál figyelni???

– Tudod az évek meg a rutin. Ez általában Zoltán önként vállalt szórakozása, de most hogy nincs itt, átirányította. Ő valószínű már a második bekapcsolást kiszúrta volna.

– Nagy a baj?

– Lehet. Nem biztos. Nem áll le a cső ellátása, nem irányít át. De elég sok víz mehetett el valahol, és ahol 115 fokos víz folyik egy túlnyomásos, fél méter átmérőjű csőből, ott nem állnék szívesen.

– Az az érzésem, hogy mégis oda kell mennünk.

– Igen – bólintott szomorúan Károly.

 

– Öltözök is! – szaladt el Zsolt.

– Mit akarsz?

– Jól látom, hogy ez a szivattyúház felel az összes csőért? Több tucat kilométernyi vastag tubus. Hogy akarod végignézni?

– Nem kell mindet. Ha igaz, van ajándékinformációm. Amelyik ereszt, abban a szokásosnál picit kevesebb a túlnyomás… – Károly varázsolt a levegőben, grafikonok és jelzések repkedtek felettük.

– Ez lesz az! A déli fűtővezeték! Nagykál délkeleti részét látja el, és az erdőteleki otthont. Reggel óta csökken benne a nyomás, itt az ugrás, kb. délben.

– Kertek alatt a ludaink megfagynak! – Zsoltnak egyből a gyerekkori mondóka ugrott be, és az emlékek. – Fázni fognak a gyerekek a karácsonyfa körül!

– Ennyire még nincs katasztrófa, de ha szétrobban a vezeték, az átirányítások miatt csökkenni fog a kapacitás. Erdőtelekre csak ez a cső megy ki a városból, azt tényleg nem tudom kiszakaszolni.

 

Mire Károly végigmondta, Zsolt már a levegőben volt.

– Hogy találom meg?

– Gőzölögni fog. Nagyon. Megismered ebben a hidegben – mondta a mikrofonba a mérnök.

Zsolt padlógázzal húzott Károly utasításai szerint, a csövek mentén. A kezdetben több tucat tekergő kígyó egyenként ágazott ki a kötegből és kanyarodott valamelyik irányban, a fiú pedig követte szakállas kollégája utasításait, hogy merre tovább.

 

A táj szép lett volna, ha a repülő ember odafigyel rá. A határt hó borította. Még csütörtökön esett le, építettek is belőle egy hóembert a hangár elé. Mára, hétfőre egy része ugyan megrogyott, de aztán újra visszafagyott, így most kristályosan csillogott a szürkület maradék fényeiben. A csőkígyó viszont közel kétszázzal suhant Zsolt alatt. Csak erre figyelt.

– Légi irányítást, itt Kovács Zsolt az Erőműből, repülési engedélyt kérek a védőterület elhagyására, úti cél: műszaki megfigyelés, vészhelyzet elhárítás – hadarta.

Egy unott hang válaszolt, aki hallhatóan úgy érezte, lett volna mára jobb dolga is.

– Engedélyt megadom, vigyázzon magára! Kerülje a drónokat ha város felé megy, nagyon alacsonyan repül!

 

A fiú valami kellemesebb úticélt képzelt el az első ilyen repülésének, Tamás továbbra se nagyon javasolta nekik, hogy elhagyják a védőterületet, így még mindig kedvenc áramtermelő üzemük körül repkedtek. Ám a pilóta most nem tudott erre gondolni... Megvolt!

 

A cső nagyjából megkerülte Nagykált, néhány álmosan fetrengő félig hófödte üvegház ácsorgott a tájban. A házak Zsolttól jobbra kezdődtek, a már alig látható messzeségben. A fiú csak annak örült, hogy a hó nem fújt a szemébe, mivel tiszta volt az idő. A város fényei nem hozták lázba. Annál inkább ijesztőnek találta a felcsapó gőzoszlopot. Ahogy közelebb ért, látta, hogy a cső valahol az alsó harmadában engedhetett el, mert mély, sáros barna krátert fújt a földbe, és több tízméteres körben megolvasztotta a havat. Úgy nézett ki, mint egy teljes erőből megmozdulni akaró gőzmozdony, ami mégsem halad sehová.

 

Ahogy a fiú leszállt, a forró pára majdnem az arcába csapott. Ott gomolygott és sistergett, fütyült és fenyegetett mindent, ami a közelben volt. Zsolt nem volt ijedős fajta, de a még mindig forró sarat spriccelő gödör aljára nem kívánta volna legádázabb ellenségét sem. Eddig észre se vette, milyen hideg volt kétszáz körül a vékony védőöltözetben és egy pulóverben, de most inkább leizzadt. Iszonyatos erő hatása áradt a csövekből.

„Milyen unalmasan bágyasztó, ahogy a meleg szétárad otthon a lakásban, és milyen pusztító erő, ha kiszabadul” – gondolta.

– Károly, megvan. Nem értek hozzá annyira, de nekem nagyon csúnyának néz ki…

– Egyet se félj, amíg nem recseg a tartókonzolja, és nem visít, mint a malac – bíztatta Károly, de érződött a hangjában, hogy nem boldog. – Mutass képet!

 

Zsolt elgémberedett kezeivel a kommunikátorát kereste. A gépekből Gabi kiszereltette a kamerákat, és a távvezérlés szoftverét is. Azt mondta, nincs az a tűzfal, amit ne lehetne áttörni, ha a gépet lehet távvezérelni, akkor azt fogják is, ha pedig valaki bele akar nézni ki hova megy, és megteheti, akkor nem lesz rest…

– Tessék. Küldöm a folyamatos képet.

A mérnök pár másodpercig gondolkodott.

– Elég sötét van, rossz a kép, de amit látok az nem lesz jó. Lezárom. Fél óra alatt megcsináljuk, de ilyen gőzben nem lehet dolgozni. Addig nem fagynak meg a gyerekek.

– Oké. Várok.

 

Zsolt továbbra is kameraállványként funkcionált, másodpercről másodpercre egy-egy lépést önkénytelenül hátrébb lépve.

– Most már visít és recseg!!! – üvöltötte, majd gondolkodás nélkül a levegőbe ugrott. Viszont a meleg légáramlat olyan turbulenciákat okozott, hogy megszédült. Csaknem lezuhant, de a levegőben még így is nagyobb biztonságban érezte magát.

– Mindjárt megoldódik, csökkenni fog a nyomás – nyugtatta a mérnök.

– Nem úgy néz ki! Jobban ömlik, mint eddig bármikor!

– Azt a JÓ KURVA…! – hallotta Károly szokatlanul durva hangját.

– Mi a baj? Mi a baj?

– Nem zár le ahol akarom ez a vacak. A túloldal becsukta, az erőmű felől viszont egyik szelep se reagál. Átereszt! Most beragad a nyomás! Menj onnan! Ha az egészet elzárom, az erőműben is beindul a vészprotokoll, az felveri az egész megyét, ráadásul akkor órákig nem lesz fűtés, nagyjából sehol. Azonnal megnyomom, ha baj van, de ezt hagynám utoljára.

– Nem lehet kézzel lezárni?

– De, viszont nem ajánlom. Forró és veszélyes! Majd a robot…

– Hol a legközelebbi szakaszoló?

– Ötven méterre mögötted. De ne csináld! A kezedben maradhat, te meg Szárny nélkül repülsz vele együtt, ha kidurran!

– De ha felrobban, a gyerekek…

– Túlélik, majd árammal fűtenek.

– Elzárom én, javítsuk meg!

– Ne merd!

 

De Zsoltot nem érdekelte. Túl elszánt és túl vakmerő volt, hogy hallgasson a mérnökre. A csaphoz repült, és felmérte a helyzetet. Idáig hallotta, ahogy egy borzalmasan túlméretezett teaforraló visít a háta mögött. A cső még itt is recsegett-ropogott. A roppant elzárócsap ott állt előtte. Zsolt felkészült rá, hogy még kesztyűn keresztül is forró lesz, de tévedett. A rendszer a lehető legkevesebb veszteséggel működött, így még a fém szelep is egy hőszigetelő áttétellel volt csatlakoztatva. Megpróbálta elfordítani. Azonban ahogy megmozdította, hirtelen az arcába csapott a gőz. Kicsit meg is dobta hátrafele, a fiúnak az ösztönei először a szárnyat nyitották ki, de elugrani már nem kellett. Egy halkat sikított, de a halála elmaradt.

– Mi történt?!? Csökönyös kölök! Tünés onnan! – hallotta Károlyt.

– Nem haltam meg, de szembeköpött a rohadék! Elzárom akkor is!

– Nem tudlak lebeszélni, mi? Vigyázz, ilyenkor a kiszabadult gőz terjed a szigetelés alatt is. Az elég erős, de ha valahol megpiszkálod, kitör alóla.

– Hát itt kitört. Dög meleg van, és nem látom a csapot se!

– Márpedig most már valahogy jó volna lezárni, mert úgy bimm-bammol nekem az egész vészjelzés arra a szakaszra, hogy a hangszóró fog felrobbanni! – hallotta Zsolt a sisakjában nemcsak a gőz zúgását, de a program méltatlankodó szirénázását Károly mikrofonján át.

– Gyere ide a robottal! Repülnöd kéne… – indítványozta a kollégának.

– Beállítottam, hogyha nagyon leesik a nyomás, kapcsolja le. Megyek – sóhajtott Károly.

– Mikor esik itt le a nyomás???

– Ha felrobban! Úgyhogy inkább tűnés onnan! Lekapcsolom a fővezetéket a fenébe, riasztom a tartalékos gárdát, megcsináljuk hamar, ha kell, mindenkit idehívok, csak ne hősködj!

 

Zsolt nem fogadott szót. Végiggondolta, hogy ha a cső szétrepül, abból legalább napokig nem lesz meleg víz. Akkor tuti jön egy csomó más karbantartó, bekerül a hírekbe az erőmű… Ráadásul a gyerekek se a stresszelő nevelőket szeretnék ajándékba kapni. Megpróbálta jobban felmérni a csap környezetét. A gőz nem szűnt meg. Bár nem volt olyan fenyegető, mint ahol sipítozva ömlött, de nem látott semmit az egyre sűrűsödő sötétben, és az áthatolhatatlan forró fehér ködben. Bekapcsolta a gépe jelzőfényeit és közelebb sétált, de a fotonok csak a vízcseppekről verődtek vissza. Még jobban elvakították, mint előtte. Pár másodpercig csak állt, aztán…

– Boldog karácsonyt skacok!

Beugrott a forróságba, oda ahol a csapot sejtette. Keze megtalálta, kicsit kellett csak odébb markolnia. Most már nem volt hideg… Ugyanott, ahol eddig a mínuszok kúsztak a bőre alá, most a gőz tört utat. Alig pár másodpercig tartott, mire elzárta. Érezte, ahogy ütközik, és nem bírja tovább tekerni. Minden tizedmásodperc egyre kellemetlenebb volt. A ruha kitartott, a kesztyű azonban kevésbé. Ahogy a fiú végzett, villámgyorsan letépte őket, és úgy ahogy volt, csupasz kézzel hasra vágta magát a hóban.

„Vali meg fog ölni” – futott át az agyán. „De a cső már nem recseg… Egyre halkabb”.

Feltápászkodott, mert már a hó hidege kezdte égetni meggyötört bőrét. A kezei vörösek voltak, de tudta őket mozgatni, és nem is fájt annyira…

– Megmaradok – mondta félhangosan.

– Mi történt? – hallotta Károlyt a sisakban.

– Elzártam!

– Őrült! Megégtél?

– Azt hiszem nem – füllentette.

 

Ahogy Károly pár perc múlva kiszállt a Kolibriből, kissé remegett a lába. Addigra Zsolt is visszaballagott a lukas szakaszhoz, nem akart ilyen rövid távra repülni. Még mindig nem bízott a csőben. Ha viszont kimeríti a töltést, nem tud elugrani… A szigeteléssel együtt több mint egy méter vastag mesterséges kígyó már nem volt olyan fenyegető. A nyomás elszökött belőle, már csak csendesen gőzölgött és csöpögött.

– Szia Károly! – üdvözölte kedélyesen a zilált szakállú sapkás-kabátos mérnököt, aki most tényleg úgy nézett ki, mintha a Mikulás vízszerelőnek állt volna. Repülő szán helyett pedig a modernebb koaxiális forgószárnyú szervizhelikoptert választotta.

– Elzárta volna a robot is!

– Lehet. Ha maradt volna mit elzárni…

– Hű, ez tényleg rosszul néz ki! – szemlézte a környéket Károly.

– Vigyázz, bele ne ess a gödörbe!

Az említett üreg könnyen lehetett több méter mély, legalábbis a kiterjedéséből erre engedett következtetni. Sáros, gőzölgő vízzel volt tele.

– Le kell bontanunk róla a szigetelést, ahol kilyukadt. Aztán megpatkoljuk, meghegesztjük és mehetünk, befejezzük a fenyőt. Kb. 1-2 óránk van, aztán elkezdenek ügyfélszolgálatokat nyüstölni, hogy fáznak.

 

Zsolt visszavette a kesztyűjét, de egyre jobban fájt a keze. A robot erejére és ügyességére sokat építettek. Az a gödör peremén is meg tudott stabilan állni a három lábával. A fiú, mint mindig, most is lenyűgözőnek találta a nagyjából emberszabású gépet. Károly azonban bármennyire is figyelt a munkájára, programozta és instruálta a robotot, figyelt annyira, hogy feltűnjön neki, hogy a srác állandóan eltorzítja az arcát. Megálltak, az elsősegély csomagból keresett valami sprayt, meg egy steril orvosi cérnakesztyűt. A készítmény hűsített és fájdalomcsillapított, a textil finoman körülölelte a sérült bőrt. Zsolt hálás volt érte.

 

Ahogy lejött a szigetelés, Károly elég hosszan vakargatta a fejét.

– Te Zsolt, valamit én nem értek.

– Mit?

– Ez hogy a fenébe nem robbant fel? Nézd csak, több helyen kipúposodott, összes csavar laza, hangyányit ferde is. Még nem tudom mi okozhatta. Annyira nem régi. Valami hatás érte, majd kiderül. Patkoljuk meg!

 

Először szétszedték. Károly a sérült résznél kivágott egy négyszögletes darabot. Ahogy kifolyt a víz, valami csörrent odabent.

– A szondánk!

Ez az eszköz pont arra szolgált, hogy monitorozza a csövek belső állapotát. Masszív kis szerkezet volt, melyet egy-egy szakaszon a rögzítési ponttól egy gyakorlatilag eltéphetetlen kötél mozgatott.

– Ez nem is az ide való szonda! – szedte ki a viharvert eszközt Károly. – A jelzése alapján legalább három szakasszal feljebbről jött. Onnan verekedte le magát idáig, aztán elakadhatott valahol. Mivel nem húzta vissza magát a kötelén, ráadásul sérültnek látszik, gondolom csapódott ide-oda. Szép lassan kikezdte egy ponton a cső oldalát! Ahogy verdesett, gondolom tovább rontotta az áramlást, amitől még nagyobbat koppant oda…

 

A Kolibri Zsolt legnagyobb csodálatára tele volt a megfelelő szerszámokkal és csődarabokkal. Fogalma sem volt, hol tárolta ezeket a mérnök, és hogy pakolta be ilyen gyorsan. Arckifejezése valószínű mindent elárult, mert kérdés nélkül is megkapta a választ.

– Vannak vészprotokollok. Ha minden a megfelelő helyen van, elég utasítani a robotot. Villámgyorsan tud pakolni.

– Hamar ideértél.

– Ha tudom, hogy elzárod, nem ezzel az átkozott madárral jövök.

– Majd egyszer elmondod, miért nem szeretsz repülni?

 

Károly elmondta. Amíg egy megfelelő darabbal befoltozták a lukat, az egészre hasonló anyagból ráraktak még egy palástot, majd azt is rögzítették, és a szigetelés is visszakerült, Károlynak megeredt a nyelve.

– Tudod, a Háborúban kezdődött. Annyi embert láttam, ahogy mindenfélével röpköd. Vadászokkal, kompokkal, csillaghajókkal. Mindenkinek megüvegesedett a szeme, ha erről volt szó. Még az avatarjukon keresztül is látszott. Sok embert láttam ott tönkremenni. Ha valaki, akit ismertem eltűnt, előbb vagy utóbb a hírt is megkaptam. Nem táplálkozott megfelelően, kórházba került. Esetleg a valóságban kilépett az ablakon, azt gondolva, hogy a gépébe száll be, és elterült odalent. Ráadásul a szemem láttára lődözték egymást. Tudtam, hogy ez a része nem valódi, de ettől még nemcsak városi legenda, hogy volt, akit elvitt egy-egy találat, mert szívrohamot kapott ijedtében. Azért vívták a Nagy Háborút a Mátrixban, hogy ne haljon meg senki, de én szép lassan összekötöttem a repülést a gyors, és általában nem túl szép elmúlással. Tudom, hogy hülyeség…

– Nem hülyeség. Ennél sokkal kevesebbért is hittek emberek sokkal nagyobb marhaságokat.

– Köszi… De tudom. Aztán a feleségem…

– Róla sose beszéltél.

– Ő is repült. A háborúban is, de csak keveset. Viszont egyszer a valóságban. Az elmúlt harminc évben egyetlen halálos légi baleset volt Magyarország területén, amiben egyetlen ember vesztette életét, a többi valahogy megmaradt.

– Nagyon sajnálom – szomorodott el Zsolt.

– Már rég történt, de akkor megfogadtam, hogy nem repülök. Most belekényszerítettél. De nem bánom. Igazából amióta itt szálldostok, picit megváltozott a fóbiám. Vagy változik. Már Dávid kezdte, aki imádja a Kolibrit. Aztán ahogy Tamás lelkes volt, még akkor is, amikor a lábát törte. No meg a Szárny megalkotásának öröme. Egy igazi gépészmérnöki feladat. Szóval most egy kicsit úgy érzem, ez a project lett az élet szinonimája. Nézz magadra! Én nem láttalak úgy, mint Tamás, de amikor először jöttél ide, ahhoz képest is fogytál, erősödtél. Egy cammogó medvéből egy ruganyos, még kissé nagydarab, de izmos és gyors fiatalember lettél. Még Zoltán is jár a saját lábán. Dávidnak nője lett újra, bármennyire is nem mutatják.

– Úgy tudom még nem....

– Jó-jó, de a vak is látja. Idő kérdése. No meg ez a boszorkánykülsejű nő két nagyságrenddel jobb, mint az előző kapcsolatában volt. Szóval az Erőmű nem egy unalmas hely többé, én pedig nem egy karbantartó vagyok, hanem egy igazi alkotó mérnökember.

– Oké, visszafelé én viszem a Kolibrit, kéred a Szárnyam?

– Álljon meg a menet, azért itt még nem tartunk! Tudod, öreg vagyok már, a régi érzések lassan múlnak. De legalább már nem szorul el a szívem, ha azt látom, hogy a levegőbe ugrotok.

 

Időközben koromsötét lett körülöttük, csak a mélabúsan a forgószárnyait lógató Kolibri erős, munkavégzést segítő fényei világítottak. A csőkígyó mindkét irányban a semmibe veszett, itt-ott megcsillanva a távolban. A robotot elküldték, hogy nyissa ki újra a manuális csapot. A szerkezetet elnyelte az este.

A mérnök még bekapcsolta a légtelenítést, visszatette nyomás alá a rendszert, és a megfelelő szondával végignézte a szakaszt.

– Ezért nem zártak el a távvezérelt szelepek. Az elszabadult kamera, vagy a kábele valószínű megrongálta őket, a manuális csap másmilyen, azt nem tudta. Remélem hasonló baleset nem lesz, de ezt mindenképp ki kell majd vizsgálni, hogy történhetett. Sosem szökött még el így.

 

Hazafelé is Károly vezetett. Zsoltnak erre a járműre semmilyen tapasztalata vagy tudása nem volt, bár úgy érezte, simán el tudná vinni. Drága játékszer lett volna, és nem is vágyott rá. Dávid is eléggé csúnyán nézett, ha csak rávetették a fiatalok a szemüket a gépekre, ezért sosem forszírozta. A Szárny úgyis sokkal szórakoztatóbb volt. A visszafele úton Károly koncentrált. Precízen és óvatosan vezetett. A hangárba való beállást végül rábízta az elektronikára. Ahogy kiszálltak, ismét nagyot sóhajtott. A lába biztos talajt ért, de már nem remegett.

 

– Miért nem jelzett a rendszer a leszakadt szonda miatt?

– Na, ez egy okos kérdés! – dicsérte meg Zsoltot, mint egy jó oktató. – A szondák nem állandóan mennek. A rendszer automatikus, de igyekszik kisebb terhelésnél üzemelni. Mivel a mozgásukhoz az kell, hogy áramoljon a folyadék, de lehetőleg ne túl gyorsan, ezért meghatározott időnként, de ennek figyelembevételével dolgoznak. Úgy vannak beállítva, hogy a pásztázás után automatikusan jelezzenek, ha probléma van, egyébként ne csináljanak semmit. Ha most manuálisan bekapcsolnám őket, valószínű hisztizne, hogy nincs meg az egyik. Sőt, ezt meg is tesszük, hátha van több leszakadt, esetleg ez ütött ki egy másikat. Amúgy is végig kéne vizsgálni…

 

Egy óra múlva ismét csökkentették az áramlást a csőben, addigra már remélhetőleg felfűtöttek annyira a házak és intézmények, hogy nem vegyék észre, és lefuttatták a szondákat. A leszakadt darab a pálya elejéről származott. Ezért nem tudta Károly lekapcsolni az áramlást. Szinte mindegyik szelep sérült, de az oldalfalon nem volt több probléma, így viszonylag megnyugodva dőltek hátra.

– Nem fog újra kilyukadni – jövendölte Károly.

 

– Hogy szabadult el a szonda?

– Ez szintén jó kérdés, de ötletem sincs. A világban több százezer hasonló érzékelő lehet, én pedig szoktam szakmai cikkeket olvasni, de soha nem hallottam ilyen meghibásodásról. Rákereshetünk. Viszont ezzel a fűtési szezon végéig már nem fog történni semmi. A szelepeket is ki kellene javítani, az érzékelőt is visszatelepíteni. Ehhez napokra le kellene kapcsolni ezt az ágat, és mivel az a része is érintett, ahol már nem tudjuk átrelézni egy párhuzamos csőről, ezért mindenképp szolgáltatás kiesés lenne. Értelemszerűen ezt senki se fizetné ki szívesen.

 

– Van még abból a csoda-spray-ből? Kicsit fáj a kezem.

– Van. Hű, ez annyira nem szép. Csomó kis hólyagocska van rajta. Biztos ne hívjuk Valit?

– Ő is elment valami családi izére. Annyira nem fáj.

– Persze, mert érzéstelentős ez a szmötyi.

 

Ezzel együtt Zsoltnak szemmel láthatóan nem sok baja lett. Ugyan a cérnakesztyű (ami inkább selyemkesztyű volt, olyan sima, finom, légáteresztő, mégis erős) nélkül még két napig nem mert hozzányúlni semmihez.

 

– Azért örülök, hogy elzártad – vallotta be Károly. – Nem vagyok benne biztos, hogy nem nyílt volna szét, ha még pár percig úgy van, mire a robottal odaérek. Tudod, ebben nagy nyomású, ezért túlhevített víz kering, mint egy kuktában. Csak ez forróbb és több. Ha egy kis helyen végleg elmegy a nyomás, az egész hirtelen felforrhat, és az nagy bumm!

– A házakba azért nem ez megy, ugye?

– Nem, van egy „transzformátor” állomás minden cső végén. Egyszer Franciaországban pont az előtt robbant szét a cső. Még a hatalmas „betonkocka” is megsérült, de a felhasználók csak annyit érzékeltek, hogy nem fűt a radiátoruk, a padlójuk vagy a faluk. Külön kör. Viszont arról van fotó, megmutatom.

 

A hangár padlóján megjelent egy 1:3 méretű holografikus modell egy megrepedt, szigetelésétől megszabadult épületről, és egy csőről, ami vagy 15-20 méteren hiányozhatott. Mindenütt fém-, kompozit-, szigetelés- és betondarabok hevertek, a talajban egy hatalmas gödör képe bontakozott ki.

Zsolt körbejárta. Kissé gyorsabban kezdett verni a szíve. Ez elől valószínű nem lett volna ideje elugrani a Szárnyával. Hiába bízott meg a reflexeiben és a gépében. Most mérte fel, mekkora veszélyben hősködött félig-meddig feleslegesen. Csak annyit bírt kinyögni:

– Hűha!

Károly mosolygott.

– Hogyhogy nem történik meg minden nap? Nem lenne biztonságosabb alacsonyabb hőmérsékleten szállítani a vizet? – kérdezte félve a srác.

– Nem lukad ki. Nagyon komoly dolognak kell történnie, hogy kidurranjon. Ha jól tudom, a franciáknál ráesett valami a csőre, valami nagy és gyors. A mi szondás sztorink valószínű szintén bejárja majd a szakmai fórumokat. Azok az érzékelők sok hasonló katasztrófát előztek meg, az anyagfáradást vagy hajszálrepedést nagyon pontosan felderítik, a csövek pedig túl vannak méretezve. Különben is, amióta az emberiség leszokott a tűzveszélyes anyagok legkülönfélébb módon történő elégetéséről, legalább ennyi izgalom kell, nem?

– Hát…

 

Megírták a részletes jelentést az esetről, mellékeltek néhány 3D képet, amiket a Kolibrivel csináltak. Ahogy végeztek, Zsolt egy csomagot halászott elő.

– Boldog Jézuskát, Károly.

– Nem kellett volna… – szabadkozott az öreg, de mint valami besózott kisfiú, tépte szét a csomagolást.

– Ez egy profi vezérlőkar a kopteredhez. Sokkal könnyebb lesz vezetned vele. Igazából közös ajándék Eszterrel, mert ők forgalmaznak ilyet. Meg akartam kerülni, de észrevette a nevem. Ragaszkodott hozzá, hogy árrés nélkül adja, és a felét ő állja.

– Aranyos vagy. Én is készültem, hohohohó!

Rájátszott a szerepére, egy nagy zsákkal tért vissza, cammogva. Zsolt szintén hamar széttépte. Soha nem rajongott a ruhák ajándékozásáért, az öltözetére nézve igénytelen volt, csak ne legyen túl szakadt, és lehetőség szerint legyen kényelmes, egyébként mindegy. Ettől azonban most fülig ért a szája.

– Egy hőálló kezeslábas!

– Ha tudom, hogy épp a mínuszokban kell gőztől forró csapokat elzárni, már odaadtam volna, de a téli repüléseidhez vettem. Egyébként nyárra is jó, van benne egy hűtő-fűtő rendszer is. Kicsit át kell alakítani, mert az akkuja és az elektronikája nem fér be a védőöltözeted alá. Majd megoldjuk, hogy a Szárnyról vegye az áramot.

– Köszönöm!!! Kipróbálhatom?

– Csak ha én is az enyémet!

Szereltek egy kicsit, aztán Zsolt kergetőzött Károly kamerás kopterével. Egyre több ötletük lett. Végül a sötét égboltra a Szárny fehér, sárga és vörös fényeivel a fiú „kirepülte” hogy „BOLDOG KARÁCSONYT”, Károly pedig a videóból egy összefüggő 3D képet készített, majd elküldték mindenkinek.

 

 

Az újév és a tél többi része elég egyhangúan telt. Zsolt keze hamar meggyógyult. Vali nem volt túl boldog, de megdicsérte a hóban fetrengős ötletért, mondván a hideg ilyenkor a legjobb.

Dávid és Gabi a program új lehetőségein és a József által javasolt biztonsági jelzéseken dolgozott, Tamás és Károly pedig gyakorlatilag nulláról áttervezték a Szárnyat. Annyi módosítás volt már benne, hogy jobban esett minden figyelembevételével majdnem az alapokról felépíteni a rendszert. Károly Zoltán utasítására számba vette az új nyomtatási lehetőségeket is, annak ellenére, hogy még nem tudta, hogy teremti elő rá a pénzt.

 

Zsolt vagy az igazgatóval edzett, vagy Molnáréknál szorgoskodott. Pétert a télre a szülei beparancsolták a melegházakba, ahol rengeteg munka volt. Időnként Eszter is velük tartott, de egy darabig neki is dolga volt, a karácsonyi ajándékozási hullám után a „nem lehetne kicserélni” és egyéb kérdéseket kezelte majdnem egy hónapon át a családi cégnél.

 

Januárban különösen hideg lett. Még Zsolt vadonatúj ruhája, és Tamás öltözéke se védett sokat kétszáznál. A fiúknak az volt a problémájuk, hogy a piac nem kínált megoldást számukra. Csak abban bízhattak, hogyha a találmány nemzetközi sikert arat, a kialakult háttéripar erre is hamar reagál.

 

Zoltán kénytelen volt foglalkozni a fúziós magok karbantartásának előkészítésével. Emberekkel beszélt, logisztikát szervezett, időpontokat egyeztetett. A megállapodás az volt, hogy április 15-től kapcsolják ki végleg a hét blokkot, és már április elejétől megkezdik a szükséges elemek ideszállítását. Egyre jobban szorongatta a torkát ez a határidő…