A Szi-Fly tárgyalója üres volt és dísztelen. Teri, Sára és Zsuzsa ültek az asztal másik oldalán, Tamás velük szemben.

– Jó napot hölgyeim! – üdvözölte őket a főnökük, aki épp a hangárból jelentkezett be, ahol koptereket szerelt. Amióta beindult a reaktorblokkok cseréje, Károly, Dávid és Zsolt nem vállalták a gépek szervizelését.

– Szia Tamás!

Teri anno rekord sebességgel jelentkezett munkára Tamásnál. Sikerült néhány óra kiképzés alatt egy hullámhosszon lennie új főnökével a paraméterezést illetően. Pontosan tudta, miket kellett volna változtatni, hiszen ugyanolyan térképpel ő is ugyanarra indult volna ugyanabban a dzsungelben. Ráadásul nagyon nagy kedvvel repült, és ügyesen is. Szilágyi úr pedig azt is elnézte neki, hogy mint minden szentnek, maga felé hajlott a keze, ezért a legfinomabb szállításokkal közlekedett.

– Jó napot Főnök!

Sára úgy nézett ki, mint egy erdei tündér. Zöld ruhája, zöld, bokáig érő haja és hatalmas, csillogó szemei voltak a virtuális térben. Hasonlóan kedves megjelenést alkalmazott a reklamációkezeléskor is, ha nem csak hangkapcsolatot kértek az ügyfelek.

– Táncolunk? Három nővel egyszerre?

Zsuzsa nevetve tette fel a kérdést. Szokásához híven pont úgy nézett ki a Mátrixban is, mint a szobájában, így erős kontrasztban állt a mohazöld erdei manga-lány, a rövid lángvörös hajú mélyen dekoltált igen csinos negyvenes nő mellett. Igazságos, de vasakaratú és vaskezű HR-es lett belőle. Aki jól dolgozott, csak Balerinának, aki nem, az véreskezű hájas boszorkánynak nevezte, de utóbbiak általában már nem álltak alkalmazásban a cégnél. Főnöke maximálisan megbízott benne, döntéseivel 99%-ban egyet értett, a többit pedig azért nem változtatta meg, mert nem akarta a nő következetességét megbontani.

Tamás végignézett az alkalmazottain. Pontosabban a munkájukon, az elmúlt napokban. Már korábban észrevett némi súrlódást. Sára szeretett volna feljebb kerülni a paraméterezésben, de Teri nem tartotta elég ügyesnek. Így viszont ha a nővel volt probléma, a reklamációit átirányította neki. Zsuzsa néhány új drónpilótája néha túl sok munkát adott a másik két nőnek. Picit bosszúsak voltak, jobban akarták tudni, főleg Teri. Ezzel együtt annyira különböző karakterűek voltak, és mint nők sem zavarták egymás vadászterületét. Legtöbbször inkább félretették a sérelmeiket, és főnökük legnagyobb megelégedésre kiválóan dolgoztak együtt.

– Igazából csak dicsérni akartalak benneteket, hogy a fejetekbe szálljon. Bebizonyítottátok, hogy nagyon okos voltam, amikor bizalmat szavaztam nektek. Persze szerény is vagyok. Csak így tovább!

– Ennyi? Mehetünk vissza dolgozni? – érdeklődött Teri.

– Meg se várod, amíg fizetésemelést kapunk? – kacagott Zsuzsa.

– De, azt még talán.

– Ki beszélt itt fizetésemelésről? – érdeklődött Tamás.

– Akkor tényleg megyek… Kevesen vannak a futárok, ráadásul az Erőműben van egy falura való munkás, és egy részük nem csípi a menzakosztot, mennem kéne…

– Na, ezt már szeretem! Ez munkaszellem! Tudod mit? Lehet, hogy tényleg elgondolkodom a fizetésemelésen.

Teri villámgyorsan ült vissza a székére.

– Tud várni pár percet az ebédjük…

Még a zöld tündér is kacagott, pedig gyanította, befut pár hívás…

– Legyen szolid, de nem sértő öt százalék – sóhajtott Tamás. – Aztán nem ám rosszalkodni! Tűnés dolgozni lusta banda!

A nők elköszöntek és felszívódtak. Főnökük üldögélt még egy kicsit az üres tárgyalóban. Egyrészt, mert ha kilép, egy hasonló asztalnál előtte egy szétbontott, hibás négyrotoros gép feküdt, kezei mocskosak voltak, a gép pedig kifogott rajta. Másrészt mert a plusz pénzt is megérték a nők. A tavaly lefelé ívelő mutatók megfordultak. A JCF megérezte Teri és Attila elvesztését, a másik jelentős konkurens, a Rototransz, mely az Aerotransz leányvállalata volt, pedig nem lépett elég gyorsan. Így a megüresedett helyekre ismét a Szi-Fly tudott befurakodni.

Tamás végül mégis kilépett, és nekilátott a gépnek. Amióta leállt a Szárnyakkal való repkedés és túltette magát a repülésfüggőségén, szívesen dolgozott a cégében. Egyrészt kellemes volt a saját birodalmában tevékenykedni, melyet hanyagolt, de már eléggé megkívánt az elmúlt hónapok nélkülözése után. Másrészt mostanában az erőműbeli csapatban is picit háttérbe szorult. Amíg csak Dáviddal és Károllyal tervezgettek, nagyon egységes volt a munka. Aztán a fiatalok jöttek, láttak, és rá kellett döbbennie, hogy Zsolt nemcsak Dávidnál repül jobban, de nála is. Ráadásul a mérnök mostanában nem kettejük barátságába fektette energiáit, hanem Gabival foglalkozott. Károly szívesebben tanítgatta Zsoltot, Zoltánnak mindig megvolt a saját feladata. Péter mostanában vagy a MEREK toronyban gubbasztott és valamin mélázott, vagy a szüleinél szorgoskodott, még vele se tudott a Szi-Fly ügyeiről társalogni.

A koptert ismét működőképesnek nyilvánította, rutinosan visszaröptette a töltőhelyére, és a státuszát átírta „javítandó”-ról „használható, de óvatosan”-ra. Megmosta a kezét, és hozzáfogott ahhoz, amit hónapok óta maga előtt tologatott. Autóba ült, elment a „titkos raktárba”, bepakolta a kombiba a saját Szárnyát, és Dávid gépét. Ez volt a legjobb állapotban. Nekivágott az útnak.

A hajdani autópálya nem volt valami fényes. Nagykál és Budapest között szinte mindent vasúton szállítottak. Csak néhány automata kamion rótta az utat. Olyan helyekre mentek, amik nem rendelkeztek vasúti összeköttetéssel. Az infrastruktúra összeomlására a piac úgy reagált, hogy ballonosabb abroncsokat tettek a járművekre, amik lassabban is közlekedtek, de legalább nagyobbak voltak. Ez viszont még jobban megterhelte az amúgy is siralmas útpályát. Tamás sajnálta is a kocsiját. Nagykál az elmúlt 30-40 évben nőtt akkorára, amekkorának most ismerte, így viszonylag jó úthálózattal rendelkezett. A város azonban egyfajta mintatelepülés volt. A történelmi megyeszékhelyek és falvak vagy elnéptelenedtek, vagy toldozott-foldozott torz egyveleggé váltak, a nem használt részek jelentős elhanyagoltságával.

Budapest igazi szellemváros volt. Még mindig rengetegen lakták, levegője csak úgy hemzsegett a drónoktól. De azt az évszázados hagyományt, hogy útjai rossz állapotúak voltak felerősítette a tény, hogy még Nagykálhoz képest is kevesen rótták őket. A kisebb házak romjai sebként ásítoztak a sűrűn lakott új építésű, és jelentős felújítással életben tartott hajdani panelek és lakóparkok mellett. Ahol nem voltak nagyobb lakott gócpontok, ott düledező negyedek közt kergetett ördögszekereket az április végi szél.

A belváros még őrzött valamit történelmi múltjából. Egy szűk réteg még szívesen ballagott az ódon épületek közt, akár messziről jött emberek is, de a „kirakatként” épen tartott ékszerdobozon kívül váltották egymást a modern, életteli szigetek és a nagyobb, lakatlan, omladozó romok. Mivel Tamás nem ment a belváros felé, leginkább az utóbbiakban gyönyörködhetett – volna, ha nem inkább a kátyúkat kerülgeti. Kicsit elfáradt, mire a repülőtérre ért.

– Tomi! – üdvözölte egykori oktatója kitörő örömmel és egy hatalmas hátbavágással.

Szerencsére utóbbira felkészült, pulóvere alá felvett egy gerinc- és bordavédő szuszpenzort, ami az első másodpercben megérte a kényelmetlenséget.

– Szia Józsi bácsi!

– Hivatalosan „Andróczi József vizsgabiztos úr”, vagy hasonló, de ha jól hallottam, te se vagy már Tomi…

– Ha mást nem, kiöregedtem belőle.

– Majdnem meglepődnék, hogy újra látlak, ha nem tudnám, miben sántikálsz. A hátizsákjaitok miatt jöttél, igaz?

– Mit lenne mit tagadni – válaszolt Tamás. – De nem csak azért. Virtuálisan már többször meghosszabbítottam az engedélyem, és az úgy is érvényes, mint koptercég vezető. De a merevszárnyú szakszóm megint le fog járni, és szeretném a valóságban meghosszabbítani. Csinálsz még ilyesmit?

– Hogy a viharba ne! Akarsz a régi tanulógépeddel repülni?

– Az a vén szekér még megvan?

– Meg. Tudod, drágák ezek. Ugyan a vénasszony ráncait annyiszor felvarrtuk, hogy már a köldökével mosolyog, de még repül, és továbbra is nagyon kezes. Gyere utánam!

Végigballagtak néhány folyosón, majd ki a szabadba, az egyik hangár felé. Közben a fejük fölött néhány kisebb-nagyobb szállítógép landolt, de az egész reptér majdnem olyan kihaltnak tűnt, mint a város.

– Csak én emlékszem rosszul, vagy nagyobb volt itt a nyüzsgés?

– Jól emlékszel. Amióta megépült a maglev pálya, még az emberek is vonaton jönnek. Ha nem lennének a kopterek, amik nélkül viszont megállna az élet, a repülést az emberiség elfelejtette volna. Ugyanúgy, mint a közlekedés minden egyéb formáját.

– Ezen azért csodálkozom. Akkoriban még…

– Kár a múlton keseregni. Az az igazság, hogy én, a mezei pilótaoktató is azért kapaszkodtam ilyen magasra, mert más nem vállalta. Tudtad, hogy azóta nem tett le senki pilótavizsgát, hogy a barátaid itt jártak?

– Nem! Ez azért új.

Beültek az ütött-kopott gépbe, Tamás mintaszerűen engedélyt kért, felszállt, betartott minden előírást, és nagyon szépen repült. Három órát kellett a levegőben töltenie, célra leszállni, repülésirányítással kommunikálni. Addig volt idejük beszélgetni…

– Az a Dávid nevű vékony fickó azt mondta, hogy a Szárnyatok a te terved alapján készült – kezdte József.

– Most szerénykednem kéne, és igazam is lenne, de büszke is vagyok – húzta ki magát Tamás.

– Utánanéztem kicsit. A terveiteket elég tüzetesen átvizsgálta a légyügyes és közlekedési bizottság. Tudtad, hogy piszok mázlitok van, vagy zseni vagy?

– Valószínűleg az előbbi, miért?

– Lefuttattunk pár szimulációt, van egy tervezőprogramunk is. Képzeld, az jött ki, hogy az arányokat nem lehetett volna máshogy. Így stabil, de ha minimálisan megváltoztatjátok, egy repülhetetlen halálosztó marad belőle. Ráadásul az ember mint géptörzs is fontos. Nagyjából 165 és 190 centi közt lehet vele szépen repülni, arányosan 55-105 kiló súllyal. Már csak azt nem tudom, az a szőke lány, aki itt volt, hogy marad a levegőben.

Tamás párszor ugyan hallotta Esztert panaszkodni, túl erősnek és labilisnak nevezte néha a gépet, de csak ritkán tette szóvá, és általában mosolygott, ha repült. Ráadásul meglehetősen ügyesen és stabilan szárnyalt.

– Lehet, hogy elszámoltatok valamit.

– Nem hiszem. Azt se tudom, azt a szimulátort hogy csináltátok. Boszorkányosan ügyes program.

– Egy boszorkány írta. Lehet, hogy azért.

– Ja, értem – nevetett Jószef, és ahogy Tamás egyenesen ült a pilótaszékben, csak talált rá módot, hogy a támla ellenére hátba vágja. – Őszintén szólva tisztelettel adózom a munkátok előtt.

– Ez esetleg azt is jelenti, hogy a többiek is…

– Sajnos nem ilyen egyszerű. Tudod milyen szigorúak a nemzetközi előírások. Egy új kategóriát kell alkotnunk rá, és nincs igazán előzménye. A mai repülés arról szól, hogy olyan gépet kell csinálni, hogy fél szárnnyal, egyetlen motor nélkül is lejöjjön úgy, hogy még a tojás se törjön össze a raktérben. Ez persze lehetetlen, de tény, hogy évtizedek óta nem történt halálos repülési baleset Európában, és ezt nagyon szeretné a nemzetközi testület, ha így is maradna.

– Akkor viszont sose kapunk engedélyt – szomorodott el Tamás.

– Már az ideiglenes engedélyetekért is tartanom kellett a hátam. Szerencsére nem csaptatok egyből a lecsóba. Azóta se nagyon repültök, amit nem értek.

– Megvoltak az okaink, télen én nem hagytam, azóta pedig most épp kényszerszünet van.

Tamás nem akart arról beszélni, hogy talán nem is lesz tovább, ha nem találnak megoldást a gyártásra.

– Mindegy, nagy szívességet tesztek vele, hogy nem éltek vissza a dologgal. A gyerekeid nagyon fegyelmezettek. Zsolt még akkor is bejelentkezett a repülésirányításnak, amikor nem repült magasabban, mint egy papírsárkány. Ráadásul kerülitek a városokat, kivéve azt a soproni sétarepülést, de akkor is ügyesen megoldották. Még csak az kéne, hogy magukra vonják a figyelmet, és erről beszéljen mindenki.

– Azt egyelőre mi se szeretnénk, de ha kapnánk engedélyt, minden vágyunk volna…

– Azt elhiszem. Mindenesetre addig is, ugyanezzel a filozófiával repüljetek minél többet! Lássák, hogy nem volt elhibázott a döntés, nincs itt semmi gond, huszonéves fiatalokban is van elég tartás, nem csinálnak vele hülyeséget. Ja, és könyörgöm, ne zuhanjon le senki!

– Egyébként készültünk. Szinte minden elektronikai módosítást és programozott figyelmeztetést implementáltunk. Feltöltöttem az új szoftvert két gépre, és ott vannak a kocsiban, megnézed?

– Hogy a viharba ne! Amint lerepülöd a megszabott időt, úgy időzítsd, hogy egyből landolhassunk! – lelkesedett József.

– Sajnos egyelőre a módosított gépek nem készültek el. A jelenlegiek még korábbi változatok. Van egy kis gyártási nehézségünk.

– Remélem, túl lesztek rajta.

– Én is – Tamás picit elkomorodott, de igyekezett nem mutatni semmit.

Egy darabig szótlanul repültek.

– Átküldtem egy képzéstervezetet. A saját vizsgaanyagomból, amivel a fiúkat tanítottam. A kopterfutárok követelményeiből, és a CN-ben elérhető pilótafeladatokból gyúrtam össze. Mit szólsz hozzá? – óvatoskodott Tamás.

– Mint oktató és forgalomirányító főcsővezetőt kérdezel, vagy mint magánszemélyt?

– Amelyik tetszik.

– Nos, alapvetően tetszik. Intelligens, okos, tervezett.

– Akkor mi a baj?

– Tudod, ha ezt ráeresztitek a társadalomra, nem csak olyan fiatalok és idősebbek fogják akarni használni, mint amilyenek ti vagytok. Az évtizedek során sok emberrel találkoztam, akik az észbeli képességeik hiányát arroganciával pótolták. A legveszélyesebb és legidegesítőbb kombináció, de sokan közülük repülni akartak. Alázat és IQ nélkül. Sokakat jobb belátásra térítettem. Ám ha a Szárnyatokat meg lehet venni a boltban, a vizsgának olyannak kell lennie, hogy kellően megcsinálható legyen, de a hülyéknek is bolondbiztos. Más se hiányzik, minthogy emberek hulljanak az égből…

– A kopterpilóták…

– Ők nem fizetnek az életükkel, és a szakmai érdekek kirázzák magukból az ilyeneket.

– Mit javasolsz?

– Nehéz ügy. Hivatalosan csak azt tudom mondani, hogy továbbra is teljes körű pilótavizsgával és megfelelő típusengedéllyel lehetne ezekkel repülni. Ez viszont jelentősen megnehezítené a dolog terjedését. Tudod, a repülés nem csak a költségei miatt nem lett népi sport, mint az autóvezetés, pedig erre titkon vagy bevallottan többen vágytak. Egy jó jogászt mindenképp vonjatok be a csapatba, aki megfelelően szövegezi a termék felelősségvállalási részét. Körbe kell bástyázni magatokat, minden elmebetegre fel kell készülni.

– Azt hiszem, értem.

Tamás hallgatott egy darabig, emésztette a kapott információt és lágyan repült.

– Ha leszállunk, kipróbálod az egyik gépet? A programozónk nem hiába boszorkány. Figyelte, hogy mennyit használtad a szimulátorát. Állítólag…

– Lebuktam. Úgy látszik, nem csak mi monitorozzuk a tevékenységeteket… – nevetett Jószef. – Viszont irány Budapest, ilyen ajánlatnak nem bírok ellenállni! Különben is, hogy alkossak véleményt egy repülőgépről, amit sose próbáltam…

– Előbb le kéne vizsgáztassalak! – próbálkozott Tamás.

– Ne pimaszkodj öregapáddal Tomika fiam, mert kikapsz!

– Igenis…

Halk kattanásal bejelentkezett a torony.

– Forgalomirányítást, itt Szilágyi Tamás. Budapest felé tartok, becsült repülési idő 26 perc, leszállási engedélyt kérek.

Természetesen megvolt az engedély. József korát meghazudtoló fürgeséggel tűnt el, és tért vissza egy meglehetősen régi, kopott védőruhában.

– Kissé kihíztam, de még rám jön. Fiatalkoromban sárkányrepülőztem benne.

– Hűha, ez akkor már csak dísz… – aggódott Tamás.

– A szél ellen véd, a szimulátorotokat pedig rongyosra használtam. Egyébként pedig nekem a levegőben már nem sok minden mutat újat.

– Itt viszont a lábadra kell leszállni!

– Azon a hídon majd akkor megyünk át!  – szíjazta a térdéhez és a bokájához a vezérsíkokat József, miközben Tamás is átöltözött.

– Sisakot hoztam. Ebbe be van építve minden. Remélem, rámegy a fejedre. Dávidé. Minden szoftver fut rajta, megy a kommunikáció. Pont, mint a legfrissebb szimulátorban.

– Akkor menni fog – mosolygott a hatóság feltűnően boldog embere.

A következő mondatot már a rádión keresztül hallotta a vele szemben álló volt tanítványa.

– Andróczi Jószef és Szilágyi Tamás engedélyt kér felszállásra. Erősítsenek meg, hogy a légtér tiszta. Kísérleti jármű, úti cél: Kékestető és vissza. Várható érkezés: egy óra oda, ugyanannyi haza.

Felszálltak. Tamás egy pillanatra félt, hogy egykori oktatója miként bírja, de úgy repült, mintha mindig is ezt csinálta volna. Tárgyilagosan beszélte meg vele élményeit. Nem szállt úgy a fejébe, mint anno neki. Csodálta érte. Zsoltékat nagyon felkészítette az élményre, és nekik nem is volt annyi viszonyítási alapjuk sem.

– Nagyon stabil, valóban jó szerkezet – lelkendezett Jószef, amikor a hegy tetején álltak, és nem volt rajtuk a sisak. – Nem mondom, hogy meg vagyok lepve. Mivel én sárkányrepülővel és paplanernyővel is repültem, nekem a közvetlensége és szabadságérzése se annyira új, de az, hogy ez itt van a hátamon, és elsétálhatok vele, nagyon egyedi.

– Picit nehéz. Károly, a gépészmérnökünk már tervezi a súlycsökkentését.

– Hidd el! Ahhoz képest, amit tud, még így is könnyű. Még egy sima ejtőernyő is megvan ennyi kiló, és azzal csak lassan zuhanni lehet. Nekem azért hiányzik a biztonságot adó, engem körülvevő gépváz. Lehet hogy a korral jár. Ezzel együtt megértem, hogy miért ekkora a lelkesedésed.

– Akkor mégse tetszik?

– Nem mondom, hogy nem tetszik. Csak ehhez én már nem vagyok célközönség.

– Szóval nem veszel, ha gyártjuk.

– Dehogynem! Elsők közt! A saját pénzemből! Pl. abból, amit ma kifizetsz az engedélyhosszabbításért és a repülésedért, és jövedelmem alapja lesz – vigyorgott a kollégája képébe.

– Kösz, hogy szóba hoztad – sóhajtott Tamás.

– Sajnos ebből nem tudok engedni, a kivételezés látszatát is el kell kerülnöm. A Szárnyat is vidd szépen haza!

– Egyébként is Dávidé, neki hiányozna – vette fel József stílusát.

– Oké. Ezt megérdemeltem. Na, repüljünk!

A visszafelé úton az öreg bevitte néhány figurába a gépet. A sisak lelkesen figyelmeztette erre-arra, ő pedig végrehajtotta az előírt manővereket, vagy jóváhagyta a gép javaslatait. Minden megfelelően működött. Kipróbálta a félautomata leszállást is, rábízta öreg lábait a saját ítélőképessége helyett a megfelelően eltalált érkezési lendületre. Dicsérte egy kicsit a programot, és ígéretet tett, hogy minden tőle telhetőt megtesz, ha a megbeszéltekhez mindketten tartják magukat. Még kacsintott is hozzá.

Hazafelé a kátyúk kerülgetése közben, csomagtartójában a két majdnem teljesen lemerült Szárnnyal Tamás arra gondolt, hogy ahogy a költséges engedélyhosszabbítást is elintézhette volna virtuálisan, úgy József is közölhette volna találkozás nélkül az ötleteit. Csakhogy nem tette volna…

Otthon pedig majdnem megpuszilta a könnyű és vékony gerincvédőt, amit levett. Négy hátbavágás után abbamaradt a baráti ütlegelés. Valószínűleg megfájdult Andróczi úr keze, az ő bordái viszont egy picit sem sajogtak. Még benézett a Szi-Fly rendszerébe. Feltűnt neki, hogy Teri javított Sára paraméterein a pilóták táblázatában. A mangalány pedig elintézett két reklamációt, amit a kolléganője okozott, és két napja nem sikerült megoldania. A bankszámlája viszont nem volt ilyen reménykeltő.

– Lassan be kéne fejeznem az információk drága beszerzését és az emberekkel való jótéteményeimet, mielőtt eladósodom!

Ám inkább mégis mosolygott rajta. Rosszabbul is el lehetett volna költeni.