A Döglött Kacsa kissé óvatoskodva landolt a ToRule hangár mellet. Hangyányit elvétette a leszállópontot. Mindenki csodálkozott.
– András berúgott? – érdeklődött Tamás.
– Nem tudom, saját bevallása szerint sose iszik – válaszolta Zoltán.
Egy pár másodpercig nem történt semmi. Pedig Péter minden kamerát beüzemelt, amit talált. A leszállásos részt legszívesebben már most törölte volna. Aztán felpattant a gép ajtaja, és három Lindbergh-nek öltözött férfi ugrott ki belőle. Egy szakállas, egy alacsony kövér, és egy magasabb ifjú, múltszázad elején divatos pilótaruhában.

– Sziasztok! Milyen voltam? – kérdezte az ámuló sokaságtól Károly.
Pár másodpercig szóhoz se jutottak. Egyedül Eszter mozdult meg, aki egy gyors sprinttel Zsolt nyakába ugrott. A mérnök kijelentését senki se értette, de legalább nem is tudtak mit kezdeni a helyzettel. Zsolt külön kérte, hogy ne legyen nagy ünneplés, elvégre semmi érdekeset nem csinált, tényleg. Csak repkedett egy kicsit. Karján a hozzá simuló lánnyal azonban nagyon jól esett neki besétálni a hangárba. Beérve új arcokat látott. Három lelkes tanulóval még egyáltalán nem találkozott, a többieket ismerte, legalább ránézésre.

Szerencsére a szakállas mérnökből folyt a szó. Az elméleti oktatás félbemaradt, körbeülték hármukat. Károly beszélt a viharról. Hogy kirándultak egyet New Yorkban, méghozzá gyalog. Lelkendezett, hogy milyen látványos, és hogy még mindig vannak olyan, turistáknak fenntartott helyek, amiket érdemes meglátogatni. Dicsérte a hot-dogot, és arról is beszélt, hogy amint sikerült kialudniuk magukat, mennyire lelkesen fogadták őket az Aero-Trans néven futó Aerotranszos kollégák odaát. A végén azt is kinyögte, ő tette le a Kacsát az imént.
– Nem akarok kotnyeleskedni Károly, de mintha csak Kolibrire lenne vizsgád – akadékoskodott Zoltán.
– Csak itt vettem át, párszáz méteren. Úgy tudom ez olyan védett légtér, mint az Erőműé.
– Azért ne feszegessük barátaink jóindulatát a hatóságnál.
– Szerintem ennyi belefér – szólt közbe Zsolt.
– Rendben, neked most még ezt is elhiszem.
Egykori edzőtársa hihetetlenül büszke volt a fiúra.

Az újoncok elkerekedett szemekkel hallgatták a beszámolót. Egy Balázs nevű, enyhén pocakos harminc körüli férfi, aki civilben a JCF egyik ügyes kezű futára volt, rákérdezett a technikai részletekre. Károly ismét a figyelem középpontjába kerülhetett. Ez Zsoltot egy pillanatig sem zavarta. Csak ült a székén, a nyári meleg ellenére is a bőrdzsekijében, Eszterrel az ölében, és a lelkesen magyarázó mérnököt hallgatta. Szerencsére előkerült pár felvétel is. Károly szabadkozott ugyan, hogy nincs rendesen szerkesztve, mert csak a kézi terminálján csinálta valahol GMT -2 időzónában a víz felett. De rajta voltak, ahogy a naplementében repülnek, ahogy Zsolt áll az óceánt először átszelő Spirit of St. Louis alatt a múzeumban, a szuvenír boltban vett öltözetben, de egy nyitott ToRule-al a hátán. Amíg a többiek a képeket nézték, volt ideje a lány fülébe súgni:
– Nagyon hiányoztál.
– Te is nekem. Aggódtam ám!
Alig várták, hogy végre kevesebben legyenek.

Mindenki kapott valami apróságot. Az újakkal nem tudtak számolni, de András hozott nekik néhány Aero-trans feliratú bögrét, amiket Zsolt dedikált. Időbe telt, mire elengedték. A fiú arra hivatkozott, hogy rövid időn belül kétszer borította fel az alvási ritmusát a saját repülése és az időzónák miatt, úgyhogy kivonná magát a forgalomból. Bár már rég nem tartozott neki elszámolással, megkérdezte Tamást, hazarepülhet-e.
– Végül is… Engedélyed van, géped van… Igazából azt nem értem, miért járunk még autóval. Nagy úr a megszokás. Azért ha lehet, szólj Teriéknek is!
– Rendben Főnök!
Eszter természetesen utána somfordált. Ezt mindenki meg tudta érteni, de Péter és Tamás is várták már haza őket erősen. Napok óta leginkább ketten tartották a frontot, ami az újak képzését illeti. Alig volt szabadidejük. A lány ugyan segített, de szerelme nélkül olyan szétszórt volt, hogy alig vették hasznát. Ráadásul Károly távolmaradása miatt Dávid is állandóan az Erőműben volt, őt is ritkán látták. Kisebb csoda volt a mai hevesi kiruccanás.

A lány még nem járt Zsoltnál. Eddig mindig nála találkoztak. Közelebb lakott, és kényelmesebb is volt a háza, mint az apró lakás. Most azonban külön örültek neki, hogy átszelhetik a várost. Nyugodtan repültek, Nagykál pedig érdekesebb volt, mint a futárgépek lencséin keresztül. Ahogy viszont beléptek az ajtón, szinte már abban a másodpercben eltűnt róluk minden ruha.

Később Eszter a fiú egyik pólójában fedezte fel a lakást.
– Jé, az ott a béta Szárny! Fura így a plafonról lógatva!
– Nem tudtam hová tenni, és szerintem szép.
– Azzal a sok sérüléssel?
– Így az igazi. Károly azt mondta, nyugodtan tárolhatom nyitva, nem macskásodik el.
A lányon úgy nézett ki a fiú ruhája, mint valami kinyúlt hálóing. Majdnem a térdéig ért. Abban ugrándozott a szobában. Felugrott a középen álló konzolra, és a támla mögül bámult csillogó szemekkel a barátjára.
– Ez az a Szék, amit tőlem vettél. De örültem, hogy eltűnik! Viszont most imádom!
– Én is kedvelem. Egy ideje már azért is, mert tudtam, hogy kitől van.
– Azt is tudtad, hogy a legjobb szexet ebben lehet átélni? – kacérkodott Eszter, a pólót gyűrögetve magán.
– Eddig nem gondoltam így... – de Zsolt már ugrott is, hogy megtapasztalhassa az ellenkezőjét.

Nem sokkal később, az újabb szeretkezéssé fajult közös zuhanyzás után az ágyon egy takarónak használt lepedő alatt összebújva, a Szárnyat bámulva pihentek.
– Apám keresett tegnapelőtt – mondta a lány.
Zsolt érzett némi negatív felhangot.
– Mi a probléma?
– Megkérdezte, minden rendben van-e. Mondtam, hogy igen. Firtatta, van-e barátom. Azt feleltem, hogy van, de amikor érdeklődésére közöltem, hogy Amerikában vagy, azzal jött, hogy megint valami virtuális dolog. Közöltem, hogy nem. Átrepültél megnézni New-Yorkot, de nem részleteztem.
– Végül is ez történt.
– Azt mondta, „véletlenül” megtalálta a ToRule-os filmeket, és felismert, meg ugye eleve ott a nevem. Szóval kíváncsi…

Zsolt hozzábújt a kedveséhez, és rámosolygott.
– Mitől félsz? Nem akarod, hogy találkozzak vele? Szívesen megismerném! Olyan fantasztikus lánya van! Menjünk el a szüleidhez!
– Nem gond?
– Miért lenne!
– Apámnak vannak elképzelései az egyetlen lánya párjáról. Ráadásul anyukám is borzasztóan aggódik, hogy a Szárnyakkal repülök…
– Megoldjuk – mondta Zsolt. Amióta átszelte az óceánt, valahogy minden más probléma egyszerűnek tűnt. Támadt is egy ötlete:
– Mi lenne, ha ők jönnének? Rendeznénk egy „szülők estje” partit a hangárban! Már Péter is nyúzott, hogy valahogy el kéne mondania az egész sztorit a Molnár famíliának, de azt se tudja, hogy kezdje. Ő tanult az egyetemen kommunikációt, meg tavaly óta stikában pszichológiát, mégis tőlem kérdezi. Már amikor a mezőgazdasági gépeket bérelték Jánossal, alig bírt magával.
– Jó ötlet! Tudod… Néha az a nehéz, ha vannak szülei az embernek.
– Lehet, nem tudom. Nekem most ti vagytok a családom, és előttetek nincs már titkom.

Eszter hirtelen felült az ágyon, és az összes fogával a fiúra vigyorgott.
– Akkor a húgoddal fekszel össze?
– A vörös hajú nővéred is a kocka bátyámmal kavar, nem tehetek róla, ezt a példát látom a famíliában!
Nevettek rajta egyet, de aztán mégsem tűnt olyan viccesnek.
– Na, jó. Hagyjuk. Én pláne nem szólhatok egy szót se… Tudod, nem mertem otthon bevallani, hogy miért váltam el Ákostól, vagyis Ágitól, és mi történt. Ezt ne hozd szóba, jó?
– Oké. Eddig bele se gondoltam bizonyos dolgokba…
– Akkor ne is tedd!!!
A lány hangja elég határozott volt, hogy Zsolt inkább másról beszéljen.

Az összejövetelre három nap múlva került sor. Végül Dávid is úgy döntött, meghívja a saját felmenőit. A dolog kezdett logisztikai rémálommá válni. Haza kellett fuvarozni a tanulókat, és megszervezni a négy ember odajutását az állomásról. Szinte mindenki, aki tehette Szárnyon közlekedett, de Tamás a kombi autóját már így is bedobta a közösbe. Ráadásul Vali és Marika is ott akartak lenni. Utóbbit alig várták, ő hozta az ennivalót. Nóra hiába száguldozott, neki csak egy szállítható személy fért be, az is csak akkor, ha volt legalább egy valamire való bukósisakja. A ToRule bázissá avanzsált mezőgazdasági létesítmény pedig meglehetősen messze esett a város határától. Nagyjából délután hatra mégis minden összeállt.

Dávid érkezett először. Édesapját Szabó Albertnek, anyukáját Ilonának hívták. A szülei már hetven felé jártak, még Károlynál és Jánosnál is idősebbek voltak. Leginkább azt nem értették a bemutató előtt, hogy miért dolgozik a „kicsi fiacskájuk” máshol, mint a lehető legbiztosabb állást kínáló eddigi munkahelye. Gabit viszont hatalmas lelkesedéssel fogadták. A programozó enyhén tartott a választottja szüleivel való első találkozástól, de ez alaptalannak bizonyult. Később –rajta kívül mindenkinek– meglepetésként az ő édesanyja is befutott, taxival. A szintén nem épp fiatal özvegyasszonyról a mérnök semmit nem tudott, viszont hamar rájött, szókimondó tömör modorát Gabi honnan örökölte. Zsoldosné, született Felföldi Erzsébet asszony kellően vitriolos nyelvvel méltatott mindent. Sikerült a szarkasztikus humor innenső oldalán maradnia, így ez végül senkit se zavart különösen. Dávidot az „helyes, de kicsit soványka” jelzővel ölelte át, majd jól hallhatóan odasúgta a lányának:
– Kevés zsírja lesz, ha kisütöd. Bezzeg drága jó megboldogult apádnak!
A mérnök hirtelen nem akarta elképzelni, milyen élete lehetett Zsoldos úrnak. Egy hangyányit megrettent, de aztán megsimogatta Gabi fürtjeit és egy pillanatra hozzásimult. Remélte, hogy a „nézd meg az anyját, vedd el a lányát” mondásnak nem mindig van létjogosultsága.

Ez után Eszter szülei futottak be. Zsolt vállalta, hogy behozza őket a vasútállomásról. Tamás csak legyintett, és már nyújtotta is át a kocsija indítókártyáját. A fiúnak ugyan még mindig nem volt ideje letenni a jogosítványt, de már körültekintőbben vezetett, mint a legtöbb ember, akit ismert. Csak remélte, hogy nem fut össze a rend fánkot emésztő őreivel, aztán belegondolt, hogy őt is csak egyszer állították meg az elmúlt tizenöt évben.

A lány csodálta a barátja vakmerőségét. Zsolt azonban valahogy kivágta magát. Illedelmes volt, és alávetette egóját Ménesi Aladár apaszerepének. Mire a hangárhoz értek, már a konzolok lelkivilágáról társalogtak. A fiú értő hallgatóságnak bizonyult. Erika, Eszter édesanyja a lánya nagyjából kétszer annyi idős szakasztott mása viszont szótlan maradt, és csak a kezeit tördelte.

Péter szülei aggódva ugrottak ki a kocsijukból. Nem nagyon tudták mire számíthatnak. A kedves fiacskájuk csak annyit árult el, hogy új barátaival és üzletfeleivel megvették Dénes bácsi birodalmát, és művelik, meg ezt-azt még művelnek rajta, de nem lehetett kihúzni belőle semmit. Viszont legalább boldognak tűnt, ami miatt látatlanban is hálásak voltak. Ismerősként üdvözölték Jánost, akivel már a gépek bérlése során összebarátkoztak. Edit ellenben nem tűnt teljesen boldognak, amint Nóra bemutatkozott neki. Különösen, amikor a fia egy alig látható mozdulattal megérintette a nő hátát, és egy mosolyt kapott cserébe.

Zoltán szóval tartotta egy darabig az egybegyűlteket, méltatta a fiatalokat, dicsérte a munkájukat. Azt is bevallotta, hogy teljesen megváltoztatták az életét, és hogy mindennek örül, ami vele az elmúlt egy évben történt. Amíg beszélt, a „gyermekek” elszivárogtak átöltözni. Károly élesítette a kamerát, és mindenki kivonult a hangár elé.

Eszter szülei legalább annyira csodálkoztak, mint a többiek. Mindenkin sisak volt, Tamás kivételével, aki csak annyit mondott: kicsit álljanak hátrébb, mert ekkora tömegben már elég nagy szelet kavarnak, ha egyszerre startolnak.

Mielőtt szegény vendégeknek bármi gondolat kifért volna a száján, Eszter, Zsolt, Dávid, Gabi, Tamás és Nóra összehangoltan szárnyakat növesztettek és felugrottak. Látványos mutatvány volt, gyönyörű késő délutáni napfénnyel nyakon öntve. A légi bemutatót előre koreografálták, csillag, rombusz és háromszög alakban repültek, majd nagyjából egyszerre értek földet, minden gyerek a saját szülei előtt, még éppen komfortosnak tűnő és biztonságos távolságra. Pontosan, ügyesen, majd meghajoltak. Zsolt jött le utoljára, ő Zoltán és Károly mellett landolt, bemutatta kedvenc mozdulatát, a földet érés előtti szaltót. Erzsi, Gabi anyukája bírt először megszólalni.
– Mégiscsak elegánsabb, mint a cirokseprűm, édes lányom!

A Molnár házaspár teljesen megdöbbent. Péter hiába ölelte át Editet, az asszony csak annyit bírt kinyögni:
– Ugye te nem csinálod meg sose ugyanazt, mint Zsolt?
– Nem, anya!  – válaszolt gyorsan a fiú. „Sose sikerült, mindig nagy és fájdalmas bukfenc volt a vége…”
– Nagyon vigyázol magadra, ugye fiacskám? – édesanyja szemébe még könnyek is szöktek.
– Hidd el, nagyon.

Dávid szülei nem mondtak semmit. Elég idősek voltak, és megbíztak benne, hogy tudja, mi jó és mi nem. Ráadásul annyira örültek annak, hogy Gabiban szemmel láthatólag jó társat talált, hogy bölcsen, ha akadt is ellenérvük, annak inkább nem adtak semmilyen hangot. Végül a mérnök büszkén, csillogó szemekkel summázta az elmúlt egy évét.
– Én találtam ki, Tamással és Károllyal. Csodás dolog siklani vele az égen, ki kéne próbálnotok!

Ménesiék, akik annyival beljebb voltak, hogy látták már a ToRule bemutatkozó videókat, mégsem voltak elragadtatva. Aladár megmarkolta a lánya kezét, és odébb húzta. Zsolt nem hallotta miről beszélnek. De látta, hogy Eszter konkrétan ki akarta szabadítani magát. A fiú nem sokat gondolkodott. Egy ugrással a levegőben, majd egy gyors fordulóval ott termett. Aladár és Erika is szikrákat szóró szemekkel néztek rá, és a lányukat még mindig nem eresztették.

Zsolt rájött, hogy vakmerő mutatványa céltalan, ha nem áll elő valami ütős belépővel. A gyors légi támadása inkább csak olaj lehetett a tűzre. A konzolforgalmazó vállalat feje már be is vitte neki az első puhatolózó ütést.
– Fogadjunk, hogy te vetted rá erre a lányunkat!
– Nem, uram! Én csak…
– Megtiltom, hogy találkozz vele!
Tamás is odaért, sőt Károly is, kikapcsolt és leengedett kamerával. Lassan mindenki Eszter védelmére kelt. Zsolt viszont intett nekik, hogy ne jöjjenek közelebb.
– Látja? Ilyen összetartó csapat vagyunk! Senkinek sem eshet baja! Én azt se tudom, élnek vagy halnak-e a szüleim, de ezek az emberek bármit megtennének értem, és én is értük. Ha történetesen nem szeretek közben Eszterbe, akkor is ideugrottam volna. Ezzel a Szárnnyal ami a hátamon van, átrepültem az Atlanti óceánt. Odaát egy dolog hiányzott azonnal, a lányuk! Az ő döntése volt, hogy részt vesz a tesztelésben, és ő volt köztünk a legóvatosabb!

Zsolt szavai szinte ágyúdörgésként zengtek, aztán lágy mély baritonra váltottak a mondóka végére. Ménesiék meg se tudtak mukkanni.
– Természetesen ellenségeskedhetünk is, de a lányuk nagykorú, ha tetszik, ha nem. Ha repülni akar, akkor csak összecsatolja a hevedereket, és valami szépre gondol. Az általa fejlesztett EEG vezérlés pedig felemeli – folytatta nyugodt hangon a fiú.

Hatásszünet.

Zsolt mereven nézett a férfi szemébe, de Aladár elfordult.
– Tényleg gondolatvezérelt? – tört ki belőle a szakmai érdeklődés.
Engedett Eszter fogásán. A lány a szabad kezével felvette a sisakot, és a másik tenyerét is az apjáéra tette, majd finoman túráztatta a motorokat, kinyitotta a szárnyait és megtornáztatta a csűrőlapokat. Levette a sisakot, és könnyes kerek kék szemeivel nézett az apjára. Se ő, se az édesanyja nem szól semmit.
– Ez a fiú nagyon odavan érted, igaz? – apja úgy beszélt a lányához, mintha egyedül lettek volna a világon.
– Én is szeretem.

Zsolt legalább annyira elérzékenyült, mint a barátnője. Még nem hallotta tőle ezt a szót. Erőt vett magán. Semmi nem jutott már eszébe, amit mondhatna. Végül onnan érkezett a segítség, ahonnan nem is számított rá. Ilona, Dávid anyukája ballagott oda Ménesiékhez.
– Vannak pillanatok, amikor egy szülő csak annyit tehet, hogy büszke szívvel figyeli, mit tesz a gyermeke, és csak egy sarokban aggódhat érte csöndesen.

Aladár elszégyellte magát. Körbe vette majd’ kéttucat ember, akik így vagy úgy, de értésére adták, hogy a kicsi lánya felnőtt, és legrosszabb, amit tehet, ha folytatja, amit most csinál. Lassan elengedte Eszter kezét, aki kiszabadulva, egyből jelzés értékűen Zsolt karjaiba szaladt.
– Elnézést kérek. Én csak egy egyszerű apa vagyok, akinek a kislánya a mindene! – tette fel a kezeit a megadás jeleként. A felesége erre ugyanúgy bújt hozzá, mint a csemetéje a barátjához.

Mindenki bevonult az átalakított üvegházba. Az idő pedig csak rohant, mint minden jó társaságban. A nap végére viszont az éledő vállalkozás gazdagabb lett két kiképzéshez használható ágykonzollal. Dávid szülei megígérték, hogy az évek óta nem használt autójukat a fiuk, és így a cég rendelkezésére bocsátják. Molnárék pedig összehangolták a lehetőségeiket Jánossal, így megtervezhették a gépek minél hatékonyabb kihasználását a jövő évre nézve. Erzsi, Gabi anyukája valamit Károllyal értekezett, de erre nem derült fény.


Eszter ismét Zsoltnál aludt. A szülei a házában maradtak, mert már nem volt vonat, amivel hazamehettek. Hullafáradt kiskifliként gömbölyödött az ágyra, a mintegy kétszer annyi kilós fiú gyengéden kanyarodott köré. Nem tudott mit mondani. Valahogy nagyon hálás volt mindenkinek. Szerette volna legalább a háta mögött fekvő nagykiflinek valamit a fülébe rebegni, de elaludt, mielőtt igazán odaillő mondatot talált.

Életében először nem félt semmitől.