Érzelmezés

Szag László az autójának dőlve várta, amíg a kapitány észreveszi. Az orrát lógató férfi szinte már mellé ért, de még mindig nem fordította felé a tekintetét.

– Szia Kálmán! Gyalogolsz, vagy elvigyelek valahová?

– Ó, szia László!  – válaszolt zavartan az érzelmeitől kissé összekuszálódott gondolataiba merült katona.

– Nem akartam bébicsőszt játszani, de a többiek se tudták megmondani, pontosan hol vagy. Attól tartottam, bajba kerülsz.

– Rendes dolog. Miként találtál meg?

– Nyomozó vagyok – mosolygott a rendőr. Nem akart előadást tartani mobiltelefonok cellainformációiról.

Beültek az autóba. Csendben haladtak egy darabig. László végül mégis megtörte a hallgatást.

– Akarsz róla beszélni?

– Nem is tudom – dünnyögte a volt kapitány.

– Többször gondolkoztam rajta én is – érzett együtt a nyomozó. – Meg értelmezem a jeleket. Mondhatni szakmai ártalom. Nem pszichológus vagyok, de muszáj ismernem az embereket.

– A nyakadon ülünk, az ételedet esszük, és közben a családunkról álmodunk. Legalábbis én. Őrjítő. Térben itt vannak karnyújtásnyira, csak…

– A tükör másik oldalán.

– Igen, ez jó hasonlat – Kálmán hangyányit elmosolyodott. – De tudod… Elképzelhetetlen távolságra lenni a családomtól eddig átmeneti állapot volt. A „bármikor belehalhatok az útba” olyan kockázat, amibe nem gondolok bele. Bíztam a legénységben. Meg a Sólyomban. Fantasztikus darab volt! Sok szempontból elavult. De igazi hadihajó. Többszörös túlbiztosítások. József és Csilla pedig szakmájuk mesterei. Mindig hazajöttünk.

– Túlélni most is túléltétek.

– Nem mindenki. No meg néha azon gondolkodtam, ott kellett volna maradni, amikor a hajó megsemmisítette önmagát. Innen nincs kiút. Olyan kapun jöttünk át, amin a sértetlen Sólyommal se tudom, miként tudnánk visszamenni. Ez a valóság pedig vagy száz évre van a vénséges naszádunk öregapjának létrehozásától. Ami neked természetes, számomra valamilyen valószerűtlen, torz múltidézés egy nagyon is valós jelenben.

– Megértelek. De azért a legénységed egy része jól megvan itt. Sőt, sokat köszönhetek nektek. A katonáitok, Enikő és Hunor…

– Mind katonák vagyunk. Igaz, van, aki szinte csak névleg. Alig van civil űrhajó odaát. A háború hagyatéka. De ők igazi vadászok.

– Kicsit félelmetesek. Mindenki ilyen kiképzést kap?

Kálmán nagyot sóhajtott.

– Kiképzés. Tudod milyen nehéz kapitánynak lenni? Kevés hajó, nagy felelősség, igazi rang. Most mégis én vagyok a gyenge láncszem. Azt hittem, Réka omlik össze. Jó orvos, de a hazaút és a halálok nagyon megviselték. Aztán amikor sínbe tehette annak a kölyöknek a lábát a játszótéren, és az anyja hálás volt neki, magához tért. Gőzerővel tanulja az itteni orvosi nyelvet, meg próbálja a gyógyszereket a saját tudásával párhozamba állítani. Leköti. A többiek is látszatra rendben vannak.

– Nem mindenki, páran azért lógatják az orrukat, látom – dörmögte a nyomozó, miközben áthajtott a Taksony vezérről elnevezett hídon.

– Igen. Viszont a legtöbbjük itt is talál elfoglaltságot. Fantasztikus ez a világ! Ha megnyerő vagy, és olcsón dolgozol, senki nem kérdez semmit. Itt minden ilyen feketén megy?

Most László sóhajtott hatalmasat.

– Nos, ez számomra tűnik ugyanakkora gondnak, mint neked a hazajutás. Tizenkét teljesen gyökértelen felnőttet kéne valahogy papíron is beillesztenem a társadalomba. Egyelőre nem látom a megoldást.

– Szóval a terhedre vagyunk, és jobb lenne ha eltűnnénk? – kérdezte a kapitány, már-már lelkesedve. Kissé félelmetes volt a hangsúlya.

– Szó sincs róla. Kihívásnak tekintem. Te nem találnál magadnak valami célt?

– Muszáj lesz. Csakhogy én világ életemben kapitány akartam lenni. Ehhez értek. De mit ér egy kapitány hajó nélkül?

– Az én szakmámban járja egy mondás. Egyszer úgyis feltűnik egy új nyom. Nincs megoldhatatlan rejtély! A válasz időnként ott van, csak észre se vesszük!

László tudta, mennyire nem így van. De ezt most nem kötötte a letört hajótörött orrára.

Leparkoltak a ház előtt. Kálmán kiszállt, és túl finoman csukta be a kocsiajtót.

– Mindenesetre bocsáss meg! Szipogtam neked, mint egy ártatlanságát sirató első bálozó. Kösz az érzelmezést!

– Azt hiszem, azt itt lelkizésnek mondják.

– Érzelmesebb értelmezés.

– Hmm... Érzem, mesés illatok! A szakácsnőtök élelmezésben nagyon érdemes. Ezért is megérte ez a mesés találkozás – vágta rá a nyomozó.

A kapitány végre őszintén elmosolyodott. Beballagtak a házba. A szoba közepén József, Csilla, Géza és Ibolya a fizikusnő, elmélyülten néztek egy feltűnően nagy monitort. Kálmánnal ellentétben nekik határtalan jókedvük volt.

– Mi folyik itt? – kérdezte a kapitány.

– Honnan van ez a gép? – morogta a nyomozó.

– Ja, a gép? Vettük! – vetette oda fél vállról József. – Kellett egy erősebb, amiket te hoztál, nem bírták.

László nem hagyta annyiban.

– Ez egy vagyon, ugye nem csináltatok semmi..?

– Én pénzeltem – dünnyögte a konyha felől néhány tányérral észrevétlen feltűnő Hunor, és kedélyesen teríteni kezdett.

– Ezért kit öltél meg??? – sápadt le László.

– Senkit. Az egyik embercsempész a tanyán a kezembe nyomott egy nagy köteg papírt. Csak ne üssem tovább. Nem magyar volt, szavát se értettem. De nagyon oda akarta adni. Elfogadtam.

– A táltospénz! Kipróbáltuk. Nagyon komoly! – folytatta Géza. – Először fizetni akartunk vele a boltban, de mondták, inkább előbb váltsuk be. Nem fogadják el. Eltartott néhány napig, mire rájöttünk, hol és mikét kell megtenni. Kicsik voltak rajta a számok. Próbaképp egy kétszázast vittünk el, és nagyon-nagyon sok ezrest kaptunk érte. Ez valami aranypengő?

– Megnézhetem?

– Itt van – vette elő a köteget a tagbaszakadt katona.

A nyomozó pár másodperc alatt átpörgette.

– Ejha! Ez néhány tízezer Euró!

– Eddig ezerhatszázat váltottunk fel. Kellett a számítógéphez, meg az ételhez. Mennyi is van még, Hunor?

– Negyvenhétezer nyolcszázötvenöt.

László a fejét fogta. Agyában hirtelen rengeteg gondolat cikázott.

„Bűnjel! A szerencsétlen migránsok pénze! De megmentették őket. A rendőröket is. Megérdemlik! Talán. Pénzügyi megoldás egy időre. Talán hamis iratokat is lehetne venni. Na azért azt mégse! Mégis csak rendőr vagyok! De ha akarnám se merném elvenni Hunortól.”

Sosem volt korrupt. Most sem ő fogadott el pénzt. Pontosabban ezzel vigasztalta magát. Valójában óriási kő esett le a szívéről. Új barátai nem teszik hamarosan földönfutóvá. Csak szemet kellett hunynia. Egy pillanatra becsukta.

Amikor ismét kinyitotta, Kálmán már a monitor túloldalán állt, és könnyes szemmel vigyorgott, mint még soha, amióta találkoztak.

– Ezek honnan vannak??? – rebegte.

– Lementettem a hajtómű adatait, beállításokat – válaszolta Csilla. – Mindent, amivel a Sólyom még szolgálni tudott, amikor kiderült, hogy párhuzamos valóságba ugrottunk. Tudom, vétettem az előírás ellen. De nem bírtam magammal, kapitány!

– Én is ugyanezt tettem – csilingelte Ibolya, a fedélzeti fizikus. – Gondoltam, hátha valahogy vissza tudjuk juttatni az adathalmazt a DMK űrközpontjába. Elvégre kutatók vagyunk, nem?

– Azok vagyunk!!! Azok vagyunk! – Kálmán alig fért a bőrébe.

A nyomozó legnagyobb megdöbbenésére a hatalmas monitor rovásírással volt tele. Nem bírta elolvasni, de a mintája alapján nyers adathalmaznak tűnt.

– Ezt hogy? Mikor? A kapcsolatot... Hogy értelmezi ez az őskövület a szabvány katonai meghajtónkat? Titokban csináltátok? – Kálmánból sorjáztak a kérdések.

– Kicsi a ház. Váltott műszakokban alszunk, még te találtad ki, emlékszel? Ibolya fejlesztette Gézával a fizikai és programnyelvi kapcsolatot, amikor aludtál, Kapitány. Egyébként ez a szerkezet nem is olyan vacak! – simogatta meg a jókora komputer házat a főgépész. – A java még csak most jön! Csilla nem egy üres kártyát használt, hanem a te meghajtódat találta meg a keveredésben. Rajta vannak a személyes állományaid, és rengeteg szépirodalmi alkotás, zene, mozgókép.

– A családi fotók is???

– Igen. De sajnos egyelőre a szövegeket tudtuk csak értelmezni. Mások az adattárolási nyelvek, dolgozunk rajta – vetette közbe Géza.

– Csatlakozhatok? – szerzett magának szélsebesen széket a kapitány.

Lászlónak hirtelen letisztultak a gondolatai. Neki is eszébe jutott a családja, a felesége. „Izabella meg fog őrülni a rovásírásos regényekért!”