Péter a MEREK toronyban üldögélt. A naplementét figyelte, ahogy a fátyolfelhők játszadoztak a mélykék és a piros közt minden létező árnyalatban. A vörös korong már gyorsan mozgott a Mátra sötétszürke sziluettje felett. Giccses, de megunhatatlan látvány volt.

A fiú ma igencsak elfáradt. A melegházakban robotolt a szüleinél. Próbálta elfelejteni a dátum egy évvel ezelőtti megfelelőjét, de hetek óta, ahogy közeledett a jubileum, egyre mélyebbre süllyedt a gondolatai mocsarában. Édesanyja kezdte látni rajta, szinte ki kellett tépnie magát aggódó karjaiból, amikor közölte, hogy a munka után mégsem vacsorázik náluk.

A társaság nélküle is elfoglalta magát. Dávid és Gabi egymásba gabalyodva programoztak, Károly és Zsolt ahelyett, hogy az új, ToRule 1.0-sak gyártását próbálták volna megoldani, egyre inkább belemerültek a felújítandó reaktormagok elvégzendő feladataiba. Zsolt leginkább azért segített, hogy Dávid továbbra is tarthassa az ütemtervet Gabival. Már ami a naponta maguknak engedélyezett háromnegyed órás repülésen, és a közös esti elvonulásokon kívül történt. Tamást és Esztert alig látta, előbbi a cégében vágott időről időre rendet, a lány pedig fejébe vette, hogy kezd valamit az új melegházakkal. Felméréseket végzett, szaladgált, szervezkedett. A hozzá nem illő feladatot annyira magáénak érezte, hogy ha fel is tűnt az Erőműben, Jánostól kért valamilyen gépet vagy tanácsot.

Péter ült a toronyban, kezében a mini-termináljával, és magában vívódott. Hajlamos volt kizárólag a szépre emlékezni. Mélyet sóhajtott. Nem akart arra gondolni, mit csinálhat most a nő. Csak arra, hogy milyen csodálatos kalandjaik voltak.

– Fel kéne hívni…

Már rég kitalálta, hogy van indoka. Megkéri, legyen a szép nő Károly reklámfilmjében. Talán hajlandó. Bár egyszer beszélgettek róla, hogy nem szereti a fényképeket és mozgókép felvételeket magáról. Péternek sem volt. Nagyon sajnálta, mert így az alakja és az arca időnként változott az elméjében.

– Milyen szép volt, ahogy kócos hajjal elszántan hajtott a Varacskos Disznóval!

Újabb mély sóhaj. A Nap lenyugodott, de a látóhatár még mindig vörös volt. Péter felidézett további pár emléket, és a lány arca tündökölt az elméjében. Aztán irányt váltottak a gondolatai.

– Egyáltalán milyen szabályzat vagy etika mentén képes lefeküdni azokkal az emberekkel, akiknek a lelkét ápolja?

A göndör tincsek közé töredezett hajszálak kerültek, a szemek alatt egy negyven felé közeledő nő alig látható szarkalábai kúsztak be, a kezén megjelentek az inak, öregedett a bőre.

A fiú még üldögélt egy darabig, aztán szinte remegett, mire rászánta magát, hogy hanghívást kezdeményezzen. Még a diplomája se ruházta fel azzal a tudással, hogy biztos legyen benne, mit fog mondani. Nóra azonban nem fogadta a hívást.

Péter csak ült egy darabig, és tépelődött. Az információ hiánya rosszabb volt, mint a legkevésbé sem várt rossz hír. Jött egy jelzés…

„Szia! Sajnos most nem tudom fogadni a hívásod, amint lehet, válaszolok! N.”

– Ez csak egy standardüzenet – csalódott Péter.

Sajgó szívvel merült mélyebbre a bánatának mocsarába. Ült a toronyban, és kényszeresen kattogtatta a lábán lévő vezérsíkokat. Azzal szórakoztatta az agyát, hogy számolta az ütemes nyitásokat és csukásokat.

– Nem igaz, hogy ennyire nehéz megszabadulni tőle. Oké, hogy „az idő minden sebet begyógyít, de nem végez plasztikai műtétet”. A piszok viszont még csak hozzá se akar kezdeni!

Már épp azon volt, hogy a toronyból a mélybe veti magát az egyre sűrűsödő éjszakában… Hogy aztán visszarepüljön a hangárba. Ám ismét jelzett a gépe.

– Szia Péter! – a hang egyszerre melegséget költöztetett a szívébe, és szétáradt az ereiben.

– Sz-Szia!

– Bocs, nem tudtam az imént felvenni, épp három pasival küzdöttem.

– …

– Nem bírták a tempómat, szép sorjában elszálltak.

„Nem biztos hogy akartam tudni” – futott át az elméjén, ahelyett hogy járt volna az agya, ugyanis épp a szarkalábas-ráncos gondolati erdőben repült, amikor a hívás érte.

– Akkorákat borultak, hogy ha a valóságban nyomom le őket, tuti megbetegszenek – nevetett a nő.

Péter éjsötét fellegei közt átsütött a forró és éltető napfény. „Persze, valami rali szimuláció!”

– Ügyes vagy – mondta vidáman.

– Amióta a valóságban is vezetek, jobban megy a szimuláció is.

– Jól szolgál a gép?

– Kicsit összetörtem szegényt.

– Ó! Nem lett bajod?

– Megvédett az élete árán.

– Akkor vége?

– Dehogy! Feltámasztottam. Pontosabban sok pénzért feltámaszttattam.

– Minden vagyonod elköltöd arra a romhalmazra.

– Azt azért nem… Miért kerestél?

– Nos, volna neked egy üzleti ajánlatom.

– Arra következtetek, hogy eléggé meggondoltad, és talán nem utasítom vissza. Annak ellenére, hogy nem akartam veled találkozni.

– Elsőre annyira rossznak tűnik, hogy félek, egyből bontod a vonalat ha szóvá teszem. De azt hiszem, meg tudnálak győzni, ha adnál rá egy esélyt.

– A mérhetetlen kíváncsiságommal próbálsz rám hatni?

– Ha máshogy nem megy – Péter kezdte élvezni a beszélgetést, elemében volt.

– Hmm. Valami azt súgja, még most kellene nemet mondanom, különben olyat teszek, amit később meg fogok bánni.

– Én nem bántam meg még semmit, és neked se kell.

– Most azonnal hagyd abba a hízelgést, nem mész vele semmire!

– Igenis Grófnő!

Pillanatra csend lett. A fiú tudta, egy olyan kardvívásban vesz részt, ahol a győzelem a lelki békéjét érheti, az ellenfele viszont halálos. Ráadásul egyetlen rossz mozdulat, és a másik elillan, mint a köd. Muszáj támadnia, de nem szabad megfutamítania.

– Becéloztad az időpontot, igaz? – komorodott el Nóra.

„Hopp, izzítja a teleport kaput, itt kell tartanom, ezen a bolygón!”

– Milyen időpontot? Rosszkor hívlak? Később beszéljünk? – vágta rá töretlen lendületes hangsúllyal, mintha meg se értette volna a váltás okát.

– Nem, csak gondoltam harapok valamit a fárasztó futam után – a nő is visszagyorsult nulláról százra.

– Akkor nem éheztetlek sokáig. Ha a kíváncsiságod felzabál a korgó gyomrod helyett, megtalálsz! Jó étvágyat! – bontotta a vonalat. Még hallotta, hogy Nóra gyorsan levegőt vesz, és a „v”-t is hallotta a „várj” elejéből. Felvette a Szárnyat, a sisakját, behúzta maga mögött az ajtót, és levetette magát. Nyolc hurkot fordult a levegőben örömében mire a hangár otthonos és hívogató jelzőfényeihez ért.

– Szia Károly! Lehet, hogy lesz jó nő a filmed végére!

– Remek… – dünnyögte a mérnök. – Segítenél ezekkel?

A mérnök egy halom fura csövet és alkatrészt cipelt morcosan a hatkerekű felől a kedvenc munkapadjához. Péter gyakorlatilag elhajította a Szárnyát, és segített neki. Az öreg egyedül volt, és nem is épp mosolygós kedvében találta. A fiú egy darabig átrakta a nehezebb tárgyakat A-ból B, majd B-ből C és D, sőt E pontokba, ahogy Károly kurtán kérte, de nem mert érdeklődni, miért ilyen durcás. Amikor a szakállas ember szinte eltűnt a kupac mögött, és már egy negyed órája nem szól hozzá, elköszönt tőle, és haza indult. Hosszú gyalogtúra volt a sötétben, de hetek óta először indiánszökdelésben közlekedett egy darabon.

Másnap Péter még dúdolgatott is az üvegházban. A fülébe másztak Károly filmzenéi, amiket elkért tőle a vetítés után. Épp az édesanyjával kötözték a paradicsomot, amely kezdett magasabb lenni náluk, amikor bejelzett a zsebében a terminál. Gyorsan kinyomta. Bár a jókedvét Edit megkönnyebbülve figyelte, inkább nem kockáztatta, hogy kérdéseket tegyen fel. A szülői aggodalom és az anyai tekintet nem járt messze a valóságtól, a fiú lelki bajainak fürkészése közben. Szinte biztos volt benne, hogy anyukája mindent tud, ami az elmúlt hetek rossz kedvét illeti.

Hazasietett, és fejest ugrott a Mátrixba. A Lánchíd tetején csücsültek. Budapest épp egy hóvihar és egy földrengés után próbálta a szebbik arcát mutatni. Rutinból szórtak neki még néhány villámot.

– Még így is szép ez a város – mondta Nóra.

– Örülök, hogy tetszik, Öreganyám!

– Szerencséd hogy Öreganyádnak szólítottál édes fiam!

A nő most épp saját nagymamájának nézett ki. Hullámos haja ősz volt, bőre ráncos. Karjai vékonyak, ujjai csontosak.  Csak a szeme ragyogott barnán és élénken.

– Mostanában volt már szerencsém egy lángoló hajú átokszóró démonhoz, tiszta felüdülés egy kedves vasorrú bába – sóhajtott Péter.

– Ó, és elvarázsolt? – Nóra hangjában ott volt a mosolygós érdeklődés, de valahol a hangsúlyban Péter egy hangyányi féltékenység szikráját vélte felfedezni.

– Nem engem, szerencsére – nevetett a fiú.

A mozgásérzékelők által vetített képen keresztül is érezhető volt a nő haloványan megkönnyebbült arckifejezése. Vagy csak belemagyarázta, mert ezt akarta látni?

– Óhajtom tudni? – kacagott Nóra.

– Lehet, hogy fogod is!

A hajlott hátú, de élénk szemű vénasszony a pilon tetején még inkább összetöpörödött, eltűnt hajkoronájának jó része, és még egy bot is született májfoltos kezében.

– Éédes f-f-fiacskááám, ne k-k-kíííínozd Öreganyádat, mert óóóólyan k-k-k-íváncsi leszek, hogy ha mmmééég t-t-többet öregszem…

Péter felkacagott.

– Ezért ez a fura fazon!

– Elcsépelt, mi? – változott vissza Nóra a már „megszokott”, önnön valós alakjánál csúnyácskább, de fiatalabb külsejében.

– Sajnos ellőném az egyetlen aduászom, ha itt és most elárulnám.

– Akkor miért hívtál ide? – toppantott a nő, és egy jókora meteor porig rombolta a Margitszigetet.

– Élőben kell megmutatnom.

– Trükkös fiú vagy! Nem kéne neked más lányoknak mutogatnod amid van? – érdeklődött Nóra.

– Sajnos erre a feladatra nekem te kellesz! Félreértés ne essék, ruhában!

– Akkor jó. Azok után, amiket eddig láttam tőled, megöl a kíváncsiság. Mondjuk holnap reggel?

– Ez a beszéd! Megjegyezted, merre van a vadles? Odatalálsz a parkolóhelyig ahol a múltkor megálltunk?

– Csak ha hozol egy vaddisznó riasztót.

– Félni fognak tőlem! – Péter a legutóbbi túra repülésére gondolt. Szanaszét szaladtak előlük.

Nóra pontos volt, mint általában. Ráadásul gyors. Mint általában… A Varacskos Disznó őrült sebességgel repesztett a bakhátas, kátyús földúton, a még mindig csípős márciusi reggelen, a páracseppes szántóföldek mentén. A fiú terve máris nem tűnt olyan jó ötletnek.

– Hogy tud ennyivel menni, hogy nem esik szét?

Két napja gyakorolt a szimulátorban. Károly és Dávid ügyet se vetettek rá, valamin nagyon dolgoztak, ő pedig zavartalanul próbálkozott. Gabit se látta sehol, pedig örült volna egy jobb modellnek, mint amit össze tudott konfigurálni egyedül. A valóságban azonban kicsit megijesztette a feladat.

– Muszáj őrülten hatásosnak lennem. Muszáj leszállnom a platóra!

Ereszkedett egy kicsit. „Bukócsövek! Ez az! Nem várt pozitív fejlemény. Ha már ilyen felelőtlenül gyors. Mi lesz, ha megijed? Beszélnem kell vele!” Szerencsére Dávid és Gabi egy hevenyészett kommunikációs modult épített a Szárnyakba, amióta arról volt szó, hogy akár rádió hatótávon kívül is repülnek.

– Szia, Péter! Vezetek, biztos most akarsz beszélni? Csak nem lemondod? Akkor tényleg megöregszem! – zúdította rá szavait a nő.

– Nem, itt vagyok. Azonnal találkozunk. Kérlek, ne tegyél hirtelen mozdulatot, bármi történik! Ha lehet, mennél egy picit lassabban?

– Hogy mi? Hol vagy?

Az autó valamit tényleg lassult. Péter korrigálta a sebességet. Elég komoly döngéssel ért földet. A jármű menetszele megviccelte. Az utasfülke felett megdobta levegőt a kocsi, a nyitott platón majdnem megcsavarta a hirtelen légnyomásváltozás. A fiúnak egy pillanatra volt egy csipet halálfélelme. Szerencsére meg tudott kapaszkodni a bukócsőben.

– Mi a..!!!

– Ne fékezz nagyot!

Nóra valószínűleg csak az utolsó két szót hallhatta. A nehéz hátizsák és a masszív csőváz majdnem kiszorították égből hullott potyautasa mellkasából a levegőt a lassulástól. A tortúrának még nem volt vége, az út megdobta a kocsit, ami szépen kicsúszott, és végül keresztbe fordulva állt meg a sáros csapáson. Péter majdnem ismét repült, pedig most nem tervezte. Nem sokon múlt, de megtartotta magát. Már a karja is megsajdult, nem csak a mellkasa. Ahogy a jármű megállt alatta, kipattant az ajtaja.

„Még tart a viadal, nem szabad feladnom, finálé!” – gondolta a hirtelen nagyon elgyötörtté vált pilóta.

Ahogy Nóra kiugrott a kocsiból, mindkettejükben megakadt a lélegzet. A nő szintén bukósisakban volt, és egy tökéletesen testhez simuló, tűz- és ütésálló overallban. Hasonló öltözékben Gabi is különösen jól mutatott, bár bő másfélszer akkora volt, min a Varacskos Disznó sofőrje.

„Ó, de átkozottul szép…” – hunyta le a szemét egy pillanatra a fiú – „Ne feledd, hülye! Finálé!”

– Péter??? Hogy kerülsz te oda?!?

– Így.

Megszólítva érezte magát. Kinyitotta a szárnyait, és egy ruganyos mozdulattal felszállt, majd egy fél kör után a talpára ugrott a nővel szemben. Levette a fejvédőjét és finoman meghajolt.

– Grófnő!

Nóra lekapta a bukósisakját, és egy kecses mozdulattal behajította a nyitott kocsiajtón.

– Elmész te a fenébe! – kacagott, és nagy duzzogva bemászott az ülésre.

– Akkor el se jössz velem szarvasokat nézni?

– Ezek után? Mit nekem szarvasok!

– Bocsánat. Annyira szörnyű?

– Gondoltam eldicsekszem a kocsimmal, hogy csorogjon a nyálad, és irigykedj, hogy mit adtál el. Erre letarolsz ezzel az izével.

A nő kiugrott a vezetőülésből és körbe járta.

– Tényleg hogy hívjátok?

– Szárny. Újabban turul.

– Hülye egy név. Mindkettő.

– Utóbbi ha lehet még hülyébb.

Péter megmutatta leírva. A nő tenyereibe fektette azt a csodálatosan szép arcát, onnan motyogott a haja alól.

– Tudsz még sokkolni valamivel? Ez BORZALMAS!

Felemelte a fejét, és hosszan a srác szemébe nézett azokkal a tüzes, mélybarna szemeivel, a hosszú szempilláival és a fitos orrával. A fiún úrrá lett a régi érzelmek elsöprő vihara. Egy év alatt próbálta elfelejteni, utálni, csúnyának látni, de most csak egy gondolat járt a fejében: „Meg kell csókolnom!”

Mély sóhaját végül szavakkal álcázta.

– Sajnos egyelőre nincs jobb – mire véget ért az elnyújtott lélegzetvétel, már tudott gondolkodni:

– De azért kellesz, hogy javíts ezen. Akarunk csinálni egy reklámfilmet, piacra szeretnénk dobni, ha megkapjuk rá az engedélyt. Te lennél a reklámarc. Naplemente, hajdobálás, kamerába mosolygás, szlogen, snitt.

– Nincsenek ilyen irányú ambícióim. Miből gondolod, hogy nem ülök be a Disznóba, és hajtok haza?

„Túl gyorsan belecsaptam a lecsóba, elsiettem. Baj van!”

– Előbb úgyis eldicsekszel a kocsiddal.

– Tényleg. Azt nem hagynám ki.

Péter lerakta a gépét. Körbe sétálták a sáros járművet, ami távolról majdnem pont ugyanúgy nézett ki, mint rég. De Nóra nem aprózta el a dolgokat. Könnyű és merev bukóváz az utastérben, teljesen fedett alváz, megerősített rugók, hatalmas, állítható lengéscsillapítók, iszonyatosan tartós, hatalmas féltengelyek, gömbcsuklók és csapágyak. A kocsiszekrény álló helyzetben egy hangyányit mintha alacsonyabban lett volna, mint amire a fiú emlékezett.

– Megültetted egy kicsit?

– Igen. De a rugóút így is hosszabb. Hátul is külön felfüggesztést kapott a két kerék, nem merev tengelyes. Ha az egyik gödörbe esik, akkor is tapad. Mielőtt elérné a végállást, van egy második rugó, rövidebb úton, de határozottabban mozog. Ja, és könnyebb is lett.

– A bukócső és a futómű ellenére?

– Igen – a nő büszkén nyitotta fel a géptetőt.

– Feleakkora az akku, de másfélszer erősebb. Azt a régit már meghaladta a tudomány. A motor is kevesebb kilót nyom, de úgy húz…

Pétert lenyűgözte az egyszerűség és a tisztaság.

– Erről enni lehet. Kívülről viszont…

– Így szép – mosolygott a tulajdonos. – Mivel alulról is burkolt, felül pedig véd a motorháztető, tiszta marad. A hűtőt érő levegő ott megy ki kétoldalt, majdnem zárt a rendszer.

A két kopoltyú annyira szolidan volt megcsinálva, hogy Péter arcára kiült a csodálat.

– Első ránézésre alig változott, a bukócső tűnt csak fel. Az utastérben is csak az újdonság.

– A gépészet viszont kőkemény versenytechnika. Nehéz volt összevadászni. Leginkább a váltót. Négyfokozatú, kétszer ilyen erős, de kicsit alacsonyabb fordulatú motorra való. Olyan 140 körül harmadikban elkezd hisztizni a pörgés miatt, de alatta mindegy neki hogy mit kap. Ugyanúgy megy 160-at ezen a földúton, mint kiöntött műgyantán.

– Ezen az… „úton”???

– Meg se kottyan neki. Akarod kipróbálni?

„Gyáva kukac vagyok, de semmim se kívánja. A levegőben kettőtízzel sokkal biztonságosabb!”

– Persze – vágta rá végül mégis, hangosan.

– Addig enyém a szárnyad? – vigyorgott a nő.

– Nem. Azt nem adhatom oda.

– Nem azt akarod, hogy repüljek vele, aztán leszálljak és belevigyorogjak egy átkozott kamerába?

– Ez lenne a terv, de a levegőben nincs bukókeret és légzsákok. Ki kell képezzelek rá – kettejük kardváltása talán a legkritikusabb szakaszába ért.

A következő két másodpercben Péter minden szívdobbanását érezte. Egy éve túl hirtelen vált el Nórától. Értette az okokat, de az elmúlt hetek alatt rájött: ezt a kutyaharapást csak ugyanannak a megvadult, habzó szájú gyilkos morgó állatnak a szőrével lehet gyógyítani. Ha egy kis időt tölthetne még vele… Remélhetőleg megutálja egy életre. Vagy megsimogathatja, hogy az oldalára borulva felhúzott lábakkal várja, ahogy a gazdája mellé térdel, vakargatja a füle tövét és kényezteti a bundáját.

– Mennyit megy ez a hátizsák? – kérdezte Nóra.

– Velem kétszázharminc körül. Eszter könnyebb, ő egy picit gyorsabb, de aztán a motorok nem tudnak sebesebben forogni.

– Ki az az Eszter? – Péter most már határozattan érzett a flegmának tűnő mondatban egy kis féltékeny felhangot.

– Egy pilótalány. Összesen hatan repülünk. Az egész csapat, akinek valami köze van hozzá, tizenegy fős, de ebben a mezőgazdász is benne van. Az egész Erőmű.

– Az Erőmű? Idefigyelj te parasztlegény! Akad olyan valamirevaló cég a környéken, amihez nincs közöd? – nevetett Nóra.

– Úgy néz ki, nem nagyon. De tavaly még…

– Rendben. Tegyük fel, hogy érdekel. Egy üzleti ebédben benne lennék, de az nem jelenti, hogy máris meggyőztél. A Pénzes Pistának van egy új szakácsnője, mindennap 1-2 dolgot csinál, mára vaddisznóból készített vadas…

– …tésztával, mellé paradicsomsaláta – fejezte be a mondatot a fiú.

– Nem hiszem el! Micsoda manipulátor vagy!

„Nyertem!”

– Te mondtad, hogy minden fontos területen otthon vagyok!

Péter szívéről hatalmas kő esett le. Egy órájába telt Marikát meggyőzni a mai menüről, úgy néz ki, megérte.

– Viszont ne a Pistába menjünk, mit szólnál hozzá, ha megismertetnélek a szakácsnővel? Addig elintézem a Disznó vendégengedélyét a védőterületre.

– Inkább rá se kérdezek. Megadom magam! Kegyelem! Most viszont, ha nem haragszol, dolgom volna – azzal beült a kocsiba, felkapta a bukósisakot és már irányba is állt. Nem viccelt a 160-as tempóval…

Pétert hirtelen az se érdekelte, ha Nóra épp a fél várossal készült lefeküdni. Nagyon nagyot tévedett volna, ha nem sikerült elérnie, hogy a nőt foglalkoztassa a kérdés. Lesz ideje kínzó haláltusát vívni a veszett véreb újabb harapásaitól, vagy az is megtörténhet, hogy sikerül megszelídítenie.