Nagyon kellemes április végi nap volt, enyhe szellővel, bárányfelhőkkel és virágillattal. Tamás taktikus volt. József és Ferenc érkezését várta, természetesen repülős ruhában. Gerincvédőben. Ám egykori oktatója, a hatóság kinevezett vizsgabiztosa leszokott a hátbavágásokról. Leszállás után ki is fejtette az okát, miközben levette a hátáról a gépét.
– Képzeld, egyszer egy levizsgázott növendéketek hátát akartam megpaskolni, de majdnem belecsaptam a motorokba. Azóta óvatos vagyok.

 A vizsga kivételesen a ToRule bázison zajlott, és egész nap tartott. Végül Károly nagy kegyesen megengedte Krisztának, hogy vele együtt szerezzen szakszolgálati engedélyt. Nagyon összebarátkoztak, így viszont egy percig sem volt a legidősebb Szárny pilóta. A közös témájuk természetesen Zsolt volt, de a fiúnak az volt az érzése, hogyha ez nem lett volna kicsit abszurd, a mérnök már-már udvarolt az édesanyjának. Nem bánta, mosolygott rajtuk.
A ToRule csapat büszke volt, minden tanítványukat átengedték, két fiatal kivételével, akik egyszerűen túl hamar vágtak neki a komoly megmérettetésnek. Bármennyire is jó volt a kapcsolat Ferencékkel, ők nem adták barátságból az engedélyeket. Mindenki tudta, hogy ez így van jól.

A hangárokban hatalmas volt a sürgés-forgás. Erőnléti edzések, elméleti oktatások, konzolos kiképzés és megannyi pusztán társalgó, szervezkedő, vagy épp pihenő ember, plusz a vizsgázók. Mellesleg, de egyáltalán nem mellékesen duruzsolt a gyártás. Mivel Károly épp a tudását bizonygatta, Zoltán volt a felelős. Ám ő emiatt nem tudott oktatni, azt Tamásnak kellett. Ezt a részét időnként nehezen viselte. Általában inkább szervezett, esetleg túrákat vezetett. Az oktatás legutoljára akkor érdekelte istenigazából, amikor az őrnagyot nézhette közben, de az már régen volt. A kirándulás viszont mindig jó móka volt, és bár közvetlen pénzt keveset hozott (a résztvevők minimális összegeket valamilyen formában mindig náluk hagytak, akkutöltésért, felszerelés tárolásért, ritkán bérlésért), nagyon komoly közösségépítő hatással bírt. Ami kiemelten fontos volt az új vásárlók beszervezésében.
Nem mintha épp most rászorultak volna. Alig győzték. Cserébe Zoltán végre komoly pénzeket tudott fizetni a tagoknak az oktatásért, és még félre is tudott tenni abba az alapba, amit a korábbi befektetéseik kompenzálására, vagy döntés esetén további beruházásokra költhettek. Végre kiegyensúlyozott lett, és ugyanaz a szigorú, de jó kedvű vezető, aki az Erőműben is volt, vagy talán még felszabadultabb.
Ugyanazt a trükköt alkalmazták, mint korábban. Végzett, ambiciózus pilótáknak lehetővé tették, hogy gyakorlatoztassák az újoncokat, és most már ezért számottevő honoráriumot tudtak adni. Marika ismét a csapat része lett, bár nem közvetlen alkalmazottként. Továbbra is a Pénzes Pistának dolgozott, de kialakítottak neki egy konyhát, volt egy mosogatónője és egy segédje, akikkel menzát üzemeltettek. Természetesen Péter vezényelte le a szerződést.

Minden olyan szépnek tűnt, mint maga az időjárás. A vizsga napja, és az utána következő hét. Kevés felhő, néhány esti zápor, épp csak a megfelelő csapadékmennyiséget biztosítva. Hogy ne legyen por, és János se kényszerüljön morgásra. Egyedül Dávid hiányát viselték nehezen. A sisakok átalakítása továbbra sem tűnt egyszerűnek. Zoltán és Tamás megpróbáltak helytállni, sőt időnként Valitól is kaptak segítséget. Egyrészt értette az EEG-t, másrészt a doktornő finom és remegésmentes ujjai gyakran többet jelentettek a fiúk elektronikában való jártasságánál.

Gabit is keveset látták. Ugyan akut problémájuk nem volt a ToRule kódjával, de napról napra gyűltek a fejlesztési javaslatok. A nő pedig nem volt már olyan lelkes, mint korábban. Időnként repült egyet Eszterrel és Nórával, de erre egyre kevesebb alkalma nyílt. Előbbi iszonyúan élvezte a képzéseket, ráadásul Zsolttal is szívesen csinált akármit. Utóbbi pedig, ha nem oktatott vagy kertészkedett, akkor vagy pszichológuskodott, vagy az esküvőjét szervezte. A programozó ugyan őszintén örült a fejleménynek, de még mindig nem vette rá magát, hogy felkeresse Dávidot, így viszont nem okozott neki annyira nagy örömet a másik két nő boldogságával nap mint nap szembesülni.

Tamás, amióta minden aktív óráját itt töltötte, szembesült néhány felfedezéssel, amiket eddig vagy természetesnek vett, vagy elkerülték a tudatos gondolatait. Azon a „végzetes” estén, amikor Dáviddal az első terveket készítették, még egy szabadidős tevékenységnek indult az egész. Mostanra komoly céggé szerveződtek. Arra is rá kellett jönnie, hogy milyen rég volt, hogy neki egy új vállalkozás összes problémájával szembe kellett néznie. Eddig Zoltán zokszó nélkül levette a lábáról, és most is helytállt, de Tamás úgy érezte, nem lenne fair, ha mindent ráhagyna. Épp annyi köze volt neki is hozzá. Megbízott a társában, de egyre gyakrabban érzett lelkiismeret furdalást, amikor a mérök-közgazdász egy mérnök és egy közgazdász teljes idejű munkáját végezte, napi 14-16 órában.
Ugyanígy szembesülnie kellett azzal, hogy egykori futárjai milyen áldozatos munkát végeznek. Eredetileg arról volt szó, hogy részt vesznek a tesztelésben, mára a ToRule bázis nem is lett volna meg nélkülük. Amíg el nem adta a cégét, Tamásnak megvolt az a mentsége, hogy ha kimondva-kimondatlanul nem volt kedve oktatni, átvonult a Szi-fly épületébe, és ott intézkedett. Ha pedig a főnökösködést unta meg, szelhette a levegőt valamelyik csoporttal.
A felszabadító szórakozásnak induló tervből kőkemény üzlet lett, amitől immáron emberek megélhetése függött. Még a sajátja is. Természetesen felfogta ezt, de elfogadni nehezebb volt. Az átalakított hexakoptere a komoly és felelősségteljes vállalkozó kisded játéka volt, amivel saját maga ellen lázadt. Az ezt helyettesítő eszköz pedig eredeti rendeltetését meghazudtolva kötötte béklyóba.
Nem voltak elvárások. Senki egy rossz szót nem szólt, ha inkább csak repült. Tamás épp eleget dolgozott így is. A sisakokkal, az oktatással, a gyártással, sőt a szervezéssel. Ám ennek a lazaságnak az volt az oka, hogy mindenki lelkesen végezte a szerződések nélkül is saját lelkiismerete és tudása szerinti munkáját, ahhoz képest létbizonytalanságban, hogy milyen komoly erőfeszítéseik álltak benne.

A kételyekkel teli jövőt pont Dávid vetítette előre. Egyszer beszéltek, amióta elhagyta őket. A mérnök még Tamás szerint is furcsa volt. Egyszerre hallatszott elgyötörtnek és lelkesnek. Az Aerotransz valóban komolyan vette a feladatot. Elég tekintélyes méretű és felszereltségű karbantartó részlegük volt Budapest határában. Ennek egy szinte fölöslegesen nagy, kihasználatlanabb részét alakították át fejlesztőközponttá. A csapat nemzetközi volt, és egyáltalán nem amatőr. Aerodinamikára szakosodott fizikus, három szakmérnök, két programozó, két gépész. Ezen kívül három technikus, akik fiatalok voltak, de tapasztaltak és ügyesek. Legtöbbjük magyar, de két német, egy szlovák és egy amerikai is szerepelt a Dávid alá beosztott emberek közt.

A hevesi rom tetején megtartott beszélgetésük egyik nagy felismerését Tamás számára pont az váltotta ki, hogy haverja azon aggodalmaskodott, hogy miként fogadják el vezetőként. Az Erőműben egy darabig még a főnökei is hallgattak rá, a tapasztalata miatt. Gyakorlatilag karbantartó részleg feje lett, de ezt leginkább akkor vette észre, amikor az Aerotransznál bedobták a mélyvízbe. Felelősségről beszélt, és arról, hogy meg tudja érteni azokat a beosztottakat, akik szerint a főnökük valamiért a fejük fölé került, de nem ért hozzá, ezért utálják. Az omladozó panelépületről lábát lógatva arról panaszkodott, hogy el akarja ezt kerülni, és mint tapasztalt vezetőtől, Tamástól várta a megváltását jelentő ötleteket. Aki viszont csak néhány közhely-szerű jó tanáccsal tudta ellátni, közben pedig rádöbbent, hogy mennyire más cipőben járt eddig.
A Szi-Fly-nál az volt, amit ő mondott, és ezt valaki vagy elfogadta, vagy átment más céghez. A dolog működött. Az egész az övé volt, azt csinált, amit akart, de ha egyben akarta tartani, akkor komolyan munkálkodnia kellett benne. A ToRule viszont azért haladt előre és élte napsütötte boldog óráit, mert mindenki, akiket az események láncolata belekényszerített, maximálisan, erején és képzettségén felül is helytállt.

Ahogy Dávid ponttá olvadt a láthatáron, Tamás üldögélt még egy kicsit a ház tetején. Belegondolt bizonyos dolgokba. Legjobb oktatójuk és pilótájuk egy gimnáziumi érettségivel rendelkező árvafiú, aki időnként furcsa módszerei ellenére pusztán azért, mert 18 éves koráig 24 órában tanárok közt volt, különös pedagógiai erővel rendelkezett. Vezetőjük, de egyben könyvelőjük, beszerzőjük, emellett oktatójuk, gazdasági igazgatójuk és még a gyártásban is résztvevő technikusuk Zoltán lett. Ő azzal az egy döntéssel került ötvenes férfiként ebbe a helyzetbe a jó nyugdíjjal kecsegtető nyugis állásából, hogy nem kaszálta el a kvázi illegális játékukat. Péternek volt ugyan képesítése arra, amit időnként sok más mellett csinált: a marketingre, de erre mostanában nem volt nagy szükség. Annál inkább a nyugodt és boldog oktatóra, ami főleg azóta volt, hogy gyűrűt húzott a cég eddigi legnagyobb befektetőjének ujjára, aki egy Tamás számára ismeretlen okból módos pszichológusnőből elszegényedett amatőr parasztasszonnyá avanzsált.
Gyártásuk egyszemélyes hadserege, az egykor repülésfóbiás Télapó, aki nemhogy a Mikulásszánra, de még egy menetrendszerinti utasszállító gépre se szállt volna fel, most lelkesen szelte az eget az árva fiú anyjával. Helyette a minap a konzolkereskedő lánya szerelt össze gépeket a csapat programozójával, az ő segítsége mellett. Tamás hirtelen beleborzongott, hogy mi lenne, ha Dávid távozását követően Károlynak is valami miatt kiesne a munkája. Balesetre gondolni se akart, de amikor azt látta, hogy az orvosuk forraszt és csavaroz egy sisak belsejében, vagy a mezőgazdászuk tart a gépek karbantartásával és tárolásával kapcsolatos fejtágítást, rájött, hogy egykori álmuk abban a szolgálati lakásban több törődést igényelne. Úgy érezte, nem vesz kellően részt benne. Még szerencse, hogy egyikük sem volt betegeskedő típus.

Ebben a lélektani pillanatban érte Teri hívása.
– Szia Főnök, nem zavarlak?
– Már nem vagyok a főnököd. Mondd, csak a lábam lógatom. Ahelyett hogy dolgoznék.
– Épp ezért kereslek. Sajnos én is ezt teszem, felmondtam a JCF-nél, mielőtt pokollá teszik az életem.
„A fenébe, még ez is a lelkemen szárad, elcsábítottam a konkurenciától, hogy aztán rosszabbul járjon.”
– Nagyon sajnálom Teri. Maradhattál volna náluk, amikor állást kínáltam…
– Hagyd. Nem hiába morogtam neked. Akkor már alig vártam, hogy eljöjjek tőlük, akkor is elfogadtam volna az ajánlatod, ha kevesebbet fizetsz, mint ők, csak hogy ne ott legyek.
– Ezt jobb lett volna akkor tudnom! – sóhajtott Tamás.
– Na, ez meg a te bajod, Főnök! – kacagott a nő.
– Mint már mondtam, nem vagyok…
– De én se ok nélkül szajkózom. Állásért könyörgök nálad, bármilyen megalázó. Egész Nagykál az öngyilkos hátizsákotokért rajong. Nem akadna nekem valami munka nálatok?
„Az épp akadna, de már a Szi-Fly-nál is helyettem dolgoztál. Igaz, akkor az én pénzemről volt szó. Most a többiek elől ennéd el a kenyeret. Ugyanakkor felelősnek érzem magam” – gondolta Tamás, de végül hangosan egész mást mondott:
– „Nem ígérhetek mást csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket.” Ráadásul nem csak én döntök személyzeti ügyekben, hanem a tulajdonostársaim is. Leginkább Zoltán. Cserébe most megkaphatnád a sokkal rosszabb fizetést, mint a JCF-nél. Az egyetlen dolog, amihez tudom, hogy értesz, a futárok rangsorolása és szervezése. Ha belegondolok, itt is hasonló helyzetek adódnak.
– Emellett konyítottam régen a könyveléshez. Az az eredeti szakmám, de az rég volt.
– Hmm… Most színlelnem kéne, hogy ez lényegtelen, de amióta leváltunk a Szi-Fly csecsbimbójáról ez ügyben, akár még érdekes is lehet. Fel tudod hozni ezt a tudást?
– Ha már te is őszinte voltál, én is az leszek, nem nagyon rajongtam érte, de ha ez kell, hogy felvegyél, akkor… Felejtsd el. Imádok könyvelni, fantasztikus érzés! – kacagott a nő.
– Oké. Holnapután van egy kis nyugi, mármint rossz időt mondanak, és olyankor feleannyian se lézengenek. Nézz be hozzánk!
– Köszönöm.

Heves házai közt ismét az állatvilág képviselői lettek az urak. Tamás eltűnt, mintha sosem járt volna ott. Dávidnak nem adtak fizetést, mégis miért adnának Terinek? Ezt valahogy le kellett nyomnia Zoltán torkán. A sajátján pedig azt, hogy ismét cégvezetőként viselkedjen, és ha már a többiek mind a lelküket kiteszik a sikerért, neki is illett intenzívebb részt vállalni a munkában.
Legnagyobb meglepetésére Zoltán korántsem vetette el az ötletet.
– Azt mondod, hajlandó lenne segíteni a könyvelésben? Emellett ügyes koordinátor? – nézett fel a mérnök a terminálja méretesre növelt holografikus számzuhataga mögül az igazgató.
– A könyvelést rég nem csinálta, gondolom az nem olyan, mint a biciklizés…
– Olyan is, meg nem is. Nekem is kiesett ez ügyben két évtized. Hát magányomban nekiültem a hosszú téli éjszakákon, meg amikor nem tudtam aludni, és felfrissítettem a tudást. Mit gondolsz, most ki csinálja?
– Tudom, hogy te. Ahogy annyi minden mást is. Én meg csak jövök neked az ötlettel, hogy szórjuk a pénz.
– Most először igazán nem aggódnék a pénz miatt. Inkább a hosszú távú perspektívák miatt. Mi van, ha a jövő szezonra Teri kereshet megint munkát?
– Ezt azért ne titkoljuk el előle! Holnaputánra iderendeltem.
– A szerződés értelmében Nóra is tulajdonos. Neki is szólni kéne.
– Rendben.

Tamás aznap és másnap is olyan munkákkal „büntette” magát, amiket nem szeretett. Átvette Péter tanítványait, hogy a fiú valami esküvői dolgot intézhessen. Este sisakokat faragott Valival, másnap pedig ahelyett, hogy egy csapat nem is annyira kezdő emberrel a Mátrába ment volna, hogy a fák között gyakorolja velük a városi repülést, nem mellesleg a jó levegőn túrázzon, néhány konzolon gyakorló embernek magyarázott.

Teri pontosan érkezett. Egy elegáns, ráadásul meglehetősen csinos kosztüm volt rajta. Komolyan vette az állásinterjút. Annak ellenére, hogy Tamás az elmúlt években talán ha kétszer látta élőben a nőt, pedig sokáig együtt dolgoztak, most kifejezetten megdöbbent. A kollegina idősebb volt nála pár évvel, de ebben a ruhában és ezzel az összeszedettséggel már-már tetszetős volt, a rövid haj és a kissé megereszkedett bőr ellenére. A férfinek időbe telt, mire rájött a trükkre. Az eddigi találkozók alkalmával vagy egy megfáradt és kissé bosszús embert látott egy forró és eseménydús nap után, mint amikor először repültek Nagykálban, vagy valamilyen informális okból futottak össze valahol. Teri mindig lezser, hétköznapi öltözetben volt. A kosztümöt azonban most derékban összefogta egy öv. A szoknya ápolt és eltakart ahol kellett, a felső viszont kiemelte a két jókora mellet, és nagyon finoman adagolt stílusos módon láttatni engedett belőle.

Tamás egy pillanatra Nórára pillantott, aki kibontott hajjal, egyszerű és funkcionális pulóverben és nadrágban jött, és még Teri érkezése előtt értésükre adta: Ebben nekik kell dönteni, ő nem szól bele, de természetesen, ha fontosnak tartják, részt vesz a nagy eseményen. Még így, fáradtan és igazából kedvetlenül – bár ezt a lehető legjobban leplezte – is szép volt. De a férfinak el kellett ismernie, hogy a ruha igenis teszi az embert. Vagy csak a mellek a nőt? Mindenesetre a kosztüm és tartalma hirtelen átragyogott a körülötte nap mint nap megforduló hölgyek fényén.
– Kocsis Terézia, üdvözlöm! A nevem Mátrai Zoltán. Foglaljon helyet!
Nóra is bemutatkozott, és mindenki leült. A protokoll Tamást is visszazökkentette a valóságba.
– Köszönöm – cincogta Teri, a szokásosnál sokkal vékonyabb hangon.
Valóban izgult, bár magabiztosan lépdelt be a terembe. Majd minden felesleges mozdulat nélkül határozottan ült le a felkínált székbe.
– Olvastam az önéletrajzát, és nem mehetünk el amellett a tény mellett sem, hogy volt főnöke személyesen ajánlotta. Gondolom tájékozódott, hogy mi mit csinálunk itt? – kérdezte az igazgató.
– Elsők közt szereztem tudomást a tevékenységükről, még a Szi-Fly-nál. De természetesen azóta is nyomon követek minden elérhető információt – válaszolta Teri.
– Gondolom ezek után, ha repülni akart volna, már járt volna nálunk.
– Hogy őszinte legyek, épp most reptettem magam a JCF-től, jelenleg inkább megvetném a lábam valahol – viccelődött finoman a nő.
– Értem – mosolyodott el Zoltán. – Nos, feladat akad bőven, és egyet kell értsek a kollégával, valóban hasznos lehetne a munkája. Ám meg kell jegyeznem, könnyen lehet, hogy ugyanabban a helyzetben találja magát egy-két éven belül, mint amiben most van. Felkeltettük nálunk nagyobb kutyák érdeklődését. Lehet, hogy rövid úton újra felszántják az egész céget, és mi kénytelenek leszünk azt az irodát, amiben ülünk, bevetni paradicsommaggal.
Teri egy pillanatig gondolkodott, aztán hátradőlt a széken.
– Nos, ez esetben még mindig vezethetek koptert a Rototransznál, ha kellemetlenül töri a kezem a kapanyél.
– Nekem párszor feltörte. De a munkáskesztyű hasznos találmány, illetve egy idő után megszokja a tenyér – lépett be a beszélgetésbe Nóra, majd a hosszú ujjait és formás kezét mutatta, amelyeken halványan látszott a mostanában végzett fizikai munka nyoma.
– Ha a paradicsomtermesztéstől ilyen formás kacsóm lesz, alig várom, hogy kinőjenek a palánták! – kacagott Teri.
– Részemről fel van véve – csicseregte a pszichológus. – De hogy Teri ellátja a bajotokat, ha nem vigyáztok, az tuti!
Azzal kilibegett a szobácskából, de még kezet fogott a nővel.

Néhány mondat után Zoltán számára jött el a pillanat, hogy szintén a karjait használja. Tamásra nézett, aztán minkét tenyerét feltette.
– Megadom magam. Három hónap próbaidő, aztán automatikusan státusz. A fizetés nem sok, de év végén úgy gondoltam, ha minden jól megy, prémiumot osztok. Ezzel akár egy összegben az addigi járandóság akár meg is duplázódhat. Utána meglátjuk. Megfelel?
– Részemről meg – csapott az igazgató immár felé nyújtott tenyerébe határozottan a kosztüm tulajdonosa.
– Tamás, Nórának igaza lehet. De én mindent rád fogok kenni, szóval a te problémád lesz, ha rossz fát teszek a tűzre Kocsis kisasszonynál! – azzal ő is elballagott a dolgára.

– Hű, Főnök, ez fura volt! – ült vissza a székre Teri.
– Te akartad! – kacagott az egykori és jövőbeli munkaadója.
– Mit tudtak meg rólam ennyiből? Az a bombacsaj úgy látom, mégsem csak dísznek van, de akkor se értem. Alig mondtam két balga mondatot, és felvettek.
– Ne becsüld alá őket! Zoltán az egyik legjobb emberismerő, és évtizedekig vezette az Erőművet. Nóra pedig azon túl, hogy pimaszul csinos, pszichológus, és végtelenül elkötelezett a ToRule mellett.
– Akkor minek kapál?
– Épp készül hozzámenni egy parasztlegényhez.
– ???
– Péterhez.
– !!!
Tamás hangosan kinevette Terit.
– Oké, Főnök, ezt megérdemeltem. De azt hittem, a futárok furák és őrültek, és nekem már ebben a városban nem sok újat lehet mutatni. Ez érdekes lesz…
– Na, körbevezetlek a tébolydában, gyere.

A nő hamar felvette a ritmust. A fiúk többsége egy hónap után valóban úgy táncolt, ahogy ő fütyült. Ezt azonban annyira szerényen és ügyesen érte el, hogy igazából senkit sem zavart. Javaslatai ésszerűnek tűntek. Zoltán képezett kivételt, az ő nadrágját a beosztottja nem tudta hordani, de nem is akarta. Nem tegeződött vele, és ezzel az igazgató számára is visszaállt az Erőműben megszokott főnök-alkalmazott rend. A könyvelésben Teri nagy segítségnek bizonyult. Ráadásul pár hét alatt átlátta az összes ember legfőbb tudását és gyengeségét, és a fejében illetve a gépén megíródott a ToRule paraméterkönyve. A hatékonyabb beosztás pedig sokat lendített rajtuk.

Tamás örült, hogy valaki nap mint nap megérti. Persze Péter és Zsolt is kötődtek egykori cégéhez, de igazán Terivel találta meg a hangot, ha elöntötte a nosztalgia. Pedig a legrövidebb ideig dolgoztak együtt a Szi-Fly egykori alkalmazottai közül. A nő azonban olyan munkák súlyát vette le Zoltán és az ő válláról, amiket letudva már nem tűnt olyan rossznak szerelni vagy oktatni. A pilóta számára a hobby project és a céges munka így vált ismét egyé. Már amiatt megérte neki a Terire költött pénz, hogy ő lelkesen és hasznosan töltötte az idejét a munkahelyén.

Talán persze a napi esztétikai élményt nyújtó a dekoltázs is tette…