A hordozó leszállt. János kérésére picit odébb landoltak, hogy ne bántsák a cseresznyefát. Az agrárszakember annyira örült a figyelmességüknek, hogy most először mosolyogva üdvözölte a katonákat. A hadsereg mintegy két óra alatt felhúzott egy mobil bázist a közelben, az előre megbeszélt területen. Ezt a részt direkt nem művelték, csak kaszálták, a ToRule repülésekhez fel-és leszállásra használták. A katonák ideiglenes épületei szépen elfértek rajta.

Károly élvezettel szaglászta körbe a munkálatokat. Nagyon tetszett neki a fegyelmezett munka. Két hasonló robotjuk is volt, mint az Erőmű mechanikus „négy jobb keze”, az egész létesítmény pedig hamar összeállt. A mérnök igyekezett nem a lábuk alatt lenni, és segített ahol lehetett, például amikor vezetékes vizet kértek. Az áramellátást viszont megoldották maguknak.

Az ezredes intézkedett mindenről. Megszervezte a legyártott és kifizetett Szárnyak átszállítását, beosztotta a feladatokat. Annát bízta meg a távollétében a csapat vezetésére. Meghagyta a katonáknak, hogy Tamás és Zsolt mint kiképzők, az oktatás és a repülések során utasíthatják őket. Beszéde főtiszthez méltó hangsúllyal és stílusban hangzott el, de érezték rajta, hogy legszívesebben maradna ő is. Mielőtt visszatért volna a hordozóra, utóbbi civilt magához hívta. Indítványozta, hogy sétáljanak egyet. Zsolt furcsán érezte magát. A katonán a még mindig meleg szeptemberi időben teljes egyenruha volt, ő pedig egy vékony pólóban és egy térdig érő nadrágban ballagott mellette. A jóval idősebb ember ezzel szemben már-már úgy beszélt vele, mint valami háborús hőssel.
– Láttam a felvételt a repüléséről.
– Melyikről, Uram?
– Amiről csak van – mosolygott az ezredes. – De most az óceán átszeléséről szólóra gondoltam. Kitartás kellett hozzá, és nagyon komoly önfegyelem.
– Csak ez tűnt logikusnak, meg akartam csinálni. Egy idő után pedig nem is volt sok választásom.
– Tudja, a hadvezetés elátkozta párszor a nevét. Van néhány kollégám, akiknek nagyon nem tetszett, hogy besárgította azt a Fecskét. Ezek után nehéz volt előállnom az ötlettel, hogy maga be akar ülni a Bálna kormányrúdja mögé. A kitartásával és az önfegyelmével érveltem, de nem volt könnyű dolgom.
– Ezek szerint nem fog menni?
– Azt egy szóval se állítottam. A Bálna az én hatásköröm, de nekem is parancsolnak. Nem volna hasznos, ha konfrontálódnom kéne.
– Megértem. Elnézést a pofátlan kérésemért.
– Tudja, én is voltam annyi idős, mint maga. Frissen végzett tiszt. Ráadásul akkor vették a Verebet, a kisebbik anyahajót. Azt akartam irányítani. Az álmom csak részben teljesült, amint láthatja.
– A gyerekek? Őket legalább elviszik egy fordulóra?
– Az nincs kizárva.
– Ott lehetek?
– Persze. Igazából várnék vele.
– Nem értem.
– Úgy tűnhet, de nem adnám fel az álmát. Hogy megy a szimulátor?

Zsolt, aki egy kicsit szomorú volt, hogy nem veheti a kezébe a vágyott vezérlést, most ismét csillogó szemekkel nézte a főtisztet.
– Egyszer se zuhantam le. Tényleg nagyon tohonya a gép, ha szabad ilyet mondanom. Még a virtuális térben is érezni, hogy mekkora iszonyatos tömeg mozdul. Furán viselkedik… Viszont feltűnt valami.
– Nocsak!
– Repülgettem, de egy idő után szólt, hogy tegyem le. Nem értettem. Arra hivatkozott, hogy kimerült az akku.
– Repülgetett egy keveset? – csodálkozott az ezredes. – Négy óra folyamatos száguldás alatt merül le a valóságban! Persze harci cselekmény esetén akár még hamarabb, de a kollégáinak említettem, azt sosem bírná addig. Tényleg foglalkozott vele, látom.
– Igen, de úgy tudom, két fúziós reaktorblokk hajtja. Azok nem termelnek elég áramot?
– Termelnének, de az egyik valamiért rossz. Ha beindítjuk, egy idő után lekapcsolja magát. Évek óta. Mivel úgysem kell vele átrepülnünk még a szomszédos országba se, a földön pedig simán feltölti az akkut a hibátlan egység, így használjuk. Nem optimális…

A fiú nem értette igazán a helyzetet. Valami azt súgta neki, ha megint valami nagyképű dolgot vág az ezredeshez, lesheti a repülést. Pedig arra is meg akarta kérni, hogy Eszter is ott lehessen. Még mindig szeretett imponálni a barátnőjének, ráadásul a Ménesi birodalom segítsége nélkül nem lett volna alkalma a szimulátorban gyakorolni.
– Tisztelettel uram, a hadsereg elfogadná civilek segítségét a reaktorral? Véletlenül ismerek néhány mérnököt, akik láttak egészen közelről fúziós erőművet.
– Utánanéztünk, hogy ki maguk. Tudunk róla. Őszinte leszek. A vezérkarnak kínos, hogy nem megy előírásszerűen a legdrágább harci eszközünk, de rangon alulinak tartanák a kérést.
– Ha nem haragszik, felvethetném Zoltánnak? Nem hiszem, hogy van ember ebben az országban, aki jobban értene hozzá, főleg ha Dávid és Károly állnak mellette.
– Nem kér maga egy kicsit sokat, Kovács? – nevetett László.
– Felejtse el, Uram!
– Eszem ágában sincs! Mi több, én kérném meg egy fontos és lényegében titkos katonai küldetésre! Óvatosan és diszkréten tudja meg, a csapattársai miként viszonyulnak a kérdéshez. Én pedig beviszem őket a gépházba, üzemlátogatásra. Aztán meglátjuk…
– Igenis!
– Rendben, pihenj!

Zsolt vágyakozva nézte, ahogy a hatalmas hordozó felemelkedik. Hetek óta gyakorolt a szimulátorban, sokszor még Esztert is hanyagolta miatta, de az agyának egy szeglete nem engedte megnyugodni azt az elméjébe mélyen begyökerezett gondolatot, hogy ő akarja irányítani ezt a hatalmas repülőgépet. Rájött, hogy a vágya erősebb, minthogy bármilyen szinten feladná. Eszébe jutott Iván bácsi, a róla elnevezett terem. Nem hitt a halál utáni életben, reinkarnációban, és abban sem, hogy tanára figyeli valahonnan. De a benne élő emléknek hiányzott, hogy az egész intézmény összes tanulójával a fedélzetén, és egykori tanárainak a szeme láttára, akiknek anno annyi bosszúságot okozott, őt csodálják, mint komoly férfit.

Az elkövetkezendő egy hetet a katonákkal töltötte. Rendes emberek voltak. Kicsit szögletes gondolkodású, de fegyelmezett, és döntő többségében intelligens férfiak és nők. Zsolt egy percig sem csodálkozott, hogy Tamás mennyire odaadó, főleg ha az őrnagy közelében lehetett. A főtiszt határozottan, de udvariasan hárított, de ez nem szegte a hódolója kedvét. Ezzel együtt az elméleti és a konzolos kiképzés olajozottan haladt. A katonák hoztak saját hardvert. Egy régebbi modellből való, de a hadsereg igényeihez átalakított strapabíró típusok voltak. Gabinak nem okozott gondot a szimulátor elindítása rajtuk. Mivel az emberek többsége vagy eleve vadászpilóta, esetleg bármilyen más légi jármű irányításában jártas tiszt volt, egy csomó dolgot eleve átugorhattak.

A fiúnak imponált, hogy „uram”-nak szólították, és Tamás is lelkes volt a fegyelmet látva. Nagyokat sóhajtozott, hogy bárcsak a futárok is ilyen szabálykövető, hierarchiát elfogadó társaság lennének, sokkal kevesebb lenne velük a gond. A hadsereg tagjai viszont még így is lazábbra vették a figurát, és az ezredes jóváhagyása mellett Anna is engedélyezte nekik. Ha nem volt épp mit tanulniuk, vagy mert nem volt szabad gyakorló konzol, szívesen beszélgettek a civilekkel.

Zsoltnak leginkább akkor tűnt fel a változás, amikor Péterrel futott össze egyik délután. A srác tényleg úgy is nézett ki, mint aki szaladt, pedig akkor sétált ki a hangárból.
– Szia! Nyúzottnak tűnsz – köszönt rá.
– Ne is mondd! A katonákkal minden rendben legalább?
– Ja, okosak, tisztelettudók. Képzeld, az egyik hadnagynak van egy…
– Bocs… A sztorizást később! Alig várom, hogy elmenjenek ezek az egyenruhások.
– Mi a baj? Nóra nem bírja őket és a te füled rágja?
– Dehogy! Nézz szét!

Zsolt annyira belemerült a hadsereg tagjainak kiképzésébe, hogy szinte észre se vette, miért ilyen elgyötört a haverja. Hét autó állt a környéken, mindenütt sétált valaki. Egy taxi épp indult, egy másik közeledett. Az égen mintegy másfél-kéttucat ember röpködött.
– A reklámvideónk, hogy átrepülted az óceánt, mind kismiska ahhoz képest, hogy a honvédség ide költözött. Képzeld, tegnap tömve volt a vonat Pestről, mármint a személykocsi! Nagykálban lassan nincs üres szállodai szoba, a taxisok kialvatlanok. Mi is. Károly azon morog, hogy nem tud csak éjszaka ennyi gépet megalkotni, amennyit eladunk hamarosan. Napközben pedig a gyártás zavarja a képzéseket. Ránk kattantak haver, nem is kicsit! – hadarta Péter.
– Ööö. Az jó, nem?
– Várólistáink vannak. Ráadásul sokan téged akarnak oktatónak, te meg Tamás pedig a katonacsajokat nézegetitek egész nap.
– Hát várjanak. Legalább nő a vágyuk a dologra. Mi is mennyit vártunk, emlékszel?
– Nem ilyen egyszerű. Na, szaladok, otthagytam Nórát egy csomó újonccal, egyik-másik nehezen érti, hogy ha ennyit fizet, miért nem most azonnal, de rögtön…
– Akkor legalább Zoltán boldog! Végre nem őszül tovább.
– Á, ezt inkább tőle kérdezd! De jó lenne, ha letudnátok a katonákat – kiáltotta elszaladtában felé a barátja.

Este egy hulla fáradt Esztert talált maga mellett a vacsorázó asztalnál, a lány házában. Épp elgyötört szemekkel maga elé bámulva tömött magába valami kihűlt melegszendvicset. A fiú nem tudott visszaemlékezni, hogy valaha látta-e ennyire kimerültnek.
– Mi történt? – érdeklődött, de igazából már tudta a választ.
– Még kérdezed? Napok óta játszod a nagyfiút a katonáknak, mi meg gürizünk. Kevesen vagyunk, pedig Dávid is betegnek tettette magát az Erőműben, hogy itt lehessen. Károly egész éjjel nyomtatni fog. Ma Gabi tartott meg egy képzést. A nő, aki tőmondatokban beszél! Csak ma tizennégy új ember jött! Meg egy csomó bámészkodó a városból. Ráadásul ott vannak a visszajárók, akik csak úgy jöttek bandázni. Ti meg Tamással azt a pár egyenruhást babusgatjátok!
Zsolt majdnem lépett egyet hátra, annyira keményen találta el a lány kirohanása.
– Ne haragudj…
Megpróbálta gyengéden átölelni, de Eszter kiszabadította magát.
– Bocs, éhes vagyok!

A fiú egy pillanatra nem tudta mitévő legyen. Nem emlékezett rá, hogy ennyire elfajultak a dolgok, és hogy mikor. Az elmúlt napokat szinte teljes egészében a katonáknál, korábban pedig minden szabadidejét az anyahajó szimulátorában töltötte. Ránézett a lányra, akit szeret, de meglátta rajta, hogy egyetlen vágya, hogy vízszintesbe helyezkedhessen, és lehunyhassa a szemét. Megvárta, amíg ez megtörténik. Adott neki egy puszit, és hagyta aludni. Aztán kilopózott a házból, és elrepült az éjszakában.
– Légi irányítás, itt Kovács Zsolt, ToRule pilóta. Engedélyt kérek éjszakai repülésre! Cél a bázisunk.
– Engedélyezve, vigyázzon magára! – hallatszott a túloldalról.
Zsolt azon nagyon kevesek közé tartozott, aki repülhetett sötétedés után is. A műszerek adatai finoman jelentek meg sisakjában, a városi forgalomirányítás jelzései mellet. Hamar elhagyta a várost, ahol a teljes sötétben csak ezek az apró feliratok látszottak. Szárnnyal nem volt egy kéjutazás éjszaka repülni. Hinni kellett a műszereknek, vakon korrigálni a kiajánlott irányok felé. Főleg ha felhős volt az idő, és elmaradtak a város fényei is. Ráadásul az ember szinte meztelennek érezte magát. Közte, és a süvítő menetszél közt nem egy repülőgép, csak a védőruha feszült. Tartotta az irányt, és nagyon örült, hogy meglátta a hangár fényeit.
– Sziasztok! – köszönt Károlynak, Zoltánnak és Jánosnak.
Még az agrármérnök is a nyomtató körül szorgoskodott.
– Ha segíteni jöttél, szívesen látunk – vetette közbe legkedvesebb szakállas ismerőse, kivételesen nem túl szívélyes modorban.
– Akkor azért. Maradok, amíg tudok.

Végül kettesben dolgoztak Zoltánnal. A két hatvanas szaki nagyon megértették egymást az öreg fémmegmunkáló gép társaságában. Az is kiderült Zsolt számára, hogy az Erőmű egykori, és a ToRule cég önkéntes, kvázi-megbízott vezetője miért nem felhőtlenül boldog a sok embertől.
– Nagyon jó, hogy végre nem azon kell aggódnom, hogy miből fizetjük ki a vízdíjat. De félek.
– Mitől?
– Túl gyorsan futunk fel. Eddig összesen tizenöt ember kapott repülési engedélyt rajtunk kívül, és hetven tanulónk volt tegnapig, ma nyolcvannégy. Kevésnek tűnik, de már nem bírunk velük. Kicsik vagyunk. Tudod, ha valamire így nő az igény, megjelenik a konkurencia. Ha most beleöljük a pénzt, hogy felújítsuk és felszereljük a másik két üvegházat, a gyártókapacitás is egész nap megy, akkor is hamar elérjük a plafont a képességeinkben. Ha valaki fantáziát lát ebben, lehet, hogy jövőre lenyomnak árban és volumenben.
– Azt hiszem értem – járt közben a fiú keze. – De tudunk mást csinálni?
– Nem. Kényszerpályán vagyunk, de nem bírjuk ezt a tempót. A vevőink érzékenyek. Péter és Nóra ma egész nap rábeszéltek és lebeszéltek, de a Szárny tényleg nem egy hobby árú termék, kiképzéssel, vizsgadíjjal együtt, ezért viszont vannak elvárások.
– Nem lehetne agyalni valamit?
– Azt lehet, kedves Zsolt, de igazából még arra sincs időnk – mosolygott Zoltán. – Ma még egy kisebb baleset is volt. Pont az újak szeme láttára harapott fűbe az egyik srác.
– Jaj!
– Ja, nem úgy. Csak végignyalta a rétet leszálláskor. Megütötte a vállát, de jól van. Tudod, Tamás ért a biztonság dörgedelmes előadásához, a srácnak pedig az első repülése volt, és nagyra volt magával. Jó leckét kapott.
– Vali itt volt?
– Ez a másik. Illetve jó hogy eszembe juttattad! Nyakamra szállt a tisztiorvos, meg még négy másik hatóság. Kevesellték az illemhelyeket, azt mondták, kötelező lenne egy állandó orvos, meg kössünk biztosítást, legyen tűzvédelmi szabályzatunk, belső minőségellenőrzési rendszerünk, szorosabb könyvelésünk, miegymás… Tudod, amivel szívesen fojtogatnak egy vállalkozást. Elkezdtünk nekik is feltűnni. Már szinte el is felejtettem szinte az ilyesmit. Az Erőműben ezért volt a sok háttérember, akiket nem is láttam. Elintézték, én csak kiosztottam a feladatokat. Itt csak Tamás cégének a csapata van, akik most nem kívánnak minket annyira, hogy így fogalmazzak.

Zsolt valóban nem értette Zoltán stílusváltását. A tegeződést sem sikerült megszoknia vele, de hogy ennyire kötetlenül beszélget, azt inkább a fáradtságának tudta be. A férfi arca szinte beesett volt, szemei táskásak, a viszonylag gyors fogyás miatt, ami az elmúlt egy évben történt vele, a bőre megereszkedett. Sosem látta ilyen idősnek. A „szigorú szemű Buddha” lesoványodott önmaga lett, bár még mindig mázsa felett járt. Egy darabig gondolkodott, a fejét vakargatta. Aztán eszébe jutott valami. Mélyet sóhajtott, és amíg az épp kinyomtatott alkatrészeket rendszerezgették, feltette a kérdést:
– Arra lenne elég pénz, hogy a másik üvegházat lakhatóvá tegyük, oktatásokra? Ez pedig megmaradna gyártásra, raktárnak és a te lakhelyedül. Az segítene? Megnőne a kapacitásunk mind a gépek előállításában, mint az oktatásban.
Zoltán sóhajtott. A szeme és az arca mindent elárult, de szóban is válaszolt.
– Azt hiszem, az alapanyagot ki bírnánk hozzá gazdálkodni. Napelemek nélkül. Viszont akkor megnőne a villanyszámla, még jobban. Bár most pont nem kell igazán se fűteni se hűteni még egy, talán két hónapig. Utána meglátjuk. Viszont emberünk nincs. Dávid és Károly is mennyit küzdöttek a technikával.
– Ha lesznek emberek, és meglesz egy héten belül, az megoldás?
– Csodás lenne. Vagy inkább csoda…

Zsolt segített még egy darabig, aztán nagyon elfáradt, elköszönt. Addigra nagyjából a többiek is kidőltek. Károly beállította a nyomatót apróbb, de macerásabb elemek legyártására, amiket ki tudott rámolni a munkaasztalra maga a gép karja is. Ez a szortírozó is olyan extrának bizonyult, amiért a mérnök már többször hálát rebegett Nóra pénztárcájának. Mindenki elment aludni, de a fiú még átsétált a katonákhoz. Az ideiglenes bázis előtt őr állt. Zsolt illedelmesen megszólította, és megkérdezte tőle, hogyha Pető László ezredessel szeretne beszélni, hogy és mikor tudja elérni. A beosztott strázsa, aki egyébként egy nála alig idősebb és alig nőiesebb lány volt, készséggel megadta neki a kért információt.

Másnap az újoncok legnagyobb meglepetésére egy Fecske landolt a füvön. Azok, akik nem látták közelről a gépet, leplezetlen érdeklődéssel figyelték, de a katonák egy pár percig visszatartották őket. Az ezredes méltóságteljesen vezényelt:
– Pihenj!
Amíg a pilóta és a többi büszke egyenruhás a gépről tartott rögtönzött előadást, Zsolt ismét ballagott egyet a frissen vasalt zubbonyt viselő férfival. Most ő is adott magára, inget és hosszú nadrágot vett fel.
– Köszönöm, hogy szán rám egy kis időt, ezredes.
– Csak feldobta a napom, fiam. Viszont megkerülhetjük a formalitást. Miért is jöttem?
– Szeretném egyszerűbbé tenni az életét.
Pető László ezredes, a Légierő főtisztje olyat kacagott, hogy hirtelen megállt az élet a környéken.
– Na, azt el bírom képzelni!
– Szeretném levenni a válláról a kérésem terhét, kitaláltam egy sokkal pofátlanabbat, de talán egyszerűbbet, ha szabad.
Felvázolta a javaslatát. A parancsnok pedig egy pillanatra megállt mellette, és nem sokon múlt, hogy valami érzelmi kitörés legyen úrrá rajta.
– Képes lenne feladni a dédelgetett vágyait, hogy a társai javát szolgálja? Maga tényleg nagyon jó katona lenne! A katonák pedig segítik egymást. Holnap itt lesz a Bálna a felszereléssel! Kérem, biztosítsa a légteret és helyet a leszálláshoz!

A ToRule központ három napra állt le. Zsolt másnap reggel kiállt a civilek elé, és közölte, hogy ma különleges képzés lesz, ami arról szól, hogy utána mindenkinek kényelmesebb és szebb legyen a bázis. A teherautók és a Döglött Kacsához hasonló szállítógépek pedig szinte dugót csináltak a környéken. Hófehér bőrű, pattanásos fiatalemberek, mozgáshiányos, enyhén túlsúlyos ügyvédek és könyvelők, vagány kopterfutárok és fegyelmezett egyenruhások tisztogattak ablakokat, festettek, csavaroztak, fúrtak és faragtak. Padlót öntöttek, csöveket szereltek. A két robot és a hadsereg egyik karbantartó-építő zászlóalja huszonnégy órás munkában, Károly és Zoltán parancsára dolgozott. Az ezredes nem csak munkaerőt és gépeket biztosított, hanem utasította az embereit, hogy ami a hadseregnek gyakorlatilag korlátlanul áll a rendelkezésére, és szükséges, azt használják fel. Az emiatt felszabadult pénzügyi erőforrást Zoltán a hely minél inkább kikezdhetetlen mini-várossá alakítására fordította. A hadsereg szakértőinek segítségével a lehető legtöbb lépést megtette, hogy a bázis mindennek megfeleljen. A munkagépek erejével még a légügy által kért tornyokat is felállították, egyelőre négy darabot, a terület négy sarkára. Ezek műszerezését az idő rövidsége miatt még nem végezték el, de a szerkezetek álltak, az elektronikát pedig már nem volt nehéz pótolni.

Végül hetvenhét óra múlva mind a kettő, eddig üresen álló melegház hangárrá alakításával végeztek. Záróakkordként pedig a hordozó ismét visszatért, hogy elszállítsa a felszerelést és a szakembereket. A mutatványhoz több száz fős nézőközönség gyűlt össze a városból és a környékről. A helyzetet pedig maximálisan kihasználták. A nagyon kellemes kora őszi időben a Pénzes Pista, és még két másik helyi étterem is kitelepült, és szerény összegért mindenkit vendégül láttak. Marika és a főnöke még így is nagyon elégedettek voltak, azt mondták, bármikor jönnek máskor is.

A katonaság emberei majdnem ugyanígy voltak ezzel. Jól esett nekik is valami mást csinálni, építeni és szépíteni. Zoltán nem győzött csodálkozni, hogy Zsolt ezt hogy volt képes összehozni az ezredessel, és nagyon tartott tőle, hogy a végén benyújtják a számlát. Amitől az utolsó néhány hajszála, ami az erőművel való szakítás óta még nem őszült meg, is fehérbe borul. A számla kiállítása azonban nem következett be. Az ezredes csak annyit kért, hogy Károllyal és Dáviddal tegyenek egy sétát a beteg reaktorban. Minden létező jelentést és mérési eredményt megkaptak róla. Bár ők sem voltak varázslók, megígérték, hogy átnézik a tetemes adathalmazt.

Tamás visszahívta a korábban végzetteket, hogy akinek van ambíciója és lehetősége, az felügyelje a repüléseket, konzolok használatát, segédkezzen az elméleti oktatásban. Péter fedél alá hozott egy megállapodást a helyi személyszállítókkal, hogy üzemeltessenek egy ingajáratot a város és a bázis közt. Gabi vett egy mély levegőt, és végre rendesen megcsinálta az eddig csak összetákolt, ezért kissé körülményesen működő speciálisan erre a célra (át)írt ügyfélkezelő szoftvert. Így valamivel könnyebbé vált az optimalizált oktatás, ennyi emberre is. Vali pedig immár az Erőműhöz hasonlóan ismét itt volt, mint állandó orvosi ügyelet.

Zsolt ugyan lemondott a hadsereg zászlóshajójának kormányzásáról, de a vacsoraasztal mellett ismét egy mosolygós lány ült mellette, aki szívesen megtárgyalta vele a katonák oktatását. Emellett megígérte, hogy a gondolatvezérlés betanításában részt vesz. Az úgyis közelebb állt az ő szívéhez, mint a fiúéhoz.