Zsolt az 1.0-s gép gyártási előkészületeiben segédkezett. Többek közt azzal, hogy megpróbálta összekunyerálni a többiek gépeit. A sajátját már sikerült Tamásé, Péteré és Dávidé mellé tenni, de Eszter, aki épp Valitól jött, és a kézi-CT gépet vitte vissza neki, hangot adott ellenérzésének.

– Muszáj ezeket szétszedni?

– Sajnos... – szomorkodott Tamás, aki szintén ott volt, és Gabiékkal értekezett pár apróságon. – Elég drága egységek vannak bennük, amiket vagy újra be kéne szerezni, vagy átemeljük a régiekből.

– Én nem adom az enyémet! – ellenkezett a lány.

Zsolt előbb Gabinál próbálkozott. A nő az elmúlt három napot, ha csak tehette a levegőben töltötte, és Dáviddal keringőzött. Most olyan szemeket meresztett rá, amikor a széke mellett pihenő szerkezethez ment, hogy letett róla.

– Oké, de légy szíves valami olyan állattá varázsolj dühödben, ami tud repülni – tette fel mindkét kezét a srác, és odébb kullogott.

Azt találta ki, hogy ha Gabi önként lemond, Eszterrel se kell vitatkoznia, de a terve így kútba ugrott.

Mire Károly belépett a hangárba, mindkét nő a gépét szorongatta. Gabi tüntetőleg ölébe vette a nehéz szerkezetet, és úgy gépelt tovább, Eszter pedig nemes egyszerűséggel ráült.

– Na mi van, elkezdted a motorok leszerelését? – érdeklődött a mérnök.

– Nem megy – sütötte le a fejét. – Ez a két felbőszült anyatigris ellenáll. Nem akarok földigilisztává változni, és a szúrós kék szemek kereszttüzétől is tartok.

Károly elnevette magát.

– A Nagy Vörös Démontól én is reszketnék, de ezt a negyvenhárom kilós lányt csak tedd odébb! – esett ki a száján, meggondolatlanul.

Ám kénytelen volt menekülőre fogni. Gabi, aki közben az asztalra rakta a Szárnyát, felpattant. Megfordult, hajkoronája megpördült a levegőben. Kezében egy varázspálcával rémisztő pillantásokat vetve állt meg a nála egy-két centivel alacsonyabb Károly előtt. A szék, amin korábban a nő ült, átbillent a holtponton, és hangos dörrenéssel elvágódott a hangár talaján.

– Féld haragom, szakállas gépvarázsló! A hercegnő a védelmem alatt áll!

A következő hangos döngés Dávid volt, aki hangtalan nevetve, fuldoklás közben hanyatt esett a székével.

Károly először azt se tudta hirtelen, hogy fiú-e vagy lány. Még soha nem látta ilyennek Gabit. Ráadásul honnan az a varázspálca? Egy kis játékért azonban ő se ment a szomszédba, bár sietve elindult az ajtó felé. Az egyik kapucnis karbantartó felöltőt a fejére és vállára kanyarította, felkapott egy nagyobbacska csavarhúzót, és mély gúnykacajjal válaszolt:

– Ha-ha-ha! Lángoló hajú táltos boszorkány! Életre halálra megküzdök veled rontáspárbajban!

Zoltán szokás szerint fütyörészve tekert a területen. Napi edzésének egyre fontosabb része volt a biciklizés. Nem tervezte, hogy beugrik a műhelybe. De a hangos kiáltozások miatt, ahogy elhaladt a hangár előtt, hirtelen azt se tudta, valóság-e amit hall. Benyitott. Hirtelen csönd lett, mintha megfagyott volna a jelenet.

Eszter az egyik hatkerekű fülkéjének tetején állt egy ponyva palástban és egy papírból sebtében kivágott és összetűzött koronában. Zsolt és Dávid a jármű alatt vívott, baljukban pajzsként egy-egy kompozit drón-karosszéria elemmel, jobbjukban egy-egy kardként funkcionáló, eredetileg egészen más célt szolgáló eszközzel, bukósisakkal a fejükön. Gabi és Károly egymással farkasszemet nézve egy-egy nagyobbacska fedezék mögül egy jókora csavarhúzóval és egy műanyag varázspálcával hadonásztak egymás felé. A nő haja az egész felsőtestét takarta, mellkasától a háta közepéig, kócosan és csapzottan. Károlynak is gyöngyözött a feje búbja, és Zoltán nem értette miért van rajta a 21 fokos hangárban is kabát a kezeslábasán és a pulóverén kívül. Ugyan az utolsó szó, ami a mérnök száját elhagyta, amikor az igazgató benyitott, „HÁTKÖZÉPVISZKETÉS!!!” volt, ebből vélte sejteni a szerszám jelen funkcióját. Egyedül Tamás tűnt használhatónak, de ő Károly kameráját szorongatta és fülig érő szájjal dokumentált.

– Legközelebb most már tényleg bejelentem, ha ide jövök – kezdte az igazgató. – Fura dolgok történnek itt mostanság.

Gabi és Dávid egyszerre rezzentek össze.

– Azt hiszem, tartozunk némi magyarázattal – vette le a sisakot Zsolt.

– Ne fáradjanak vele, úgysem fogom elhinni – nevezett Zoltán. – De ugye senki se gondolja, hogy munkaóraként fogom elszámolni az elmúlt fél órájukat.

– Igaz – dobta le a sisakot Dávid is. – Sajnos azonban ellenállásba ütköztünk.

– Meséljenek!

Két perc múlva mindenki Tamás mögött állt, aki kissé elmerült az előtte lévő adathalmazban, és hümmögött.

– Ez itt a motorok ára, ez pedig az akku csomagoké. Itt vannak az ugróhoz használt kapacitások, ezek pedig a teljesítmény elektronikák, amiket eddig használtunk. Mindenki szépen összeadhatja magának. Majd Károly megadja a munkahengerek és szenzorok árát. A fiatalok gépeiben új alkatrészek voltak, az enyémben és Gabiéban használt, pótlásra félretett darabok.

– Az én anyagköltségem, és mindenképp át akartam emelni, azok itt vannak… Mindjárt… – ült le a mérnök a mellette levő géphez.

– Jól értem, aki meg akarja tartani, az ezt a két összeget szummázza, és csengesse le? – kérdezte Zsolt.

– Pontosan. Ezt nem tudjuk ráterhelni a karbantartási számlákra, különben Vera megint ránk szabadítja azt a két vészmadarat – mondta Károly.

– Részemről oké – vágta rá Eszter.

– Én is megveszem, még ha elvileg ajándék is volt – válaszolta Gabi.

Beállt egy kis szünet.

– Én nem vagyok ilyen szentimentális – dünnyögte Tamás, de nem lépett ki a beszerzési listából:

– Hűha, ezt figyeljétek!

– Mik ezek?

– Ugyanaz a motorcsalád, ami a ToRule bétákban van. De új fejlesztés, tavaly év végén jöttek ki. Méretre stimmel, súlya is közel azonos, de 15%-al erősebb. Ami a legfontosabb, azt ígérik, hogy 40%-al jobban tűrik a túlvezérlést, és hosszabb üzemóra élettartamot is adnak meg rá. Nagyon királynak tűnik.

– Én ilyet akarok! Akkor legalábbis a motorokat megveszem. Na jó, az egész Szárnyat – sóhajtott Zsolt.

Hirtelen Zoltán is lelkes lett.

– Ez azt jelenti, hogy a meglévő forma felhasználásával is erősebb lenne az ugró és meghajtó rendszer?

– Ööö, igen, azt. Az akkuból nem tudnánk többet kipréselni, de az ugró… Várjunk… Ajánlanak hozzá egy nyolc százalékkal nagyobb kapacitású akkut, tíz százalékkal nagyobb folyamatos és tizenhéttel több rövidtávú terhelhetőséggel. Hmm… És itt van hozzá a teljesítményelektronika is, ami kezeli.

– Szóval lehet, hogy ez már elbírna? – kérdezte meg Zoltán.

– Az a szárnyak felhajtóerejétől is függ, de az ugrást valóban nagyobb súllyal is elő lehetne adni, igen. Talán nagyobb lenne a terhelhetősége.

Az igazgató még mindig elég messze volt a földről való elrugaszkodás maximálisan leszimulálható eredményéhez. Zsolt egyszer vette a fáradtságot, és saját magára aggatott vízzel teli zsákokkal kipróbálta a valóságot is, és rengeteg kemény esés után rájött, hogy a szimulátor nem téved.

– Nagyon jó lenne, ha már erre kérnénk meg a típusengedélyt is. Valószínű nem én leszek az egyetlen, akinek a testtömege jelenti majd a nehézséget – szögezte le az igazgató.

Végül úgy döntöttek, hogy nem szedik szét a régi gépeket. Zoltán viszont most nem volt olyan nagyvonalú, mint szokott, így mindenki kénytelen volt egy mély sóhajjal a zsebébe nyúlni, de aztán senki se bánta. Amikor Péter is benézett estefelé, ő már a kész tényt konstatálta, de legalább megfogalmazta a legfontosabb érvet a régi jószágaik kibelezése ellen:

– Legalább addig is repülhetünk.

Tamás és Zoltán ültek a tárgyalóban. Előbbi olvasott, utóbbi az eredményt várta.

– Jaj de utálom a jogi szövegeket, golyózik a szemem és kifacsarodik az agyam. De szerintem ez teljesen rendben van.

– Azt is tudom, hogy megírni még kevésbé szerette volna, ezért bátorkodtam. Az ügyvédem is segítségemre volt, persze megfelelő pénzért.

– Anélkül meg se mozdulnak. De ez tetszik. Cégbirodalmam lesz! Leányvállalattal, külső befektetővel! Tényleg megvette a Varga Dénes úr földjét?

– Igen. Személyesen voltam nála. Kedves bácsi. Kicsit szomorú volt, amikor mondtam neki, hogy valószínűleg nem fogunk rajta kukoricát és uborkát termeszteni, pedig aranykorona értékekről beszélt, meg egykori terméshozamokról, amihez nem értek. Viszont mivel nem alkudoztam, így is szimpatikusnak talált, az alkatom ellenére.

– Miért nem virtuálisan intézte?

– Amióta tudok mozogni, rájöttem, hogy szeretek is. Elbicikliztem odáig és vissza. Nagyon élvezem. Szegény öreg agronómust sajnáltam. Nem tudott mit kezdeni a földjével, és senki nem vette meg.

– Viszont akkor tőlünk se fogják.

– Ne feledje Tamás, az én tulajdonom marad. Csak teljes körű haszonélvezeti jogot és építési engedélyt adok a ToRule Aviations számára. Ha mégsem lesz ebből semmi, még a végén Zsoltnak lesz igaza, aki a fogyókúrás programba be akarta iktatni, hogy Jánosnál kertészkedjek. Paradicsomot palántázok, és veszek egy traktort, biz’ Isten! – kacagott Zoltán.

– Zsolt tényleg be akarta fogni az üvegházban? – mosolygott Tamás.

– Igen. Én pedig rangon alulinak tartottam. Azt hiszem ostoba voltam.

– Mint az Erőmű igazgatója, valóban furán vette volna ki magát, ráadásul Jánosnak is nagyon kinyílt volna a csipája.

– Ettől tartottam én is. Mindenesetre köszönöm az együttműködést. Egyelőre nem sok gondja lesz a leányvállalattal, amit lehet, megcsinálok. De ha beindul, kölcsönkérem az adminisztrációs szakembereit.

– Rendben.

– Ja, még valami, mielőtt hazamegy. Rendelne még egy „kört” a szükséges alkatrészekből?

– Persze…

– Bár nem vagyok programozó, annyit értek hozzá, hogy átparamétereztem Dávid és Gabi szimulátorát. Határeset. Az új gép talán meg is tud majd emelni. A levegőben már nagyon valószínű, hogy elbír, sőt emelkedni is tud majd velem. Kell nekem is egy Szárny.

– Egy ToRule 1-es? – mosolygott Tamás.

– Akár.

Zsolt otthon ült a Székében, és épp egy csomagot szállított ki. Amióta Zoltán újra járt, kicsit feleslegesnek érezte magát a közös edzéseken. Az igazgató szívesen vette a tanácsait, követte a gyakorlatait, de a biciklizést például magától csinálta. Sőt, sokszor már úgy találta a „konditermükben”, hogy legalább egy fél órája önszorgalomból dolgozott, mire a fiú odaért. Pedig nem is késett. Ennek ellenére az igazgató továbbra is fizette a magánórák díját. A kopter alkatrészek gyártása után kapott pénz viszont jelentősen visszaesett. Szinte minden létező cég feltöltötte a készleteit, és azóta megcsappantak a rendelések. Károly nem bánta, mert így kímélni tudta a létfontosságú gépeket. Cserébe viszont a fiú karbantartó segédi állása is veszélyben volt. Így mostanában Tamásnak még csak rá se kellett parancsolnia, hogy álljon be segíteni.

Épp letette a gépet egy öt órás hajtós műszak után, amikor üzenetet kapott. Ági írt neki, amin elsőre meglepődött.

„Szia Eszter, Szia Zsolt!

Kaptam egy hivatalos jelentést a hatóság embereitől, hogy az általatok talált maradványok – összesen négy beazonosítható és két egyelőre ismeretlen emberi holttest – közül az egyik Ákos.

A jelentésben az áll, hogy a második világháború során történt bombázások idején keletkezett nagyméretű kráter elkezdett feltöltődni. Az a magyarázat, hogy a korábban ott élő hatalmas fák kidőltek, és a helyükön nőtt bokrok csapdába ejtették a környék avarállományát. Az elmúlt 20-25 évben ez viszont lassabban bomlott, mint gyűlt, így egy különösen veszélyes, csúszós tetejű, alul elfolyósodott massza jött létre, mely a meggyűlt vizet is zárta. Egy mini-mocsár keletkezett, vastag levéltakaróval láthatatlanná válva. Az állapotot a szakemberek felszámolták.

Már túl is vagyok egy temetési szertartáson, melyen rajtam kívül nem volt ott senki. Puszta formalitás. Hogy őszinte legyek, inkább megkönnyebbülést érzek már, mint bánatot. A fiamat annyiszor megsirattam, hogy inkább a kínzó kérdések megválaszolása jelent feloldozást.

Mindkettőtöknek köszönöm, hogy részt vettetek benne, Eszter tőled nem tudok elégszer bocsánatot kérni. Többé nem vagyok már anya, és sajnos túlkoros lennék újra az lenni, amit viszont sajnálok. Nagyon-nagyon sok szép és biztonságos kalandot kívánok a repüléseitekhez, vigyázzatok magatokra!

Ági”

Zsolt legalább négyszer elolvasta a levelet. Elsőre nem tudott mit válaszolni, aztán inkább tettekbe, mint szavakba öntötte az elképzelését.

Írt néhány rövid e–mailt, összepakolt pár dolgot, majd vett egy adag bátorságot, és még egy utolsó üzenetet engedett útjára.

„Szia Eszter!

Holnap elmegyek Ágihoz, vonattal. Ha van kedved, velem jöhetnél.

Zsolt”

A válasz fél percen belül megérkezett:

„Oké. De vonattal???”

A fiú mosolygott, de válaszként csak az indulási időpontot adta meg, és hogy már megvette a jegyeket. Az állomáson, majd a vonaton Eszternek, mint egy múlt századi hanglemeznek, beakadt az elektronikusan is feltett kérdés. De hiába próbált bármit kiszedni a fiúból, az egyre makacsabbul mosolygott. Eszter még testi fenyítést is kilátásba helyezett, amiért Zsolt gyakorlatilag körberöhögte. Megnyilvánulásáért viszont tényleg kapott egy hátbavágást utastársától. Ennek teljes haszontalanságát látva elkeseredettségében a lány Gabi varázserejével fenyegetőzött, szintén sikertelenül. Végül indítványozott egy futóversenyt Ági lakásáig, csak hogy előbb kiderülhessen a válasz.

Lihegve érkeztek az ajtóhoz, aminek a túloldalán egy feketébe öltözött, de mosolygós nőt találtak. Ági átölelte őket.

– Olyan kedvesek vagytok, de nem kellett volna eljönnötök hozzám.

– Célunk van vele – mosolygott Zsolt.

– Igen, célja van, de nekem hamarosan kilyukad az oldalam a kíváncsiságtól, úgyhogy a lényegre térhetnénk? – türelmetlenkedett a lány.

– Hmm… Jó illatok, főztél valamit Ági?

– Igen, üljetek asztalhoz!

Eszter a kezeibe temette az arcát, de ezek ketten úgy nézett ki, összeesküdtek ellene. Mikor Zsolt végre letette a kanalat, megkegyelmezett.

– Egy mondatod miatt jöttem, Eszter pedig hajlandó volt velem tartani. Azt írtad, sajnálod, hogy nem lehetsz többé anya.

– Igen, talán nehéz megérteni, hirtelen vége szakadt, azért is kezdtem Ákos életét élni a Mátrixban. Ami azonban mégsem volt ugyanaz. Akkor azt hittem, megőrülök, és talán őrültség is volt. De egy embernek sem szabadna megélni a gyereke elvesztését.

– Azt hiszem, tudok megoldást. Rá kell bólintanod, és lehet, hogy nem lesz könnyű se.

– Aha, én meg tartsam a gyertyát? – morcoskodott Eszter, de Zsolt nagyon csúnyán nézett rá.

– Engem egy nagyon elhivatott és szerető csapat nevelt fel a szüleim helyett… – kezdte.

A lány mondatról mondatra jobban szégyellte magát az előző beszólásáért. Azonban rá kellett jönnie, hogy mit tervezett a pilótatársa.

– …szóval nem csak olyanok vannak ott, mint én, akik nem kértek a szüleikből, és jobban érezték magukat. Válogathatnál. Fiú-lány, pici vagy nagyobb. Bölcsen kell dönteni és sajátodként kell szeretned. Persze csak ha tetszik az ötlet. Megbeszéltem a volt tanáraimmal, hogy megyünk, akár ma délután szívesen várnak. Azért nem jöttünk repülve, mert nagyon kényelmetlen gyalog vinni a gépeket, téged pedig nem bírunk el.

Ági megvárta, amíg Zsolt végigmondja az egész történetet.

– Kiadnának nekem egy gyereket, pedig hagytam a sajátomat elsüllyedni egy mocsárban?

– Ha így mész oda, nem. De egyrészt gyanítom nem tehettél róla, még ha mardos is a lelkiismereted. Másrészt én inkább attól félteném szegény kölköt, hogy túlzottan vigyázni fogsz rá, és nem taníthatom meg repülni, ha eljön az ideje, mert őrülten aggódnál – mosolygott Zsolt.

– Igazad van. Azt hiszem, igazad van. Induljunk!

A visszafelé úton Zsolt és Ági megállás nélkül beszélgettek. Leginkább a fiú mesélte az élményeit, a tanárait. Felajánlotta, hogy ha szükséges, a nő nála lakhat, tőle úgyis bő fél óra séta volt a gyerekfalu. Ő maga opcionálisan elfoglalta Károly odúját a hangárban.

– Erdőtelek, nevelőotthon – diktálta be az állomáson a taxisnak a címet a fiú.

Ő is izgatott volt. Legutoljára a Döglött Kacsával ment ki hozzájuk, akkor nem sokat látott a régi ismerősökből, csak a mosolygós arcokat, akik mind fel akartak hozzá szállni. Amikor odaértek, a gyerekek most is lerohanták. Kissé csalódottak voltak, mert közölte, hogy nincs a zsebében egy repülőgép, amivel elviszi őket felülről szemlélni a világot. Cserébe Eszterrel együtt elugrándozott velük néhány órát, mielőtt hazaindultak. Ági még valahol az épületben beszélgetett a vezetőséggel, de mivel elkezdett sötétedni, Zsolték inkább hazaballagtak.

– Te tényleg itt nőttél fel? – kérdezte a lány, aki alig vonszolta magát, úgy lefárasztották a gyerekek.

– Igen.

– Jézusom, hogy bírtad ki, pár óra is nagyon fárasztó. Amikor a szállítógéppel voltunk itt, a repülésre figyeltem, nem tűnt fel ennyire. Ez a zsibongás, rohangálás...

– A túloldalról kevésbé szörnyű. De most nekem is picit sok volt. A futárkodás ehhez képest rekreációs meditálás.

– Az tuti. Viszont már értem akkor mitől vagy olyan átkozottul jó drón pilóta.

– Köszi. Azért te se vagy rossz… – hízelgett a fiú.

– Hála neked! Az őszi leckéid nélkül csak egy középszintű szájhős lennék, főleg a viharos évszakokban.

– Nem kell a tömjén. Hívjak neked egy taxit?

– Köszi, megoldom. Annyira nem vagyok fáradt, és különben sincs messze.

– Te tudod.

Zsolt kapott egy üzenetet Ágitól, hogy tudnak neki szállást biztosítani, így hazafelé fordult. Eszter pedig alig várta, hogy a fiú eltűnjön a kapualjban, hívott egy taxit. A világ minden kincséért se vallotta volna be, hogy mennyire kimerítették a gyerekek. Hazafelé viszont csak a srác szavai és múltja járt az eszében.

Két nap múlva még egy rövid levél érkezett a nőtől. Arra kérte Zsoltot, hogy látogassa meg, mert személyesen akarja megköszönni. Aznap az erőműben volt, így a leggyorsabb utat választotta. Engedélyt kért Tamástól, majd a légi irányítástól, nagy ívben kikerülte a várost és észrevétlenül landolt az erdőben. Levette a protektoros ruhát, egy táskába rakta a lábára csatolt vezérsíkokat és a sisakot. Egy rongydarabbal letakarta a Szárnyat, hogy ne legyenek feltűnőek rajta a koptermotorok és besétált a rácsos nagykapun. A gyerekek megrohanták, megkérdezték mi van a csomagjában és a hátizsákjában, de hárította őket. Első útja mégsem Ágihoz vezetett, hanem az évek során jelentősen kibővített kastély iskolának használt szárnyába. Hirtelen jött ötletében lelkesen bevágódott az egyik fiúvécébe. Visszavette a védőruhát, újra aktiválta a vezérsíkokat, levette a ponyvát, és kezében a sisakkal rohant végig az üres folyosón. „Mindjárt kicsöngetnek!”

A fizika előadó ajtaja kinyílt, és a szünetre kiözönlő diákok ügyet se vetettek a furcsa öltözékben feszítő idegenre. A sisakban senki se ismerte fel. Valami azonban hiányzott. Pontosabban valaki. A terem kiürült, csak a tanár maradt a katedra mögött, az órán bemutatott kísérlet eszközeit pakolta össze. Zsolt odament hozzá, és levette a sisakját.

– Csókolom Sára néni!

– Zsolt? Szia! De megemberesedtél! Mi ez a ruha?

– Iván bácsi nincs itt? Mutatnék neki valamit! – kérdezte a fiú, elég udvariatlanul, közben az üres tantermet kémlelte.

– Itt is van, és nincs is… – válaszolta komor hangon a tanárnő.

– Hogyhogy? – a fiú érezte, hogy valami nincs rendben.

– Átkereszteltük az előadót, az ő nevét viseli. Tavaly ősszel meghalt az öreg. Sajnálom fiam.

– Én is… – sütötte le a szemét Zsolt.

– Elnézést, tanárnő… – azzal kisétált a tanteremből.

Még visszanézett a réztáblára. A fényes fémdarabban a saját arcát látta, és a legkedvesebb oktatója nevét. Ügyet se vetett a gyerekekre, akik közül most már néhányan felismerték, de szerencsére ez egy rövid szünet volt, így hamarosan ismét egyedül maradt a folyosón. A WC-ben ismét átvedlett szokásos emberi öltözékbe. A gépet viszont még soha nem érezte ilyen nehéznek.

„Kár hogy nem mutattam meg neki még tavaly!” – gondolta. A tanári felé vette az irányt.

Ági viszont sugárzóan boldog volt. Majdnem a fiú nyakába ugrott, pusztán a körülötte álló elöljáróság árgus tekintete akadályozta meg benne.

– Szia! Annyira örülök, hogy ide hoztál. Képzeld, nem tudtam dönteni.

– Akkor mi lesz? Egyedül mész haza? – tette fel a bugyuta kérdést a gyors váltástól picit kábán.

– Dehogy is. Itt maradok nevelőszülőnek!

– Abból sosem volt elég! – a nő lelkesedése egy kicsit átragadt Zsoltra is.

– Ha neked köszönhetjük az új kollégánkat fiam, már megérte, hogy kibírtuk a sok csínytevésed – mosolygott rá az igazgató. Így, hogy nem kellett remegve várnia a szidalmakat tőle, ráadásul fél fejjel alacsonyabb lett Zsoltnál, már csak egy mosolygós nagypapának tűnt.

– Én csak a lehetőséget súgtam a fülébe – szerénykedett.

– Jól tetted!

Amíg megpróbálta feldolgozni az elmúlt pár perc óriási kontrasztját, összefutott két volt gyerekkori barátjával. Krisztián és Balázs visszatértek az intézményhez. Viszonylag friss tanári diplomájuk és már most dörgő hangú fegyelmező modoruk volt, amitől annyira tartottak évekkel korábban. Zsolt leült velük az étkezőben egy kicsit. Balázs pont Iván bácsi megüresedett helyét kapta meg a fizika tanszéken. A fiú ennek őszintén tudott örülni. Megígérte nekik, hogy jön még erre, és hogy majd azt is megmutatja, mit rejt a hatalmas hátizsákja. De mire két régi cimborája felocsúdhatott volna, hogy mekkora batyut cipelt és tett le az asztal mellé egykori társuk a rosszaságokban, ő már fel is kapta az egészet, és kisietett az épületből.

Aznap éjjel egy árny suhant át a környező földek felett. Szinte súrolta a fák koronáját. A holdfény derengő szürke kontrasztjában csak egy villanás volt. Átugrotta az arborétum hatalmas lombkoronáit, és célirányosan landolt a nevelőotthon ódon kőkerítésének belső oldalánál. Az őrkutya ugatott kettőt, de a sötét szárnyas ember tudta a nevét, és az állat felismerte a hangmintát. Két halt vakkantással nyugtázta.

„Mekkora mázli, hogy Bundi még mindig él, és nem cserélték le” – gondolta Zsolt.

Összehúzta a szárnyakat, és megkereste Iván bácsi sírját.

– A tanár úrnak volt igaza. Most mégis továbbtanulok. Igaz, a „felső-oktatás” kicsit mást jelent számomra.

A sírra tette a saját kezűleg tervezett és nyomtatott virágot, ami egész jól sikerült. Álldogált egy darabig.

– Hmm… Végül is egy kőhöz beszélek.

Meghajolt egykori kedves oktatója emlékhelye felett, és pillanatszerűen eltűnt az éjszakában.