Has ábra vágva

Szag László burgonyapürét szeretett volna a rántott húshoz. Nem volt, a sült krumplit is csak későbbre ígérték. A hasábra várva körbenézett a rendőrőrs ebédlőjében. Általában mogorva és még mogorvább emberek gyülekezőhelye volt, de feltűnően sokan mosolyogtak. Szinte az egész csapat regisztrált valamelyik, ha nem több társkeresőre. Mind neki segítettek, akit csak kedvességgel vagy hatalmi szóval rá tudott venni. A Miskolcról nemrég áthelyezett tizedes együtt tömte a hasát az iktatóban dolgozó Erikával, máskor egymást tömték az iktatóban. Egy külföldi oldalon szedte fel, pedig tíz méterre volt az asztaluk.
A nyomozót boldog házas emberként nem igazán érdekelte a hódítás. A kollégái egyre nagyobb lelkesedéssel beszéltek a friss kapcsolataikról, de őt mindez hidegen hagyta. Egyetlen nővel akart "randevúzni", de nem találta meg a szekvenciát. Az áldozatok közt nem volt közvetlen partnerkapcsolat. Mindegyik más lánnyal/asszonnyal randizott halála előtt. Az IP adatok se stimmeltek, nem egy helyről léptek be a végzet asszonyai. Pedig az ösztöne érezte a kapcsolatot, de hogy válthat ennyiszer alakot? Vagy az elvakultak miért hiszik el, ha másképp néz ki mint a netes képeken? Nem értette. Talán valami maszkmester egy filmstúdióban...
– Nagyon óvatos – mormogta magának.
– Óvatosan jegyzem meg, van egy újabb áldozat, és kolléga! – ért oda hozzá a halottkém.
– Nekem miért nem szóltak? Doki, ki az?
László hirtelen fordult meg, halálra válva, fellökve az asztalt. Hasára hullott a hasábburgonya.
– Feri a tizenhétből. Összejött valami harmincas elvált MILF-el. Nagyon oda volt, de aztán oda lett. Azért nem neked szóltunk, mert épp a bíróságon tanúskodtál, én meg már túlvagyok a boncoláson is.
– Ja igen, a félreértelmezett folklóros eset tavalyról. Amikor rozmaringos kapát húzott a fejére valaki rozmaringos kalap helyett – szedegette zavarában a sült krumplit magáról László.

Ferit nem igazán kedvelte, kissé beképzelt volt, és volt egy olyan gyanúja, hogy korrupt is. De inkább elhatárolódott. A halálát viszont nem kívánta.
– Megmutathatom a boncolási jegyzőkönyvet. Itt a mellkas-has ábra. Vágva van a lényeg, nem mutatom a többi felesleges részt – bíbelődött a táblagépével a boncorvos.
– Szegény pára... – borzongott meg a nyomozó.
– Ja, elég para. Tudod mi a fura? Élő embernek nincs ennyi ereje, ezt így kivágni. Egyetlen metszés, valami tőrrel. Mindent visz. Sebészi pontossággal! Boszorkányos ügyességgel.
A doki még beszélt és beszélt, de László nem figyelt már rá. A teendőit tervezgette. Teljes hozzáférés kell a kollégája gépéhez! Több adata lesz. A chat üzenetekhez is hozzájuthat. Talán azzal a profillal fel is tudja venni a kapcsolatot, amit a kollégájánál használt az elkövető.
Ám leginkább egy mozzanat ragadt meg a fejében a doki mondandójából. "Boszorkány". Nem hitt bennük. Ám mivel magyarázza az alakváltást és az emberfeletti erőt? Jobb ötlete nem volt, mint a rémálomba illő mese.

Hőhatár

A hídon a legényég azon tagjai, akik semmit nem tudtak a karbantartóknak segíteni, az időt múlatták. Töredezett, gyakran teljesen érthetetlen adást hallgattak. Géza, a kommunikációs tiszt találta meg a halovány jelet. Saját magukat és a bázis beszélgetését követték figyelemmel. Hét és fél hónapja történt eseményeket, amik közvetlen az indulás előtti napokban hangzottak el. Űrhajós babonából ezeket mindig elsugározták arra, amerre menni készültek. Így érhette most utol a hazafelé igyekvőket, fénysebességgel. Mindenkinek jól esett saját izgatott, derűlátó szavait visszahallani. Saját hangjuk fura érzékelésén nevetgéltek. Kicsit elszomorodtak, ha a legényég odaveszett tagjai beszéltek. Ami akkor nem volt fontos, most meggyengült, erejét vesztett, agyon szűrőzött formában mentésre került a központi tárolóban.

Csilla és József a lelküket kidolgozták. Cserébe pedig a szintén elcsigázott legénység gratuláló szavain kívül csak poshadt ízű többszörösen újraforgatott vizet kaptak frissítőül. Az ételük gyakorlatilag elfogyott.

– Megpróbálhatjuk, Kálmán kapitány – dörmögte a gépész végül.

A főtiszt ránézett a továbbra is gyakorlatilag csak vörös jelzéseket mutató kijelzőre.

– Biztos?

– Működni fog. Ha úgy viselkedik, mint eddig, mintegy négyötöd fényévet képes ugrani. De egy ujjnyival se többet. A megmaradt akkuk már így is túlmelegednek a térhajlítás beindításakor. Ha elérik a hőhatárt, leolvadnak vagy felrobbannak. Akkor nekik és nekünk is végünk.

– Van más esélyünk? – tárta szét a kezeit a kapitány, amitől némileg kibillent a térbeli helyzetéből.

– Nincs, de tudnia kell, a jegy egyirányú. Levente, a kémikusunk azt mondja, az akkuk nem bírnak el még egy töltési kört, ha ugyanígy kisütjük őket. Nem lesz térhajlításhoz elegendő erőnk, a segédreaktor önmagában…

– Tudod jól, Józsi, hogy tisztában vagyok vele. Csináljuk!

Összegyűltek a hídon. Mindenki bekötötte magát, amibe tudta. Volt, aki felvette a szkafanderét, de sokan nem. A kapitány most elnézte a lazaságot. Elvégre hazamennek. Vagy meghalnak. Ha nem sikerül az ugrás, immár nem az öltözet védi meg őket. Néma csend lett.

Huba, a navigátor elvégeztette a számításokat, Csilla adott neki néhány új változót. Józsi szinte érezte a hajót sikítani az ellen, ami következik. Legszívesebben ő is ezt tette volna. Minden berendezés tiltakozott. Már a javításoknál is. Azért tartott majdnem egy hétig.
– Ugrás! – adta ki a parancsot a kapitány.

Józsi szelíden a gombra helyezte a kezét, minta megsimogatná a szerkezetet. A furcsa érzés, melyet már annyira megszokott, a hangok amiket mindig érzékelt. A gépek munkája… Valami más volt! Érezte, de nem tudta mi…

Négy akku gyulladt ki, majd égésük a lezárt részek oxigénhiányában elenyészett. Minden vörösre váltott. Nem volt már többé fénysebesség feletti hajtómű. Gyakorlatilag egyetlen hasznavehetetlen izzó fémdarabbá vált az is. A gépész a monitorra pillantott. Sok vörös fény kialudt. Még a visszajelzők is meghibásodtak. A hajó egyetlen sötét, szikrákat szóró testként állt az űrben, alig század Holdtávolságra a kék bolygótól.

A legénység meglátva a sikeres helyváltoztatás eredményét, örömmámorban tört ki. Kurjongattak, lengették a karjukat, össze-vissza szálldostak a szűk hídon. Csilla örömében szájon csókolta a kollégáját, majd odébb lebegett. József, a főgépész viszont egy kicsit ugyanúgy meghalt, mint a hajó általa életben tartott gépei.

A kapitány hagyta egy darabig felbomlani a fegyelmet, majd egy-kétperc múlva csendet intett. Teli szájas vigyorral utasította a kapcsolattartó tisztet:

– Géza, szólj nekik, hogy itt vagyunk, hazaértünk, de vontatás kell, meg egy nagy adag étel!

Ekkor tűnt fel mindenkinek. A gépészen kívül volt még egy ember, aki falfehéren lebeg a munkaállomása előtt, és pont az imént megszólított.

– Kapitány, nem fogom a jelüket. Nincs meg a Kossuth Lajos bolygókörüli állomás! Se az Árpád vezér védelmi rombolót, se a DMK földi űrközpontját nem lelem!