Szorgos séfünk főzni fog

Izabella úgy volt vele, mint a régi viccben, amikor az anyjának reggel az iskolába menés ellen kikelő gyermek lelombozva hallgatja az elkerülhetetlen választ:

– Kislányom, akkor is be kéne menned, mégiscsak te vagy az igazgató!

Ő ugyan csak szaktanár volt, de valahogy nem tudott a diákokra figyelni. A gyerekek persze azonnal megérezték, rendetlenkedtek. Kénytelen volt gonosz röpdolgozatokkal és feleltetéssel lecsitítani a kedélyeket. Szerette a munkáját, de ilyen délutáni kaland előtt hat kínkeserves tanóra…

László nem igazán tudta kialudni magát, pedig sűrű napja volt. Nyomasztotta a tizenkét emberről való gondoskodás súlya. Még azt se tudta, mit kezd a szívszaggató gyilkos ügyével. Mégsem tudott gondolkodni. Az a hajó! Felfoghatatlan! Végül a bizonyíték raktárban kötött ki. Egyrészt biztonságba akarta helyezni a tőrt, és a boszorka táskáját, másrészt eszébe ötlött valami.

– Szia Robi! – üdvözölte a tizedest.
– Üdv! – köszöntötte az inas, de unott férfi a zsúfolt helyiségben.

– Ezeket szeretném leadni.

– Ugye nincs benne semmi romlandó, vagy ami mozog? – tette fel a kérdést a raktáros.

A nyomozó egy pillanatra elbizonytalanodott. Elvégre egy boszorkáé volt… Ám az arcán nem tükröződött a bizonytalansága.

– Semmi extra. Egy gyilkos szerszám, és egy pár személyes holmi a gyanúsítottól.

– Tételesen vegyem fel a táska tartalmát?

– Egyelőre zárd le! Majd később még át kell néznem, meg a labornak is lesz dolga.
– Ejha, szép tőr. Valami filmes kellék?
– Bárcsak valami fikció lenne, de legalább hat ember vére van rajta, az előzetes vizsgálat eredménye alapján.
– Ejha! – csettintett a raktáros. – Nem semmi ügy. De te elkaptad, igaz? Megint elkaptad!

Róbert csillogó, tiszteletteljes szemmel nézett idősebb kollégájára. Szegény néha szívesen kitört volna a feladata zárkájából, hogy akciódús helyzetekben remekeljen. László kénytelen volt kicsit visszarántani a férfi fantáziáját.
– Vagy három napig fogom írni ezt a jelentést, és az még korántsem lesz az ügy vége.
– Jájj! – szívta a fogát az asztal túloldalán ülő ember.

A nyomozónak eszébe jutott valami, a „bizonyíték” feliratú zacskóban heverő tőrt vágyakozva figyelő szemeket nézve. Lassan, bizalmasan és halkan tette hozzá:
– Elintézem, hogy a magángyűjteményedbe kerüljön, ha lezártuk az ügyet. A tulajdonosa nem fogja visszakérni, garantálom.
– Mit kérsz cserébe? – tette fel az egyértelmű kérdést a raktáros.

– Kommunikációs eszközök kellenének. Számítógépek, lehetőleg laptopok. Egy router, egy DSL modem, bármi. Ja, és mobilok.
– Hát… Azok elég népszerű cuccok. Van egy pár mindig, de a jobbakra szemet vetnek a fejesek. Négy-öt évesnél nincs újabb. Tudod, időbe telik, amíg már nincs rá hivatalosan szükség…
– Igazából mindegy, csak használható legyen.

A férfi még mindig a tőrt forgatta, majd halkan megszólalt.

– Gyere vissza egy fél óra múlva!
– Jó. Addig intézek SIM kártyát. Tizenkét mobilt jó volna összeszedni…
– Egy tucat??? Okostelefonból…
– Elég, ha van tizenhat gomb, meg egy számkijelző.
– Ja, oké, az menni fog – könnyebbült meg Róbert.

László elintézte, hogy ismét néhány számlát elkönyvelhessen a házára, mint tanúvédelmi menedékre. Ugyan nem tudta, miként citálhatná be a bíróságra az ügyben bármelyik Sólyom-túlélőt, de ezen még ráért gondolkodni.

Az ebédlőben rájött, hogy a legnagyobb tétel egy tucat ember folyamatos élelmezése lesz. Amíg valahogy munkát nem szereznek. De mégis hogyan? Semmi papírjuk. Anyagilag egyáltalán nem tűnt kivitelezhetőnek ez az újdonsült barátság. A készenlétis kollégáktól végül begyűjtött két karton konzervet. Adományok voltak, amiket a menekültáradat ellátására szánt a nem gondolkodó nép. Az őrmester is fintorgott, amikor átadta a csomagokat neki.
– Egészségedre Laci! Már a nyomozókat se fizetik meg? Még a kutyakonzerv is jobb ezeknél, nem irigyellek, ha ezt kell enned. Mi se bírjuk felfalni, pedig a fiúk egy része nem válogatós. Tudod, az arabok nem eszik meg, mert sertésalkatrészek vannak benne.

– Pedig nem tűnik rossznak – forgatta a kezében az egyik ételt. – „Sertéspörkölt tavaszi zöldségekkel”.

– Te is tudod. Nem mindig ugyanaz van leírva, mint ami a valóság…

A nyomozó az előtte álló jelentésre gondolt.
– Igazad lehet…
Azért elsomfordált az emberi fogyasztásra talán alkalmas élelmiszeripari produktummal, de már előre szégyellte magát.

Izabella szinte körülugrálta, amikor végre leparkolt a házuk előtt.
– Indulunk?
– Igen.

Átverekedték magukat a városon, a délutáni csúcs kellős közepén, majd leparkoltak a dunavarsányi ház előtt. László felesége hihetetlenül izgatott volt. A ház viszont szinte kihaltnak tűnt. Az űrhajósok vagy nagyon elbújtak, vagy nem voltak ott. A nyomozó még mindig titkon remélte, soha nem is látta őket. A csomagtartóhoz mentek, elkezdték kipakolni a kütyüket és ételeket. Mire a nyomozó megfordult, ott termett a fél legénység, és a kezét nyújtotta segítségképpen.

– Sziasztok! Hoztam valamit. Meg valakit…

– Üdvözlöm, Erdélyi Kálmán vagyok – fogott kezet a kapitány Izabellával.

– Jó-jónapot! – hebegett Izabella.

Bemutatkoztak, a nyomozó pedig néhány szóban vázolta a helyzetet. Kálmán bólintott. Felkapkodták a csomagokat, és besétáltak.

Lászlónak azonnal megindult a nyálelválasztása. Az egész házban fantasztikus illatok terjengtek. Jolán a szakácsnő épp csak intett nekik a konyhából egy fakanállal a kezében, aztán vissza is vonult a dolgára.

– De hát…
– Nem voltunk tétlenek, ha nem haragszol – kezdte magyarázni a dolgot a kapitány.

– Kellene? – kérdezte kissé ijedten László.

– Hajnalban Cilivel kimentünk a mezőre. Megnéztük mi maradt a hajóból – folytatta József. – Hátha el kell tüntetnünk ezt-azt. De a leolvadó erőforrás tette a dolgát. Viszont ott találtunk egy embert, aki az orrát lógatva káromkodott. Mint kiderült, az a földműves, akinek felégettük a tulajdonát. Megsajnáltuk.

– Az ember azt mondta, a terményét kifizeti a biztosító, de a földjén sok munka lenne. Ráadásul amennyit fizetni tud, annyiért senki se segít neki a faluból – folytatta Géza.
– Lelkiismeret furdalásunk volt. Egyébként annyi mindenért – hajtotta le a fejét Csilla, aki még mindig nem mert a nyomozó szemébe nézni a fojtogatás óta.
– Ingyen is dolgoztunk volna neki, de az gyanús. Elfogadtuk az ajánlatát. A beszédünk így is furcsa volt neki, de nem firtatta. Főleg, amikor a gépész csapat megjavította a munkagépét. Kaptunk tőle egy szakajtó zöldséget meg egy kis húst is, és egy telefonszámot. Azon csodálkozott, hogy nekünk miért nincs olyanunk. Szerencsére örült a javításnak, így ez a kérdés nem érdekelte tovább – adott választ a fel sem tett kérdésre Kálmán.

– Ekkor döntöttük el, hogy szorgos séfünk főzni fog! – mosolygott József.
– Elkísértem a szakácsnőnket bevásárolni – igyekezett befejezni a történetet Géza. – Nehezen boldogultunk a feliratokkal. Többek közt nemzetközi kapcsolatok szakon végeztem a nagyváradi egyetemen, de majdnem kifogott rajtam a fűszerek beszerzése. Végül az orrunk segített. Rá kellett jönnünk, hogy tényleg nem kaptunk sok pénzt. De legalább már erre is van viszonyítási alapunk, hogy mi mennyit ér.

– Készen van! – hallatszott a konyhából a hívó szó.

László az ízektől esett transzba, a felesége pedig a szóhasználatot és a kiejtést próbálta ámultan beszippantani. Érdekes estének néztek elébe.