Az Erőmű elhagyatott hely volt. Károly a hangárban ült, és a hadgyakorlat videóit nézegette. Iszonyúan sajnálta, hogy nem vehetett részt benne. Elfogadta, hogy Dávid, mint ToRule pilóta hasznosabbnak bizonyult, mint ő, aki csak filmezni akart. Ernő, a tiszai deutérium dúsítóból átrendelt mérnök alapvetően rendes ember volt, de ő is besokallt, amikor megint műszakot akart vele cserélni. Igaza volt. A helyében ő is ezt tette volna.

Alapvetően nem volt az új kollégával baja senkinek. Egyre jobban értette a dolgát, ráadásul érdekelte is annyira, hogy a Dávid által alkotott jelentéseket és leírásokat tanulmányozza. Az új igazgató kifejezetten kedvelte, dicsérte a szorgalmát. Bezzeg Károly kevésbé volt motivált. Naphosszat csak azt ismételgette, hogy a létesítmény szinte önellátó, ők csak dísznek vannak itt, amíg rá nem jött, hogy ez annyira nem jó taktika. A gépészmérnöknek igaza volt, de ez nem lehetett kompatibilis egy nagyjából mit sem értő vezetővel, aki elvégzett feladatok jelentéseire volt kíváncsi. Ernő mindig be tudott számolni arról, hogy melyik részegység megismerését fejezte be. Esetleg egy megfelelően határozott javaslatot is tett, mint saját ötlet, melyet mindenképp érdemes megfontolni. Így egyértelműen jobb munkaerőnek bizonyult. Hiába volt kevesebb tapasztalata a folyton elvágyódó, ráadásul a nem épp titkoltan Zoltánhoz hű kollégáinál.

Károly életében talán először, legalábbis felesége halála óta, repülni vágyott. Ahogy a Mátrixot túrta a drónpilóták által rögzített, Heves szimulált védelmét végző elszánt csapat adrenalintól csöpögő videói után, többet sóhajtozott, mint egy öregotthonnyi nyugdíjas. Végül azt találta ki, hogy kedvenc négyrotorosával fog őrjáratozni az Erőműben. Bár óvatosságból még ezt a gépet is kiszedte a tornyok listáiból, most még külön meg is beszélt a főnökével egy engedélyt. A legbelső körre is berepülhetett, légi állapotfelmérés címszóval Arra hivatkozva, hogy már nem olyan fiatal a szaladgáláshoz. Ráadásul olyan helyekre is el tud jutni, ahova gyalog nehéz. Napjainak legszórakoztatóbb részét az töltötte ki, hogy kameramozgásokat gyakorolt. Készített néhány látványos felvételt. Rozsdás csöveket filmezett. Annamária, aki időnként még mindig elő-elő fordult náluk, felettébb el volt ragadtatva. Na, nem a fémoxidtól, hanem az alapos munkától. Különösen, amikor Károly elküldte a négykarú robotot, hogy fényesre polírozza az eloxidálódott elemeket. Majd elkészítette a csillogó-villogó részegységekről szóló képet is.

Pontosan tudta, hogy azokon a hűtőfolyadék keringetőkön az a réteg szinte csak védi a szerkezeteteket, nemhogy árt nekik, de kirakat-munkának megfelelt. Világ életében szeretett valami hasznosat csinálni, de a valóban fontos teendők nem voltak látványosak. Hamar rájött, hogy Takács Ádám, az új vezérigazgató nem jó szakember. Annamáriához hasonlóan jobban örült, ha valami szép, mint ha jó. Ha a vezérlőtermi ábrán valami nem stimmelt, mindig jött a kérdés. „Kedves Károly, ön milyen megoldást javasol?” Majd az „én is pont erre gondoltam, akkor így tegyen!” A mérnök pedig ment, és megpróbálta elérni, hogy megint minden zöldre váltson. Vagy legalábbis nagyjából…

A fejében Zsolt tanításai zengtek. A fiú még az Atlanti óceán felett is képes volt vele hulla fáradtan arról beszélgetni, hogy milyen széllökéseket hogy lehet kivédeni egy négyrotoros géppel, hol buta az adott típus giroszkópos kiegyenlítője, és mikor veszi hasznát. Mindig türelmes volt Károllyal. Pedig tudta, egyszerűen korából adódóan nem olyan gyorsak már a reakciói, soha nem lesz már olyan ügyes, mint a fiatalok. Tanítványa ettől függetlenül nagyon rászokott a vezetésre. Azon vette észre magát, hogy még a folyosó végére is a gépet küldi, ha nem vélte úgy, hogy tennivalója is akad. Az apró drón pedig talán újkorában sem volt ilyen kicsattanóan egészséges. A mérnök a legapróbb elmeit is rendszeresen portalanította. Megfelelően, az éppen aktuális rész anyagához illő ápoló vagy kenést biztosító anyagokkal kezelte. Ilyesmikre a futárok évekig nem vették a fáradtságot.

Károly másik feladata az éjszakai műszakokhoz kötődött. A Bölcsőben a kontrollábra zöld fényeinél farigcsálta a Szárnyak fém alkatrészeit. Igazából döntő többségük így is helyettesíthető lett volna valamilyen mesterséges anyaggal, amiket az új nyomtató elő is tudott volna állítani. De néhány nélkülözhetetlennek tűnő, vagy csak Károly szerint „hagyományból” fémből készülő apróságot mindig gyártogatott, ha tehette. Ugyanazért szeretett fémeket használni, mint amiért az Erőmű egyes szerkezetei is ezekből a „maradi” anyagokból készültek. A hővezető képesség, szilárdságuk, mégis relatív rugalmasságuk időnként alkalmasabbá tette őket a legmodernebb műanyagoknál is. Alapvetően egy alumínium ötvözetet használt. Ez szerencsére nagy mennyiségben rendelkezésére állt, minden további nélkül. Az Erőmű egyes hőcserélő rendszereit ugyanis ebből csinálták.

Egyszer majdnem lebukott. Valamiért a másik hatósági ellenőr, Máté érte őt a Bölcsőben, de Károly teljes természetességgel mutogatta, hogy miket készít. Olyan magától értetődő stílusban adta neki elő, hogy ez az apró darab fém milyen rendszer mely apró eleme, hogy Szegedi úr minden további nélkül elhitte neki. Pedig ha a mérnök belegondolt, egyszer már megetette a dumájával.

A futárgép a csempészésben is komoly fegyvertény volt. Mivel szabadon mozoghatott a védőterületen, és Tamás jóvoltából gyakorlatilag egész Nagykál térségében, Károly egyszerűen egy-egy adódó alkalommal terheléshatárig megrakta, és elegánsan átnavigált vele a ToRule hangárba.

Az Erőműben nagyon sokat volt egyedül. Korábban, Zoltán úgy időzítette a dolgokat, hogy minden karbantartást lehetőség szerint nappal lehessen elvégezni. Általában a beosztást is úgy alakította, hogy ne csak a meglehetősen szótlan robot legyen a munkatársa, hanem Dávid is egy műszakban legyen vele. Emiatt sokszor valóban nem volt munkára beosztott mérnök létesítményben, hiszen heti 168 órára kétszer negyven sehogy se jött volna ki. Ám az igazgató egyrészt teljes életét itt töltötte, másrészt Károly is sokat aludt a kuckójában, Dávid pedig közel lakott. A tartalékos állománnyal, akikre így is ritkán volt szükség, minden felmerülő problémát megoldottak.

Az ütemterv azonban kezdett felborulni. Dávid nem hiába küzdött az ezt menedzselő szoftverrel. Az volt a legnagyobb problémája, hogy a program képtelen volt Zoltán előrelátásával számolni. A hozzáértő és gondolkodó embert, mint tényezőt nehéz volt kódolni. Ádám, az új igazgató messze nem ért a nyomába. Ő csak azt látta, hogy a létesítmény húsz éven át kifogástalanul működött. Ez a sok apró hiba valószínűleg azért jött elő, mert korábban biztosan hanyagolták, és nem azért, mert az összeszokott csapat előre kijavította mindet, mielőtt a gondok maguktól jelentkeztek volna.

Károly felszámolta a kuckóját a szervizhangárban. Szép lassan ráébredt, hogy egykori jól megszokott magánya már inkább kellemetlen, mint vágyott állapot. Legalább nem volt hivatkozási alapja a munkaidőn túli itt maradásának, így, hogy nem volt hol töltse a pihenőidejét. Amit eddig nem tett, most nagyon komolyan vette a nyolc órát. Sosem csalta el, de azonnal elszelelt, ha lejárt, és átvonult a ToRule bázisra. Még az új emberek kiképzésében is részt vett. Tamás biztonságról tartott előadásai, a Szárnyak technikai adatai, a vezérlés a kisujjában voltak, egyetlen repült óra nélkül is. A szimulátorhoz is értett annyit, hogy felügyelni tudja a haladóbb pilótákat, akik különféle „házi feladataikat” gyakorolták az öt konzol valamelyikén. Valahogy imádott a tanulni és repülni vágyó, lelkes és élettel teli emberek közt lenni.

Egyre nagyobb problémát okozott neki a közlekedés. Az Erőműnek nem volt elég szolgálati járműve, ráadásul Károly is sokkal többet mozgott, mint korábban. Dávid ugyan felajánlotta a sajátját, de nem élt a lehetőséggel. Elhatározta magát, és vett egy autót. Már ha annak lehetett nevezni. Alig volt erre fordítható pénze, viszont bízott a szaktudásában. A legolcsóbb ajánlatokat keresgélte a környéken. Két hétbe telt, hogy találjon az igényének megfelelő járművet. Szegény, valaha sokkal szebb napokat látott rövid platós, ötszemélyes pickup-szerű roncs Nóra Varacskos Disznójának kortársa volt, de a gép még annál is szánalmasabban nézett ki, mint ahogy Péter lefestette a sajátjukat, mielőtt eladta a nőnek. A szintén jócskán oldtimer korú, de többszörösen az éppen aktuális igények szerint átalakított szerencsétlen tragacs kerékcsapágyig süllyedve állt, az augusztus végi száraz időjárás miatt éppen betonkeménységűre szilárdult sárban. Egy földműves udvarán, két hatalmas üvegház között, amikről a látvány alapján mindkét oldalról csorgott rá a hólé és az eső. Cserébe, a Károllyal nagyjából egyidős agrárszakember szinte neki fizetett. A boldog új tulaj a gondosan feláztatott talajból végül egy traktor segítségével emelte ki.

A jármű csak egy adag rothadó alkatrész volt, nevével ellentétben nem járt. Az akkumulátora hiányzott, a gumiabroncsok félig elmállottak, a motorja még forgott, ha áramot kapott, de borzalmasan berzenkedett ellene. Ennek ellenére volt azonosítója és hatósági engedélye, bár újra kellett vizsgáztatni. Károly egy darabig azzal a szöveggel, hogy igazából ezzel ő az intézménynek spórol, hiszen szolgálati autót nem kell fenntartani számára, a Bölcső és a hangár között ingázott. Aztán amikor nem nézték jó szemmel, hogy egész nap az autót szereli, átgurult vele a ToRule bázisra. A kiképzésen részt vevő emberek szinte mindegyike lelkesen fogadta. Addigra volt rajta négy új abroncs, de ideiglenesen egy selejtezett akkuról szerzett árammal vonszolta magát a síró motorjával, a platóján sok legyártott fém alkatrésszel, melyeknek persze csak egy része tartozott az autóhoz…

A gép kitűnő közösségépítő játéknak bizonyult. Ennél jobb építőkészletet nehéz lett volna kitalálni. Órák alatt szétszedték, rendszerezték, tisztogatták. Férfiak és nők hűsöltek a klimatizált üvegházban, és alkatrészeket szortíroztak, pucolgattak. Néhány hasznosnak tűnő felajánlást is kapott a project. Még azok is visszajártak, akik már levizsgáztak és repültek. Főleg, ha akadt valami érdekes program, és az autószerelés annak bizonyult. A hangárban az emberek egymásnak mesélték az élményeiket, barátkoztak, udvaroltak. Közben pedig időnként járt a kezük, ha Károly elébük adott valamilyen alkatrészt.

Kimondva vagy kimondatlanul, de Nóra versenygépe volt az etalon. Mindenki ahhoz hasonlította, de a Varacskos Disznó költségvetése legalább egy nagyságrenddel volt több Károly gépéjénél. A mérnök által Döglött Patkányként emlegetett jármű Sánta Patkány, majd csak simán Patkány lett. Költséghatékonyságból, és mivel lelkes munkaerőből nem volt hiány, mindent, még a motort is inkább felújítottak, mint cserélték. A kompozit műanyagoknak kevésbé ártott az évtizedekig tartó rohasztás, de bármi, ami kicsit is fémből volt, rozsdásodott vagy korrodált, esetleg hajlott vagy hiányos volt.

A mérnök, mint autótulajdonos, egy hétig járt gyalog. A több kilométeres napi séták alatt hol egyre szomorúbb, hol egyre vidámabb volt, attól függően, hogy melyik irányba ment. Munkahelye felé tartva többször felrémlett benne, hogy a Néma Háború alatt mennyire szerette a Babylon 5 reaktorát életben tartani, és hogy mennyire más ez a mostani helyzet. Évtizedek alatt szépen belefásult, hogy sehol egy komoly riasztás. A vészhelyzetek ismeretlenek, az egész gépezet dorombol, mint egy jóllakott kandúr, és teszi a dolgát. A hatalmas pezsgés, a rengeteg ember, az öröm, bánat és szerelem látványához immár nem virtuális folyosókon kellett rohangálnia, hanem valahogy el kellett juttatnia habtestét a várostól meglehetősen távol álló három üvegházig. Bármennyire vágyott is a saját kis megszokásainak nyugodt rabságára, kitört belőle az a hajdani tűz, mely akkor éltette, amikor szinte az egész élete ment rá egy pusztán egyesekből és nullákból álló gépezet bravúros karbantartására. Ám szüksége volt pénzre. Egyre jobban fojtogatta a gondolatait, hogy immár nem az számára a munkája, mint a kedvtelése.

Végül egy szép, meleg, de nem túl forró nyári délután Dávid hatalmas vigyorral az arcán váltotta a műszakjában. Pedig azt vette észre, hogy általában legkedvesebb kollégája is saját maga árnyéka csak, egykor annyira megbecsült munkahelyén.
– Szia Dávid! Jó kedved van.
– Az egyetlen, ami megpróbálta elrontani, hogy be kellett jönnöm ide. Most irigyellek, hogy te mehetsz. Pedig gürizhetsz! Képzeld, ma eladtunk tizenöt ToRule-t. A vételárat is lerótták. Zoltánnak fülig ér a szája. Tudod milyen gondterhelt volt, amíg az első öt pilóta le nem vizsgázott, és ki nem fizette a gépét – zúdított rá a kollégája szokatlanul sok szót.
– Hogyhogy azonnal fizettek?
– A katonaság! Megrágták a dolgot. Jönnek kiképzésre is. Tamás meg Zsolt fognak egyenruhásokat oktatni. A pénz a számlánkon, a hordozó két hét múlva jön, addigra kell legyártanunk a gépeket. Gondolatvezérlés, full extra.
– Az az őrnagy is jön? Tudod, aki olyan… Erős a mellizma.
– Aha… Tamás önként jelentkezett a kiképzésére, pedig hacsak teheti, a fiatalokra bízza.
– El bírom képzelni.

Károly nekiiramodott a főhadiszállás felé. Szinte szaladt. Futott. Mint amikor égtek a vörös fények az űrállomáson, és zengett a kritikus helyzetre figyelmeztető fülsértő riasztás. Észre se vette, hogy már nem fiatal, az pedig nem zavarta, hogy messze van. A védőterület határánál viszont már alig vonszolta magát.
– Ha nem akarok zombiként odaérni, kéne egy fuvar. Legyek pofátlan? Na jó…
Nórát hívta. Legnagyobb meglepetésére nem a Varacskos Disznó száguldott felé, hanem a Patkány, már nem is annyira nyúzott rágcsáló hangján visító motorral.
– Szia Károly!
– Hát ez?
– Ajándék tőlem, neked. Viszonozni akartam, amit anno az én autómért tettél. Egy vadonatúj akku van benne, Zsolt és Tamás szerelték be.
– Az egy vagyon!
– Zoltán végre vissza tudott valamit adni abból, amivel kisegítettem, most hogy a katonák miatt végre pozitívban van a mérleg – hadarta a nő, amíg kiszállt, és átballagott az anyósülésre.
– Akkor, vészhelyzet a kettes blokkban, minden karbantartót kérünk, azonnal vegye fel a munkát!
– Hogy mi?
– Egy régi emlék… – mondta Károly, és beletaposott a menetpedálba.

Az Új Hangárban mintha tényleg az űrállomás személyzete tolongott volna. A nyomtató zümmögött, a fiúk és lányok illesztettek és csavaroztak. Nyolc óra nyomorúságos semmittevés után a szakállas mérnök fegyelmezetten és jókedvűen szorgoskodó embereket látott. Ekkor döntötte el végleg. Mire a katonák megérkeztek, Károly munkanélküli lett, de végtelenül boldog. Minden színészi képességét latba vetette, dicsérte az egyik tartalékos karbantartó mérnököt, akivel egyébként korábban is jóban volt. Ráadásul ügyes szakembernek tartotta. Időnként csendes, de hallható megjegyzéseket tett arra, hogy Zoltán idejében ez meg az hogy volt… Naphosszat légi felméréseket végzett. Ha valaki a hangárban érte, épp a drónját röptette valahol. Végül Szegedi Máté úr csak ezért utazott le a minisztériumból, és Ádámmal kettesben tördelték a kezüket. Megköszönték eddigi kitüntetően eredményes és megbízható munkáját, majd bocsánatot kértek, hogy így, alig valamivel nyugdíj előtt mégis megválnának tőle. A mérnök lógatta az orrát, sajnáltatta magát. A két ember olyan közös megegyezést íratott alá vele, amiben a törvényileg meghatározottnál jóval magasabb végkielégítési összeg szerepelt. Mindkettőjükkel kezet fogott, és amikor Mátéra nézett, magában csak annyit mondott: „Három a magyar igazság”. Hazafelé pedig azon gondolkodott, hogy egy ellenőrt hogy tudott így megetetni, de aztán megrántotta a vállát, és örült neki.

A pénz nagy része nem sokáig volt a számláján. Gabi édesanyjához került. Az asszony ugyanis ígéretet tett neki, hogy mindenképp felkutat egy céljainak megfelelő CNC gépet, és egyéb szerszámokat. Bár a programozón kívül csak Károly volt tisztában vele, Erzsike ezen berendezések üzembe helyezésével és felprogramozásával foglalkozott, mielőtt nyugdíjba ment. Megfelelő kapcsolatrendszere volt a cégeknél. Már rég jelezte a mérnöknek, hogy megvan a kiszemelt masina, de eddig nem volt rá keret. A szerkezet nagyjából a Bölcső gépeivel egyidős, de annál kicsit többet megélt darab volt. Ellenben még mindig precíz, megfelelően karbantartott jószág, amit a cég csak azért cserélt le, mert vettek egy újat, és nem tudták hova tenni.

Károly szabadkozott ugyan egy sort Nórának, hogy se a kocsiját, se azt a kiváltságát nem akarta majmolni, hogy saját ipari géppel járul hozzá a vállalkozás sikeréhez, de a nő csak mosolygott rajta. Egyedül az – immáron egykori – kollégáját sajnálta. Dávid még mindig az Erőmű foglya volt. Csodálta a kitartását. Úgy érezte, önző dolgot cselekedett, amikor eljátszotta a szánalomra méltó megöregedett szakit, aki csak a létesítmény terhére van, és cserben hagyta a társát. Ennek feloldására nem vállalkozott, csak napról napra figyelte, ahogy alkotótársa ad egy puszit Gabinak, majd beül a szolgálati járművébe, és csendesen elhajt.