Tamás mindenkit összetrombitált, akit csak tudott. A hangár azon része, ahol embereket lehetett leültetni, szinte teljesen megtelt. A huszonöt leendő pilóta, és Károlyon kívül az egész gárda jelen volt.

Péter, Eszter, Zsolt és Dávid egyenruhában feszítettek néhány pódiumnak használt raklapon, amiket még a nyomtatóhoz kaptak. A hátuk mögött egy térkép lebegett. A terem egyetlen bejáratánál János állt őrt. Ő is egyenruhává alakította a kertészgúnyáját, kezében egy műanyag puskával, tábornoki jelzéssel a vállán terelgette be a népet.

– Katonák! – üvöltötte Tamás, aki második világháborús szövetségi légierőnél rendszeresítetthez hasonló öltözetben volt. Annyi fémszínű gombbal a mellkasán ácsorgott, hogy majdnem félre húzta a zubbonyát. – Itt az idő, most vagy soha! Két nap múlva, pénteken jön a Honvédség. A múltkor csúfos vereséget szenvedtünk. Vissza kell vágni! Felvirrad a mi napunk!

– Sokkal jobb terepünk lesz! – kezdte Eszter.

Inkább nézett ki egy női börtön legvérszomjasabb smasszerének, mint katonának, és a magasságához képest intenzív hangján kívül nem sok ijesztő volt rajta.

– El tudunk bújni, lesből tudunk támadni. Heves városát kell megvédenünk az elnyomó hódítóktól!

Zsolt a Lindbergh emlékkabátjában volt, egy fém keverőtállal a fején, mint rohamsisak. Legalább kilenc aranycérnával varrt csillag volt a mindkét vállán lógó rangjelző lapon.

– A légierőnk egyelőre nyolc fő, de mivel a hazánkat védjük, nincsenek szabályok. Gyalogos egységeket is be fogunk vetni, és futárdrónokkal fogjuk megzavarni az ellenséget. Gondolom, lesznek jelentkezők az öngyilkos feladatra! Kérem az önkéntes pilótákat, úgymint te, te, te és te! –mutatott random a tömegbe.

– Én könyvvizsgáló vagyok! – válaszolta az egyik megszólított.

– Nem baj, holnapra megtanulod…

A teremben kitört a nevetés.

– Csendet huszárok! Pihenj! – Dávid 1848-ashoz hasonló egyenruhában volt, és egy játék kardot lobogtatott.

– Sajnos kicsit előbb jönnek, mint szerettük volna, egy hét múlva talán lenne öt plusz emberünk, de így sem akarunk kihagyni senkit. Aki koptert akar vezetni, jelentkezzen nálam, aki gyalogos kommandót vállal a házak közt, az Zsolt főtörzsdandártábornokadmirális úrnál, aki pedig csak a jámbor civilt szeretné a helyszínen eljátszani, vagy akár a tetőkről integetni, az Gabinál – dörögte Tamás.

Ismét kitört a hangzavar, de Dávid belefújt a kürtjébe, ami zengett a zárt térben.

– Idefigyeljen mindenki! Aki akár csak a haja szálát is elgörbíti, vagy akár úgy jár, mint Nóra a múltkor, azt hadbíróság elé állítom, és azok alapján döntöm el, hogy megnyúzom vagy felakasztom, hogy hány hely marad még a cseresznyefán! Értve vagyok?

– Igenis, Uram! – zengte a tömeg.

– A Mennydörgő Béka hadművelet kezdetét veszi!

Az elkövetkező két napban mindenki talált magának feladatot. Tamás a nem használt, vagy csomagszállításra egyelőre képtelen gépekkel gyakorlatoztatta az embereket. Igazi lövészárok barátságok születtek. Rototrans-os, JCF-es és Szi-Fly-os futárok ültek egymás mellett, és összehangolt légi koreográfiákat gyakoroltak. A lelkesítő beszéd után komoly munka indult. Ezt mindenki átérezte. Károly és Dávid lemodellezték a katonáktól kapott ál-fegyver mintáját. A nyomtatóval előállítottak még kéttucat, megszólalásig hasonló darabot. Töviről hegyire átvették a város térképét, a drónokkal újraalkották, aktualizálták. A csapatban akadt még egy programozó, sőt a Pál nevű srác kedvenc szórakozása a lövöldözős játékok világa volt a Mátrixban. Az egyik „éles” célzó pisztolyt eleve rábízták, és kitalálták neki a leginkább védhető lőállást. Ennek környékén önkéntesek jobban látható helyeken hasaltak vagy ácsorogtak, hogyha a gépek kiszúrják, azt higgyék, hogy a megfelelő embert lövik le. Valit is rábeszélték, hogy ez se lesz véresebb, mint a februári móka, úgyhogy ő is kapott egy lézert, és választhatott magának egy kényelmes és jó célzást nyújtó pontot. Dávid rájött, hogy másolhatná le a találatérzékelőket, így mindenki „meghalhatott”, ha már tüzelni nem is tudott. Kevés volt a fegyverük, de Zsolt ígérte, ő intéz még egyet. Ezt nem értették, akkor még… Tamás annyit beszélt a biztonságról, hogy mindenkinek a könyökén jött ki, de megértették az ügy komolyságát.

Eljött a nagy nap. Zsolt, Zoltán és Tamás repültek át az anyahajóra.

– Üdvözlöm önöket! – köszöntötte őket Pető László ezredes a parancsnoki hídon.

– Részünkről a megtiszteltetés – fogott vele kezet az egykori igazgató.

Zsolt teljesen el volt ájulva. A hídon még nem járt, de most csak az állát kereste. Olyan volt, mint egy csillaghajó. Alig bírta ki, hogy ne szaladgáljon és kérdezősködjön. Már korábban is lenyűgözte a hatalmas hadigépezet, de az irányító központ feltette az i-re a pontot.

– Uram, lehet egy kérdésem? – tisztelgett az ezredesnek.

– Mondja, fiam!

– Használhatok más jelzőfegyvert?

– Mire gondol?

– Itt van a táskámban, most nincs töltve, előveszem.

Támadt egy kis feszültség a hídon, de amikor a fiú előbányászta a kicsi táskából a jókora szerkezetet, nem állták meg kacagás nélkül.

– Ezzel fele annyi esélye nem lesz, fiam! Lassú a lövedék, és kicsi a hatótávja.

– Viszont biztosan látszik a találat.

Zsolt kezében egy paintball puska volt. Az ezredes gondolkodott egy pillanatig, majd ismét elnevette magát.

– A gépekben nem tud kárt tenni vele. Ha ezzel találatot ér el, kérhet tőlem valamit, ha módomban áll, teljesítem.

– Köszönöm Uram! – a fiú ismét tisztelgett, és alig bírta megállni, hogy ne teli szájjal vigyorogjon.

– Zsolt, mindig meg tudsz lepni – mondta Heves felé repülve Tamás. – De ha valakit eltalálsz azzal a vacakkal, és baja lesz a mieink közül, megetetem veled az egészet!

– Ne félj, nem fogom pazarolni a lőszert. Drága. Egy Fecskét viszont ma még kanárisárgára festek! Nem mellesleg itt a lézerpisztolyom is, „elfelejtették” elkérni. Kinek adjam?

– Döntsd el! Ha odaértünk, még mintegy tíz percünk lesz. Mindenki a helyén van?

– A nagykáli taxisok szerintem be fognak golyózni. Fogalmuk sincs, miért akar ma mindenki a halott városba közlekedni – dörmögte Zoltán.

Zsolt a kedvenc tanítványának adta a pisztolyt, egyben őt is beírták „éles fegyver” jelzéssel a terminálja helyzetjelzője alapján, a harci térképen. A központi irányításnál János és Tóth Kornél foglaltak helyet. Az egyik jól védhető, egyben lévő házból valós időben tudták koordinálni a csapatmozgásokat. Az öreg agrármérnök inkább csak nem akarta egyedül hagyni a bázist, de a Rototrans műszakvezetőjének volt gyakorlata, legalább a drónokat tudta kommandírozni, hogy nehogy ütközés legyen a vége.

– Jönnek! – suttogta az egyik felderítésre kiküldött futár, aki Tamás kedvenc hatrotorosát vezette, mint előretolt helyőrség.

– Mindenki a kiindulási pontra! – kiáltotta Zsolt.

A három katonai gép megérkezett a teljesen üres városba. Szétváltak felderíteni. Megállapodás szerint nem vetették be az azonosítók alapján történő bemérést, és nem hallgatták le a szárnyas emberek kommunikációját.

Kilenc kopter szállt fel, és kezdett elsőre rendezetlennek tűnő ámokfutásba. A vadászok felfigyeltek rájuk. Megtört a lendületük, nem tudták mi van. A ToRule pilóták nem hagytak nekik választást. Négyen szálltak fel, Dávid és Zoltán egyértelműen csaliként, a mesterlövészekhez irányították a legközelebbi vadász. Az egyik futárgép direkt szemben repült velük. A Fecske kitért, de hirtelen túl sok mindenre kellett figyelni, így Valinak és a másik lesből támadó „terroristának” is sikerült egy-egy felületes, de értékelhető találatot bevinnie. Mire a megszeppent katonák lövéseket adtak le, már a legtöbben szétrebbentek. Végül Zoltánt és az egyik futárkoptert sikerült leszedniük, illetve az egyik csali-embert a tetőn, nyomtatott fegyverével.

A meglepetés ennyivel nem ért véget, Zoltán csatlakozott a főhadiszálláshoz, és „élőhalottként” onnan figyelte az eseményeket, illetve segédkezett a járművek távirányításában. A következő elterelésben ezek képezték a meglepetés erejét. Még János kistraktorjai is megmozdult, egy kiszáradt fát kötöztek a gépezetre, amely elkezdett a házak közt mozogni. Nóra kocsija, sőt Tamás autója is városi forgalmat generált, tulajdonosaik pedig csatlakoztak ahhoz a rajtaütéshez, melyben szinte minden, még életben lévő ToRule részt vett. Egyetlen gépet szúrtak ki, amit odacsaltak az indulási ponthoz, az egyik drónnal. Ezen az egy mini helikopteren volt „éles” lézer, és ez annyira váratlanul érte a pilótát, hogy nem csak simán kilőtte, hanem meg is nézte magának, ahogy a „zuhanó” négyrotoros óvatosan landol egy ház tetején. Vesztére. Előre jól koreografált, és pontos mozdulatokkal öt szárnyas ember, további szállítóhelikopterek és két tetőn rohangáló „civil” lett a célpont. Mindegyik vadul használta a fegyverét.

A csel bevált, a gépet „atomjaira lőtték”, majd ahogy jöttek, úgy tűntek el a házak közt. Az éter megtelt üdvrivalgással. A katona mindössze egy gyalogos embert, két drónt, és Dávidot szedte le, ami már-már siker volt.

– Innentől nehéz lesz, egymást fogják védeni! – hallották katonai segítőjüket, a Pál nevű mesterlövész srácot, aki még mindig tartotta a pozícióját Valival.

Valóban változott a helyzet. A két megmaradt vadászgép nem mozdult egymás mellől. Megpróbáltak ugyan körbeszaglászni, de három perc repkedés után csak egy játék pisztollyal hadonászó lányt sikerült eltalálniuk, aki annak rendje és módja szerint el is hasalt a háztetőn. Ahogy felbukott, szanaszét öntözte a nála lévő zacskóból a paradicsomlé és málnaszörp keveréket, amit kotyvasztottak neki. Látványos akció volt, a két gép közül az egyik észlelte, sivító motorokkal behúzta a féket, és óvatlanul odament megnézni. A lány hirtelen feltámadt, és fedezékbe szaladt négykézláb, mert a Fecske szele majdnem lesodorta a tetőről. Sajnos ez a csel máshogy alakult, mint szerették volna. Nem volt megfelelő ember, aki ellentámadásba lendüljön, legalábbis értékelhető távolságon belül. Arra viszont hasznosnak bizonyult, hogy a két gép megint nem védte egymást.

– Nóra kész vagy? Bírja a lábad? Fehér-csel mehet? – kérdezte Zoltán.

– Hajrá! – jött a vérszomjas válasz Esztertől és a pszichológustól.

Egyforma fehér ruhájuk volt, még a filmforgatás miatt. Egymás mellett állva persze jelentősen különböztek, Nóra magasabb is volt, de gyorsan mozogva valóban nem lehetett feltűnő. A nő iszonyatos tempóban zúgott el a megszeppent pilóta előtt, aki egyből üldözőbe is vette, mint egyetlen célpontot. A világos suhanás azonban kihasználva előnyét, lassított, majd eltűnt egy ház mögött. Mire a vadász odaért, célpontja kirobbant a túloldalt, és cikázva elindult a környékbeli fák felé. A Fecske nem sokat teketóriázott, a nyomába eredt. Mire észrevette, hogy két ellenfele van, és az egyik mögé került, Nóra jó néhány elképzelt lukat lőtt a hátuljába.

– Ha lehet, csaljátok ide, fináléra Zsolt jelentkezik – hallották Valit, de Nóra örömét nehéz volt túlharsogni.

Az utolsó vadász, ami még a háborús zónában volt, és nem „meghalva” körözgetett a város felett, hirtelen taktikát váltott. Biztonságos magasságba emelkedett, ahol a szemmel tarthatott mindenkit, de nehéz volt meglepni, és várt.

– Mit csinál? – kérdezte Zsolt. – Miért nem jön? Már nagyon fáj rá a fogam!

– Szerintem erősítést kér – mondta Pál.

– Tudtam, hogy csalnak! – füstölgött Eszter.

– Mintha mi nem… – nevetett Zoltán.

– És még fogunk is! Az éles fegyverek? Mindenkinél van, aki él még, és nincs passzívan heverő példány?

– Nálam még van egy – mondta az elsőként lelőtt futárgép vezetője.

– Látom. Kelleni fog. Ott vagy, ahol voltál? Valaki vigye a délnyugati szélső panelház tetejére, aki még mozog!

– Viszem - szólt egy másik drónpilóta.

– Óvatosan, ki fog szúrni!

– Fedezzük! – mondta a külön szekciót alakított JCF-es futárokból álló háromfős csapat.

– Itt vagyok a szomszédos házban, nálam is van egy – mondta a Zsolttól kapott pisztoly tulajdonosa.

– Oké, próbáljátok meg, nekünk is jön az erősítés. Még egy perc.

A levegőben vágni lehetett az adrenalint. Az irányításnál hallották, ahogy a gyalogos srác lélekszakadva rohan fel a romos lépcsőkön. Néhány négyrotoros gép próbált a fák közt settenkedni. A Fecske, mint valami egészen más nevű ragadozó madár, leste a rágcsálókat, hogy mikor tűnnek elő a váraikból, hogy lecsaphasson rájuk. Egy darabig ezt a feszült, nyugalomnak tűnő képet mutatta Heves porladó teste, mintha megint unalmasan tengetné málló napjait.

A negyedik vadász végül megérkezett. Zsolt iszonyú dühös lett. Legszívesebben rárontott volna egyből, de akkor tiszta célpont, még meg se húzhatja a ravaszt, mire leszedik. Esztert, Dávidot és Zoltánt már lelőtték. Nórát az imént fennmaradt vadász bosszúból természetesen nem kímélte. Gabi részt vett ugyan az első gép levadászásában, de úgy tudta, még megvan, viszont csak egy nyomtatott játékpisztolyt szorongathatott. Péter is az élők közt volt, és Tamásra is számíthatott, viszont nála nem volt éles fegyver. A mesterlövészekhez vitte volna a gépet, mint műnyúl az agárversenyen. Ő se tudta, hogy a főnöke mit ért erősítés alatt, és miért rendelt két értékes erőforrást a határhoz. Utánaszámolt a drónoknak is, ez nehezebb ügy volt.

„Talán még négy van, de csak elterelésre jók. Péterrel kettesben esélyünk sem lesz.”

– Jó napot az uraknak és hölgyeknek! – szólalt meg egy valahonnan ismerős hang.

– Szintúgy.

Zsolt mindkét idősebb férfi hangját tudta, hogy hallotta már, de most nem ment a felismerés.

–Sziasztok, drága jó hatóság! – szólt Tamás. – Egy pisztoly van a megbeszélt helyen, a másik sajnos nem ért oda, a futárt lelőtték vele, küldöm a pozíciót, ha fel bírjátok szedni.

– Rajta vagyok – József olyan lelkes volt, mint egy gyerek.

– Maximális elterelés, észre ne vegyék őket, mindenki, aki még mozoghat, mozogjon! – kiáltotta Zoltán.

A semmiből emberek jelentek meg a tetőkön, még Vali is feladta a pozícióját, és mielőtt hősi halált halt, ütött egy lukat az újonnan jött vadász szárnyán, csak hogy az ne érezze jól magát. Nála is volt művér patron, de ezt még egyszer nem vették be a katonák. Ellenben már négy felfegyverzett, és Zsolt szerint is használhatóan ügyes ToRule vadászott két Fecskére, némi maradék támogatással.

Mindent bevetettek, ami volt. József meglepően fürgén manőverezett, egy darabig nem is bírt vele az őt üldöző gép, hivatali társa állandóan bosszantotta, ahogy párhuzamosan repültek. Mire a másik vadász is odaért, Ferenc ugyan „elesett”, de Tamás ott termett, felkapta a fegyverét, és elfoglalta a helyét. Egyre közelebb jöttek Zsolthoz és Pálhoz.

Mire feléjük közeledtek, már csak Péter maradt harcképes. Össze-vissza repült. Gabi felülről vadul rázta a játékpisztolyát. A pilóták valószínűleg rájöttek, hogy kamu, és egyszerűen figyelmen kívül hagyták. Már úgy volt, hogy irányt váltanak, de Zsolt felugrott a tetőről, és röptében eleresztett egy-két töltényt. Tudta, hogy a puskája lőtávolán kívül van a Fecske, de a gépek felfigyeltek rá.

Ez az egy esélyük maradt. Pál gyakorlatilag láthatatlanná vált a mohás-gazos tetőn, terepszínű ruhájában. Zsolt pedig, ahogy a gépek közelebb értek, beugrott a magányosan álló magas ház nem létező ablakán, a legfelső emeleten. Vakmerő manőver volt, de a fiú két napig gyakorolta egy habszivacs kerettel. A ház nem volt jól védhető valódi, destruktív légi csapással szemben. Most mégis megfelelt, lévén nem szétbombázni igyekeztek, hanem precízen kilőni, ami mozgott benne. Mindkét gép lomhán körözött felettük. Az, amelyik az imént érkezett, lement Zsolttal egy szintre, a felső társa fedezte. Gabi már kezdte idegesíteni, ezért egy pillanatra rá figyelt, hogy leszedje.

– Most! – szólt Pál.

Zsolt megrántotta az előre odahelyezett madzagot. Az őt ábrázoló papírfigura megmozdult, az egész emeletet figyelő géppel együtt. A vadászok egy pár tized másodpercig a saját dolgukkal voltak elfoglalva. Egyszerre nyitottak rájuk tüzet. Pál felfedte magát, de csak már a harmadik találata után. A gép ugyan az érzékelője szerint eltalálta a rejtőzködő lövészt, de utólag kiderült, addigra már zuhant volna.

Zsolt tíz méterre ugrott ki az ablakon a saját ellenfele mellett, és gondolkodás nélkül sárga golyókkal szórta meg a vadászt. Közben a Fecske fölé került, és még saját szemével is jól látható, szívének oly kedves új fényezést adott a lézerek elhárítására szolgáló, tükörsimán csillogó géptestnek.

– GYŐZTÜNK! – üvöltötték kórusban a „halott” Pállal, és megannyi torok csatlakozott hozzájuk.

Az üdvrivalgást némi logisztikai probléma követte. Zoltán szervezkedett.

– A szárnyasok induljanak vissza! Buli a Hangárban, ha mindenki odaért. Ki akar Nóra kocsijával menni? A platón elfértek páran…

Nagyon gyorsan beteltek a helyek. Ugyanígy kapós lett Tamás autójának öt ülése. Még mindig maradt hét szállítandó ember. Az igazgató várt, amíg az önjelölt sofőrök (a legnyugodtabbakat választották, különösen a Varacskos Disznóhoz) elindultak.

– Na, utolsókból lesznek az elsők, lányok-fiúk. A Fecskék kétülésesek, és mindenkit elvisznek két fordulóval.

Mire az autók beértek a ToRule bázisra, a lassan ébredő hátramaradottak levakarhatatlan mosollyal várták őket. Persze iszonyú irigy lett mindenki, még azok is, akik a saját Szárnyukon jöhettek.

Pető ezredes engedélyezett egy kis kikapcsolódást az anyahajó legénységének, így elég tekintélyes tömeg gyűlt össze a hangárnál. Katonák és civilek beszélgettek. Persze a ToRule csapatnak nagyon ki volt nyílva a csipája a sikeres hadműveletük után. Még Nórát se zavarták az egyenruhások, annyira örült saját személyes győzelmének. Mint kiderült, ráadásul az egyetlen férfi pilótát szedte le, aki részt vett a hadgyakorlaton. Azt a halk szavú vékony hadnagyot, akinek most sem sikerült megjegyezni a nevét. Még József és Ferenc is sikeresen feloldódtak. A leendő pilóták először tartottak tőlük, de közölték, hogy még két napig maradnak. Megnézik, hogy haladnak a dolgok. Utána, aki már felkészült rá, megpróbálhat levizsgázni. Egyből lett egy réteg, aki nagyon szeretett volna velük barátkozni.

Tamás, Zoltán és Zsolt ismét a Repülő Bálna fedélzetén beszélgettek. A fiú iszonyúan próbált vigyázni, hogy ne mosolyogjon soha, ha az ezredesre néz, és még véletlenül se tűnjön nagyképűnek.

– Megleptek minket. Mondhatnám, hogy csaltak, de nem voltak szabályok. Illetve a biztonság, de azt végül teljesítették – kezdte a főtiszt.

– Köszönjük. Azt hiszem, kár lett volna visszavágót kérni, még egyszer nem veszik be a trükkjeinket, meg gondolom ezek után másoknak se – válaszolta Zoltán.

– El szeretnénk kérni az adataikat. Mivel egy fegyvert többen is használtak, és különböző állásokból, az elemzéshez hiányzik néhány információ.

– Természetesen – egyezett bele Tamás – Bármit, ami kell. Szólok Dávidnak, hogy küldje át.

– Köszönöm. Azt hiszem, többet tettek, mint elsőre gondoltuk. Kreatív megoldás volt. Pont olyan, amilyentől tartottunk, hogy lehetséges. Kiváló, fegyelmezett emberei vannak. Gondolom, éles fegyverek esetén nem lettek volna ilyen önfeláldozó akciók, de végül is, vannak ennyire fanatizált terrorcsoportok. Azt hiszem, további teszteket kell végrehajtanunk, és felkészülnünk a hasonló szituációkra.

– Sajnálom uram, nem biztos, hogy sokkal többre futná – állt egyik lábáról a másikra Zoltán.

– Azt csak bízza a szakembereinkre, de szinte biztosan találkozunk még. Köszönöm uraim, hogy idefáradtak.

– Esetleg az ezredes úr is csatlakozik a beszélgetéshez nálunk?

– Sajnos nekem itt kell maradnom a hajómon – mosolygott László.

A civilek kifelé indultak a hídról, de a főtiszt Zsoltot ott tartotta. Megvárta, amíg kvázi kettesben maradnak, leszámítva két másik katonát.

– Kovács Zsolt, ön félelmetes harci pilóta lenne. Nincs kedve csatlakozni hozzánk?

A fiú tisztelgett, de lehorgasztotta a fejét.

– Nem gondolkodtam még rajta, egyelőre…

– Csak kérdeztem, nem erőltetem. Viszont őszinte csodálatomat elkönyvelheti a mai teljesítményéért. A főhadnagy még sokáig fogja takarítani a sárga festéket a gépéről. Jól rászáradt…

– Szegény…

– Ezek a gépek képesek helyt állni szinte akármivel szemben, ami úgy húsz évnél régebbi fegyver, és még használják. Csak saját kortársaik, vagy a jobb képességű vadászok szorítják meg őket. No meg a nagyteljesítményű lézerek, amiket nem tükröz megfelelően a páncéljuk. De maga egy játék pisztollyal átfestette az egyiket. Nem feledkeztem meg a könnyelmű kijelentésemről.

Zsolt nem tudta, hogy jöjjön elő vele.

– Szűk egy éve ígéretet tettem egy nevelőiskolányi gyereknek, hogy elviszem őket még egy repülésre. Ha lehetséges, szeretném én vezetni a hordozót!

– Ez majdnem két kérés! A gyerekek szállítása nem lenne gond. A vezetésen mit ért? Egy ilyen gépet irányítanak és kormányoznak. A kapitány kiadja a parancsot, a navigátor pedig annak megfelelően állítja a cél felé a kormányrudat.

– Nem törnék a posztjára, viszont szeretném érezni, hogy repül. Navigátornak jelentkeznék. Van szakszolgálati engedélyem!

Az ezredes majdnem hangosan kacagott.

– És mit „vezetett” már?

– Futárgépeket. Meg XB-16-ost. Majdnem 50 repült órám van vele. Az egy helyből felszálló, billenőrotoros…

– Szállítógép. Ismerem. Végül is hasonlít… – mosolygott László. – Tudja, ez nem mindegy, hol száll fel és le, és nehezen is repül. Meglátom, mit tehetek. Létezik egy szimulátor. A százados odaadja magának, ha gyakorolt, megpróbálom meggyőzni, akit kell. Van lehetősége futtatni? Elég speciális hardware-t igényel.

– Azt hiszem, azzal nem lesz gond, ismerek valakit, aki szinte bármilyen konzolt a rendelkezésemre bocsát.

– Remek. Még úgyis találkozunk! Tényleg jó katona lenne önből. Vakmerő.

– Köszönöm uram!

Zsolt kapott egy katonai adathordozót a programmal. Szokatlan volt, hogy nem csak egy letöltési kódot vagy jogosultságot. A katona elmagyarázta, hogy nem másolható, és az adattára nélkül nem fut. Gondosan eltette. Kilépett az irányító központból, hátára kanyarintotta a Szárnyát, és csatlakozott a többiekhez.

Tamás és Anna ismét a Fecskék mellett beszélgettek. Az őrnagy kénytelen volt elismerni, hogy ma leginkább lefokozást érdemelt volna a társaival együtt.

– Honnan van ez a Mennydörgő Béka? Mindenki így nevezi a kisded randalírozásukat…

– Az egyik délután, amikor ott jártunk tervezgetni, találkoztunk vele. Minden kihalt volt. A fasor melletti romos kőházban zengett egy varangy, de úgy, hogy szinte ijesztő volt – anekdotázott Tamás.

– Értem. Az az igazság, hogy borzasztó bosszús vagyok. Egy suhanc civil szedett le egy pisztollyal a kezében, hason fekve. Egy csomó olyan szituációt ettünk meg, amit simán ki kellett volna védenünk. Mondhatni amatőr hibákat vétettünk, elbizakodottságból.

– A srác kigyúrta magát a Mátrixban, ez a hobbija. Ő volt az egyik taktikai tanácsadónk.

– A tisztek egy része is játszik ilyenekkel. Sokan ezek miatt választják a hivatásunk.

– Elnézést hogy megkérdem, de a sok Önhöz hasonlóan csinos hölgy hogy kerül a seregbe?

– Ne hízelegjen, nem megy vele semmire! Tudja Tamás, a funkciójukat vesztő szakmák el szoktak nőiesedni… Sajnos, vagyis inkább szerencsére, kevesebb a fizikai harc. A valódi katonák manapság szemüveges mozgáshiányos emberek, akik úgy képesek romba dönteni kontinenseket, hogy lefuttatnak néhány saját maguk által írt programot. Az ő hátsójukat pedig néhány nő is szét tudja rúgni, már ha gyalog elérnek odáig, mert nem állítja meg a járművüket a Székéből a gaz támadó.

– Azért csak szükség van ügyes és szép pilótákra is!

– Azokra igen, de ma maximum szépek voltunk… Maga már megint hízeleg! Na, mennem kell. Hamarosan vége a pihenőnknek. Viszlát, Tamás!

– A mielőbbi viszont látásra! – vigyorgott a férfi a nő után, aki roppant fürgén pattant a gépébe, és szinte figyelmeztetés nélkül startolt el vele.

„Bejövök neki, ha így menekül” – dörzsölte a kezét a faképnél hagyott lovag, majd csatlakozott a többiekhez.