Tizenkét ember üldögélt a tárgyalóban. Dühösek ugyan nem voltak, de elgyötörtek annál inkább. Nagy többségük legalábbis. Zoltán végig karmesterkedte az elmúlt másfél hónapot. Károly és Dávid pedig alig tartottak szünetet. Zsolt a lelkét is kidolgozta, és bár megdicsérték érte, sőt meg is fizették, de nyúzottnak látszott. Marika a székén pihegett. Ritkán kellett ennyit főznie. János, ha nem volt mit csinálnia az Erőműben, és nem bírta nézni, ahogy a nyüzsgő gépek és emberek letapossák a védőterület termőföldjeit, inkább Eszterrel szépítgette a leendő főhadiszállásukat, lelkes társadalmi munkában. Péter kidolgozta magát a szüleinél. Tamás szintén a kellemesnél kicsit többet ténykedett a saját cégében, amit hónapok, sőt évek óta először élvezett igazán. Csak Gabinak, Valinak és Nórának csillogott várakozón a szeme. Az orvos szerencsére halálosan unatkozott az elmúlt hetekben. Néhány kisebb karcolástól eltekintve senkinek nem lett baja. A programozó szinte sugárzott, kipihent volt és szerelmes. Az új csapattag pedig már alig várta, hogy végre mindenkit megismerhessen, és velük dolgozhasson. Alig bírta lazán és természetesen kezelni a bemutatkozást.

Először – szokás szerint – Zoltán szónokolt röviden. Mindenkinek személy szerint megköszönte a munkáját. Kínosan ügyelt rá, hogy senkivel ne kivételezzen túlzottan. Eszter lelkesen ecsetelte előrehaladásukat az üvegházzal, amit más most hangárnak nevezett. Képes volt saját spórolt pénzéből finanszírozni a fejlesztést. Fáradt volt ő is, de azért, dolgozott, hogy a többieknek a kedvében járjon. Egy picit mindenki irigyelte a kitartását, ugyanakkor nagyon örültek neki. Aztán Tamás számolt be a Józseffel való találkozásáról, ám ebből is csak az jött ki, amit mindenki el akart kerülni:

Nincs tovább, ha nem lesz új nyomtató.

Károly ugyan bemutatott néhány felvételt, de közben váltig szerénykedett, hogy félkész és béna, ennek ellenére szájtátva bámulták. A végén a szakállas mérnök is arra jutott, hogy sajnos ezek a béta Szárnyak, ha komolyan meg akarják csinálni a videót, le kéne gyártani a végleges gépeket, mert nem akarja utómunkával átrajzolni.

Nóra egy jó részéből egy szót se értett, ráadásul az a kedves és vidám csapat, amivel forgatott, most picit kedvetlennek tűnt. Ráadásul Eszter a film után elég kendőzetlen rosszallással kezdte vizslatni.

„Értem én, féltékeny. Valahogy meg kell győznöm, hogy fontosabb része nálam a csapatnak” – gondolta a nő.

Végül az is összeállt neki, hogy mi a probléma a szárnyakkal. „Péter azért ezt említhette volna!”

Ráadásul, mivel ő volt az újonc, mindenki alaposan megnézte. Nők és férfiak egyaránt. A legkevesebb figyelmet Gabitól kapta, aki csak akkor nézett rá csúnyán, amikor Dávid szájtátva bámulta egy darabig. Feltűnően megnéztek rajta mindent, amit láthattak, de aztán annyira lekötötte őket Tamás beszámolója, hogy egy ideig ügyet se vetettek rá. Eszter szürkéskék szemeit azonban minden pillanatban magán érezte.

Nóra picit csalódott volt. Tudta, hogy túlzott elvárásokkal jött, és mintegy megváltást várt, de nem a legjobb passzban találta meg őket. Zoltán végül berekesztette a tárgyalást azzal, hogy majd lesz valami. Az építkezés miatt nem tudott ezen gondolkodni, de megálmodja. Hirtelen újra a pszichológus került a figyelem középpontjába. Majdnem egyszerre akartak kérdezni tőle, még azok is, akikkel már találkozott a forgatáson.

– Színészkedtél már? – „Egész eddigi életemben szerepet játszottam.” – Nem, még nem szerepeltem semmilyen filmben.

– Autóversenyző vagy? – „Erőltetett kérdés, hogy felé is mondjak valamit.” – Csak hobby.

– Honnan ismered Pétert? – „Pokollá próbáltam tenni a naiv srác életét önös érdekből.” – A Szi-Fly cégnél végzett munkája kapcsán.

– Mivel foglalkozol? – „Eddig egy átkozott prosti voltam, most meg egy őrült.” – Pszichoterápiával, szerencsére biztosan egyikőtök sem szorul rám.

– Nagyon szép a hajad, használsz valamit? – „Természetes. Ahogy a cicim is, sőt a ráncaim is, már amennyi van, kösz, hogy rákérdezel, mire vagy még kíváncsi e helyett?” – Csak sampont, semmi trükk, sajnos így születtem.

– Tetszik a Szárny, ki szeretnéd próbálni? - „Hogyne! Vagy egy hónapja! Azonnal! Menjünk már!” – Igen, úgy érzem, előbb-utóbb nem hagyhatom ki.

Egy ideig bármennyire figyelt, nem is tudta melyik kérdés kitől jött. Még a hangszínekből sokszor azt se fogta fel, milyen nemű volt a kérdező. Értette őket, fordított esetben valószínű ő is ezt tette volna, de a cseresznyefa alatt egy délután nem gyűlt össze ennyi kérdés. Sok tucat után lopva segélykérően próbált Péterre nézni, de a fiú lett az egyetlen, aki kerülte a tekintetét. A mozdulat mégis eltalált valakit. Károly viszont nem várt módon gálánsan a segítségére volt.

– Hagyjátok élni szegény lányt, én úgyis elrabolom. Ígért nekem még egy kört az autójával, és bármekkora haragotok is zúdul rám, én ezt most beváltom! - azzal karon fogta Nórát, és kilépdelt vele a teremből.

Tamás is vette a lapot, közölte, hogy a kocsija tele van a Szárnyakkal. Akinek pedig véletlenül hiányzik a játékszere, az segíthet kipakolni. Szerencsére a fiataloknak olyan erős volt a repülési vágyuk, hogy ennek hallatán témát váltott az agyuk. Ahogy Nóra elhagyta a tárgyalót, még érezte a tekintetüket a testének minden apró részletén, de nemsokára a pickup anyósülésén ült. Károly valahonnan szerzett egy bukósisakot, ami ugyan öregnek tűnt, és a szakálla is furán lógott ki alóla, de korát és imént tapasztalt fáradtságát meghazudtoló fürgeséggel szaladt vele az autóhoz.

Amikor messze jártak a hangártól, Károly lassított és megállt. Levette a sisakját. Nóra egy pillanatra lélekben összerezzent, de a mosolygós Télapó semmi rosszat nem akart.

– Bocsáss meg, nem szoktak ilyenek lenni. Ugye nem ijedtél meg tőlük?

– Úgy nézek én ki, mint aki félni szokott?

– Más megfogni ezt a brutális gépet egy kanyarban, és más tizenegy olyan ember csapatába beilleszkedni, akiket összekovácsolt egy szent cél. Ráadásul mind rád kíváncsi.

– Nincs ezzel semmi gond, kiváltok némi reakciót az emberekből.

– Azt elhiszem. Én már öreg vagyok, ezért talán nem veszed tolakodásnak. Tényleg nagyon szép vagy. Engem már jobban érdekel az autód, de a többiek kíváncsiságát kezelned kell.

– Ne feledd, ez a szakmám.

– Oké kislány, akkor nem mondtam semmit.

– Jaj, ne haragudj. Kedves vagy! Köszönöm, hogy kimentettél, rutin ide vagy oda, eléggé megrohantak. Mindenki olyan más volt a forgatáson.

– Tudod, el voltunk mostanra fáradva. Hét blokkot újítottunk fel, most egy pár évig megint csak a füvet kell nyírni körülöttük, nagyon remélem.

– Csodálom, hogy ennyire kevesen vagytok. Már Péterrel is beszélgettem róla. Fantasztikus egy gép lehet ez az Erőmű.

– Ha Zoltán jóváhagyja, körbevezetlek egyszer – büszkélkedett Károly.

– Feltétlen!

Ahogy visszafelé haladtak, Nórának volt ideje rendezni a sorait. Az öreg mérnök unalmasan vezetett. Mármint ő nagyon élvezte, kurjongatott és felesleges kanyarokkal szórakoztatta magát, de a nőnek ez csigatempó és túlzott óvatoskodás volt csupán. Lelkesen biztatta, de elméjének másik része az elmúlt egy órát elemezte. Károlynak igaza volt. Túlzó elvárások, rossz pillanat…

A hangárban még pakolásztak egy kicsit, de mire visszaértek, már mindenki hazafelé szivárgott. Tamás már el is vitte a fiatalokat. Zoltán még ragaszkodott hozzá, hogy a többiekkel kötött titoktartási papírt Nórával is aláírassa, de a Szárnyra vonatkozó passzusok legnagyobb része már eleve elavult. Ismét elmondta, hogy másnap fél kettőkor mindenkit vár egy közös repülésre, majd akit lehetett hazaküldött, hogy aludja ki magát. Beköltözött a hangárba éjszakára, és kivételesen meghagyta Dávidnak, vigye haza a Szárnyát, ha valami katasztrófa történne, azzal legalább ő néhány perc alatt ott tud teremni az éjszaka leple alatt, ha vállalja.

Ahogy Nóra leparkolt a törött-repedt borítású mocskos autóval az elegáns ház előtt, megint kapott egy rosszalló tekintetet a „kutyás vénasszonytól”, akinek nem tudta a nevét, pedig vagy tíz éve lakott a házban. Belegondolt, hogy egy kezén meg tudja számolni, hányszor köszöntek egyáltalán a másiknak, és amióta neki is megvolt a négykerekű „háziállata”, az öreg hölgy még ezzel a válasszal is adós maradt. Bármennyire is csalódás volt neki a mai délután, Nóra kénytelen volt a mérnöknek adni igazat.

– Ma a Mikulás volt nálam nagyobb pszichológus! – suttogta a lépcsőknek, ahogy szokása szerint kettesével vette őket felfelé.

Másnap nem késett, de mire odaért, a fiatalok egytől-egyig a levegőben voltak. Zoltán a MEREK toronyba ment, Vali és János a hangárból szurkoltak. Károly üdvözölte a nőt, és bekísérte.

– Csak hallgass bele, milyenek, ha boldogok.

Zoltán nemcsak az Erőmű koordinálásához értett. Mint kiderült, kiképezte magát légi irányításból. Ugyanúgy, mint a vezérlőteremben, itt is nagyon pontosan tudta, ki hol van, és mit csinál. Belátta az egész védőterületet a torony műszereivel, és tökéletesen koreografálta a manővereket. Rájöttek, hogy még sosem repültek mind a hatan egyszerre, ezért különféle formációkkal szórakoztatták egymást. Gabi volt a legtapasztalatlanabb, ezért hozzá igazították a kunsztokat, de Tamás, Zsolt és Péter megpróbálkoztak néhány merészebb hármas kötelékkel is, amíg Eszter és Dávid a programozót tanítgatták lelkesen. Az egész szörnyen látványos volt, ezért Károly hamar megkérte Nórát, inkább menjen fel a toronyba, mert neki most más dolga van. A nő odaautózott, és elhelyezkedett Zoltán mellett, aki annyira beleélte magát a szerepébe, hogy egy gyors köszönésen kívül szinte ügyet se vetett rá. A repülő emberek úgy suhantak el körülötte, mint valami rögtönzött légi bemutató.

Pár perc múlva a hetedik légi objektum Károly kamerát cipelő négyrotoros drónja volt. Mindig ott volt a sűrűjében. Zoltán ügyesen jelezte előre a többieknek, merre kerüljék, pedig a mérnök mindent megtett, hogy a közelükben maradjon, és a megfelelő koordinációval ezt meg is tudta valósítani. A tegnap oly fáradt embereket mintha kicserélték volna. Addig szálldostak, amíg szépen lassan el nem fogyott „alóluk” az áram. Mire mindenki újra összegyűlt a hangárban, Nóra már csak az egymás szavába vágó mosolygós arcokat látta, akik annyira örültek, hogy talán el is felejtették, hogy ott van. Nem bánta. Csak figyelte őket, és valami rá is átragadt a lelkesedésből. Közben pedig végre működésbe léphettek a szenzorai. A testbeszédük és a megnyilvánulásaik alapján többet megtudott róluk, mint amennyit elárultak volna.

Marika szerzett valami majszolható finomságot, amiből még az „új lányt” sem felejtették el megkínálni, majd a tárgyalótermi beszélgetés helyett egy sokkal természetesebb kör alakult ki a hangár talaján, törökülésben. Hosszan csevegtek, tervezgettek, mielőtt mindenki hazafelé indult. Tamás felajánlotta, hogy ma is elviszi a fiatalokat. Péter egy darabig Nórára nézett, majd „könnyed” flegmasággal ő is elfogadta főnöke ajánlatát.

Már szinte mindenki hazaindult, amikor Károly somfordált oda a Varacskos Disznó gazdájához.

– Ma én vagyok beosztva estére, de ilyenkor még egy darabig nem vagyok álmos, a műszak pedig unalmas lesz. Nem hagynád itt nekem a kocsidat? Elviheted a szolgálati autómat…

Nóra elkacagta magát.

– Rendben!

Nagyon hálás volt neki a tegnapi helyreigazításért, de úgy döntött, inkább sétál. A mérnök féltette, de meggyőzte, hogy tud magára vigyázni. A fiatalok is gyalog közlekedtek. Érdekes élmény volt a hosszú, magányos kirándulás, de tökéletesen kiszellőztette a fejét.

Az elkövetkezendő három napban megállás nélkül jöttek a páciensek. Legtöbbjük persze csak a Mátrixon belül. Nóra mindenkivel önmagához képest is szokatlanul kedves volt, megértően hallgatott. Időnként mert olyanokat javasolni nekik, hogy sétáljanak egy kicsit a Parkban, vagy amilyen városban épp laknak, annak a zöldterületén. De ha ez nem megy, legalább nyissák ki délután az ablakot, olyan szép az idő. Az autóját Károlynál hagyta. Ki se mozdult a házból, pontosabban nem hagyta el. Csak délutánonként ment fel a tetőre, és az Erőmű felé lesett. Nem látott senkit repülni. Talán túl kicsit voltak a túl nagy távolsághoz képest. De valahogy akkor is jó volt azt a tájba simuló monstrumot figyelni.

Ahogy napok óta maga is megfogadta a saját tanácsát, és kinézett az erkélyéről, csodálatos délelőtt tárult a szeme elé. Látványos bárányfelhők úsztak a kristálytiszta kék égen. Meleg volt, de nem kánikula. Hamarosan meg is szólalt a kommunikátora. Károly trombitált össze mindenkit, legfőképp rá számítva. Forgatni akart. Nóra picit sajnálta, hogy most nincs nála az autója. A séta hosszú volt az Erőműig. Végül azt a megoldást választotta, hogy egy hátizsákba berakott mindent, ami kellhet, és egy mit sem értő taxissal elvitette magát a védőterület széléig. Ezzel nagyjából letudva a táv szűk felét.

A hangár előtt szinte mindenki összegyűlt. Köszöntötték, és egybehangzó mondandójuk az volt, hogy mekkora élmény a kocsija. „Na, Károly nem bánt szűkmarkúan az indítókóddal” – gondolta, ahogy viszonozta az üdvözléseket. Csak Eszter nem volt túl kommunikatív, de a kocsit még ő is megemlítette. Ahogy beléptek az épületbe, Nóra nem volt teljesen felkészülve a látványra. A Varacskos Disznó eredetileg fehér volt, de az évek során még Péterék, majd később ő is olyan darabokkal pótolta az „elfáradt” karosszériaelemeket, amilyenekkel sikerült. Ettől torz és sokszínű lett a jármű, melyen az egyetlen állandó réteg a barna sár volt. Az egyfajta különleges fényezésként szinte mindenhol borította. Nóra így szeretett bele, és meg is tartotta ilyennek. A beltérre háklisabb volt, a csizma által hagyott földfoltokon kívül, amit amúgy sem tudott elkerülni, lehetőleg tisztán tartotta. De egy sárban dagonyázó állat nevét viselő jármű saját értékrendje szerint nézzen is ki úgy.

– Nektek aztán megéri autót adni kölcsön!

– Ja, úgy tűnik, ez valami belső standard lehet náluk – válaszolt Tamás sietve.

Az autó riasztóan, de fantasztikusan nézett ki. Az úthibák által „megcsócsált” karosszéria elemeket kicserélték, és az egész kocsi kapott egy új festést. A teteje szürkés, az alja rozsdabarna volt, átmenetesen. Ahol a kerekek amúgy is kicsapták a sarat, ott annak formáját követte a barna folt. Bár így eleve sárosnak nézett ki, a gép kivételesen tiszta volt. Károly magyarázkodott egy sort.

– Minden gépünk végtelenül mocskos volt a felújítási munkák miatt. Napokig takarítottuk őket. Aztán Zsolt viccből beállt a sorba az egyik Kolibri mögé, János vontatója elé. Lefújtuk gőzborotvával, úgy viszont nagyon bután nézett ki. Dávid vállalta, hogyha leszerelem róla a sérült darabokat, Gabival lemodellezi a nyomtatóra, ezt pedig a még működő monstrum is ki bírta köhögni magából. Sajnos helyenként nem lett szép, de ez nem a modellezés baja. Aztán ha már úgyis tiszta festék volt a robotunk a többi gép sérüléseit javítgatva az alapozóval, lefújtuk vele. Háromszor. Valahol találtam egy kis ezüstöt, az van fél rétegben a tetején. Így olyan, mint az állat, amiről a nevét kapta. De ha nem tetszik, valahol akad fehér…

– Csodaszép! Annyira köszönöm!

– Ha valamelyik elemet letöröd újra, megvan a sablon.

– Zsenik vagytok, de miért kapom?

– Mert megtehetjük! – kacagott Károly.

Mire feleszmélt, a nő a nyakában lógott, átölelte és megpuszilta. Nem sokon múlt, hogy a szájára kapja, de Nóra az utolsó pillanatban visszakozott. A mozdulat nem tört meg, de ő magában egy pillanatra arcon csapta elméjét önnön hülyeségéért. Kevésbé heves öleléssel, de Zsolt és Dávid is kapott egy-egy puszit, és Gabival is kezet fogott.

Alapvetően nem ezért gyűltek össze, és Károly is előszedte a csapóját, felnyalábolta a székét, és mindenkinek önfeledten parancsolgatott. Közben azon szomorkodott, hogy az orgona időközben elvirágzott. Jánost senki se vette észre, pedig ő is megjelent.

– Nem mindenhol…

– Persze, május huszonötödike van, de te biztos jobban tudod, hol találunk még orgonát, kertészek gyöngye – mordult rá a rendező úr.

– Ha nem hát nem, akkor csak én megyek. Négy darab, három-négy méter magas, karbantartott bokor. Mind egyszerű lila, de iszonyú jó illatuk van.

Összeszedték ami kellett. Zoltán vállalta az ügyeletet, így Dávid is jött. Északra mentek. Egy kilométerre a védőterület határától két kisebb domb között egy völgy húzódott. Csak kora reggel, és délután sütött be igazán a Nap, illetve ha magasan járt. Az alján egy apró terméskő épület állt, eredetileg talán présház lehetett. Teteje nem nagyon volt, a falait is benőtte a moha, de a gazt János felszántotta és fűvel helyettesítette, amit nyírt is, ha eszébe jutott. A ház mellett pedig valóban ott álltak a hatalmas, öreg, de gondozott orgonabokrok.

– Vén bakancsos varázsló, ezt hogy eszkábáltad ide? – hüledezett Károly.

– Találtam. Pár éve elaludtam a traktoron és idehozott.

– Jellemző – vetette közbe a mérnök.

– Most kell vagy nem? Sokkal hidegebb a mikroklímája a környezeténél, nem tudom miért volt értelme magában ideépíteni. Illetve tudom. Hogy én nyaranta itt hűsölhessek! Szerencsére az orgonák is azt teszik, azért virágoznak még most is, eleve később kezdték.

– Keblemre öreg barátom! – indult János felé a mérnök, de az kitért.

– Ha lehet, ezt nem személyesen venném, inkább Nóra tolmácsolásában!

– Tényleg, hova lett?

Addigra már a bokrokat szagolgatta. Meghallotta, hogy róla van szó, és egy fél fürt virággal a kezében tért vissza, bódító illatot húzva maga után.

– A gumicsizmás kolléga tőled kéri az ölelést helyettem – morgott Károly.

– Ezen ne múljon!

Aznapra János ki volt ütve, csak vigyorgott és ott tartotta a derítőlapot vagy más kelléket, ahol mondták neki.

Vali ismét elvonult a tetőtlen házba a „színésznővel”. Nóra az elmúlt évtizedekben alig két-három féle sminket használt, azt is épp csak abban az avatatlan szem számára láthatatlan mértékben, ami csak kiemeli, de nem bontja meg a természetes egyensúlyt az arcán. Az orvos viszont most sem hibázott, éppen annyival tette kontrasztosabbá, hogy még mindig ne legyen túlzó vagy látványos, de jobban mutasson a képeken.

A forgatási délután úgy telt, mint a múltkori. A fiúk hajmeresztő trükköket mutattak be, Zsolt kiugrott a házból, úgy, hogy csak a tetőgerendák maradványai után nyitotta ki teljesen a szárnyakat, és elsőre majdnem vissza is esett. Tamás egy darabig korholta, aztán pár perc múlva Péterrel együtt hárman repültek szerteszét a falak közül. Igaz, közben kicsit jobban megtervezték a dolgot, eltávolítottak néhány oda nem illő szebb napokat látott fadarabot.

Az egyetlen személy, aki nem évezte az egészet, Eszter volt. Nóra ugyan a saját pénzén vett egy hasonló fehér ruhát és sisakot, így a lány dublőrködhetett neki feltűnésmentesen, mindig volt valami megjegyzése. Finoman és fegyelmezetten, de valahogy állandóan sikerült úgy leérkeznie, hogy a szél összekócolja a nő tincseit, némi port fújjon a ruhájára. Utána persze elnézést kért, de nem kellett különösebb emberismerőnek lenni, hogy szép lassan rájöjjenek, miről van szó.

Nóra csak azzal védekezett, hogy bármennyi koszt és szelet kapott tőle, egy pillanatig nem vetette a szemére. Mosolygott rá, és azt hangoztatta, igazából ő Eszter földi statisztája, hiszen ő repül helyette. Ennek ellenére, amikor Tamás közölte, hogy sajnos nem maradhat tovább, a szőke lány kapva kapott az alkalmon és orgonaillat mentes bokros teendőire hivatkozva ő is meglépett.

A többiek maradtak. Mindenki követte Károly utasításait. Nóra most is bármire hajlandó volt, amíg nem került le róla a komfortzónáján kívülre mutatónál több ruha. Ezt hirtelen felindulásból Péter javasolta egyszer, amikor arra kérte, még egyet gomboljon ki a felsőjén. A segítség Valitól jött, aki anyai szigorral koppantott a fejére az egylábú kameraállvánnyal. A durva mozdulatból persze nem lett baj, lévén a fiún sisak volt, de a nevetgélés így is abbamaradt.

– Máshogy kell egy nőt vetkőztetni fiam! – korholta az orvos.

– Semmi gond! – vágott közbe Nóra, mielőtt Péter szúr be egy elhamarkodott megjegyzést. Nem akart konfrontálódni a vágyaival sem.

– Legalább ő őszinte volt, igaz fiúk?

Mindenki bűntudatosan bólogatott, de aztán a ruha deklaráltan úgy maradt, ahogy volt, és erről nem nyitottak több vitát.

Ismét addigra lettek jobbnál-jobb ötleteik, mire Zsolt gépe annyira lemerült, hogy egy sikertelen elrugaszkodás után tíz méterrel arrébb a csalitosba esett. Nem lett semmi baja, és az első kérdése az volt, hogy felvették-e. Hazafelé megint ő vezethette a hatkerekűt a felszereléssel, Jánossal és Valival, amit fontos és felelősségteljes feladatnak tartott, ezért ismét ritka boldog volt. A Varacskos Disznóban Károly ült, Nórával utasaként. Dávid és Gabi egyszerűen visszarepültek a hangárba, bár utóbbi elvileg el se hagyhatta volna a védőterületet a Szárnyával, de ez senkit se hatott meg, úgyis mintegy fél perc volt az út a levegőben odáig.

A hangárban még beszélgettek egy picit, aztán mindenki ment a dolgára vagy haza. Károly maradt, Dávid és Gabi kézen fogva eltűntek a szolgálati autóval. Zsolt ácsorgott egy darabig, aztán már majdnem belelendült, hogy hazaszaladjon, amikor a mérnök nevetgélve kikísérte Nórát. A nő felvette a vezetéshez használt ruháját, de az anyósülésre szállt be.

– Na mi van, te így akarsz bukócsöves autót vezetni? – kérdezte a srácot.

– Ööö… Nem…

Zsolt visszarohant a hangárba, és villámgyorsan kiszaladt a repülős szerelésében.

– Azért! Így mindjárt más. A városban átveszem, mert ha jól hallottam, nincs jogosítványod. De addig hosszú még az út.

– Nem annyira hosszú – szomorkodott Zsolt.

– Attól függ, merre indulsz...

A fiú először óvatosan haladt, de Nóra nem hagyta annyiban.

– Azt hallottam Péter barátodtól, hogy te vagy a legvakmerőbb pilóta.

– Ez igaz, de sose csinálok olyat, amiben nem vagyok biztos, hogy meg tudom tenni. Igaz, hogy néha arra is azt hiszem, amire aztán rájövök, hogy mégse. Mint ma az utolsó felszállást.

– Hát, márpedig ennél még Károly is nagypapásabban vezet, rúgd el a pedált, a kocsi kibírja.

– Csúnya leckét kaptam egyszer egy pilótától, akinek ezt csináltam a gépével. Nekem repülni könnyű, autót vezetni nehéz. Ha ez elszáll, a levegőben irányíthatatlan. Még akkor is, ha nagypapának tartasz.

Nóra a múltkori röptére gondolt az elmosott útról indulva. Már a nyelvén volt, hogy majdnem kimondja hangosan, aztán megtartotta magának:

„Elképesztőek. Képesek egytől egyig kiforgatni a valómból. Olyan vagyok köztük, mint elefánt a porcelánboltban, pedig az lenne a szakmám és az életem, hogy bármilyen gondolatukat előttük tudjam. Ez a srác ma bevésett nekem egy hatalmas elégtelent a kedvenc tantárgyamból!”

Hangosan csak annyit mondott:

– Ezzel a gondolkodásmóddal még sokra fogod vinni, úgy érzem.

– Azért azt kipróbálnám, mennyit megy, de ezen a földúton…

– Ugyanannyit megy akármin. Nem esik szét. Elhiheted, tudom. Kanyarodj le annál a bokornál, ott van egy hosszú egyenes, viszonylag jó állapotban, sehol sem fogsz lerepülni róla, ha tartod az irányát. Ott taposd a padlóba a pedált. Csak akkor váltsd el, ha hallod visítani, mint egy kergetett malacot.

Zsoltnak nem kellet kétszer mondani. Megbízott Nórában, nem is vette el a lábát… A nőnek kellett eszmélni, amikor már nem csak a váltó, de mindannyian hangosan visítva száguldottak a sötétben.

– Fékezz! Intenzíven, de ne taposd, csúszik! FÉKEZZ!

Zsolt ezt is tökéletesen megoldotta. Nóra lógott a biztonsági övről, a fiú a kormányt szorította.

– Ez nagyon király volt!

– Innentől vacak az út. Térj le jobbra, az még rosszabb, de ha tovább megyünk, nagyon messzire kerülünk a várostól.

Hazavitte Zsoltot, aztán valahogy megint a kutyás nő esti sétáltatásakor sikerült hazaérnie. Az öregasszony majdnem rutinból felvette a rosszalló nézését, de a kocsi az utcai lámpa fényében is izgalmasan és ápoltan nézett ki.

– Jó estét! – köszönt neki Nóra.

– Jó estét! – motyogta a néni, és a gazdája hangsúlyától a kutyája is másként kezdett érezni. Egy morgás nem jött ki belőle, mint szokott. Csak a farkát csóválta.

A lakásában még bekapcsolta a gépét, és rutinból végignézte a következő futamok listáját. Majd egy lendülettel lejelentkezett az összesről.

– Finta Sándor remélhetőleg hosszú szabadságra megy, fiúk!