Forró, nyári nap volt. Igazi júliusi kánikula. Az igazgató a repülés utáni legkedvesebb hobbijának hódolt, biciklizgetett. A védőterület egyik hatalmas szántóföldjén a cég kombájnja aratott. A szerkezet precízen fordult, pontosan követte a sort. Kezelője egy napernyő alatt hűsölt, és a hatalmas gépet figyelte. Zoltánt elégedettséggel töltötte el, hogy János kivételesen nem aludt rá erre a munkájára. Igaz, érdeklődését folyamatosan fenntartotta, hogy a légtérben Zsolt épp Andrással gyakorolta menet közbeni utántöltést. A szállítógép nem volt egy hatalmas jármű, de a vékony kábel végén mögötte repülő szárnyas ember még így is eltörpült mellette.

„Elképesztő, hogy anno megtolták” – morfondírozott biciklijét megállítva az igazgató. Integetett a mezőgazdásznak, majd tovább kerekezett úti célja, a 4-es tó felé. Vali többször javasolta neki, még tavaly, hogy az úszás jó mozgás lenne. De ő nem rajongott azért, hogy habtestét mutogassa, még akkor se, ha csak Zsolt és az orvos lettek volna a tanúk. Azóta nagyon látványosan lefogyott, és Eszter unszolására beadta a derekát. A lányt hirtelen érdekelni kezdte a víz, főleg amióta már fürdőruhája is volt. De nem szeretett egyedül lenni a tavakban. Úgy volt, hogy szokás szerint az épp szálldosó fiúval megy, de András váratlanul lehetőséget kínált a nagy terv gyakorlásához, így más úszótárs után kellett néznie.

Mint kiderült, nem csak ő érezte megfelelőnek az időpontot a pancsolásra, hanem Vali is. Zoltán örült a fejleményeknek. Ha az orvos is fürdőruhában lesz, mellette ő se néz majd ki annyira bután. Levetkőzte a szigorú vezető álarcát, és egy méretben passzoló öltözetben komótosan beballagott a vízbe. A sportolás szüneteiben a sekélyebb part menti homokon üldögélve a beszélgetés természetesen az Atlanti óceán átrepülése körül folyt. Eszter már előre büszke volt a fiúra, és azt sajnálta, hogy Tamás van fent velük, a töltőkábelt kezelni.

Időközben a fiúk leszálltak. Amikor a strandolókat is végleg a partra hajtotta az éhség, összeszedték a holmikat, és visszaindultak a hangár felé. Vali egy elektromos robogóval jött, ráadásul ő még be akart ugrani a saját birodalmába, mert át szeretett volna öltözni. A lány gyalog volt. Egy darabig Zoltán mellett kocogott, de az igazgató felajánlotta neki, hogy ha nem kényelmetlen, a csomagtartón helyet foglalhat.

Érdekes látványt nyújtottak, ahogy a hangár felé kerekeztek. Az igazgató annyira örült a napsütésnek, az úszásnak és a dolgok pozitív alakulásának, hogy még dúdolt is valamit tekerés közben. A hangárnál először fel se tűnt neki az idegen autó. Az ajtó nyitva volt. Ezt már furcsállta, hiszen az épület ilyenkor könnyedén átmelegedett, ha nem zártak be mindent. Megálltak. Eszter a fürdőruhájától átázott pólójában leugrott, és már szaladt is befelé. Ahogy Zoltán letámasztotta a közlekedési eszközét, és behúzta maga mögött az ajtót, megfagyott benne a vér. Nem azért, mert a hangárban nagyjából tíz fokkal volt hidegebb, mint kint…

– Maguk kicsodák?!? Mit keresnek itt? Ez tudtommal ellenőrzött terület – hallotta András hangját, amint Zsolttal az oldalán harciasan nézett farkasszemet két emberrel.

Eszter is elvesztette a lendületét. Hangtalanul somfordált tovább a kuckó felé, ahol át tudott öltözni. Odakint még hallották Károlyt, aki akkor érkezett a hatkerekűvel, és épp morgott, hogy minek csukták be az ajtót. A bejárat nagy hanggal kinyílt, és Tamással együtt beestek rajta. Egy nagy akkut és a töltőkábelt cipelték. Körbenézve holtsápadttá váltak, mint akik kísértetet láttak. Az egyik idegen szólalt meg, szigorú, de nyugodt hangon.

– Ugyanezt kérdezhetném én is. Szegedi Máté vagyok, a kolléganőm Nagy Annamária. A minisztériumból vagyunk. Megkérdezhetem, hogy Önök mit keresnek itt?

Zoltánon sem volt több, mint egy átázott póló, egy nagy törölköző a nyakában, a fürdőnadrágja és egy praktikus szandálszerű műanyag papucs. Legszívesebben nem a Szárny, hanem jelen pillanatban egy teleport rendszer kifejlesztését tartotta volna adekvát tevékenységnek az elmúlt egy évben, legalábbis nagyon vágyott volna rá, hogy eltűnjön innen hirtelen. Ám mivel a ToRule-ja is elérhetetlen, mintegy tíz méteres távolságban pihent az időjáráskamra falának támasztva, a többieké mellett, kénytelen volt szembenézni a tényekkel.

– Üdvözlöm Önöket. Elnézést az öltözékemért, de kint nagyon meleg van. Foglaljanak helyet! Mi szél hozta, Máté? – kezdte, de egy hangyányit remegett a hangja.

– Elnézését kérem, Mátrai úr, de egy pillanatra meglepődtünk – recsegte az Annamária nevű hölgy. – Kik ezek az emberek?

Mire az igazgató szétnézett, majdnem mindenki eltűnt. Károly villámgyorsan a terminálja előtt termett, és bekapcsolta az Erőmű kontrollábráját, amin természetesen minden zölden világított, ahogy szokott. A többiek azonban mintha csak hirtelen feltalálták volna a térugrás képességét, amire a két vendégen kívül valószínűleg mindenki vágyott. Zoltán a szeme sarkából még látta, hogy Zsolt kézen fogva húzza kifelé a barátnőjét, aki mezítláb igyekezett utána, mert még a cipőjére nem jutott ideje, de hogy András és Tamás hogy és mikor tűntek el, nem bírta volna felidézni.

– Ha jól sejtem, tartozom némi magyarázattal.

– Jól. Amikor jöttünk, egy Aerotranszos szállítógép landolt komótosan a védőzónán belül, egy átalakított torony lábánál. Ön korántsem úgy fest, ahogy megszoktuk. Ráadásul, ha jól értelmeztem, beléptünkkor épp magára volt utalva a létesítmény, mert se a rezidens beosztott karbantartó mérnök, se Ön nem figyelte az eseményeket.

– Ez így van. Mindent tökéletesen látnak – Zoltán életében nem érezte magát ilyen kellemetlenül.

Kezdett fázni a kevés és nedves ruhájában, mégis kiverte a víz. Egy pillanatra Károlyra pillantott, aki elsőre kb. úgy nézett ki, mint egy kisgyerek, aki rosszat csinált, és a bünti-sarokban elmélyülten írja a leckéjét. Egyáltalán nem az Erőmű ábráját figyelte, hanem az asztalba épített monitoron ügyködött, minden ujja járt. Hallani nem, de látni azt lehetett, ahogy csúcsra jár az agya, és valamin nagyon dolgozik. A két ellenőr háttal ült neki, így az igazgatónak feltűnhetett, amikor egy pillanatra, a 16-os blokk felett megjelent egy villogó üzenet. „tíz percet szerezzen nekem, ha tud”.

– Úgysem hiszem, hogy ne láttak volna már többet, mint amennyire akár kíváncsiak is lettek volna, nem folytathatnánk ezt a tárgyalóban? Hogy őszinte legyek, kényelmetlennek érzem az öltözékem.

Az ellenőrök elindultak vele. Úgy ült be átázott ruhájában a hátsó ülésre, mint valami vásott kölök, akit a szülei most rángattak ki a kerti medencéből, mert meglátták az ellenőrzőjét. Út közben feltűnt, hogy János immáron a kombájnban ül, a napernyő pedig eltűnt. Szótlanul haladtak. Zoltán gyorsan átöltözött, és egy nagy sóhajjal benyitott a tárgyalóba. Négy kíváncsi szem szegeződött az immáron elegáns ingére és élére vasalt nadrágjára. Nem tudta igazán, mit fog mondani…

Megtudta, hogy a közlekedési és légügyi hatóság embereinek dicsérő szavai ültettek bogarat Máté fülébe. Aki nem tudta fejben összekötni, hogy mi köze van az Erőműnek a közlekedéshez, a nyilvánvaló szolgáltatáson kívül. Ettől függetlenül az igazgató nem tudott haragudni arra a Ferenc nevű emberre, akivel a minap még találkozott is, és akit a csapat úgy ünnepelt, mint az első valódi „külsős” vásárlót. Utána derült ugyanis ki, hogy az úriember alig várta, hogy feltűnés nélkül, magánszemélyként megvehesse a terméküket, és amikor a városi figyelemfelkeltő repülés megnyitotta a csatornákat, valószínűleg elsők közt értesült róla. Ezen még szorult helyzetében is csak mosolyogni tudott. Eszébe jutott, hogy ez a két meglehetősen besavanyodott ember vele szemben vajon képes lenne még ennyire lelkesedni valamiért? Úgy döntött, semmi veszteni valója. Inkább kipróbálja…

Aznap este a csapat összegyűlt az Új Hangárban. Hogy múlassák az időt, még mindig a nagykáli akciójuk visszhangját figyelték a Mátrixban. Mindenki ott volt. Még Gabi is, pedig Dávid volt az esti műszak a hangárban. Károly a nyomtatót „simogatta”, Zsolt Esztert. A többiek vagy a vacsorájukat majszolták, vagy csak a kivetítőket bámulták.

– Itt van! – mondta Nóra.

A pszichológus épp akkor szaladt be, abbahagyva a Varacskos Disznóban rendszeresített, mitfárernek használt GPS-es terminál bejegyzéseinek bővítgetését, amivel az idejét múlatta.

Zoltán valóban megérkezett, és szótlanul letámasztotta a biciklijét, majd egy üveg borral besétált, és köszönés nélkül mindenkinek töltött belőle. Időközben még Dávid és Vali is bejelentkezett az Erőműből, igaz csak egy holografikus képként. Akivel lehetett, a meglehetősen elgyötört igazgató koccintott, majd kiitta a poharat.

– Sziasztok!

Nagyjából mindenki pislogott hármat.

– Már nem vagyok igazgató. Közös megegyezés. Igazából én akartam. Úgyis megfúrtak volna.

– Mi történt? – kérdezte Károly.

– Azt hiszem, az úszás nem kellett volna.

– Nagyon sajnálom! – cincogta Eszter.

– Nem tehetsz róla, lányom – mosolygott rá Zoltán. – Az én butaságom. Meg kellett volna maradnom a szabályoknál, végül is igazuk van. Azzal jöttek, hogy percekig senki nem figyelte az Erőművet, hogy idegenek vannak a területen, kísérleti eszközöket fejlesztettünk és gyártottunk. Meg hogy mindenki átlépte a munkaköri leírásának hatáskörét.

– Rosszul hangzik – óvatoskodott Károly.

– Magamra vállaltam mindent. Azt hazudtam nekik, hogy az én utasításomra történt, nem bírtam ellenállni az ötletnek, és én szerveztem mindent.

– Miért tette ezt? – kérdezte Gabi.

– Tegezz, kérlek nyugodtan – mosolygott rá Zoltán. – Megállapodtam Tamással és Dáviddal, és mivel végül tartották a szavuk, repülhettem. Most én repültem helyettük. Az az igazság, hogy már a múltkori vizsgálatnál is nehezen boldogultam. Van egy régi „ellenségem”, aki a helyemre pályázik vagy tíz éve. Legyen vele boldog, engem már más érdekel. Bármennyire is sajnálom. Az a hatalmas gép már olyan volt nekem, mint a saját testem része, együtt dobogott vele a szívem. Ez a nehezebb része. Tudom, hogy egyelőre nincs munkaerő felvétel se a ToRule-nál. De mivel a lakásom ki van adva, jelenleg ez az egyetlen ingatlan, ami fölött rendelkezem. Itt fogok lakni egy ideig, ki kell bírniuk… Bírnotok. Mint valami házmestert.

– Megoldjuk, még mindig a te neveden van a kégli – Tamás mosolya kedves volt, de szeme szomorú.

– Nálam ellakhatsz, ha kényelmetlen a hangár – ajánlotta fel Zsolt, Eszter kezét szorongatva. – Ma este úgyis máshol terveztem aludni. Nem egy nagy történet a lakás, de…

– Aranyos vagy, köszönöm, de megoldom. Holnap utánam hozzák a dolgaimat, így lesz egy ágyam is. Addig pedig elalszom a földön is, úgysem biztos, hogy fogok tudni.

Valahogy senkinek nem jutott eszébe semmi megnyugtató. Végül Károly húzta ki magát:

– Egyébiránt köszönöm az időt. Mindent bepakoltunk a Kacsába, egy fia alkatrész nem sok, annyi se maradt a hangárban, vagy a Bölcsőben. Gabi hathatós segítségével ugyanúgy, mint a blokkok nagyjavításakor, mindent letöröltem a mainframe-ről. Egy negyed óra múlva itt landoltunk.

– Vettem észre. Akartam nekik mutatni valamit, de kénytelen voltam a ToRule publikus adatai közé navigálnom, semmit se találtam, mire odaértem a mondókámban. Ügyesek vagytok, megdicsérném a csapatot, de már nem értek vele semmit.

– Ez az új cégünk. Ebben igazgatósági tag vagy, emlékszel? – mondta Tamás. – Nekünk egy kicsit mindig te leszel a megfontol vezér.

– Fura ezt pont tőled hallani – nevetett Zoltán.

Másnap reggel János jelent meg a ToRule komplexum előtt egy szakadt elektromos kistraktorral. Egy minden tekintetben a vontató méreteit és feltételezett lehetőségeit meghaladó méretű és terheltségű pótkocsit húzott.

– Szia Főnök! – üdvözölte volt kollégáját.

– Szia János – Zoltán szemei karikásak voltak. – Már nem vagyok a…

– De biza’! Mást el se fogadnék!

– ???

– Mondtam, hogy majd én elhozom a cuccaidat. A szekeret vissza kell vinnem, de a traktor az enyém. Azt is elhoztam. Felmondtam annál a házsártos hárpiánál. Ott maradt azzal az égimeszelő fogpiszkálóval, most ideiglenesen ők a górék, hát inkább rohadjon le a lábon maradt többi termény, de én inkább az itteniekkel foglalkozom. Ha azt eladom, abból megélek a következő aratásig, laknom meg nekem van hol a városban is.

A karikás szemek majdnem könnybe lábadtak.

– Jövőre mentél volna nyugdíjba!

– Nem érdekel! Két gombbért papíron majd Tamás meg te alkalmaztok egy évig, attól nem kapok már kevesebbet.

– De. Ellenben a terményből ki tudunk fizetni, hivatalosan alkalmazottként.

– Nekem nyóc’. Na, megyek, mert sok lesz itt a dolgom! – az agrármérnök összedörzsölte a tenyerét.

Estére Vali is befutott. Közölte, hogy ha csinál egy magánvállalkozást, és úgy folytatja a sebészeti robotok irányítását különféle klinikákon, még tán jobban is keres, mintha ugyanezt állami kórházakban teszi, mint eddig a munkaköre szerint. Ezt viszont végezheti akár innen is, de az a két mitugrász inkább ne szóljon bele neki semmibe. Másnap Marika is megérkezett. Közölte, hogy a Pénzes Pistába így is át akarták csábítani amióta főz nekik, úgyhogy mindenki oldja meg nélküle az étkezést odabent.

A két mérnök is nagyon szívesen láthatatlanná vált volna az Erőműben, de nekik nehezebb dolguk volt. Egyrészt Károly aggódott, hogy a Bölcső néhány gépe nélkül egyelőre nyomtató ide vagy oda, de nehéz vagy lehetetlen lenne összerakni a ToRule gépeket. Másrészt nekik is meg kellett élni valamiből, főleg úgy, hogy lassan mindenkinek az összes elkölthető vagyona a projectben feküdt. Például abban a tizenöt kész, és jó néhány félkész gépben és alkatrészben, amit eddig legyártottak. Az idősebb mérnök közölte, hogy éjjelente legyártja a megfelelő alkatrészeket, amennyit csak tud, ha ezért kirúgják, legalább nem neki kell felmondani, és eldöntött a kérdés.

Este Gabi és Dávid látogatta meg Zoltánt. A programozó csodálkozását fejezte ki.

– Ha a rakoncátlankodó 16-os blokkra nem ad felújítási pénzt a minisztérium, és sokszor olyan kritikus rendszerekre is sajnálják a ráfordítást, mint aminek a cseréjét tavaly Károlyék végezték sokadik nekifutásra, mi számít veszélyesnek? Hogy írhatnak le olyat a jelentésükben, hogy súlyos biztonsági kockázattal járó kísérletekre adott utasítást és engedélyt?

A volt igazgató meg se merte kérdezni, hogy a nőnek hogy van meg a jelentés, de azok után, amit a programozó mutatott neki két perc múlva, nem is akarta tudni.

– Ha nem jön álom a szemedre, csak ezt kell futtatni. Körbemegy pár csatornán, néhány tizedmásodpercet késik, csak hogy tudd. Bár meg is változtathatnád az értékeket, arra valószínű azonnal beriasztana. Amíg nem módosítasz semmit, nem jönnek rá – a nő elindította a programot, és Zoltán körül megelevenedett az Erőmű jól ismert ábrája.

– Valamit megjegyeztem egy életre, nem húzok veled ujjat! – bámult tátott szájjal. – Úgy tudom ez lehetetlen kívülről…

– Ujjak számában nehéz velem kikezdeni – kacagott a nő. – De azért kérlek, ne buktass le egy véletlen beírással, mert akkor visszakövethető. Persze csak ha elég jó valaki…

– Már a lehetőség puszta tudata is elég lesz, hogy szép álmaim legyenek, köszönöm!

A következő napokban egyvalami járt az esténként minden izmát érző, sajgó testű nagydarab ember fejében. Mosolygott, és önmaga mostani agyával ostobának és fölöslegesen lenézőnek tartott kijelentésén gondolkodott, melyben anno azt taglalta Zsoltnak, hogy ő nem fog növényeket termeszteni egy üvegházban. Végül egyelőre mégsem tette, de ráérő óráiban ketten végezték a betakarítást Jánossal, a Péter szüleitől és más társaságoktól bérelt gépekkel.

– Nem csak a magok, de a kocka is el van vetve! – suttogta a cseresznyefa alatt az éjszakába, ahogy az enyhülést hozó szellőben a csillagokat nézte.