Péter a szülei egyik üvegházában szorgoskodott. Az őszi munkák nagy része piszkos volt és fárasztó. A legtöbb egynyári növény ekkorra már teljesen kifáradt. Ezeket kellett eltávolítani, a keletkezett biomasszát pedig feldolgozni. A műveletet nem lehetett rendesen gépesíteni, illetve náluk ez nem volt napirenden. Néhány jókorára nőtt levéldzsungel ugyanis még értékes terméstől roskadt, ha csak simán letarolják, nem lett volna igazán kifizetődő. Megérte az élőmunka, főleg családon belül.

Nóra ebből a szempontból családnak számított. Komolyan vette, hogy szívesen dolgozik a Molnár birtokon. Péter először kételkedett ebben, de a nő szorgalmas volt, és meglepően kevéssé kényes. Ráadásul egy fillért nem volt hajlandó elfogadni. Hamar megkedveltette magát a fiú szüleivel, többször náluk is étkezett. Mint megbízható munkaerő, előbb találta meg a hangot velük, minthogy a barátja felfogta volna. Edit és a férje is néhány alkalom után abbahagyták a rosszalló tekintetek gyakorlását, és a szorgalmát látva felülírták a korábbi nézeteiket. Ráadásul a fiacskájuk is boldogabbnak tűnt a nővel, mint nélküle.

Az új pilóták képzésének leginkább szellemi kimerültséget okozó fáradalmait gyakran vezették le monoton, fizikai munkát igénylő feladatokkal. Nórát szemmel láthatóan az sem zavarta túlzottan, hogy összekoszolja az ezért vásárolt kezeslábasát, mely hamar vált viseltes darabbá. Két hét se telt bele, hogy idősebb Molnár Péter ne nevezze félig a háta mögött „városi asszonynak”. A hiúságának állandó rabjaként élő kecses nő már-már büszkén mutogatta a kesztyű ellenére előjött vízhólyagokat. Amelyeknek ráadásul nem sok idejük volt meggyógyulni, mert nőtt helyettük egy másik. Még a hajából is levágatott egy keveset, mert még különféle copfokba rendezve is zavarta.

Ezzel együtt a fiúnak azzal is szembe kellett néznie, hogy Nóra sokkal inkább viselkedett jó barátként, mint valódi barátnőként. Még egy tisztességes csók sem csattant el. Péter valahol értette ezt, úgy gondolta, erre nagyobb szüksége van szíve hölgyének, mint egy hagyományos kapcsolatra. Ha együtt csináltak valamit, abban pont az volt a fantasztikus a nőnek, hogy számára szokatlan volt. A földműves munkát nap mint nap végző srácnak leginkább az volt újdonság, hogy a kemény fizikai teendők ellenére állandó társa a végtelennek tűnő zöld sorok közt, milyen gyermekien nyílt elmével látja saját szája-íze szerint a dolgokat. Megengedtek maguknak annyi luxust, hogy bújócskáztak, néha szaladtak egyet. Ha a fiú utolérte, vagy a hazai pálya ismeretének előnye miatt meglepte játszótársát, mindig átölelhette egy pár másodpercre. Nagyon pontosan szabályozott pillanatok voltak, mindketten tudták, mikor ér véget.

Aznapra kellőképpen elfáradtak. Elfogyasztottak egy kis uzsonnát. Edit el se engedte volna őket nélküle. Aztán beültek a Varacskos Disznóba, és visszaindultak a hangárhoz. Repülés helyett. Molnárék elfogadták, hogy a „legkisebb királyfi” így közlekedik, de jogukban állt aggódni. A pilóták nem akarták legalább a lovat adni a félelmeik alá. Péter viszont szinte mindig szívesebben kapott volna szárnyra. Ő maga azt szokta meg lassan, ahogy Nóra vezetett. Gyorsan. Ám a legkisebb probléma nélkül mindig elérték az úti céljukat. Azzal tudta mérsékelni a tempót, hogy ha a nő hármasba váltott, megfogta a kezét. Így a végsebességet és a gyorsulást is korlátok közé szorította, viszont a motor nulla és százhúsz közt így is szinte bármit megoldott. Ráadásul ezt a mozdulatot a sofőr is, és utasa is szelíd mosollyal nyugtázta minden alkalommal.

Arra számítottak, hogy a hangárnál nyugalom lesz. A katonák már elmentek, az idő pedig napról napra fordult rosszabbra. Még a legtürelmetlenebb vállalkozó kedvű pilótajelöltek is belátták, hogy a hol ködös, hol esős, hol szeles időjárás nem az, amiben egy teljesen kezdő a szárnyait, vagyis a Szárnyát próbálgathatja. Bármennyit is gyakorolt a szimulátorban. Ezzel együtt, ha az idő megengedte, tartottak túrákat a Mátrába, elrepültek a Tisza fölé. Az oda-vissza biztonságosan megtehető hatótávolságon belül szinte mindig volt valamilyen helyszín, ahova gyakorlott pilótákkal el lehetett repülni egy kicsit.

A mai nap nem ilyen volt. A Nóra szerint csigatempóban, Péter gondolataiban őrült száguldással közeledő autó négy-öt méterre csapta fel a saras tócsákat. A szél pedig időnként köszönettel visszavágta az egészet, extrém terhelésre késztetve az ablaktörlőt. Leparkoltak és beléptek a központinak kinevezett épületbe, mely a legelső felújított melegház volt. A nyugodtan beszélgető, esetleg szimulátorban gyakorló emberek helyett viszont egy hangyásztámadástól tartó termeszvár képe bontakozott ki.

Egymásra néztek, de hamar rájöttek, hogy valakit le kell lassítani, hogy választ kapjanak tőle.

– Zsolt, mi történt? – ragadta karon a haverját Péter.

– Kornél lezuhant.

– Aki folyton leírja a gondolatait? A srácnak fizetnünk kellett volna a reklámért.

Valamiért Molnárék legkisebb fia nem tudta kezelni a helyzetet. Eddig senki se zuhant le, maximum érdekesen ért földet.

– Egyben van? – kérdezte Nóra.

– Hát, állítólag legalábbis nem tört le róla semmi. De belül… – Zsolt elég fehér volt.

Rajta is látszott a döbbenet, és az az érzés, hogy ő is lehetett volna.

– Tehetünk érte valamit? – a nő önkéntelenül karolt a barátjába.

– Nem tudom. Most szóltak, hogy Valit szeretnék. Ő látta a legtöbbet belőlünk, és ismeri a gépet. Mindjárt jön érte egy gép Pestről. Már felszálltak.

– Mire ideér, én félúton leszek vele. Ráadásul nem zuhanok le – mondta Nóra, és elszaladt az orvos után.

Fél perc múlva az alacsony, testes doki egy dzsekiben és egy kölcsönsisakban szaladt a bukócsöves autó felé. Péter vitte a táskáját. Sáros lett. Négy megvadult kerék szórta rá a fűcsomókat, amikor eszébe jutott, mint Mézga Gézának az ablak fényposta előtt: odébb illett volna állnia. Mire legalább kilátott a sár mögül, és visszaballagott, egy kicsit megnyugodtak a kedélyek. Tamás folyamatosan kapcsolatot tartott a budapesti kórházzal. Ő beszélte le velük Vali utazását is. Azonnal visszairányította a repülőt. Időközben pedig kiderült, a szerencsétlenül járt pilóta komoly eséllyel életben marad. Az egész csapat mérgezett termesz hangyányit megkönnyebbült.

Másnap reggel Nóra visszatért a doktornővel. Utóbbi nagyon fáradtnak látszott, de a szituációhoz képest mosolygott. Mindenki visszatartotta a lélegzetét.

– Életben marad. De nagyot esett. Összeütközött egy hatrotoros géppel – mondta Vali.

– Minden végtagja megvan? – szörnyülködött Eszter.

– Igen, és úgy néz ki, marad is. A bal karja csúnyán összetört, ki is állt belőle egy gépalkatrész. Több órás műtéteken vagyunk túl. De ha felépül, némi gyógytorna után már a saját lábán jöhet ki a kórházból, és mutogathatja a hegeit.

Mindenki ujjongott, de Tamás komor maradt.

– A Légügyi Hatóság hivatalból elrendelt egy vizsgálatot. Bekértek mindent. Kamerák képeit, forgalomirányítást. Kedves barátaink, József és Ferenc sem voltak boldogok, de nekik ez muszáj. Azt mondták, rosszkor jött a dolog. Most készültek kidolgozni a végleges rendeletmódosítást. Amivel nem csak összefércelt ideiglenes szabályaink lennének. A vizsgálattól sok minden függ.

– Nem hangzik jól – vetette közbe Péter.

– Nem. Ha csak ti lennétek, dörgedelmesen megtiltanám, hogy repüljetek, amíg le nem zárul, de már majdnem ötven civilnek és tizenöt katonának van engedélye, akik felé nincs semmilyen szavam.

– Mi mit tegyünk, Főnök? Azon túl, hogy nem repülünk? – sóhajtott Zsolt.

– Kedves mérnökeink, jó lenne, ha mindenben együtt működnétek a vizsgálatban. Sajnos Dávid kollégája szabadáson van, állandóan túlórázik az Erőműben – fordult Károlyhoz a futárcég első embere.

– Megyek. Megvan a roncs?

– József fennhatósága alatt van.

– Addig én tartom itt a frontot – mondta Zoltán.

A szakállas mérnök a saját járművéhez ragaszkodott. Végül Tamás is vele ment.

A hírek viszont egy darabig zárlat alá kerültek. Nóra és Péter minden tőle telhetőt megtett. Megpróbáltak mindenkit megnyugtatni. Az új embereknek azt mondták, hogy úgyis jön a tél, amikor nem lesz kiképzés. Az összes ezzel foglalkozó Mátrixos fórumon megpróbálták tisztázni a félreértéseket, eloszlatni a túlzó félelmek vagy elhamarkodott, szájhagyomány útján terjedő kételyeket. Nem volt könnyű dolguk.

Péter azt is észrevette, hogy Zoltánnak is egyre több ránc ül ki a homlokára. Az elmúlt hónapban már sokszor látta mosolyogni. Bár azt is folyton hangoztatta, ideje felkészülni a télre, mert akkor kevesebb lesz a bevétel és több a kiadás. A hó leple viszont így az őszi sár idején beköszöntött. A szűkös hónapok beláthatatlan hosszúságúra nyúltak.

A fiú számára egyre nehezebb volt a kommunikáció. Bár Tamásék három nappal később visszatértek, szolgáltattak némi hírmorzsát. Az esemény azonban bekerült a fősodorba tartozó hírek közé. Arról szólt, hogy egy mini repülőgép pilótája egy futár drónnal ütközött Budapesten. Marketing szempontból sokkal jobban örültek volna, ha mondjuk Zsolt sportteljesítménye tör utat a szalagcímek közé. A szenzációra éhes újságírásnak ellenben sokkal nagyobb olvasottságot generált egy szaftosabb baleset.

A cég kénytelen volt válaszolni. Péter addig húzta, amíg lehetett, és minden morzsát összecsipegetett, ami a hálózaton szétszóródott. Végül egy rövid közleményt írt. Ebben megerősítette, hogy valóban az általuk gyártott és forgalmazott egyik gépet vezette a pórul járt pilóta. Aki minden biztonsági előírást betartott, minden képzésen részt vett, sikeres vizsgát abszolvált, és azóta is sokat repült. Finoman fogalmazva utalt arra is, hogy a vizsgálat még nem zárult le teljesen, de a futárgép pilótája elismerte a felelősségét. Miszerint meglepte a hirtelen feltűnt szárnyas ember látványa, és a forgalomirányítást figyelmen kívül hagyva próbált közelebb kerülni. Péter a lehető legóvatosabban megkérte a hasonló gépek vezetőit, hogy amennyiben kíváncsiak a járműveikre, inkább nézzenek szét náluk, vagy keressenek videókat. Az információéhség ugyanis nem mentesíti őket a repülés biztonsági szabályainak betartásától.

A napról napra hidegebb időben egyre hűvösebbé vált a légkör is. Egy kicsit mindenki feszült volt, ami miatt még a leglelkesebb pilóták is elszállingóztak a hangárból. Péter nagyon sokszor üldögélt Jánossal, Zoltánnal, Károllyal és Valival nézve órákig farkasszemet. Zsolt ugyan szervezett egy-két rövid repülést, szigorúan elkerülve minden várost és veszélyt, de előfordult, hogy csak Eszter tartott vele. Tamás engedélyezte nekik a felszállást, mondván, ha senki nem kap szárnyra, teljesen meg fog törni a lendület.

Péternek ráadásul volt még egy kellemetlen feladata. Neki sikerült alig néhány hete fedél alá hoznia a ToRule gépek mellé adott biztosítási szerződés tervezetét. A Szi-Fly pilótákat is rendszeresen képviselő társasággal. Ők egy olyan speciális csomagot állítottak össze, mely a futárok bonus-malus rendszerét figyelembe véve, annak a felelősségvállalásnak egy kibővített, kicsit drágább változata volt. A cég viszont most „átgondolta” az ajánlatot, és emelni akart a díjakon. Fárasztó tárgyalásokat folytatott velük, mire kialkudott egy köztes megoldást.

Végül november közepe lett, mire valamelyest javult a helyzet. Tóth Kornél ugyanis saját maga tette közzé a nézőpontját a balesetről.

Kedves aggódó barátaim!

Örömmel jelenthetem, hogy orvosaink odaadó munkájának, a ToRule briliáns tervezésének, biztonsági oktatásainak hála egyben maradtam. Úgy néz ki, jövőre újra repülhetek veletek. Mert azt mindenképp szeretnék.

A sors fintora, hogy a saját munkaadóm egyik gépével ütköztem. Bár a hatósági vizsgálat egyértelműen a futárt hozta ki vétkes félnek, van, amiben én is megkövetem a srácot. Imádom azt, amit a ToRule szárny képvisel. Életem talán legnagyobb kalandja volt, amikor megérkeztem hozzájuk, és láttam a katonai hordozót leszállni. Erről már írtam egy lelkendező bejegyzést. A társaság csodás, a termékük zseniális. Én pedig a rabjává váltam, büszkén használtam. Nagykál térségében a futárok megszoktak bennünket, de Budapesten majdnem egyedül voltam ötször-tízszer annyi drónnal szemben, akik közül sokan rám voltak kíváncsiak.

Egy darabig örültem neki, ha megnéztek. De eljött a végzetes nap, amikor túl közel és túl óvatlanul repültem, hiába minden betartott előírás. Nem vettem figyelembe a fegyelmezetten repülő pilóták mögött megbúvó túl kíváncsi emberi lényt. Ez a tulajdonság sajnos felülírta a szabályokat, és majdnem megittam a saját magam által készített bürökfőzet levét.

Éppen ezért elértem, hogy a srác továbbra is vezethessen nálunk koptert. Ennyivel tartoztam neki. A hatóság, illetve bárki más kérdéseire továbbra is szívesen válaszolok. Bár arra, hogy hogy kerültem annak a lakatlan háznak a padlására a cseréptetőn keresztül, nem igazán emlékszem. Mindenesetre a jó minőségű védőöltözet valóban életet ment. A saját exhibicionista bőrömön tapasztaltam meg, hogy a Szárny biztonsági rendszerei érnek valamit. Annak ellenére, hogy a gépem roncsait látva nem bírtam elképzelni, hogy az az apró szerkezet még mit tudott megtenni értem, miután összeakasztotta a bajszát a hatvan kilós drónnal. Olyan magasságból egy lassítás nélküli zuhanás után maximum a nem létező fiam írt volna rólam rövid nekrológot. De valahogy a szimulálhatatlan helyzetet is lereagálta a rendszer. Ha nem is lett épp kellemes a végeredmény. Mellékelten csatolom a hatóság által készített publikus modellt a találkozónkról, csak erős idegzetűeknek. Én magam sem szeretem megnézni, de hozzá tartozik a tájékoztatáshoz.

Ezúton őszintén sajnálom, hogy kellemetlen helyzetbe hoztam ennyi embert, különösen a ToRule csapatát. Hamarosan hazatérhetek, és első dolgom lesz meglátogatni az üvegházból átépített hangárt. Aztán jövőre, ha kisüt a nap, és szirmot bontanak a hagymás virágok, találkozunk a légtérben! Én biztosan ott leszek!

Péter ehhez nem tudott mit hozzátenni. Ha pusztán közgazdasági szemmel nézte, Kornél legalább annyi hasznot hozott a bejegyzéseivel, amennyi kárt okozott a meggondolatlan zuhanásával. Ezek után mindenkinek az ő írását küldte tovább, ha erről kérdezték, kiegészítve azzal, hogy bár a cég nem tud önmaga felelősséget vállalni a tönkre ment gépért, mindent megtesznek, hogy ne kelljen teljesen új szerkezetet vennie. Vállalják a javítását, ha lehetséges. Ez Károly szerint azzal az előnnyel is járt, hogy a pórul járt Szárny szétszedésével első kézből olyan információkhoz juthattak, amiket nehéz lett volna máshogy összehozni.

A fiúnak mindenesetre hosszú volt ez az időszak. Eddig a megnövekedett forgalom miatti reklamációk jó része a türelmetlen, de jó szándékú emberek jámbor várakozásra való rábeszélésében merült ki. Most rettegő pilótákat kellett meggyőzni, hogy mégsem akarják megölni őket, ráadásul úgy, hogy ők fizetnek érte. Természetesen saját szüleinek aggodalma is fellángolt. A hír hozzájuk is elért, így ha Nóra és ő náluk jártak, szinte mindig az volt a kérdés, hogy „ugye ti nagyon vigyáztok”? Péter az édesanyjának is megmutatta Kornél levelét, és bár Edit nem volt teljesen meggyőzve, hetek óta először nem a kezeit tördelve köszöntötte őket.

Mire véget ért az ősz, Péter már elkönyvelt pár előjegyzést a tavaszi repülésekre, és télen továbbra is voltak elméleti oktatások. Zsolt és Tamás szabadidejükben azoknak is tartottak képzéseket, akik sosem láttak közelről drón irányító szoftvert. Hogy mindenki bele tudja képzelni magát a helyzetükbe. Minden eddigi pilótának körbeküldtek egy új ajánlást a városi repüléssel kapcsolatban. Gabi és Zsolt kifejlesztettek egy új szimulációs modult, amiben automata, vagy valamelyikük által vezetett futárgéppel szemben való találkozást lehetett kivédeni. A program hírére sokan visszatértek egy-egy délutánra a konzolokhoz gyakorolni.

Péter halálosan fáradt lett, mire beköszöntött a tél. Tamás úgy gondolta, a fiatalok a hirtelen jött szabadidejükben akár segíthetnek is neki a csomagszállításban. Lévén a szeles őszi-téli időjárás nem kezdőknek való terep. Nem számolt vele, hogy Zsolt és Eszter szinte kapva kaptak az alkalmon, és igen jól szórakoztak. De a Molnár fiú a vállán érezte az új cég jó hírének fenntartására tett erőfeszítések súlyát is. Egyik délután, amikor Nóra érte jött a városból, hogy együtt mehessenek az üvegházba, mert jólesne neki a betegei után egy kicsit földet túrni, megkérte, hogy menjen nélküle. Végtelenül elgyötörtnek érezte magát. A nő megtorpant egy pillanatra.

– Akkor hazaviszlek, aztán megyek.

– Azt elfogadom.

Péter csodálkozott, hogy Nóra felkíséri. Igaz, mostanában szinte mindent együtt csináltak. Mint valami igazi pár. Ám mire kettőt pislogott volna, a nő már az ajkán csüggött. Pár perc múlva a takaró alatt feküdtek meztelenül. A fiú hirtelen fel se fogta mi történt vele. Az érzés csodálatos volt, de váratlanul érte. Egy darabig még összebújtak, de aztán egyedül maradt. Még hallotta, hogy szerelme a fülébe súgja.

– Felelős vagy azért, amit megszelídítettél. Márpedig kis hercegem, a rókád végérvényesen a tiéd.

Majd kattant az ajtó az elsuhanó barna haj mögött. A fiú saját gondolataiba zuhant egy háztető helyett. Egészen más élmény volt újra Nórával, mint bő másfél éve. Boldog volt, de érezte a felelősség súlyát is. Ez egészen más volt, mint a cég jó híre, de ugyanúgy rátelepedett a lelkére. Igaz, jóval több pozitív érzésbe takargatva. Úgy gondolta, valami ilyesmitől lesz valaki gondtalan gyerekből felnőtt férfi.