Tamás a cége főhadiszállásán ült már kora reggel. Az ablakon még laposan sütött be a reggeli fény, vidáman és kellemesen cirógatta az arcát. Napok óta többet esett, mint amennyit nem, a mai derült égboltnak mindenki örült. Például az egész csapat az Erőműben. Az elmúlt hetekben Dávidé, Eszteré és Valié volt a főszerep, mindenki a gondolatvezérlést gyakorolta. Ez nagy koncentrációt igényelt, érdemesebb volt szép időben repülni. Azt viszont egyre kevésbé bőkezűen mérte a természet.

A napról napra hűvösebb áztató őszi eső azonban jót tett a Szi-Fly-nak. Tamás a segítségével komoly tüzeket oltott. Egyrészt a felhalmozódott feladatait volt ideje megcsinálni, másrészt megpróbált megoldást találni a legégetőbb problémára. Nélküle ugyanis a cég alig működött. Egy nagy csomó feladatot nem is nagyon osztott meg mással, az elmúlt közel két évtizedben saját maga legfontosabb alkalmazottja lett. Amióta azonban Dávidnak kiszállította azt a csavarkulcsot, több idejét vette el az aerodinamika elmélete és gyakorlata, mint amennyi szabadidőt hagyott magának a munkája során. Ez viszont kezdett nagyon meglátszani a cégén. Péter ráadásul elég ügyesen hozott újabb megrendelőket, így a kapacitását is sokkal jobban kihasználta. Viszont pont a három tehetséges pilótájának és saját magának az állandó „szabadságolása” kis híján káoszba torkollott.

Tamás már korábban próbálkozott ezzel-azzal. Például Komlósi Zsuzsára, a válogató verseny mondhatni méltatlanul ötödikként befutott futárjára kezdett bízni pár koordinációs feladatot. A Szi-Fly szoftvere ugyanis a nemzetközi tapasztalatokhoz igazított precíz munkával, előre beállított paraméterekkel súlyozta a futároknak a csomagokat. Tökéletesen működött, ha minden változó a rendelkezésére állt. Ám néhány hét, vagy néhány felelőtlenül lusta futár elég volt, hogy a szoftver kiessen a ritmusból. Ráadásul az új pilóták jellemzőit is rögzíteni kellett, sőt a fluktuáció kompenzálására újabb emberek toborzásának feladatát is meg kellett csinálni.

Zsuzsa okos nő volt, szorgalmas és megbízható futár, de egyrészt Tamás eléggé bedobta a mélyvízbe, másrészt volt egy csomó szabály, amik csak az ő fejében léteztek. Ő pedig annyira természetesen számolt velük, hogy elmagyaráznia is nehéz volt őket, nemhogy az egészet rendszerben átadni. Zsuzsa hosszú évek óta futárkodott Tamásnak. De bárhogy igyekezett, és bármennyire ismerte is a paraméterek hatását a saját bőrén keresztül a túloldalról, a beállításokban nem volt megfelelő gyakorlata.

Az új delikvensek felvételét nagyon ügyesen valósította meg, még egy JCF-es „ászt” is átcsábított. A srác (Attila) ugyan nem volt olyan ügyes, mint pl. Zsolt, de az őszi-téli időszak közeledtével minden gyakorlott emberre szükség volt. A szeles, esős időben a gépeknek ugyanúgy dolgozniuk kellett, és sok nyári „fióka” aki mondjuk május végétől repült, azt hitte tud valamit. Aztán az első komolyabb vihar egy házfalhoz csapta az elbizakodott kezdő gépét. Ez nem tett jót a biztosítása összegének, a futárkodási kedvének, és végső soron a Szi-Fly renoméjának sem.

Amiért Tamás a fejét fogta ezen a szép őszi reggelen, az az asztalon előtte szétszórt számok miatt volt. A paraméterező, a forgalmi jelentések, sőt a bevételek is siralmas állapotokat mutattak. Természetesen erről nem a nő tehetett, így nem is szidta meg érte. Viszont elkerülhetetlennek látszott, hogy vagy ő maga nem repül a Szárnyával, vagy valamilyen erőforrást mozgósítania kell. Nem tudta, mitévő legyen. Az igazi nagy dilemmája abból eredt, hogy a cége pont azért volt sikeres a városban, mert a többi, jellemzően sokkal nagyobb vetélytársa globálisan gondolkodott. Belső szabályrendszerük kidolgozottabb, bolondbiztosabb volt ugyan, de kevésbé rugalmas. A Szi-Fly viszont ízig-vérig nagykáli volt. Helyi emberek, maximális terepismerettel, tősgyökeres vezetéssel és lokálpatrióta sofőrökkel. Minden városnak megvoltak a maga problémái és előnyei, és a helyieket Tamás nagyon ismerte.

Három órájába telt, mire ösztönösen, vagy legalábbis a belső, íratlan szabályai alapján érzésre rendbe hozta a paramétereket. Az előző napokat leginkább a reklamációkkal, a felhalmozódott levelezésével és a könyvelés ráeső részével töltötte. Azokat is utálta, de a felborult paraméteres hordóba visszatuszkolni a megfelelő számokat…

Ezzel együtt azt vette észre, hogy Zsuzsa ugyan kezdett belejönni, mégsem az ő erőssége, pedig nagyon igyekezett. Ezért viszont kevesebbet repült, és az ő kiesése se tett jót. Amióta a versenyen pont a szél miatt rontott, ráadásul még óvatosabb volt, szégyellte magát. Nagyon örült, amikor Tamás mégis felelősségteljes megbízatást adott neki.

Zsuzsa egyedül élt, Nagykál egyik, a város fejlődésének elején épült többemeletes társasházban. Főnökének kijelentése, melyet tudtán kívül az alkatáról tett az erőműben a mérnököknek, enyhén túlzó volt. Vagyis a nő nem érte el súlyban Zoltánt, de tény, hogy kifejezettel elhízott volt. Mindent megjárt már a Mátrixban, volt virtuális esküvője – kétszer is. Még gyereket is vállalt, de azt is csak a bitek világában. Kedvenc szórakozása szabadidejében a tánc volt. Épp ezért volt egy olyan konzolja, ami egy speciális Ruhában tartotta őt, és azzal táncolt. Emiatt viszont mozgott annyit, hogy jelentős súlyfeleslege ellenére is viszonylag könnyedén járt. Bár lakását a legtöbb hasonló életmódot élő emberrel egyetemben nem nagyon hagyta el, annyira érdekelte a valóság, hogy tiszta, rendezett szobájában még a természetes fény is gyakori vendég volt. A rendezett polcokon táncosokat formáló bábukat gyűjtött. Leginkább balerinákat. Ha lehetett, porcelánból, fából, vagy hasonlóan klasszikus anyagokból.

A tánc, mely megkövetelte a mozgáskoordinációt, nagy segítség volt a repülésben. Zsuzsa mindig is légi balettnek hívta a drónok mozgását a város utcái fölött, és arról volt a többi pilóta számára is híres, hogy elegáns piruettekkel vette a kanyarokat, ha jó kedve volt.

Még egy viszonylag ritka szokását méltányolta többek közt Tamás is, melyet az őszintesége jeleként értékelt, és többek közt ezért is választotta bizalmasául. Zsuzsa a hagyományos video telefonálás híve volt. Erre elvileg a legegyszerűbb konzol is képes volt, hiszen a mozgásérzékelést különböző kamerarendszerek egészítették ki, de nagyon kevesen használták. Ő azonban már rég megalkudott a külsejével. Sőt, második – virtuális – férjét a saját képére formált avatarjával hódította meg. Hozzá kellett tenni, egyáltalán nem volt kellemetlen arca, és testességéhez kedélyes, mosolygós lélek társult. Annak ellenére, hogy tudta, Tamás nem teljesen elégedett a munkájával, és ennek okaival is tisztában volt, nyugodtan és derűsen kezdte a beszélgetést, ahogy egymással szemben ültek, egy-egy holokivetítővel, három dimenzióban leképeződve a másik szobájában:

– Szia Főnök! Nagyon szépen süt a nap! Táncolunk egyet?

– Szia – válaszolt tömören Tamás.

– Nem tűnsz túl jókedvűnek. Segíthetek valamit?

– Igen is és nem is.

– Ne légy szomorú! –Tamás nem nagyon tudott mosolyogni, így Zsuzsa se tudott mit csinálni, hangnemet váltott: – Nagyon rossz, amit csináltam?

– Nem, annyira nem. Bocs. Azt hiszem az én hibám. Túl sokat várok tőled.

– Én pedig béna vagyok – kacagott az asszony.

– Nem. Egyszer megpróbáltam Péterrel is csináltatni ezt, de annak ellenére, hogy okos fiú, ő sem volt jobb.

– Tényleg! Megkérdezhetem, hogy miért engem választottál? Annyi jó embered van, én meg csak egy közepesen jó pilótád vagyok.

– Na, ne szerénykedj, kedves Balerina Boszi! Egyébként meg, ahogy Attilát átcsábítottad, azt magam se csináltam volna jobban.

– De a paraméterkönyvet nem bírom átkoreografálni. Ehhez a tánchoz nem értek.

– Az a baj, hogy ez a saját táncom, és nem is tudom, hogy tudnám neked megtanítani.

– Ahhoz képest szépen megfizetsz érte… – hízelgett a nő.

– Szükségem van rád.

– Ó, kedves Tamás, férjnél vagyok, tudod! – kacagott Zsuzsa. Hatalmas keblei ringtak a holokivetítőn…

– Nem török a családi békédre. Viszont amíg nem találok olyan embert, aki a gondolataimban is tud olvasni, és valahogy át tudom neki adni a belső paraméterállító képletem, addig kénytelen leszel a legjobb tudásod szerint ezt is levenni a lábamról. Amiért viszont hívtalak, hogy a futárok szervezését teljesen rád fogom bízni, mert abban profi vagy.

– Ó, én azt hittem nem kapok tőled ekkora bókot. Örülök neki. Fizetésemelést is kapok? Csak vicceltem.

– Én viszont nem. Küldök egy szerződést, amiben a munkakörödben szerepelni fog. Nem futárként, hanem adminisztrátorként ÉS futárként alkalmazlak.

Megegyeztek még pár részletben, elköszöntek. Még Tamás is mosolygott. Ez a beszélgetés kellet, hogy rájöjjön, mit kell tennie. Nekiült, irkált és számolt egy kicsit…

Nyitott egy új, immár mátrixos csatornát…

– Szia Teri – üdvözölte a reménybeli kolléganőjét a Szi-Fly virtuális tárgyalójában.

– Szia Tamás – nézett körül a jövevény. – Otthonos kis tárgyaló. Picit puritán, de kellemes. Tudtad, hogy az ilyen virtuális terek sok mindent elmondanak a kitalálójukról?

– Tudtam, de nem én terveztem. Azt hiszem nem is ezért vagyunk itt. Gondolom, azért emlékszel a háziversenyemre, júliusban.

– Igen. Kaptunk érte a JCF főhadiszállásról rendesen, hogy mit keresünk a kollégákkal a konkurencia zsűrijében. Miért?

– Akkor arról panaszkodtál, hogy te paraméterezed a pilótákat a helyi kirendeltségnél, de a cég nagy hibájául róttad fel, hogy nem elég rugalmas a nagykáli viszonyokhoz képest. Hogy kötik a kezed az előírások, amiknek egy része nem működik.

– Igen, mondtam ilyesmit – vakargatta a rövid, de ízlésesen nyírt festett vörös haját a nő. Szemmel láthatóan zavarba jött:

– Az egy dolog hogy kritizálom a futárjaid a versenyen, az meg egy másik, hogy a cég belső problémáit kotyogom ki, bármennyire is utálom a helyzetet.

– Nos, nem kertelek többet, el akarlak csábítani, kedves Teri – mosolygott Tamás.

A nő ismét a fürtjeit kezdte vakargatni és fészkelődött egy kicsit az asztal túlsó oldalán, átcserélte a lábait, amiből eddig a bal nyugodott a jobbon.

– Tekintve, hogy randa vagyok és öreg, meg sem fordult a fejemben, hogy a bájaimra mint inkább a munkámra pályázol, bármilyen hízelgőn és kétértelműen hangzott.

– Jól látod. Természetesen fel kéne mondanod a JCF-nél, és picit jobban kéne őrizned az én titkaimat, bár nem sokat árultál el az ottaniakból sem.

– Ezt azért át kell gondolnom…

– Hogy kétértelmű maradjak: kellesz. Elsősorban rád gondoltam, vannak más jelöltek is, ha nem vállalod, természetesen meg sem történt a beszélgetés, de gondold át!

Tamás keze alatt hirtelen megjelent néhány összetűzött A4-es lap, rajta egy csomó szöveggel. A nő átvette, egy mozdulattal pontosan összehajtotta, és a dekoratív dekoltázsába csúsztatta. Az iratok apró cetlivé zsugorodtak, mint valami szalvéta szélére írt telefonszám egy ismerkedési esten a kávézó félhomályában, és eltűntek a melltartóban.

– Ez lenne az ajánlatom. Gyakorlatilag a munkaszerződésed. Aludj rá egyet! Úgy írtam meg, hogy van benne egy titoktartási passzus, ha azt elfogadod, megkapod a paraméterkönyvem, amit ha gatyába rázol, fel vagy véve, és megkapod egy havi béred előre. Az új HR-esem, egy bizonyos Balerina Boszi megbeszéli veled a részleteket.

– Ő rémlik. Valamit elkottázott az egyik feladatnál a versenyen, de nagyon elegánsan repül. Kérdezhetek még valamit? Mi szükséged erre? Ha jól tudom, te paraméterezted az egész céget, és ezért nem rúg igazán labdába a JCF Nagykálban, holott pl. Budapesten is uraljuk a piac majdnem felét, pedig ott sokkal több a rivális cég.

– Mondjuk úgy, hogy a vállalkozásom profiljába illő új lehetőségeket keresek, és kellenek a megbízható, kizsákmányolható rabszolgák, akik elvégzik helyettem a feladatok egy részét.

Teri azonnal kikapta a papír, egy mozdulattal eredeti méretébe igazította, és átfutotta.

– Hűha, elég tisztességesen megfizetnél, ahhoz képest, hogy rabszolga lennék. A JCF-nél jó néhány város paraméterezése a feladatom, és mellette tiltották a futárkodást, pedig szeretek repülni.

– Pedig tudsz is.

– Na! Ne hízelegj! Mindenesetre ez tényleg megfontolandó ajánlat. Sajnos elég régóta vagyok a JCF-nél, van komoly felmondási időm. De tudod, egy ilyen pozícióra, mint az enyém, elég sokan pályáznak. Talán meg tudok velük egyezni. Jelentkezem! Megyek olvasni, ha nem haragszol.

Kezet fogtak, és a nő szétpergett a digitális térben, néhány tized másodperc múlva nyoma sem volt.

Tamás kért egy mátrixos találkozót Zoltántól. Most nem volt kedve bemenni a szervizhangárba Károlyékhoz, mert félt, hogy ott ragad. Továbbra is a Szi-Fly termében ült. Mégis más kép tárult a szeme elé. Most süppedős fotelekben csevegtek, amilyenek a hagyományos állami cégeknek tervezett „kellemes légkörű” rutin tárgyalóként szolgáló digitális valóság standard modelljei voltak.

– Miben lehetek a segítségére, Tamás? – tért a tárgyra egyből Zoltán.

– Szorosabbra szeretném fonni a karbantartói szerződést. Általában én bütykölöm a hibás drónjainkat, de túl sok időmet töltöm Önöknél mostanában. Szeretném megteremteni a szerződéses alapjait, hogy Károly hivatalosan is szerelhesse a gépeket. Azok ideiglenes engedéllyel ilyenkor berepülhessenek a légtérbe és javításra ott tartózkodjanak, illetve a röpképtelen madárkákhoz a csapat kijöhessen ide, ha nem érek rá bevinni őket.

– Szerintem ez megoldható. Egyben könnyebbség lenne nekem is. Végre felvehetném Zsoltot hivatalosan, mint segédmunkást Károly mellé. A srác többet van a Bölcsőben, mint otthon.

– Vettem észre! Alig repül. Mármint csomagokkal…

Zoltán elmosolyodott.

– Felvehetné helyette Károlyt futárnak! Képzelje, összerakta azt az EMP által lelőtt négyrotorost, és most azzal kamerázza a srácokat a levegőben. A vén róka, aki gyűlöli a repülést, egy Székben ül, és koptert vezet!

– Borzalmasan nézett ki az a gép! Na, látja, ezért kell ő nekem.

– Megbeszéltük. Van javaslata a szerződésre?

– Nincs, de én csak egy felkapaszkodott pizzafutár vagyok, ehhez maga jobban ért.

– Vagyis dolgozzak én! – nevetett Zoltán.

– Természetesen. Én épp azon vagyok, hogy sok pénzt költsek el arra, hogy mások dolgozzanak helyettem.

– Ennyire rossz a helyzet? – Zoltán nagyjából tisztában volt Tamás problémájával.

– Már azon gondolkodtam, hogy az egész céget eladom jó pénzért. A Szárny nekem már egyfajta drog. Mindig is az volt. A cégem viszont fél éven belül tönkrement volna, márpedig legalább annyira szükségünk van rá, mint az Erőműre.

– Valóban. Vállalom a szerződést. Ennyit könnyedén tudok segíteni.

Ebben maradtak. Tamás még Sárával is beszélt, aki Péter mellett a legmegbízhatóbb konfliktuskezelő embere volt. A futárkodás mellett a reklamációkat kezelte. A lány óvatosan szintén megkérdezte, hogy mire ez a nagy bizalom, és miért nem Péter felé, amikor főnöke az ügyfél-kommunikációs csapat vezetőjévé nevezte ki. Tamás annyival hárította, hogy Péternek más talált ki, aminek nem biztos, hogy most jobban örül, mint Sára. Tekintettel arra, hogy a lánynak még a virtuális mása is csillogó szemekkel mosolyogva húzta ki magát. Péter pedig valószínűleg órák óta próbálta egyenesben tartani a gépét. Szigorú arccal koncentrálva rá, hogy ne az ebédre beígért aranygaluska járjon a fejében, amit a gondolatvezérlés csak egy félreértéssel honorált.

Tamás tehát meghozta a döntéseket, és most hátradőlt, hogy utánaszámoljon. Sokba fog ez neki kerülni. De kevesebbe, mint hogy a cége elértéktelenedjen, és befalja a konkurencia.

– Valakinek mindig állnia kell a számlát… – summázta a mai napot, majd elautókázott az erőműbe, hogy egy kicsit élvezze a kiadásai gyümölcsét. Odafelé még gondolkodott rajta, hogy megfelelő embereket választott-e és hogy megállják-e a helyüket, de aztán abban egyezett meg önmagával, hogy ezt majd az idő úgyis eldönti. Amikor viszont felvette a sisakot, és felszállt, már nem volt szabad ezen járatnia az agyát. A gondolatvezérlés nem ismert megalkuvást, viszont átkozottul jó mókának bizonyult.