Túljutottak a formális bemutatkozáson. Kassai András, az Aerotransz pilótája egy 170-175 centis, de közel száz kilós, élénk tekintetű, ötven felé közelítő majdnem vállig égő göndör hajú fickó, mindenkivel kezet fogott. Még az Erőmű mezőgazdásza is megjelent, bár a pilóta nem értette miért. Az, hogy az intézmény vezérigazgatója ugyanúgy tiszteletét tette, mint a saját bevallása szerint hivatalból ott lévő üzemorvos, az szabályosnak tűnt. A három szerelőt, akiket Szolnokig kellett volna vinnie, a szakállas ember, aki Károlyként mutatkozott be, elvitte a Tamás nevű kocsijával. Felajánlották ugyan a Kolibriket, de hallani se akartak. Azonban Zoltán, a hatalmas méretű főnök aláíratott velük valami papírt előtte.

András végül ott találta magát egy tál gőzölgő finom leves felett, és 18 szem nézte, ahogy kanalazza. Mindenki rá volt kíváncsi, pedig azon túl, hogy a valószínűleg nagyon kellemetlen kimenetelű leszállástól is megmentették, a gépének maradék épségét is sikerrel megőrizték neki.

Kínjában annyit bírt kipréselni magából:

– Nagyon finom ez a leves. Marika, ugye?

– Igen, és köszönöm – felelte a szakácsnő.

– Rendelhető, Nagykál területén belül kiszállítjuk – lelkesedett Péter, amivel sikerült oldani a feszültséget.

Szegény srác változó sikerrel tudta eladni Marika főztjét, pedig nagyon a szívén viselte a feladatát. A Pénzes Pistával kötött szerződés működött, de a szakácsnő még mindig tudott volna többet főzni, mint amennyit a szájhagyomány útján terjedő vevők megvettek.

– Ilyen angyalszárnyat lehet venni véletlenül? Egyáltalán mik ezek? – tette fel András a számára legfontosabb kérdést.

– Még nem. Kísérleti példányok – vette át a szót Tamás.

– Úgy látom meglehetősen jól működnek. Tudtommal eddig még csak kerekes járművet toltak be, ha nem indult vagy elromlott, de levegőben repülő szerkezetet még soha. Azon túl, hogy nem tudom eléggé megköszönni, kíváncsivá tettek vele.

– Sajnos ezzel lehet, hogy lesz egy kis gond… – komorodott el Zoltán. – De ezt majd később megbeszéljük. Egyelőre tudná nekem részletezni a baleset körülményeit?

– Megpróbálhatom. Minden napló és adat a gépen van, csak azt tudom mondani, amit tapasztaltam. A ködből egyszer csak ott termett egy csomó nagy állat. Valami nagy költöző madarak, gólyák, vagy nem tudom. Mint megannyi légvédelmi üteg csapódtak a gépnek. Az addig hétköznapi és unalmas átkelés a hegyek felett hirtelen nagyon nem lett unalmas… Nem tudom, hogy maguk a madarak, vagy kiszakítottak valamit a burkolatból, de mindkét propellert tönkrevágták. Hatalmas csattanások, azt hittük be is jön az oldalfalon egy darab. Látták milyen csúnyán fest a gép. Hogy őszinte legyek, vagy 30 éve repülök, de ennyi madárral, főleg ilyen magasan még sosem találkoztam. A baloldali motor egyből elindította a saját vészprotokollját, és leállt. A jobb oldali tovább forgott, de a sérült lapátok miatt úgy rázta a gépet, hogy féltem, leszakítja magát. Vagy kitépi a motort, esetleg eltöri a szárnyat, ezért manuálisan lekapcsoltam. Megpróbáltam a másikat elindítani, de ugyanúgy csapkodott, amikor felpörgött. Ekkor, mint a viccben, elromlott a klíma… Mármint ahogy abbahagyták a gépek a surrogást, nagyon leizzadtam.

– Az XB 16-os nagyon jó kis gép, de azt hiszem én is verejtékeztem volna… – vágott közbe Tamás.

– Ön már vezetett ilyet? Szerintem tegeződjünk, én vagyok az idősebb, szervusz.

– Szervusz. Igen. Elég régen, amikor a szakszolgálatimat csináltam, pont ilyet is vezettem. De az húsz éve volt. Azóta futárcégem van, és ezek a hátizsákok hosszú ideje az első merevszárnyas gépek, amiket hajtok. De az XB-14 és XB-16 régi kedvenceim. Akartam is egyet, de nagyon drága még használtan is.

– Igen. Általában a cégek és a magánfelhasználók is ragaszkodnak hozzá. Ha csak az egyik motorja félgőzzel vonszolja magát, üresen akkor is felszáll, persze abban az esetben nem helyből. És akár vízre is leszáll, ezért sokan kacsának hívják. Van hidroplán változata, de az alapkivitel is sokáig a felszínen marad. Igazi vízimadár.

– De most döglött kacsa szegény – eresztett meg egy mosolyt Zsolt.

– Valóban. Sajnos az. De hála maguknak, nem egy szárnyaszegett lezuhant döglött kacsa. Valószínűleg leraktam volna valahová, de szörnyen rázós lett volna, és a fák miatt nem biztos, hogy a két lábunkon sétálunk el, bármilyen masszív is a gép. Viszont nekem unalmas a gépem, ez a „béta angyal” dolog viszont izgat. Az angyalt értem, a béta ezek szerint, hogy kísérleti darabok. Honnan valók?

– Mi találtuk ki őket – düllesztette ki a mellét Dávid. – Tamással terveztük, és Károllyal, aki most épp taxizik, gyártottuk őket, némi hexakopter alkatrészből és az Erőmű gyártósorával.

– Hogy aztán a frászt hozzák az egyszerű parasztemberre vele, amikor cikáznak a vetés felett – szúrta közbe János.

Ezen persze mindenki nevetett, de Andrást komolyan érdekelte a dolog, ezért nem zárta a szívébe az agrármérnököt.

– Szóval saját találmány? Fantasztikus kütyük! Jól láttam, hogy összecsukva az egész egy hátizsák? Zseniális.

Dávid gyakorlatilag meghajolt, mint egy hálás színész az előadás után.

– Mi kitaláltuk, ezek a jómadarak meg nap mint nap azon vannak, hogy elrontsák – vágta rá Tamás, majd a fiatalokra mutatott.

Ők persze mind egyszerre kezdték volna kifejteni az álláspontjukat, úgyhogy végül Zoltán kényszerült csendre inteni őket. Egymástól vették át a szót, még jó fél óráig beszélgettek a trükkjeikről és a tapasztalataikról, aztán az igazgató finoman megkérdezte a még mindig teljes létszámmal ott pislogó kompániától, hogy nincs-e valami jobb dolguk. Tamást, Dávidot, no meg Andrást ott tartotta, és átvonultak a tárgyalóba.

– Kénytelen vagyok elrontani egy kicsit a kedvüket, de komoly megbeszélnivalóink vannak – kezdte Zoltán. – Tamás, jól tudom, hogy maga az egyetlen, akinek van szakszolgálati engedélye, és bár gyakorlatilag mindennel repülhet egy súlyhatárig, a Szárnyak kísérleti járműnek minősülnek, amire nincs jogosultsága?

– Igen, sajnos így van. Dávidnak és Károlynak van korlátozott engedélye a Kolibrikre, de ő is csak meghatározott feltételekkel vagy vészhelyzetben hagyhatja el a védőterületet. A fiataloknak pedig csak futárvizsgájuk van. Ugyan levizsgáztattam őket, de azt csak én találtam ki, és kicsit se hivatalos. Viszont elég szigorú voltam.

– A probléma itt most a képesítés, nem a tudás. Sajnos elhagyták a védőterületet, ahol én vagyok az úr, és kimerészkedtek a légtérbe. Még jó, hogy nem hagyták el az országot, bár nem sokon múlt. Tudom, hogy vészhelyzet volt, és szinte biztos hogy én sem gondoltam volna át, de elég komoly slamasztikába kerülhetünk.

– Rajtam nem fog múlni – mondta András, aki azért kicsit meglepődött. Bár hirtelen maga se tudta, milyen jogosítványok vonatkozhattak volna az angyalcsináló hátizsákokra.

– Azt azért megígérhetem, hogy a felvételek és a repülési napló „sajnos elvesztek”. Megsérültek a landoláskor és a gép rázkódásakor, bár nem hiszem, hogy elsőre el fogják hinni. A fekete dobozt nem tudom kinullázni, de az képet nem rögzít…

– Ettől még a légügyi hatóság valószínűleg nem aludt el a radar előtt.

– Szinte kizártnak tartom, hogy ne bírnánk belemagyarázni valamit. Annyira kicsik a gépek, hogy először én is egyetlen pontnak láttam őket, egész közel voltak, mire szétváltak háromra.

– Hihető lenne, hogy D6-120-asokkal mentettük a gépet? –vágta közbe Tamás. - A szállítási szerződés szerint állhatott itt pár darab javításra, amiket lóhalálában elküldtünk repülőt tolni. Ugyan nincs rá engedélyem, hogy Nagykálon és a környező településeken kívül repkedjek velük, de a vészhelyzetre hivatkozhatunk.

– Ez nem elvetélt ötlet – vágta rá András. – Bár amennyire tudom, ezek a drónok kb. fele ilyen gyorsak…

– Eléggé tekernek. Láttam már futárt, aki ment vele 125-csomót kilencven kiló teherrel – mosolygott Tamás. Dávid pedig egyből tudta, hogy magára gondol, amint éjszakánként önmagát csomagszállította…

– Hmm… Megkockáztatom, hogy bemondom. A srácok hangja pedig azért szerepel a kommunikációban, mert ők vezették a gépeket, igaz?

– Természetesen. A legjobb pilótáim egyébként – büszkélkedett Tamás.

András nem volt egészen biztos benne, hogy beveszik ezt a mesét, ha megkérdezi valaki. Lehet, hogy ő maga se hitte volna. Ám az, hogy három, majd még két őrangyal tolta meg szorult helyzetében, legalább akkora sületlenségnek hangzott, minthogy futárkopterek segítették a leszállását. Megrántotta a vállát.

– Akkor ezt azt hiszem megbeszéltük – megpróbált felállni az asztaltól, de Zoltán visszaintette.

– A Szárnyak egyelőre titkosak. A három kollégája bármit aláírt, ráadásul közölték, már amennyire értettem őket, hogy olyan hálásak, hogy csak az érdekli őket, hogy túlélték, de amíg nem lesz levédett termék a hátizsákjainkból, egyelőre nem publikus a dolog. Kénytelen leszek erről Önnel is aláíratni valamit.

– Persze, hol a papír? – vágta rá András.

Dávid megköszönte a társalgást, és sietve valami dolgára ment. Csak Tamás és Zoltán maradtak a pilótával.

– Jó tett helyébe jót várj, mint a mesében – kezdett bele az erőműbeliek legújabb cinkostársa. – Ha nem tévedek, ez egy házi barkács terv, némi szerencsés erőforrás együttállással. Viszont a pilótaképzést valahogy meg kéne oldani.

– Hát igen… Én ehhez kevés vagyok. Egyrészt a srácok többnyire ugyanúgy lelkesedésből vannak itt, tehát nem szívesen fizetnék a költségeket, másrészt nincs min gyakorolniuk, hogy a bizottság elé álljanak vizsgázni. Értelemszerűen nem bizonyíthatják, hogy angyalkodtak már vagy 70 órát fejenként.

– Akkor a jó hír, uraim, újra bemutatkoznék: Kassai András, oktatópilóta, szolgálatukra! Ha a Döglött Kacsa, aminek mától hivatalosan is ez lesz a hívójele, újra repül, szívesen megtanítok mindenkit. Ha jól számolom négyüket. Leigazolom a kellő óraszámot. Legalább egy alap PPL vizsgához. Sajnos az oktatóengedélyem lejárt pár éve, lévén alig van kit tanítani, de nem áll sokból megújítani.

– Ezt nagy köszönettel vennénk! – csillant fel Zoltán szeme. – Természetesen nem kérnénk ingyen.

– Na, ne már! Csak az életemmel és a gépem épségével tartozom, ez a legkevesebb. Az XB-16 sajnos az Aerotransz tulajdona, de szerintem meg tudunk egyezni, hogy szabadidőmben egy kis teletankolásért elhozhatom, ha nem rontom vele a munkáltatóm üzleti sikereit. Oktattam már így vele, és megengedték. Gondolom, áramuk az akad…

– Azt hiszem, valahogy megoldjuk – mosolygott az igazgató.

Zoltán még előkészítette a titoktartási papírt, biztos ami biztos. András nem ellenkezett, tudta, hogy a hasonló vállalatvezetők mennyire bíznak a szerződésekben, és milyen fontos nekik. Ő maga többre tartotta, amit Tamásnak ígért. Mint egyik pilóta a másiknak, akik épp az imént váltak több szálon sorstársakká.

Amíg visszasétáltak a hangárhoz, Tamás Dávidtól kapott egy üzenetet:

„Tartsd még itt egy kicsit” kb. fél óra, beszélgess vele!”

Egyébként sem kellett volna kétszer mondania…

András kapott egy kis bemutatót, sőt még a szimulátorban is lezuhanhatott párszor a Szárny programjában, mire úgy-ahogy uralni tudta.

– Nem is olyan könnyű ez. Viszont a program nagyon jó, a konzol is csodás. Nagy élmény lehet ezekkel repülni. Meg gondolom veszélyes.

– Még nem volt baleset. Én is csak az egyik lábam törtem el miatta.

– Az nem baleset? – nevetett András.

– Nem, az nettó hülyeség volt. Ha valaha pilótákat fogok oktatni, hogy utána Szárnyakkal repülhessenek, az első lecke az lesz, hogy: „Huhú hülyegyerek, nyugi, csak egy életed van, gondolkodj, gondolkodj!”

– Mi történt?

– Megrészegültem. Az első tesztrepülés, és hogy is mondjam… Majdnem lelövettem magam, aztán jöttek a gyorsulási erők a korrekciónál és elájultam.

– Lövés? Ájulás? Hogyhogy csak a lábad?

András végigélvezhette a történetet, melyben Tamás még arra is kitért, hogy melákozta le Zoltánt. A sztori érdekes volt, de akármennyire is szívesen hallgatta, kezdett az agya visszatérni a valóságba. A Döglött Kacsa még mindig a szolgalmi út közepén állt, innen jó néhány kilométerre. Neki pedig azon túl, hogy valamit kezdenie kellett vele, még elő is kellett adnia egy merőben meredek és hihetetlen sztorit hexakopterekről és hasonlókról, mielőtt otthon végigdőlhetett az ágyán. A levegőben még túl rövidnek képzelt napja végtelenül fárasztónak és hosszúnak ígérkezett.

– Ne haragudj Tamás, de kezd nyomasztani a hazatérés gondolata.

– Azt a feladatot kaptam Dávidtól, hogy tartsalak itt, de már lassan letelik az idő.

Mintha csak megérezte volna, Dávid robogott feléjük a hatkerekűvel. A platón a robotjuk és még valami volt, a fülkében pedig Zsolt mosolygott.

– Szálljatok be!

Nem tehettek mást. A Kacsához mentek, ahol Dávid és Zsolt egyből lerántották a ponyvát a rakományról. Andrásnak elakadt a szava.

– Említetted a hidroplánt. Ez annak a típusnak a két légcsavarja, az nem tud helyből felszállni. De most nem is kell. Zsolttal nyomtattuk. Nem tudtuk felpolírozni, és az a szénszálas anyag, amit a printer tud, nem olyan tartós és aerodinamikailag tökéletes, mint a gyári, de haza tudsz vele repülni. Sajnos a saját légcsavarját nem tudjuk nyomtatni, a „Góliát”, vagyis a legnagyobb 3D printerünk 10 éve nem dolgozik ilyen precizitáshoz megfelelően. Pénz pedig nincs a javítására.

– Ezekkel is simán hazajutok! Zseniálisak vagyok.

– Azért utána cseréld le őket! Pl. fixen állnak, nem tudod elforgatni a lapátokat. Kb. 70%-os fordulatszámig garantált, hogy bírják a terhelést. És kerüld a madarakat!

– Remek lesz, köszönöm!!!

A robot fizikai segítségével és a négy férfi erejével felszerelték az új légcsavarokat, András pedig boldogan hazaindult. Az út ugyan zötyögős és szűkös volt kifutópályának, de a gép masszív, a pilóta pedig kellően ügyes volt. Még arra is volt lélekjelenléte, hogy integessen nekik a szárnyakkal, aztán finoman felkapaszkodott a hegy fölé, és eltűnt a látómezőből.

Tamás feltűnően mosolygott, amíg visszafelé zötyögtek.

– Mi van főnök? – kérdezte Zsolt.

– Dávid, lemaradtál a legjobb részről! András megtanít minket Kacsaháton repülni. Lesz pilótavizsgátok, mázlisták!

Időközben Károly is visszatért, aki saját bevallása szerint megtanult szlovákul, és nagyon jól szórakozott a szerelők társaságában. A csapat ismét összegyűlt. Még Jánosnak is betanították a „kopterekkel mentettünk szállítógépet” mesét. Aki erre csak az állát vakargatta és mormogott valamit, de mosolygott hozzá, úgyhogy tudták, hogy szerinte is vicces. A fiatalok pedig már nagyon várták az XB-16-os visszatérését…