Nóra volt az egyetlen, aki sosem repült haza. Egyrészt annak ellenére, hogy ügyes pilótának bizonyult, a bokaficamos kaland óta óvatosabb lett, másrészt imádta a kocsiját. Most azonban nem volt jobb kedve. Elege és melege is volt. A Varacskos Disznóban ugyan volt légkondicionáló, úgy húsz éve… A nő pedig inkább kötött futóműre. Eddig mindig meg is volt nélküle, hűtötte a menetszél. Ma azonban a nyár eddigi legforróbb napja volt, makacsul megdöntve a címre pályázó tegnapi, tegnapelőtti és az azelőtti néhány rekordot. A kukorica levelei kezdtek felpöndörödni, az autó pedig olyan porfelhőt húzott, amiben talán még a katonák hordozóhajója is eltűnhetett volna.

Különösen nehéz napja volt. Páciensei a vérét szívták még a Mátrixon keresztül is. A meleg az agyukra ment, ráadásul egyik új betege egy végtelenül depressziós nő volt, akivel elsőre nem is tudott mit kezdeni. Pontosabban borzalmasan mély és örvénylő rossz érzésekbe taszító szövege volt, amiről lehetett tudni, hogy inkább csak kibeszéli magából és ezzel könnyebbül meg, de valahogy sok évnyi tapasztalat után is képes volt most megpendíteni Nórában a (nem)megfelelő húrokat.

Ahogy kiszállt a kocsiból, a ruhája szinte égette a bőrét. Eddig úgy gondolta csak megfő benne, a napon azonban meg is sült. A terve az volt, hogy repül pár kört. Valahogy a nyugodt siklás, ahogy a táj forog alatta, mindig segített. Rég megértette, mit szeret ezen a stíluson Dávid. A bal lába még mindig nem volt tökéletes, de már járni tudott rajta, és egy leszállást is megoldott volna. Most azonban minden vágya az volt, hogy megszabaduljon a ruhájától. Elrohant a hangár bejárata felé, ám mire elérte az ajtót, rájött, hogy ettől csak még rosszabb. Az a tizenöt lépés is tovább hevítette, a forróságban levegőt venni is fájt. Út közben egy kézlendítéssel még intett Jánosnak, aki a cseresznyefa alatt feküdt, de nem vette észre. Több mint valószínű volt, hogy aludt.

A nő benyitott a hangárba. Végre kapott levegőt. Besurrant, és gyorsan visszacsukta az ajtót. Ránézett a hőmérőre, ami 27 fokon állt. Mennyei hűsítő szellőnek érezte. „Hahó”-zott egyet, de nem kapott választ. A hatalmas épületben senki nem volt rajta kívül. Elvileg lettek volna ma tanulók, de a konzolok üresen álltak, senki se gyakorolt. Már tegnap is csak Kornél járt erre, de őt is csak az tartotta itt, hogy a szállodai szobát annál tovább kellett fizetnie, minél tovább tart a kiképzése. Viszont ma neki se volt kedve ide jönni, így az oktatásra ma beosztott Tamás is máshol járt.

Nóra mindig kínosan ügyelt, hogy soha ne mutasson magából többet, mint amennyi feltétlenül szükséges. A legnagyobb melegben is hosszú, laza vászonnadrágban járt, valami nem átlátszó színben. Kerülte a dekoltált pólókat és blúzokat. Legtöbbször sminket se használt. Soha nem ment le fürdeni a többiekkel az Erőmű tavaihoz. Most azonban egyetlen vágya volt, hogy gyorsan lehűljön. Még egyszer meggyőződött róla, hogy nincs itt senki, majd ledobta magáról a védőruhát. Az alatta viselt vászonpóló minden négyzetcentiméterét átizzadta. Azonnal le akarta venni, de megálljt parancsolt magának. „Ez egy üvegház!” – gondolta. Aztán eszébe jutott a hőtükür fólia, amit még Eszterék tettek fel. „Tökéletes. Amíg kint van világosabb, én látok, de ha jön valaki, ők nem.” Megszabadult pólótól is. Az ajtó mellett állt egy csap, eredetileg azt a célt szolgálta, mint Péteréknél. A munka utáni kézmosást. Nóra átöblítette benne a pólót, és egy szék támláján kitette a hangáron kívül a napra. „Mintegy huszonhárom másodperc múlva száraz lesz”. A meleg ismét mellbe vágta, ahogy kirakta a széket.

Egy szál bugyiban ült le a tiszta padlóra. Az ajtó felé nézett, belátta a környéket, nem mozdult semmi. Lótuszülésben, combjait a hűvös kőnek nyomta, karjaival a háta mögött támaszkodott. Még a fejét is hátrahajtotta. Élvezte, ahogy hűl. „Huszonhét fokban csak nem fázom meg”. Annyira jól esett neki a relatív hideg, hogy még a szemét is behunyta egy idő után.

Zoltán ebben a percben sétált be a hangárba. Amíg be nem lépett az ajtón, csak a szék tűnt fel neki, a száraz, számára túl kicsi pólóval. Amúgy sem emlékezett rá, hogy itt hagyta volna. A kocsit észre se vette. Ahogy belépett az egykori üvegházba, hirtelen a hatalmas csarnokban egyetlen apró, borzalmasan látványos részlet lett hangsúlyos. A férfin csak egy fürdőnadrág volt, mezítláb hangtalanul suhant az ajtóig. Kivételesen nem is fütyörészett, izzadt volt, csapzott hajáról és arcáról csorgott a verejték. Nem volt egy szép látvány. Hirtelen nehéz lett volna bárkinek is eldöntenie, melyikük süllyedt volna mélyebbre szégyenében.

Nóra felnézett, és alig három méterre tőle teljes terjedelmében szembetalálta magát az egyetlen férfival a csapatból, akit a legkevésbé szívesen látott ennyire kevés ruhában. Egy pillanat alatt felugrott. Rutinból maga elé kapott volna valamit, de a pólója felé vezető egyetlen utat Zoltán állta el, sőt még a protektoros ruhája is az ajtó mellett maradt. Megrántotta a vállát, és teljes természetességgel elsétált Zoltán mellett, mintha csak az ebédlőben találkoztak volna a régi szép időkben, Marikánál.
– Elnézést – cincogta, ahogy elhaladt a férfi mellett, és eltűnt a forróságban a pólójáért.
A kocsihoz is elballagott, felhúzta a vászonnadrágját. Keresett egy melltartót is. Elég volt mára a bemutatóból. A ruhadarabok forrók voltak, de Nóra most úgy érezte, kevésbé égetik a bőrét, mint ami az előbb történt.

Visszaballagott az üvegház-hangárba. Egy halvány mosollyal konstatálta, hogy János legalább végigaludta az egészet, pusztán átfordult a másik oldalára. Odabent Zoltán a zuhanyzókamrában volt, az épület túlsó végén. Csak a hangot hallotta. Nóra valamiért viccesnek tartotta utólag a történteket. „Legalább volt egy szép pillanata az igazgatónknak” – gondolta. A férfi közben előkerült, egy vasalt, száraz, rövid ujjú világoskék ingben és egy, a meleghez mérten elegánst hosszú, de anyagában vékony nadrágban. A nőt már korábban is meglepte, hogy méretei ellenére mennyire fürge tudott lenni. Csak a haját törölgette még, amikor halkan bocsánatot kért.
– Semmi gond, én voltam a figyelmetlen, te vagy itthon – válaszolta Nóra. – Borzalmasan melegem volt. Azt gondoltam, nincs itt senki, én kérem elnézésed.

Leültek az egyik asztalhoz, Zoltán elővarázsolt egy kancsó limonádét, megkínálta a „vendégét”, majd egy pillanat alatt felhajtott két nagy pohárral maga is.
– Épp szaunáztam.
– Azunk is van? – csodálkozott Nóra.
– Hivatalosan nincs. De az a melléképület, ami igazából egy szerszámos kamra, itt van a bejárat mellett, jelenleg 78,9 fokos belül. Hangyányit hűvös szaunának, de megteszi. Tudja, jót tesz, állítólag fogyaszt is, és ilyen melegben utána a napon is hűvös van egy pár percig. Nagyon érdekes érzés.
A nő elsőre észre se vette a magázódást. Úgyis a tegeződés volt furcsa a mindig udvarias és tárgyilagos emberrel. A férfi ivott még egy limonádét, ő is kiitta a saját poharát.
– Ha már itt van, és úgyis túl van a nem várt nehezén, ami a látványomat illeti, beszélnünk kéne. Üzletről.
Nórának hirtelen az összes pólusán egy pillanat alatt folyt ki az egész limonádé, vagy legalábbis úgy érezte. Egy másodpercre leverte a víz. Mégsem kellett volna két szál ciciben elsétálnia a pólójáért? Valószínű Zoltán talán évtizedek óta nem látott nőt. Talán azt is tudja hogy…
– Nagyon kínos – kezdte a férfi. – De igazából meg szeretném kérdezni, hogy esetleg nincs-e…
A nő alatt megnyílt a föld, zuhanni kezdett a lelke, a legsötétebb és legmélyebb verembe.
– …valamennyi pénze még, amit kölcsön tud nekem adni?

A katlan megszűnt, test és elme ismét egyesült. Egy addig a szívét nyomó hatalmas kő döngése hallatszott a padlón. A férfire mosolygott, majd összerendezte a gondolatait, és már komoly arccal válaszolta:
– Mennyiről volna szó? Hogy őszinte legyek, már gyakorlatilag csak a malacperselyem van meg a számlámon, amit csak akkor akarnék feltöri, ha a házam ég.
– Ilyenem nekem is volt. Sajnos az agyagmorzsák közül is kikotortam az utolsó rézgarast is. Ráadásul tartozom az ügyvédemnek. Nagyon kedvelem, régi jó barátom, amennyire egy ügyvéd az embernek jó barátja tud lenni. Mármint amíg fizetek, nagyon pontosan, minden tudásával és lehetőségével szolgálja a jogi biztonságom. De az Erőművel való szakításom rosszabbul sikerült, mintha egy házsártos pénzéhes nőtől váltam volna húsz év után. Az utódom, régi jó ellenségem mindent a nyakamba akart varrni. Az összes szerződést végigrágta. Hosszas és bravúros tárgyalások után ez az áldott jó jogászember elintézte, hogy az igazság az én oldalamra álljon. De egy fillért nem kaptam, ellenben ő benyújtotta a számlát. Ha a jövő hónap elején átutalják a lakásom után a bérleti díjat, az még 95%-ban hozzá fog vándorolni. Gyűlölök így tartozni.

Nóra nagyon elcsodálkozott. Nem gondolt igazán bele eddig ezekbe a teljesen hétköznapi és logikus dolgokba. Jól fogta a saját pénzét eddig, de az sokkal egyszerűbb volt, és mindig akadt is miből okosan gazdálkodni, ami könnyebbnek tűnt.
– Mindig te fizetted a Szárnnyal kapcsolatban is a jogi dokumentumokat. Meg egy csomó mindent. Nem tudnád azt a cégre terhelni? Elvégre van már bevételünk.
– Az van, de egyrészt a tanulókkal kötött szerződések megírását már így is a ToRule-nak számláztattam, másrészt még mindig több a kiadásunk, mint a bevételünk. Mintegy tíz Szárnyat teljesen ki kéne fizessenek. Hogy ne tartozzunk a nyomtatóba való anyagokért, no meg az áramért. Ez utóbbi vicces.
– A napelemek?
– A fogyasztás nagyjából felét adják. Szegény Eszter minden pénzét elköltötte rájuk, és nélkülük már ezerszer rosszabb lenne a helyzet, de mindenki értelemszerűen itt tölti a gépét. A melegházat is hűteni kell, ami valljuk be, szintén mókás. Ráadásul fel kéne újítani legalább a második épületet, már most alig férünk. Károly szeretne még egy fémmegmunkáló gépet, hogy ne kelljen a Bölcsőben fusiznia, ehhez is jól jönne a plusz épület. Mondtam, hogy csinálja a szerződések alapján, de költség oldalról most jobban örülök, hogy lopja a lehetőséget. Kicsit nem is bánom, ennyi év után simán járt volna nekem valami pénz, főleg hogy soha semmi komoly baj nem volt az Erőművel.
– Tudod, az az igazság, hogy eljátszottam a gazdag üzletasszonyt, de a fő bevételi tevékenységemnek már akkor vége volt, amikor átutaltam a nyomtató árát.
– Tudom.
Nóra alatt megint megnyílni készült a katlan. Zoltán folytatta:
– Ne gondolja… Ne gondold, hogy nem jöttem rá. Mondjuk, nem sok nyoma van. Viszont egyszer régen, jócskán tizen éve, amikor még dicső és nem is annyira nagytestű igazgatója voltam ama kiemelkedő fontosságú intézménynek, a környék üzletemberei keresték a társaságom. Személyesen, virtuálisan egyaránt. Nem kedveltem meg őket, mert mindegyikükre igaz volt, hogy „csak az első milliómról ne kérdezzenek”. Egyikük elejtett egy mondatot, hogy járt egy csodálatosan szép pszichológushoz, itt a városban, és hogy azóta megváltozott az élete. Volt egy nem is igazán félreérthető pár szó, amit nem tudok már idézni, de bennem maradt. Amikor először találkoztunk, még nem jutott eszembe, csak amikor átutalta nekünk a pénzét... Átutaltad… Szóval utána a szerződések írásakor rácsodálkoztam a születési dátumra, és összeállt.
– Tudok valamit még hozzáfűzni a mai teljesítményemhez? – kérdezte Nóra.
– Ne haragudj! Én sem süllyedhetnék mélyebbre. Már mindegy… Viszont megnyugtatlak, senki tőlem nem tud meg semmit.
– Lassan már úgyis mindegy. Már legalább hárman tudják, tényleg flangálhatnék itt bugyiban is, „kurva voltam” felirattal a homlokomon, akkor se lepnék meg senkit. Levegyem a pólóm megint?

Hirtelen Zoltán szeretett volna máshol lenni. Nóra maga se értette miért, de kiejtette a száján a következő pár mondatot.
– Mindig, ha új ToRule vásárlónk akad, remeg a gyomrom. A termék nem olcsó, azt se tudom, némelyik futárnak honnan van rá. Egyelőre szűk a célközönségünk. Attól rettegek, hogy valamelyik volt ügyfelem néz velem farkasszemet az állomáson, vagy egy toronyház tövében, ha érte megyek. Azért is fuvarozom én őket. Először akarok szembe kerülni velük. Még sosem jöttek. Csak a katonák borítanak ki. Egyszer dolgom volt egy tiszttel. A felettese miatt akadtak bajai, aki egy nő volt. A fickó is valami magas rangú tag volt, de nagyon nem bírta, hogy egy nő parancsol neki, ezért fordult pszichológushoz, kutyaharapást szőrével okból nem egy pasihoz. Nem részletezném a terápiát, de azóta ha lehet, távol tartom magam a szakma képviselőinek nemtől függően nyálcsorgató, vagy szúrósan röntgenező tekintetétől is.
– Sosem fognak jönni – a férfi hangja mély volt, lágy és megnyugtató.
– Miből gondolod?
– Gondolom minden érdeklődő megnézi a videót. Rajta vagy, és tényleg nagyon szép vagy. Amennyi vevőt elriasztasz, ha nem akar a saját múltjával újra találkozni, legalább annyit szerzel.
– Igazad lehet, köszönöm. Mindjárt jövök!
Nóra elszaladt. A kocsijában volt a terminálja.
– Hű, kint még mindig nem lett hidegebb – ült le Zoltán mellé. – Tessék. Itt a teljes malacperselyem. Oda utalgatod, ahova akarod.

Zoltán nem szólt semmit, fél perc után visszaadta a gépet. A nő ránézett. Egyetlen tranzakció szerepelt rajta, „visszaadom” bejegyzéssel.
– Jézusom, következő életemben luxuspszichológus helyett ügyvéd leszek! Vagy egy idő után azoknak is megszólal az erkölcsi érzékük esetleg a lelkiismeretük?
A nagy ember kacagott.
– Szerintem velük ilyen nem történhet meg. A pénzed pedig tényleg vissza is adom, amint tudom!
– Nem kell! Azt hiszem, erre volt szükségem. Ma én voltam a te vendéged a pszichológiai rendelőben!
Kezet nyújtott Zoltánnak, aki felegyenesedett, és férfiasan viszonyozta a nő szoros gesztusát.

Nóra hazahajtott. Nem vette fel a védőruhát, de a sisakot se, lehúzott ablakkal andalgott végig a földúton. A meleg szél befújt a pólója alá, a bőrét simogatta. A délután hozott némi enyhülést a forróságban. A kocsi elegánsan és lassan állt meg a park oldalánál. Utasa kilibegett belőle, és felszökdelt a lakásba. Már a lépcsőházban is hűvös volt. Lezuhanyozott, helyet foglalt a Székében. Szinte vágyott a szorongó emberek parányinak tűnő problémáira. Háromnak is meghallgatta a számukra fontos gondját-baját. Néhány garas be is csordogált a fogyókúrára fogott malackába.

Este megtalálta egy régi ügyfele, aki még nem tudta, hogy már szigorúan csak lelki segítséget nyújt. Egy Zoltánnal nagyjából egyidős, egykor egész jóképű gyöngyösi vállalkozó. Félreérthetetlen találkozót kért. Nóra egy pillanatig gondolkodott, miként válaszoljon. Mindenkinek kitalált valami személyre szabott indokot, amiért az sosem akart vele többet lefeküdni, vagy még az illető kért elnézést. „A tag nagyon finnyás.” Eszébe jutott a ma délutáni beszélgetés és a klíma.
– Várlak szeretettel, de ma már nagyon fáradt vagyok. Holnap dél és kettő közt jöhetsz, kicsit szűkebbre húzom az ebédidőm, kifújom magam a kánikulában. Tudod amióta öregszem olcsóbb is, de kicsit többen is keresnek. De legalább van munkám.
Elégedetten dőlt neki a támlának, ahogy a fickó udvariasan meggondolta magát.

Eszébe jutott, hogy lenne viszont valaki, aki nagyon szívesen látná izzadtan és koszosan is,  ráadásul ruhában.
– Szia Péter! Még mindig komolyan gondolod, hogy mehetek hozzátok paradicsomot nevelgetni?
– Persze, ha te is. Nem baj, ha nincs éppen légkondi a növényeknél? Most kb. olyan, mint egy jó gőzkabin.
– Az ma is maradandó élmény volt. Ott leszek! Mikor keltek?
– Fél hatkor.
– Hmm... Jó! Ott leszek.
„Azt hiszem, minden szakmának megvannak a nehézségei, nem csak az enyémnek” – gondolta, és korán aludni tért.