A szezon minden várakozásukat felülmúlta. Pontosabban nem tudták mire számítsanak, de megint ugyanaz állt elő, mint amikor minden olyan szépen ment tavaly. Talán a budapesti erődemonstráció tette? Mindenesetre özönlöttek az érdeklődők, a bámészkodók, a vásárlók. Zsolt felfedezett jó néhány olyan embert is, akik nagyjából évek óta nem láthatták a napot a valóságban. Valahogy csak eljutott a hírük a Mátrix mélyébe is. Immár nem csak futároknak és fizikai munkát is végző embereknek tartott előadásokat és órákat. Magában sokszor nem is tudta eldönteni, hogy ez most jó-e, vagy sem. Tavaly még általában azok közül kerültek ki a repülni vágyók, akiknek eleve volt elegendő önbizalma ehhez a „fizikai” sporthoz. Mostanra azonban felhígult a vevőkör.

„A repülés nem való mindenkinek.” Ezt Tamás mondogatta időnként, amikor egy futár nem vált be. Bármilyen jó és megbízható stabilizáló rendszerek léteztek is a drónokban, a fizikát nem mindig lehetett megkerülni. A sok erőtlen, gyakran elhízott, erősen szemüveges, vagy idős ember valamiért mégis összeszedte a bátorságát. Eljöttek, hogy megnézzék, mi történik az egykori mezőgazdasági területen a városuk határában. Időnként viszont kénytelenek voltak szembenézni saját lehetőségeik korlátaival.

Zoltán lelkes híve lett a fizikai felkészítésnek. Vali – aki szintén leadott pár kilót észrevétlenül – szintén segítséget nyújtott. Például azzal, hogy személyre szabott edzésterveket írt elő, és monitorozta a fizikai igénybevétel okozta szív- és érrendszeri változásokat, már ha voltak. Néha a fiúnak az volt az érzése, vannak, akik csak a hármas hangár konditeremként való használata miatt jártak ide. Hogy legyen hol edzeni. De nem is akartak repülni. Igazából mindegy volt, miért óhajtanak náluk hagyni némi pénzt. A ToRule bázis pedig egyfajta találkozóhely lett, ahol állandó légi bemutatót tartottak. Még egy testnevelő tanár is járt hozzájuk edzősködni. Eredetileg ő is repülni szeretett volna, de a képzésre és a Szárnyra nem igazán volt pénze. Végül Tamás megállapodott vele, hogy megfelelő óraszámért a pilótaképzés összegét elengedik, illetve még a gép áráról is alkudoztak egy kicsit.

Ezzel együtt Zsolt nem feltétlen volt megelégedve a „szárnyai alá” vett tanítványokkal. Voltak, akik külön őt kérték. Vagy azért, mert hallottak ezt-azt róla, vagy azért mert szimpatikusnak találták. A fiú egész ügyesen oktatta a gyakorlatot, bár az elméleti részt és a szimulátorozás elejét mindig ráhagyta másra. Még tavaly sikerült szert tennie eddig saját maga által sem ismert képességére, hogy el tudja mondani, mit hogyan csinál. Talán az állandó tanári felügyelet korábbi élete során? Akárhogy is, szigorú és könyörtelen, de korrekt és informatív oktató volt.

Egyik legérdekesebb tanítványa persze Károly volt. A szakállas mérnök épp pár gép összerakása közben állt elő az ötlettel. A fiú kezéből majdnem kiesett a munkadarab. Nagyon tisztelte, mint gépészmérnök mesterét és kollégáját, de nem értette, miért akar valaki hatvan fölött megtanulni madárként repülni. Szakálla és kora ellenére eltökélt, strapabíró tanítvány volt. Semmivel sem tűnt rosszabbnak a szimulátorban, mint a fiatalabbak, de valahogy Zsoltban mégis halványan ott motoszkált Tamás ominózus mondata.

Mint ahogy most is, csak sokkal hangosabban. Végignézett azon az öt emberen, akik ma akarták elkezdeni a fizikai repüléseket:
Egy magát a Szárny biztonságos teherbírásába éppen beleillő negyven körüli fickó, Lajos.
Egy kellemes arcú, de sovány és erőtlen Rozália nevű nő, aki valószínűleg hanyagolta az étkezéseket és az elegendő testmozgást a Mátrixban.
Mellette egy harmincas fickó. Még talán ő volt a legjobb, de neki meg valahogy az intelligencia nem sugárzott a szeméből. Tibornak hívták. Zsolt reggel átnézte a szimulátor eredményeit és a tesztvizsgáját, amin negyedszer ment át. Zsoltnak nem volt sok kétsége afelől, hogy nem találkozna vele össze a levegőben, egy gyors döntést igénylő helyzetben.

Volt még rajtuk kívül egy fiatal lány, Cili, alig töltötte be a tizennyolcat. Tavaly járt már itt, de addig nem engedték felszállni, amíg nem éri el a kort. Nem volt rossz fizikumú, sőt még csúnya sem, sőt! Néhány fiatalabb srácnak már korábban udvarlási szándékai voltak. Mindez Zsoltot nem érdekelte, Eszter mellett valahogy rá se nézett a szebb lányokra se. Ellenben ezt a „gyereket” nem tartotta alkalmasnak. Ő maga, aki alig volt idősebb, és szintén csinált elég hülyeséget életében, úgy gondolta, hogy az előtte álló tanítványa lehet a következő ember, aki lezuhan. Egyszerűen azért, mert túl ifjú és meggondolatlan. Valahol belül persze viccesnek találta ezt, hogy pont ő vakmerőnek tart egy fiatal lányt, de talán épp ezért érezte helyénvalónak a saját elméletét.

Cili mellett állt a tökéletes ellentéte. Eddig futólag találkozott csak vele, azon a kevés elméleti órán, amit a fiú tartott. Egyébként nem nála tanult. Tudta, hogy járt hozzájuk, de a nevét se bírta volna felidézni. Valamiért mégis őt akarta repülésoktatónak, és Zsolt húzódozva, de elfogadta a kihívást. Pont azért, mert azt hitte, Károly miatt választotta. Az asszony ugyanis talán még a mérnöknél is idősebb volt. Rövid, ősz hajú, barna szemű nő, sok ránccal. A fiú, ahogy végignézett rajta, most hogy kint álltak a hangár előtt, védőöltözetben, sisakkal a kezükben, valahogy ismerősnek vélte. Csak azt nem tudta, honnan. Nem nagyon gondolkodott rajta, inkább levette róla a tekintetét. Ha a tizennyolc éves „csitrit” túl fiatalnak, őt egyszerűen túl öregnek találta. A mérnök egész életében végzett valamennyi fizikai munkát, míg ez a nő csak valami jobb, mozgást igénylő konzolban tehetett szert némi izomzatra élete során.

Újra végigfuttatta a szemét a szedett-vedett társaságon. Felvetette velük a gépüket, és futólépésben megindult a füves rész túlsó vége felé.
- Kövessetek!
Hátra se nézett. Elképzelte, ahogy megmozdulnak, ahogy vonszolják magukat. „Fizikailag bírnotok kell! A levegő most selymes és bársonyos, de egy viharban az óceán fölött leesnétek madárkáim! Egymás után!” Ez a gondolat ugyan majdnem irreális volt, de egy kis kocogás nem. Alig négyszáz méter volt a kijelölt cél. Zsolt nem szaladt gyorsan. Ennél még akkor is sebesebben nyargalt, amikor tudta, hogy nyolc kilométert kellett futnia a lakásától az Erőmű hangárjáig. Mégis majdnem a táv felét verte a leglassabbra, a kövér fickóra. Szétszakadt a mezőny, a lányka ért oda a leghamarabb, vele együtt. Türelmetlenül várta, hogy a többiek felzárkózzanak, egyik lábáról a másikra állt, és még a Szárnyat is kinyitotta. Zsolt nem vett róla tudomást, de behunyta a szemét. Várt egy darabig. Fejben azt vizionálta, hogy az öregasszony meg a mackó megállnak, vagy sétálni kezdenek. Amikor kinyitotta, valóban le voltak még maradva, de alig pár métert. A túlsúlyos emberben egy pillanatra magát látta. A fickóban szintén volt akarat. Végig futásszerű mozdulattal közeledett, de eléggé kifulladt. Az ősz hajú nő – immár sisakban nem tűnt olyan idősnek, és az alakja se volt annyira ijesztően alkalmatlan – inkább csak megfontoltan, mint gyorsan, de szintén letudta az akadályt.
„Bíztató” – gondolta, de valahogy még mindig voltak fenntartásai. Egyre jobban félt attól, hogy a tanulói végül nem kapnak engedélyt, vagy ami még rosszabb, lezuhannak az első körök alatt.

Zsolt egyik bevett, és eddig bevált módszere az volt, hogy a földön „reptette” a tanítványait. Órákig gyakorlatoztatta őket, hogy érezzék a gépük erejét, azt, ahogy a levegő megdobja az embert. A szimulált repülések alatt a konzol mozgatta ugyan őket, de egész más volt ezt a valóságban átélni. Azt javasolta, hogy először csukott szárnyakkal próbáljanak úgy sétálgatni, hogy közben járnak a motorok. Olyan erővel, hogy az már ne legyen kényelmes, ha az illető megbillent, a hátizsákja elcsavarta és ellene kellett tartani. Aztán ugyanezt nyitott szárnnyal, amikor a csűrőlapokkal és magával géppel kellett egyensúlyozni. A leendő pilótákat legtöbbször körbe-körbe járatta, és örült neki, ha kósza széllökések tették nehezebbé a leckét. Ma azonban a tavasz ellenére mozdulatlan maradt a levegő.

Már vagy fél órája sétálgattak, ami igen fárasztó volt. Tibor bizonyult a legjobbnak, pusztán megfelelő fizikai adottságai miatt. Lajost kevésbé bántotta a gép ereje, tömegénél fogva máshogy hatott rá, viszont ha egyszer elindult valamelyik irányba, nehezen szedte össze magát. Ennek ellenére fegyelmezett maradt, és bár a sisakon át is látszott rajta, hogy folyik róla a víz, egy zokszó nem hagyta el a száját. Rozália, akit a többiek csak Liának hívtak, sokszor elesett. Bár ránézésre valamivel nehezebb volt az őzike alkatú Cilinél, a lány jóval több erőtartalékkal bírt. Ha Zsolt épp nem ért rá felsegíteni, valaki más állt meg egy pillanatra. A nő mindig hálás volt, és bár valószínűleg fájhatott mindene, ő sem panaszkodott.

Az ősz hajú asszony biztonsági játékos volt. Nem vállalt kockázatot egy esésre, ezért óvatosan bánt a motorokkal. Ez Zsoltot először zavarta, mivel lógásnak gondolta, de aztán észrevette, hogy ahogy szép lassan megismeri az erőhatásokat, a tanítványa úgy emeli a tétet. Tiszteletre méltó bölcs döntésnek tűnt, így nem szólt bele. Még mindig nem volt meggyőződve róla, hogy a valószínűleg törékeny csontú hölgy lesz-e képes biztonsággal földet érni egy széllökéses áprilisi viharban, ha arra kerül a sor. Abban reménykedett, ez a fajta óvatosság arra ösztönzi majd, hogy fel se száll, ha nem érzi biztonságosnak a landolást.

Cili ebben is az ellentéte volt. A másik négy ember kitartása és óvatossága arra késztette Zsoltot, hogy hangyányit átgondolja az első benyomásait róluk, de a lány csak mélyítette az előítéleteit. Tartott egy negyed óra pihenőt. Levették a sisakot, leültek a fűre. Zsolt mesélt nekik egy kicsit, elemezte, ki mit csinált ügyesen, és mire figyeljen. Egyenként, a többiek előtt kellett bemutatniuk egy-egy manővert, amiben a fiú gyengeséget talált. Mindenki tehetett javaslatot, bár az utolsó szó mindig az övé maradt. Az ifjú hölgy azonban nem bírt magával. Oktatójában ugyan felrémlett, hogy ő, amint lehetősége lett rá, egyedül felszállt, minden előzetes ismeret nélkül. Viszont egyrészt azzal áltatta magát, hogy futárként jobban tisztában volt a fizikával, másrészt sokkal többet repült a szimulációban. Megértette ugyan a lányt, de féltette.

Egy óvatlan pillanatban, amikor épp ahhoz készültek, hogy nyitott szárnyakkal gyakoroljanak tovább, a lány felpattant. Kijáratott motorokkal türelmetlenkedett a többiek mellett. Elég nagy szelet csinált. Lia tőle alig pár méterre, szintén menetkész géppel állt, a lány által keltett légáram a feldöntötte. Szerencsére se neki, se a masinájának nem lett baja, de Cili nem nagyon tanult az esetből. A motorok majdnem felemelték ugrómű nélkül is. Alig lehetett több negyvenöt kilónál, a ruha és a gép együttes tömege sem tette ki a négy kopterhajtómű maximális erejének ellenértékét. Mivel azonban a ToRule merevszárnyú repülésre volt optimalizálva, nem lehetet vele stabilan lassan függőlegesen felszállni. Még akkor se, ha egy harminc kilós gyerek vette volna a hátára. A lány pedig kezdte átérezni, milyen kevés kéne hozzá, hogy elemelkedjen. Nem nagyon figyelt az oktatóra, és már harmadszor kérdezte meg, hogy „mikor repülünk?”
Végül megint tetemes „gázt” adott, és nyitott szárnyakkal egy pillanatra elemelkedett, majd kecsesen visszahuppant a földre. Majdnem orra esett, de hamar felegyenesedett, majd Zsoltra vigyorgott. Ellenben az alig tíz méterre, teljes nyitás mellett gyakorlatozó Lia kapott egy nem várt szellőt. Épp kezdett belejönni, és már vagy öt perce nem esett el. Most a hátán landolt, forgó motorokkal darálva a füvet. Zsolt felsegítette a szerencsétlenül járt nőt, megnézte lett-e baja a gépének. Szerencsére földet nem „evett” a motor, a füvet meg kiköpte, csak zöldre festett mindent. A fiúnak viszont kicsit telement vérrel az agya.
– Rendben kislány, repülj! Háromszor próbálkozhatsz. Akár az ugrót is használhatod. De innen kell startolnod mellőlem. Gyerünk!

A többiek döbbenten állták körbe őket. Zsolt hangsúlya nem volt barátságos. Cili nem tornáztatta meg a gépet, nem végzet ellenőrzést. Egy hibapont. Persze eddig egész nap ezt csinálták, de legalább egy kezdő tartsa be az előírást. Aztán félszegen két ugrással neki próbált futni, fölöslegesen. Simán feldobta volna az ugró ereje. A srác viszont megfordult, és amikor a lány a legközelebb volt hozzá, belefúrta a lábait a talajba, és csukott szárnyakkal túlhajtotta a saját motorjait. A lány alól kiszaladt a talaj, de nem úgy, ahogy tervezte. Végighasalt a füvön.
– Még egyszer! – dörmögte Zsolt. Hangja nem tűrt ellentmondást.
Cili megpróbált távolabb araszolni, de a fiú követte. Most nem futott neki, elugrott, de nem volt gyakorlata. A fiúnak viszont igen. Nagyjából kétszer nehezebb volt, de mire a lány rászánta magát, és elrugaszkodott a földtől, ő már felette repült. Pont felette. Felrántotta a gépét, és a maradék pár tized másodpercnyi ugróerő szelét rázúdította az alatta emelkedni próbáló szárnyakra. A gép a hirtelen jött légnyomásváltozástól a földbe csapódott. Zsolt addigra már a többiek mellett állt. Nézte, ahogy a lány a füvön csúszik pörögve, majd feltápászkodik és hozzájuk sétál, a jobb karját szorongatva.
– Ráestem – szipogta a csinos arcocska, rosszalló pillantással – Most boldog vagy?
– Rohadtul nem vagyok boldog! Mert nem fogadsz szót! Aki pedig nem elég figyelmes és türelmes, azt a levegő kiköpi magából, és nem lesz ideje elszipogni, hogy megüti a karját! – morogta oktatói minőségében.
– Ezt azért nem kellett volna fiam! – fogta meg Zsolt kezét az ősz hajú asszony.
– Nem vagyok a fiad! – tépte ki magát a gyengéd, szinte ölelés szerű mozdulatból, de valahogy itt és most ő is megrendült. Elmúlt a köd az agyából.

Egy darabig álltak egymás körül. Végül behúzta a szárnyakat, amik még mindig kinyitva meredtek két irányba a hátáról, és intett a többieknek, hogy üljenek le.
– Bocsánat. Látom kicsit megsérült a jobb oldali csűrőlapod. Délután én magam cserélem ki, nem kerül pénzedbe. Ha megígéred, hogy nem lökdösöd fel a pilótatársaid.
– Véletlen volt – szipogta Cili.
– Nem olyan régen, vagy százan repültünk Budapest felett, kötelékben. Ha valaki nem figyelt volna a mögötte vagy mellette szálló társára, tömegkarambolt okozhatott volna. Amikor én kezdtem repülni, még annyian se voltunk, mint most itt, ebben a csoportban. Még ha valaki vakmerősködni is akar, akkor is higgadtan ki kell választania, hogy hol teheti. Felőlem, bajba sodorhatja saját magát bárki, de a többieket nem lehet kitenni az önző veszélykeresésünk eredményének.

Zsolt bevallotta, hogy pont azért nem tűri a fegyelmezetlenséget, mert ő is ilyen volt, és majdnem lett is belőle baja. Elmesélte nekik, hogy miként törte le az ő szarvát András, amikor azt hitte, bármire képes a szerencsétlen szállítógéppel. Azt a tanácsot adta nekik, hogy leginkább a saját képességeik korlátait kell megismerni. Aztán óvatosan előrehaladni, tudnak-e többet. Értésükre adta, hogy utálhatják nyugodtan, de nem tűri, hogy amíg ő az oktatójuk, ellentmondjanak neki az órák alatt, és ha ez nem tetszik, választhatnak mást. Bár finoman közölte, hogy ebben viszonylagos egyetértés van a csapatban, és például Nóra engedékenynek tűnik, ő végzettségénél fogva sokkal szelídebb szavakkal is eléri, hogy valaki fülét-farkát behúzva szégyellje magát órákig egy sarokban.

Mindenkire visszaparancsolta a gépét, és felkeltek. Kászálódtak. Egy pillanatra Zsolt inkább ismét behunyta a szemét, nem akarta végignézni, ahogy a túlsúlyos és a túlkoros tanítványa felküzdi magát, de ismét csodálkoznia kellett. Mire körbenézett, stabilan álltak mellette.
– Oké Cili, hármat mondtam. Mielőtt kijöttünk, mindenkinek, akinek nem voltam ott a szimulációs gyakorlatain, megnéztem legalább a konzolos vizsgáját. Mindegyikőtök teljesítette az elvárt szintet, elvileg tudtok repülni. Anno nekünk ennél nem is volt több. Ha akarod kipróbálni, most nem löklek vissza, de mérlegelj mindent!
Amíg beszélt, átnézte a lány gépét. A jobb szárny sarka csúnyán nézett ki, a csűrőlap alatt pedig meggyűlt a fekete föld. Ám a szerkezet néhány elenyésző karcolástól eltekintve mégis sértetlen volt, inkább csak koszos.
– Járasd meg! Rendben. Semmi baja.
Zsolt a kesztyűjével óvatosan kitolta belőle a sarat és a füvet.
– Diagnosztika rendben, ugró töltése teljes, akku még mindig 68%, a vezérlés reagál – jelentette a lány.
– Ott a hangárnál Péterrel gyakorol egy csoport. Feletted Tamás fog elhúzni mindjárt egy kirándulócsapattal. Látod őket a radaron?
Cili bólintott.
– Egy kör. A védett terület széléig, jobbkanyarral vissza. Ne menj 50 láb fölé, ha valami baj van, onnan még nagy valószínűséggel nem halsz bele. Csak lassan. Szél nincs. Itt landolj, ha lehet. Ha gond van, jelezz, és ott vagyok. Feletted fogok repülni alig valamivel mögötted.
– Rendben! – bólintott a lány, és felkészült.
Kecses ugrással termett a levegőben, és méter pontosan tartotta a kijelölt irányt. Zsolt szintén felszállt, és mögötte maradt. El kellett ismernie, hogy Cili a legtöbb kezdőnél valóban jobban megtalálja az egyensúlyt. A kör végeztével bizonytalanság nélkül kezdte meg a landolást, és végre is hajtotta. Három lépést kellett szaladnia, nem fékezett elég pontosan. Talpon maradt, bár nem sokon múlt. A többiek tapsoltak, mint szinte mindig, ha valaki először ért földet. A lány nem szólt semmit, csak mosolygott. Megint valami, amit nem nézett volna ki belőle. Azt hitte, csacsogni fog, esetleg a képébe vágja, hogy „ugye megmondtam!”

A következő jelentkező Tibor volt. Ő a felszállás után kicsit darabosan stabilizálta magát, de aztán szépen siklott. Zsolt elgondolkodott, hogy ha nem mozdulatlan levegőben kellene repülnie, akkor se állna földbe az elején, de ezen ráért később aggódni. Talán ezt a tanulója is érezte. A délutáni beszélgetésük alatt később a férfi maga is megemlítette, amikor rákérdezett. Örült neki.
Lajos szintén belekóstolt a gyepbe landoláskor. Nehezen rugaszkodott el, de ebben valószínűleg agyon gyakorolta magát. A leszállásnál viszont nem volt elég bátor a gép felrántásával, és nem fékezte eléggé a tömeget a szárny. Túl nagy sebességgel ért talajt a lába, nem tudta kifutni. Ennek ellenére feltápászkodott, és mosolyogva sántikált oda a többiekhez:
– Szántást vállalok. Jánosnál jelentkezzek?
Zsolt még magyarázott neki néhány trükköt, de délután megbeszélték, hogy Zoltántól kérdezzen még pár dolgot, ő első kézből tud tanácsokat adni.
Lia amint elemelkedhetett a földtől, mintha úszott volna. Egyértelműen az korlátozta, hogy nehezen viseli el a nem túl nehéz testét a kevés izomzata. A levegőben az erőt többnyire a gépe közvetítette, amit viszont nagyon ügyes mozdulatokkal irányított. Ő túlfordult landoláskor, így ma már nagyon sokadszor, akaratán kívül ült le a füvön. Ezzel együtt boldognak tűnt.

Az ősz hajú asszony maradt utoljára. Zsoltot kezdte zavarni, hogy nem tudja a nevét, de Cili egyszer megszólította, és ő Kittit értett. Így először a szokásosnál halkabban mondta a nő nevét, de mivel nem javította ki, így örült, hogy végre nem kell körülírnia, ha megszólítja. Az asszony picit ijedtnek tűnt. Előtte – az oktatóját leszámítva – senki sem produkált tiszta landolást, még Tibornak is volt egy kis bizonytalansága, ketten pedig nagyot estek.
– Tudod fi… Zsolt, a csontritkulás nem játék.
– Nem muszáj repülnie… Repülnöd. A gépet vissza tudjuk venni. De a törés lassan gyógyul.
– Mégsem opció, hogy feladjam – mosolygott a valaha egész csinos arc, és mire Zsolt feleszmélt, már igyekeznie kellett a hölgy után.
A mosoly valamit megmozdított a fiúban. Nem tudta pontosan hogy mit, egy körülírhatatlan emléket. Megint a nevelőiskola jutott eszébe, de nem bírta összekötni teljesen. Picit kihagyott a figyelme, de szerencsére a tanítványa ügyesen szelte a levegőt. Ő volt ötük közül az első, aki néhány tőmondatban repülés közben lelkendezett róla. Annyira felszabadult hangon beszélt, hogy Zsolt örömmel hallgatta. Ez a meleg, idős hang megnyugtatta. A kör vége felé már azon gondolkodott, hogy kár, hogy le fognak szállni.
– Lehet, hogy kitöröm a lában, ha landolunk. Akkor valószínű soha nem repülök. Mehetnék még egy fordulót?
– Persze – dünnyögte a sisakmikrofonba.
Kitti nem szólalt meg, csak mély levegőket vett, és csöndben siklott vele a harsogó zöld őszi búza felett, amit még Jánossal vetettek tavaly. Szép volt a mező, de ő már nagyon megszokta ezt a látványt. Ám annyira talán nem volt mutatós, hogy valakinek megérje azt a csomó pénzt, és annak a kockázatát, hogy összetöri magát, vagy akár meg is haljon landoláskor. Nem tudta felfogni az asszony szándékát, de valahogy mégis nyugalommal töltötte el, amíg mellette repült. Megpróbálta az ő szemével nézni az elsuhanó gabonaszálakat, a távoli Mátrát, Nagykál messzeségbe vesző épületeit. Neki mást jelentett a repülés, de mégis ráragadt az érzés. Már majdnem indítványozta a harmadik fordulót, de végül beférkőzött a tudatába a kissé aggódó hang.

– Leszállok. Gyors jó tanács, amitől biztos földet érek?
– A gravitáció nem hagy fent.
Zsolt száját ez hagyta el. Már sokaknak mondta, de most mégse ezt akarta. Ám mire átgondolta, mi lehetne ennél hasznosabb, az asszony megkezdte a landolást.  A fiú felszisszent, mert tanítványa egy nagyon picit elszámolta. Gyorsabban kezdett ereszkedni, aztán ahogy korrigált, végül majdnem két-két és fél méter magasan állt meg a levegőben. Egy tizedmásodpercig mozdulatlan maradt.
– Gázt! – kiáltotta, de addigra már felpörögtek Kitti motorjai.
Pont ilyesmit gyakoroltak délelőtt. A szárnyak az előre-hátra mozgást teljes felületükkel fékezték, a motorok pedig kellően lassították, hogy ne olyan legyen, mintha valaki az első emeletről ugrana ki. A nem túl nehéz nő majdnem teljesen függőlegesen lebegett le, mintha csak lassított felvételben zuhanna. Egy hangyányit előre dőlt, így két gyors, és pár rövidebb lépésre szüksége volt, hogy a végén talpon maradjon.
Mindenki visszafojtotta a lélegzetét, még Zsolt is, pedig neki is le kellett volna szállnia. El is számolta, átstartolt, tett egy gyomorforgató kört, és három méterre ugrott le a földre a tanítványától. Az asszony állt a lábán, bár leginkább csak az egyiken. Mire odaszökelltek hozzá a többiek, Zsolt karjába ugrott. A sisakjuk összekoccant, de a vékony, gyenge kezek megszorították a fiút.
– Sikerült – suttogta.
– Semmi bajod, Kitti? – kérdezte higgadtan a tanítványát, akinek nem tudta teljesen mire vélni az érzelemkitörését. Vagy talán… Mire végiggondolta volna, csökkent a szorítás.
– Meghúztam a lábam egy picit, de rá tudok állni. Jól vagyok.
Ahogy az asszony levette a sisakját, látta, hogy némi könny gyűlt a szemébe, ám mosolygott és a többiekkel beszélgetett, mire a fiún ismét úrrá lett volna a fura érzés.

Másnap minden jobban ment. Harmadnap is. A tanítványok nem kérték át magukat máshoz, ő pedig szép lassan engedményeket tett nekik, mindenkinek fejlődése szerint. A kétszer két órás foglalkozások során szinte csak sisakban látta őket, és rádión kommunikáltak. Töviről hegyire körberepülték a védőterületet.
Lajos valóban beszélt Zoltánnal, és bár mindig lokális mini földrengést okozott, ha leszállt, minden alkalommal kisebb kilengést rajzolt volna a szeizmográf. Cili még mindig meggondolatlan volt, de Zsolt inkább látta saját magát benne, minthogy haragudni tudott volna rá. Indítványozta neki, hogy van egy haladóbb csoport, amiben már trükköket gyakorolnak, Péterrel tartják a délutáni órák után, esetleg ott kiélheti magát. De egyelőre tartsa a tervet a többiekkel. Amikor a lány látta, mennyivel vannak előrébb a fiúk és lányok, akikhez az oktatója irányította, megint képes volt visszavenni a kalandvágyából. Legalábbis egyelőre. A kissé egyszerűbb gondolkodású Tiborban is képes volt meglátni a pozitív tulajdonságot. A fickó erővel kompenzált, és legtöbbször ez is célravezetőnek bizonyult. Lassabban váltott irányt, de időnként olyan intenzíven, amit csak az érhet el, aki bírja tartani a hirtelen jött forgási nehézkedéssel szemben a testét. Így ha később indította is, a korrekciót, majdnem olyan eredményesen megoldotta. Lia pedig továbbra is addig volt suta és esetlen, amíg fel nem szálltak. Mint valami pingvin a parton. A levegő óceánjában az egyik legkecsesebben mozgó lénnyé vált.

A Kitti nevű hölgy – aki még mindig nem javította ki Zsoltot, ha megszólította, tehát a fiú egyre biztosabban használta a nevet, mert mindig elfelejtette megnézni a file-ját – kapott Valitól egy bokavédőt, és beszerzett egy erősebb, majdnem térdig érő védőbakancsot. Meggondolta a landolásokat, ha tehette, inkább a levegőben maradt a következő feladatig, de egyre ügyesebben ért földet, és nem törte el semmijét.

Az idő napról napra rosszabb lett. Egy enyhe szél és felhő még külön jól jött Zsoltnak. Gyakoroltathatta benne az újoncokat. Másnap már kicsit aggódott a könnyebb pilótákért, a három nőért, de ők saját felelősségre repülni akartak. Azt ajánlotta nekik, hogy széllel szemben szálljanak fel, és ugyanúgy le.
–¬¬ Az elrugaszkodáskor segít, hogy álló helyzetben is „valamennyivel mentek” a levegőhöz képest. A landoláskor pedig kisebbet kel fékezni, viszont azonnal be kell húzni a szárnyakat földet érés előtt, különben a lábatok lesz felül – adott tanácsot.
A hét végére az lett volna a terv, hogy elrepülnek a Tiszáig. Ezt az útvonalat mindig jóváhagyatták a repülésirányítással, de minimum két kísérővel, maximum tíz tanuló számára engedélyezték. Így nem kellett körbe-körbe szálldosni. Ám olyan széllökések tarkították a péntek délelőttöt, hogy még Zsolt is majdnem meggondolta magát, hogy repülve menjen be a bázisra. Eszter ma különben sem jött volna, a tanítványai lemondták, és ezt nem lehetett nehezményezni nekik. A fiú azonban megígérte Károlynak, hogy segít neki gépeket szerelni. Egyben eszébe jutott, hogy a két minimálisan karcos elemet legyártsa Cili gépére, amit megígért Bár a lány közölte vele, hogy így jó a gépe, mindig emlékeztetni fogja a tanításaira.

A fiú többször átstartolt, mielőtt leszállt. Nem volt kedve hozzá, hogy megtréfálja a szél, így mindig megvárta, amíg alább hagy, és pillanatszerűen döntött, hogy földet mer-e érni, vagy sem. Nem is sikerült igazán szépen. Gyorsan körbenézett, hogy ki látta, de néhány autón kívül nem volt ott senki.
– Te nem lettél kevésbé vakmerő! – köszöntötte Zoltán, amikor belépett a hátán a géppel. – Még Tamás is kocsival jött ma.
– Izgi volt – morogta Zsolt.
Károly már szerelt. A fiú kedvelte ezt a folyamatot is. Az építést. A pasik együtt legóztak. Az ő napjuk volt. Néha még János is segített. Az is előfordult, hogy Péter is, de ő ma nem jött. Ahogy Dávid se…

A monoton munka mellett kivételesen a tanítványokról beszélgettek. Tamás panaszkodott, hogy egyre bénább emberek jönnek, de Zsolt úgy érezte, inkább azért bosszús, mert rá és Zoltánra maradt a sisakok szerelésének meglehetősen nehézkes és precíz, türelmet igénylő munkája.
– Zsolt, te hogy bírod őket? – kérdezte a volt főnöke.
– Megvagyok velük. Egyre ügyesebbek. Még a végén megtanulnak repülni.
– Azt a csajt tényleg a földhöz csaptad? – mosolygott Tamás.
Hirtelen Károly és Zoltán, sőt még a háttérben pakolászó János is élő szoborrá vált, és a fülét hegyezte.
– Nem úgy! – morgott a fiú. – Szófogadatlan volt, és kicsit eldurrant az agyam.
– Azért akkor is durva voltál. Ha egy mód van rá, ne csinálj hasonlót! – korholta Tamás.
– Veszélyeztette a többieket. Egy ujjal nem nyúltam hozzá, csak ráfújtam egy kicsit. Apropó Károly, két elemet le kéne neki gyártanom. Vagy van raktáron?
– Nézz utána, szerintem van. Viszont repülhetnél még velem egy kicsit.
– Most akarod, Károly? – vigyorgott rá Zsolt.
– Persze! Most Szárny se kell hozzá. Elég, ha kiállsz a szélbe… Viszont legalább egy rövid ideig lehessek már korelnök a ToRule pilóták közt, mielőtt Kriszti is jogosítványt kap a csoportodból, és beelőz…

A fiú körül hirtelen elhalkult a környezete. A fémmegmunkáló gép sipítása, a 3D nyomtató duruzsolása, a többiek viccelődése a kontójára arról, hogy jelenleg Zsoltnál van a legfiatalabb, a legidősebb és a legnehezebb eddigi jelölt.
„Az nem lehet!”
Eldobta a félkész Szárnyat, amit Károly némi morgással kísért, de nem érdekelte. Az egyik terminálhoz rohant. Le se ült. Belépett, keresett…
Beosztás… Tanítványok… Kovács Zsolt… Végzettek… Jelenlegiek… Csoportok…
Kovács Krisztina. Született: Kiss Krisztina.
Most leült. Úgy is maradt.
Gyűlölte a papírmunka részét. Általában csomagokban, utólag töltötte ki az értékeléseket, és azt is csak akkor, ha Eszter kellemes fizikai közelsége adott neki ehhez elég nyugalmat. Eszébe jutott, hogy amikor átnézte a konzolos vizsgájukat, csak lapozgatta a virtuális video file-okat, nem érdekelték a nevek.
Egy mozdulattal átdobta az adatlapot a kézi termináljára, aztán visszament dolgozni a többiekhez. Tamás és Zoltán szóval tartották egymást, de ő nem mondott már aznap szinte semmit. Várta a másnapot, a szebb időt. Nem ugrott fel Eszterhez sem, hazament, de nem tudott aludni. Órákig nézte a plafont, meg a feje felett lebegő régi gépét.

Reggelre valóban tiszta lett az ég. Valami hidegfront jöhetett a széllel, mert hűvösebb lett, de nem kellemetlenül hideg. Legalább nem fújt nagyon. Akár egy kezdő is elboldogult benne. A fiú már kora reggel ott volt. Nézte, ahogy szállingóznak befelé az emberek. Autók érkeztek, pilóták landoltak. Ő csak egyvalakire várt.
A hangárból kinézve figyelte, ahogy parkolnak a taxik. Általában több ember egyszerre hoztak. „Ez sem az…” Csalódott lett. Az úton már közeledett egy másik. Az már az volt. Az asszony jóval korábban jött. Szokása volt, hogy még gyakorolta a landolást az egyik szabad konzolon, ha épp talált egyet. Már eleve védőruhában jött, egy kis táskában hozta a civil öltözetét. A gépe a raktárban pihent, de mire a nő beért a hangárba, Zsolt már a kezében tartotta, felsegítette rá. Nem tudta mit mondhatna neki, így csak ennyi jött ki a száján:
– Repüljünk egyet.
Az ősz fej csak bólintott, de még csak a szemébe se nézett. A fiú felsegítette rá a gépet, a segédszárnyakat és a sisakot, majd a hátára kanyarintotta a saját gépét, és pár másodperc múlva a levegőben voltak. Egyikük sem akart megszólalni. Zsolt hirtelen nem tudta, hogy mit mondjon. Egyszerre volt dühös és öntötte el valami földöntúli szeretethullám. Végül csak annyit tudott kinyögni, amikor már a harmadik kört tették a bázis körül:

– Szia Anya!