Házaspárna

A két kecskeméti Gripen már a levegőben volt. Az őrnagy felszállás után kapta az eligazítást.

– Vigyázzatok magatokra fiúk! Nem tudjuk mi ez. Néha látja a radar, néha nem. Magasan van, mintha az űrből jött volna – mondta a katonai légi irányítás.

– Valami meteor? Vagy műhold?

– Nem, ez a fura. Azokra van adatbázis. Ráadásul a mérete sem ismert. Néha nagy, néha pedig egyenesen nincs ott. Viszont ha zuhan, akkor lassú, ha leszáll, akkor pedig felelőtlenül gyors.

– Becsapódás várható helye?

– Ez a rosszabbik része. Budapest körüli száz kilométeres kör. Minden radarészleléssel pontosabb. Öt perce még csak Közép-Európa volt biztos.

– UFO? – tette fel a pilótatársa a kérdést a másik vadászban. A katona hangjában nem volt félelem. Inkább valamilyen izgatottság.

– Azonosíthatatlan repülő objektum, igen. Azért vagytok fenn, hogy megmondjátok, és megkérjétek szépen, hogy legalább máshol szálljon le, és ne a mi problémánk legyen… – recsegte a rádió.

– Értettem központ.

Az őrnagy fészkelődött egy kicsit az ülésben. Általában csak elromlott rádiójú gépeket, gondatlan pilótákat figyelmezettek. De az irányítás kommunikációs tisztjének hangja furcsa volt.

– Friss adat! Nagyjából húsz kilométer tőletek, hárommal felettetek. Emelkedjetek még!

A parancsot végrehajtották. Az öt g-nyi erő a katapultülésbe préselte a pilótákat a ráfordulásnál. Még néhány pillanat…

Nem láttak semmit.

– Nincs vizuális kapcsolat. A fedélzeti radaron néha megvillan valami, amúgy csak magunkat látom. Központ, jó helyen vagyunk?

– Igen, nem… Nem tudom... Igen! Előttetek! Vigyázz!

– De nincs itt semmi! – hallatszott a másik vadászgépből.

Az őrnagy valahogy ösztönösen irányt változtatott. Valami megvillant a szeme sarkában. A sisak fényjátékait, a kabin üvegének csillanásait már jól ismerte. Ez más volt. Valami tényleg volt ott.

Aztán egy robbanás. A kollégája az imént még kicsit előtte, tőle jobbra repült, majd tűzgolyóvá változott, mely nem haladt tovább. A levegő egy pontján lebegni látszott, majd süllyedni kezdett.

A pilóta visszafordult, de tisztes távolságot tartott az ereszkedő lánggömbtől.

– A másik gép megsemmisült! Ismétlem, egy Gripen megsemmisült!!! – kiáltotta a rádióba.

Ekkor meglátta. A levegő a robbanás körül megváltozott. Az alattuk elterülő táj furcsán eltorzult. Az égő gépdarab pedig követte. Egy hatalmas fémszerkezet rajzolódott ki körülötte, alig észlelhetően.

A tapasztalt pilóta körberepülte a jelenséget. Hatalmas volt. Hirtelen egy pillanatra az egész láthatóvá vált. Az a valami bajban volt. Mintha billegett volna. Füstölt, és nem csak a balesetet szenvedett vadász miatt. Egy másodpercen belül eltűnt. A lángcsóvákkal, a pórul járt pilótával és a gépével együtt. Ha az őrnagy meresztette a szemét, talán észlelte a körvonalát, de lehet, hogy csak a képzelete játszott vele. Elvégre tekintélyes oldalgyorsulással keringett körülötte az ülésnek préselődve.

Ám az az egyetlen tizedmásodperc elég volt, hogy az elméjébe égjen a látvány.

Közben a rádión kérdések és parancsok cikáztak, de az agya hirtelen csak a képi információt próbálta feldolgozni.

– Bázis, visszatérek. Nem kérek erősítést!

– Mi történt? Nincs radarjel! Csak téged látunk! Megtámadtak benneteket?

– Nem történt támadás, ismétlem nem történt támadás!

Negyed óra múlva már nyugodt volt. Példásan letette a gépet, majd besietett a parancsnokhoz. Tisztelgett, majd jelezte a dandártábornoknak, hogy négyszemközt akar vele beszélni. Ő csak egy bólintással nyugtázta.

– Mi történt? Mi volt az? – tette fel az egyértelmű kérdést a felettese, amint az irodájának ajtaja becsukódott mögöttük.

– Uram, akármi is az, jobb, ha hagyjuk leszállni. És nagyon reméljük, hogy ők is felfogják, csak baleset volt.

– Az Isten szerelmére, mit látott?

– Parancsot adtam a technikusnak, hogy nem nézheti vissza a gépem felvételeit. Kérem Uram, hivatalosan is titkosítsa!

– Elmondaná végre, mit látott, katona? – mordult az őrnagyra a dandártábornok, mintha csak egy újonccal beszélne.

– Csaba, higgy nekem! Magyarország hadserege jobban teszi, ha nem avatkozik közbe. Akárkik vagy akármik csinálták AZT, négy másodperc problémát jelentene neki az egész Magyar Honvédség… – mutatott felfelé abba az irányba, amelyről jött.

A bizalmas hangnem meglepte a főtisztet. Arcátlanság volt, még ha a bázison kívül, kint a városban barátok voltak is. Viszont komolyan vette a kollégáját. Öt perc múlva a teljes adatrögzítő egység a kezében volt. Miután megnézték a felvételt, és sikeresen kimerevítették azt az alig egy tizedmásodpercet. Mindössze néhány képkocka volt. A dandártábornok csak döbbenten hümmögött.

– Szerinted milyen ágyú az a fegyvernek látszó kétszer kilenc? Háromszor három, két sorban? – kérdezte az őrnagyot.

– Nem tudom, de jobb, ha sose akarjuk megtudni. Gyanítom, ha le akart volna lőni minket, nem beszélgetnénk.

– De mi lesz, ha nálunk száll le?

– Fogalmam sincs, de rá kéne beszélni a többieket, hogyha megközelítik is, ne vigyenek fegyvert. Bajban volt, tutira kényszerleszállást hajt végre.

A dandártábornok bólintott.

– Kérhetek valamit uram?

– Mondja őrnagy!

– Felajánlotta egyszer, most pofátlanul élnék a lehetőséggel. Elutaznék, ha megvan még a víkendháza, s pár napot ott töltenék… A szemem láttára halt meg a…
– Ne is folytassa. Menjen! Viszont ki kéne találnunk valami mesét. Megint elvesztettünk egy Gripent. Idén ez a harmadik… Amíg elmélkedik, esetleg írhatna egy jelentést… – sóhajtott a dandártábornok lemondóan.

A gép képrögzítő memóriáját közben gondosan elzárta az irodájában lévő páncélszekrényben.

Adrienn kacagott az elhangzott viccen. Közben egy feszes, húszéves szőke lánnyá változott, majd ahogy ismét megnyugodott, felvette a negyvenhez közelítő barna asszony formáját. László hátán futkosott a hideg. Látta már ezt a lányt valahol. Tizenhat éves volt ugyan és fogszabályzós, meg huszonkettő és pont ilyen. Egészen ilyen… Valamelyik profil az eletemszerelme.com-ról. Kettő! Hozzá két szívét vesztett áldozat.

Nem hitt a szemének, pedig biztos volt benne, hogy nem káprázott. Pontosabban nem akart hinni neki. Nagyon megkedvelte Adriennt. De ha ő a gyilkos, akkor majdnem elaltatta az éberségét!

– Ez mókás volt – csilingelte a nő.

Lászlót megigézte a hangja. Nem lehet! Nem akarja! Ez mással történik, ez nem valóság! Ki és mit adott be neki? Pánikba esett, a szívverése felgyorsult. Valamit válaszolnia kellett. Nem volt visszaút. Beugrott neki az egyik felhasználóhoz tartozó keresztnév.

– A kolléganőm mesélte, Cili…

Adrienn felkapta a fejét egy pillanatra. László észrevette. A nő hallgatott valamit, és meredten az ő kabátgombját nézte. A nyomozó szíve a torkában dobogott. Majdnem meg is állt, amikor átfutott az agyán:

„Hallja!”

Farkasszemet néztek. Közben megzörrent körülöttük a nádas. Szél támadt. Furcsa, abnormális szél a csodálatos derült időben… A nyomozó örült neki, hirtelen elfújta az aggodalmát. Profin folytatta a gyanúsított kikérdezését:

– Állítólag Csillától hallotta. Mindegy, nem fontos… – legyintette, de fél szemmel a reakciót figyelte.

Nem fordított hátat, csak épp oldalra billent, hogy mintegy szórakozottan megsimítson egy hajladozó nádszálat. A nő szemében zöldes fény villant, sötétbarna haja most vöröses árnyalattal lebbent meg körülötte.

– Ő is kolléganő?!? – csicseregte.

– Nem, a rendőr barátosnéja, a közeli bárban szoktak találkozni – vette félvállról a dolgot László, de a foglalkozásának szavára ismét villant egyet a szempár. – Vissza kéne menni, azt hiszem. Gyanús nekem ez a szél. Vihar közeleghet.

– Aha, lehet… – dünnyögte Adrienn, majd beleszagolt a levegőbe. Kicsit visszarázódott a szerepébe. A nyomozó hirtelen ismét nem látott benne semmi fenyegetőt.

Elindultak a szántóföld felé. László sétapartnere szemébe nézett, kérdő ábrázattal.

– Képzeld, amúgy nem ez az igazán vicces, ha már rendőrök. Az egész ORFK állítólag valami sorozatgyilkost üldöz. Kivágja a férfiak szívét. Tiszta horror. Hallottál róla?

– Csak a hírekből…

A mondat nem volt őszinte. A nyomozó tudta, ha valaki a képébe hazudik. Ütni kezdte a vasat.

– Állítólag randi oldalakon szedi fel az áldozatait. Nem tudják, hogy néz ki. Amikor Tamásnak, a haveromnak említettem, hogy találkozom veled, óva intett. Azt mondta, nem biztonságos az ilyesmi. Tiszta hülyeség. Te egy kedves nő vagy Cili…

A szél annyira feltámadt, hogy a nőnek az arcába fújta a haját, a nyomozó pedig hunyorgott. Egy tőr villant.

– Tényleg én vagyok! – sziszegte Csilla.

Egy gyors mozdulattal nekivágta a pengét a férfi mellkasának, de csak a ruháját vágta át.

László hirtelen elmosolyodott, ahogy a tőr elcsúszott.

– Félre! Sértésed nem lett testi. Éljen a kevlármellény!

A boszorkány fél másodpercig megpróbálta felmérni a számára lehetetlen új helyzetet. Majd kitépte magát a szorításból, és rohanni kezdett volna a mezőn, de a szél majdnem elfújta.

– Megállj! Le vagy tartóztatva! – üvöltött utána nyomozó.

Mire a nő megfordult, egy pisztollyal találta szemben magát. Alig tizenöt méterre álltak meg egymástól. Tőr a lőfegyverrel szemben.

– Egy lépést se! Ne mozdulj, vagy lövök! – üvöltötte a tomboló szélbe a férfi.

– Tedd… vagy… békaként… nádasban! – sziszegte a boszorka, de csak a felét lehetett érteni az egyre erősödő furcsa zajban. Gyönyörű huszonéves szőke nő volt, hajának töve vörösen, szeme smaragdzölden izzott. Ruháját meleg, orkán erejű szél csapkodta, mely egyenesen a férfit vette célba.

A nyomozó nem is igazán a békává válástól félt. Attól tartott, hogy menten agyonüti egy villám. Úgy gondolta, a vihart támaszthatott fel a nő haragja. Logikusabbnak tűnt, mint a teljes pillanatszerű genetikai átalakulás. Természetellenes volt ez a szél. Borzalmasan hangos és valamiért őrülten forró. Ám nem mert körbepillantani. Tekintetét egy pillanatra se vette le ellenfeléről.

Csilla és László farkasszemet néztek. Egyikük sem engedett, bár alig álltak a lábukon. A tőr, mint valami varázspálca meglendült. A pisztoly elsült. Sem az átok, se a golyó nem talált, de a nő, valószínű kitérési szándékkal, hanyatt esett. Mire feltápászkodott volna, a férfi már talpon volt, bár kínkeservvel tartotta függőlegesben magát fullasztó orkán közepén. Ellenfele épp csak felült, de nem bírt feltápászkodni. Elviselhetetlen hangzavar és forróság közepette földrengés rázta meg őket. A nyomozó fejét fogva hasalt a földre és az elkerülhetetlennek látszó véget várta.