Gyomorrvérzés

A nyomozó a gázt nyomta. Hívták. Szeged mellett találtak három holttestet. Amikor az üzenetet kapta, egy pillanatra megijedt. Majdnem rákérdezett, hogy megvan-e a szívük, de aztán a kollégája kérdés nélkül elmondta: lelőtték őket. Már esteledett. A riasztás Dunavarsányban érte. Aznap épp történelemórát tartottak a Sólyom legénységével, és hol nagyokat szomorkodtak, hol jókat nevettek az egészen.

László nem ült egyedül a kocsiban. A hátsó sorban a hajó két katonája ült szótlanul. Hallgatag emberek voltak. Hunor, a férfi túl volt az ötvenen. A nyomozó először egész más foglalkozást gondolt neki. A mozgását látva viszont feltűnt a kiképzés, és a még mindig benne szunnyadó erő. A nő, akit Enikőnek hívtak, rászolgált a nevének utolsó szótagjára. Vésővel formált arca és kőkemény izmai voltak. Lászlónak két napjába telt, mire észrevette, nem is férfi. Vállas, keskeny csípőjű, harminc körüli ember volt, rövid hajjal. Először az lett furcsa, hogy a nőkkel tart, ha fürdésről van szó, aztán jobban megfigyelte. Nem volt borostás, és ádámcsutkát sem fedezett fel rajta. Az elején a beszéde se segített. Bemutatkozáskor halkan és mély hangon szólt, a nevet így nem értette.

A katonák most viszont néhány tőmondatban megkérték, hogy vele tarthassanak. Nem tudott nemet mondani. „Onnan származunk. Nem leszünk útban” – válaszolták a nyomozó kérdésére. Utóbbit elhitte. Ha nem tudta volna, hogy jelen vannak, észre se vette volna őket. Csöndesek, mozdulatlanok és szinte láthatatlanok voltak eddig is.

A talált holttestek közel-keleti menekültek voltak. Nem kellett sok nyomozói tudás rájönni. Embercsempészek végeztek velük. Talán nem bírtak megalkudni, vagy lázadozhattak valamiért. A szíriaiak eredetileg nem László hatáskörébe tartoztak. De emberek voltak, akik meghaltak, így a kollégák gyilkossági szakértőt kértek.

Szegény traktoros, aki a holttestekre lelt, még mindig ott üldögélt. A rendőrök már kikérdezték, de egy darabig semmi használhatót nem sikerült kiszedni belőle. László is megpróbálkozott vele.

– Kedves István, nem rabolom tovább az idejét. Itt a névjegyem, ha még lenne kérdésem, vagy eszébe jut valami. Hazamehet nyugodtan, vagy folytathatja a munkáját, ha kedve tartja.

– Köszönöm Nyomozó Úr – dünnyögte a földműves.

– Azt még megkérdezhetem, van-e valami kényelmesebb út, mint az a keréknyom, amin bejöttünk? – oldotta a hangulatot László.

– Ó, ögész hálózat van, ha az embör figyel. Jó része csak traktorral járható, de van pár szélösebb ösvény is! – mosolyodott el a parasztember.

– Esetleg nincs róla valamilyen térkép?

– Az nincs, csak a fejömben. Merre szerötnénök mönni? Tudják mit? Jöjjenek utánam!

Lassan elindultak az öreg csattogó MTZ után. A rendőrnek volt ideje nézelődni. Fel is tűnt neki egy keréknyom. A szinte teljesen beálló sötétben is meg tudta figyelni az autója fényében. Frissnek tűnt, ahogy átvágott egy füves részen. Intett, megállította Istvánt.

– Arra mi van? Nem tudja véletlenül?

– Nincs arra sömmi érdekös. Valami löégett tanya.

– Ezzel el tudok arra menni? – mutatott a nyomozó a szolgálati autójára.

– Nöm a városba mögy az... – vakarta a fejét a derék traktoros. – Talán. De óvatosan hajtson! Ha fönnakad, jövök, kihúzom!

– Köszönöm.

László bekanyarodott. Ösztöne úgy bimm-bammolt, mint valami megkergült kakukkos óra. A holttestek a mezőn frissek voltak. Ásásnyomokat is találtak mellettük. Valószínű megzavarhatta valami az elkövetőket, talán a pont a traktoros. A bokorban elvileg nem lehetett volna észre venni a hullákat, de a földműves épp ott akart könnyíteni magán munka közben. Szerencsétlen egybeesés.

A nyomozó lassan haladt. A sötétben egy idő után lekapcsolta a reflektort, leállította a motort.

– Elvarázsolt béka legyek, ha nincs itt semmi – morogta.

Kiszálltak. Szemük hozzászokott a sötéthez. A csapásnál alig több, de meglehetősen jól ledöngölt és nem is túl mély nyomvályút tartalmazó út mentén le volt töredezve a gaz. Egy akácnak egy ága is nemrég rövidülhetett meg, a fa sebe nyers volt. Nem is személyautó okozhatta, valami nagyobb. A nyom viszont nem traktortól származott.

A két katona szó nélkül követte. Rájuk nézett ugyan kérdőn, de csak bólintottak. Igazából a helyszínelőknek se tűntek fel. Egy kollégájának kellett csak fél mondatban arra hivatkoznia, hogy külföldi kollégák, cseregyakorlaton vannak. Nem értette, miként tudnak ilyen láthatatlanná válni.

Követték a nyomot. Egy buckán túl meglátták az egykor jókora tanyát. Már ami maradt belőle. Beleolvadt volna a tájba, ha nem áll előtte két furgon, és nem szűrődik ki minden apró résén némi pislákoló fény.

– Embercsempészek! Ennél forróbb nyomon nem is lehetnénk! – suttogta halkan két kísérőjének.

Azok ismét csak bólintottak. Mire László körbenézett, óvatosan tett pár lépést, mindkét társa felszívódott. Erősítést kellett hívnia. Akár a TEK-et is. Pár métert hátrált, így hasalva takarta egy bucka. Letért az útról. Egyszer csak ott termett mellette két ember. Megriadt, de a Sólyom katonái voltak. Ujjaikkal számokat, karjaikkal jeleket mutattak neki a sötétben. Nem értette.

Hunor sóhajtott:

– Öt kézifegyveres férfi. A ajtónál még egy őr, ismétlő puskával. Húsz-huszonöt túsz. Két teherkocsi elöl, egy személyszállító hátul – suttogta, de olyan hangon, mintha a tücskök ciripelnének. A nyomozó önkéntelenül elmosolyodott. Lenyűgözte.

– Hívok segítséget. Addig húzódjunk le az úrtól! Odébb állok a kocsival.

Visszaballagtak az autóhoz. Tőmondatokban halkan vázolta a helyzetét és pozícióját a rendőröknek. Azt ígérték kb. fél óra. Nem volt mit tenni. László átparkolt a csalitosba.

Nem telt el tizenöt perc, egy autó közeledett. Jóval kevésbé volt óvatos, mint a nyomozó. Egy darabig még a fényhidat is használta, aztán legalább azt eszébe jutott lekapcsolni. A tompítottat viszont nem. A tapasztalt rendőr a fejét fogta.

Négy kollégája pattant ki az autóból, alig húsz méterre a háztól. Az események felgyorsultak. László feléjük futott, megpróbálta jobb belátásra bírni őket és információval ellátni. A bűnözők azonban gyorsabbak voltak. Mire előkerült a megafon, és felszólították őket, az embercsempészek már tüzet nyitottak. A támadókból fejvesztve a kocsi mögé bújó, fedezéket kereső sebesültek lettek.

A nyomozó épp egy pillanattal előbb sejtette meg, mi fog történni. Hátrébb is állt, és a sötétben amúgy is kevésbé volt látható, így nem haladt felé golyó. A négy kolléga viszont nem volt ilyen szerencsés. Tűzharc alakult ki.

László hasonlót még csak filmekben látott. A fegyverek torkolatából kicsapó lángok, az autó izzói és a ház lámpái adták a fényjátékot, a fegyverek ropogása a kakofón zenei aláfestést. Megpróbálta felmérni a terepet. Az egyik kollégája súlyosabban megsérülhetett, mert nem vett részt a lövöldözésben, csak a fejét ingatta, és a karját fogta. Két rendőrnek látszólag nem esett baja, de a negyedik, aki időnként azért leadott egy lövést, erősen kapaszkodott a szitává lőtt autóba, és csak ritkán, fájdalmas összpontosítás után használta a fegyverét.

A helyzet reménytelennek tűnt. A veszélyes „fenevadat” sarokba szorították, ezért támadni kezdett. László abban reménykedett, hogy az erősítés okosabbik fele is gyorsabban megérkezik, de ez hiú ábránd volt csupán. Nem volt egy félős típus, de egy kő és egy csenevész bokor látszólagos fedezékében semmit nem tudott tenni. A saját pisztolya ugyan töltve volt, de pót-tárat nem hozott. Eddigi karrierje során egyetlen lövést adott le éles helyzetben. A boszorkára, azon a végzetes napon. Még az a golyó is hiányzott a tárból.

Patthelyzet állt be. A bűnözők kivártak, hátha kifogynak a rendőrök, utóbbiak viszont nem mertek közelebb menni. Két-három percig adtak le egymásra lövéseket, bár egyre ritkuló számban. Csak egy-egy vélt vagy valós mozgásra szólaltak meg a fegyverek. Aztán lassacskán csönd lett. Vészterhes, furcsa csönd.

A nyomozó pillanatnyi süketségéből ocsúdva épp az egyik rendőr fájdalmas nyöszörgését kezdte hallgatni. Tizenöt másodperce nem dördült lövés. Óvatosan közelebb kúszott a kollégáihoz. A csöndet egy erős férfihang törte meg.
– László, bejönnél ide? Szólj nekik, hogy ne lőjenek! – mondta Hunor a tanya épületéből.

A megszólított felegyenesedett. Feltett kézzel, feltartott pisztollyal elindult a kollégái felé. Azok ránéztek, de megdöbbenésükben szóhoz se jutottak. Igazolta magát nekik. Örömmel konstatálta, hogy egyikük sérülése sem életveszélyes. Aztán a néma sötétben elballagott a ház felé.

Lőporszag keveredett az éjszakai természet illataival. A tücskök hallgattak, a füle még mindig csengett. Hátán érezte a kollégái pisztolyának csövét. Előtte rogyadozott az ismeretlen épület, egy űrből pottyant férfi megnyugtatónak tűnő hangjának meghívásával.

Az ajtó maradványain belépve Enikőt pillantotta meg a pislákoló akkus lámpák és gyertyák fényében. Egy fél zacskó kábelkötegelő volt a kezében, amit a nyomozó felé nyújtott. Másik kezével épp a ruháját igazította. „Az első nőies mozdulat tőle” – futott át a nyomozó agyán.

A katonahölgy megszólalt:

– Ezt kölcsönvettem a kocsiból. Sajnos a többit elhasználtuk.

Hunor közben a szoba közepén állt, mint valami harcos szobra. Az embercsempészek szanaszét hevertek. Mozdulni se bírtak. Nem csak a gyors bilincsektől, de a nyugodtan, mélyeket és hosszan lélegző ugrásra kész ember látványától is mozdulatlanná dermedtek. A katona kezében egy törött asztalláb volt, amiről diszkréten épp akkor csöppent le egy vércsepp, amikor László végigmérte.

Nem pusztán megkönnyebbült. Tapasztalt rendőrként sok bűnt, halált, rossz és jó embert látott. Néha még a gyilkosokat is megértette. Volt, amelyiket fel is mentette volna. A háborúk könyörtelen, pénzéhes hiénáit ellenben különösen aljas férgeknek tartotta, pedig hivatalból nem szeretett ítélkezni. A „menekült vagy migráns” kérdésben sem foglalt állást. A bűnözők kézre kerítése volt a feladata, az ítélethozatalt meghagyta az arra szakosodott apparátusnak.

Az omladozó szobában remegve nyöszörgő bűnözők látványa valahogy mégis kellemesen megcirógatta az igazságérzetét. „Sok kikapálandó emberi gyom!” Orrvérzéssel és kicsavarodott végtagokkal hevert mind. A Hunor kezében lévő fadarabra vetette a pillantását. Elnevette magát. Egy kabaré mondat jutott eszébe, a Besenyő családból:

– Verés közben jön-megy a székláb!

Csak ő értette.

Azt hitte, ennél szürreálisabb már nem lehet az estéje. Aztán a sérült rendőröket pátyolgató állig felfegyverzett terrorelhárítós kollégák látványa és az ugyanezek karjaiba hálásan ugró kiszabaduló menekültekkel előálló jelenetek után még mindig hátra volt a java.

Késő éjszaka volt, mire kimagyarázta magát és társait a helyzetből. Végre aszfaltot ért szolgálati autójának kereke. A sötétben komótosan Dunavarsány felé hajtva a visszapillantó tükörben megpillantotta: Enikő a kábelkötegelős zacskót szorongatta. Hunor egy bizonyítékos zacskóba és egy nejlonszatyorba csavarva fogta a László nyomatékos javaslatára „szuvenírként” elhozott bútoralkatrészt. A két katona vállaikat egymásnak támasztva aludt. Húsz kevlárpáncélos, gépfegyveres kommandós ellenében sem mert volna ellenük fogadni, a ma látottak alapján.

Ő pedig háttal ült nekik…