Nóra a ToRule bázis egyik termináljánál üldögélt, és a tanítványai adatlapjait töltögette. Zsolttal ellentétben ő szerette ezt is rendben tartani, mint minden mást, amit csinált. Mostanában viszont sok egyéb teendője akadt. Így összehozott némi csúszást, ami bosszantotta. Nem volt túl sok tanítványa, viszont továbbra is voltak páciensei, mint pszichológusnak. Emellett Péterék üvegházaiban épp csúcsra járt néhány növény termesztése, ezért folyamatosan volt mit csinálnia. Ezzel együtt is sokkal kevesebb pénzt keresett, nagyságrendileg több munkával, mint korábban. De életében nem volt még ilyen boldog, és sosem érezte, hogy szembe kellene köpnie a tükörképét.

Zsolt és Krisztina majdnem mellé ültek le. Szinte észrevétlenül léptek be a hangárba, letették a gépeiket, aztán elhelyezkedtek a szomszédos asztalnál beszélgetni. Nóra már épp befejezte a dolgait, ezért elég érzékeny volt már a környezetére, hogy felfogja a szavakat. Nem akart hallgatózni, de túl közel voltak. Érdekesnek találta őket. A fiú első mondata után erőt vett rajta az elemi kíváncsiság, ezért gyorsan úgy tett, mintha továbbra is lázasan dolgozna.
– Szép landolás volt, Anya.
– Köszönöm Zsolt. Jó tanárom vagy, és fantasztikus volt veled repülni! – mosolygott az asszony.
– Szégyellem magam. Sokáig nem tudtam, ki vagy. Egy fiú mégiscsak megismerhetné a saját mamáját.
– Még te szégyelled magad? Én törtem rád, minekutána húsz évig rád se néztem.
– De…
– A Babylon 5-ön hírszerző voltam. Megtanultam nem feltűnő lenni. Rejtőzködni. Sokat segített, hogy csúnya öregasszony lettem, és hogy Cili félreértette a nevem, illetve hogy többnyire sisakban voltunk. Továbbra sem akarok a terhedre lenni. Eltűnök az életedből ismét, csak kérned kell.
– Nem fogom. Amikor rájöttem, hogy ki vagy, elkezdtél érdekelni.
– Annak ellenére, hogy annyi ideig úgy tűnt, én nem mutatok érdeklődést?
– Akár – dünnyögte a fiú, és a semmit rugdosta elmélyülten a padlón.
– Tudod, Zsolt, amikor közölted, hogy ott akarsz maradni az otthonban, megkönnyebbültem. Aztán az évek során egyre többször vettem elő azt a lapot a göcsörtös betűiddel, ha apád nem figyelt. Ő mindig azt mondta, most már jobb, ha nem szólunk bele az életedbe. Igazat adtam neki, de néha fájt.
– Jól bántak velem, szerettem ott lenni.
– Tudom. Ráadásul világsztár lettél!
– Dehogy!
– Pedig képzeld! Egy volt világháborús társam ajánlotta a videótokat, aki egyébként ausztrál. Azt mondta, nézzem meg, mert mégiscsak egy magyar fiúról szól. Tudta, hogy én is idevalósi vagyok.
– A Lindbergh emléktúrás videó?
– Az. Felismertelek, még mielőtt kiírták a neved. Hasonlítasz apádra, mármint amikor fiatal volt.
– Tényleg. Mi van vele?
– Tavaly meghalt.
– Sajnálom.

Nóra is sajnálta. Továbbra is úgy tett, mint aki se lát se hall, de egy pillanatra átfutott az agyán, hogy az asszony most a rég nem látott fiában keres társaságot elhunyt férje helyett.
– Én is… – folytatta az asszony, de aztán mégsem erről beszélt. – Nem az ő elvesztése miatt jöttem ide.
– Ezt is meg akartam kérdezni, de…
– Csupán önző vagyok. A Mátrixban nem gyötör a magány. Rengeteg emberrel tartom a kapcsolatot. Viszont a repülés kalandja akkor is idehozott volna, ha nem te, a fiam lennél a legjobb pilótájuk. Aztán ahogy megláttalak, letettem arról a tervemről, hogy másnál tanuljak. Nem akartalak zavarni, de erőt vett rajtam a vágy, hogy együtt repülhessek veled. Utálhatsz nyugodtan.
– Örülök neked! – érzékenyült el Zsolt. – Úgy érzem, van miről beszélgetnünk. Gyere, bemutatlak Eszternek!
– De hiszen már ismerem – mosolygott Kriszta. – Oktatott a szimulátoron.
– Persze, de nem ismeri az anyukámat. Ahogy én se! Lesz miről társalognunk…

Azzal felálltak az asztaltól, és kisétáltak Nóra hallótávolságából. Másodszor okozott neki komoly meglepetést a fiú higgadtsága. Azt vette észre, hogy majdnem könnyezik, mint az imént a rettenthetetlen pilóta. Közben az asszony őszinteségében és nyugodtságában a fia erényeit látta viszont, és kezdte megérteni. Végül mégis úgy zárta be a terminált, hogy mosolyogva nézte, amint az ősz hajú vékony nő Zsolt karjába kapaszkodva üdvözli Esztert. A lány arcának rezdülései még hallótávolságon kívül is beszédesen leírták az érzéseit.
„Szegény, szembe kell néznie vele, hogy egy ősz hajú öregasszonnyal kell versengenie a szerelme figyelméért…”

A szokatlanul hideg idő nem enyhült, így a tanítványok hamar visszamenekültek a fűtött bázisra. A repülésóra hamar véget ért, a három nő, akik Nórától akartak tanulni, már haza is indultak. Ám mielőtt ő is beülhetett volna az autójába, hogy Péterhez indulhasson, Gabi termett előtte.
– Szeretnék beszélni veled – jelentette ki a programozó, szokásos lényegre törő stílusban.
Senki nem lepődött meg rajta, hogy még csak nem is köszönt. Eszterrel hármasban furcsa lánycsapatot alkottak, néha azon viccelődtek, hogy egy fekete hajú még hiányzik, csak hogy teljes legyen a színpaletta. Titokban viszont a barna és a szőke már azt is eldöntötték kő-papír-ollóval, hogy melyikük lesz Gabi esküvői tanúja. Korábban biztosra vették, hogy ez már csak idő kérdése. Most azonban a vöröses hajkorona tulajdonosa nem látszott boldognak. Nórának feltűnt korábban is, de nem tudott utánamenni a miérteknek. Visszaült az iménti asztalhoz, és hallgatta a kolleganőjét.
– Segíthetek valamiben?
– Csak rád akarom zúdítani. Bocs, te vagy a szakember, és sok hasonló, picsogó nőt hallgathattál már. Én pedig most úgy érzem, szükségem van rá.
– A rendelést megnyitom, kedves Gabi.
– A számlát majd küldd át!
– Ne viccelj…
– Oké. Szóval Dávid azt hiszem, szakított velem.
– Hiszed, vagy tudod?

Nóra még mindig a hatása alatt volt annak, amit az imént Eszter arcán látott. Jókedve lett a felismerésektől, és minden gyakorlata ellenére most nem sikerült ennyire gyorsan ritmust váltania.
– Nem beszéltünk róla. Tudod, egyikünk se az a csacsogós.
– Azért ha valami mérnöki téma belelkesíti, Dávidnak megered a nyelve.
– De a kapcsolatunkban pont az volt a jó, hogy csak éreztük, és nem beszéltünk agyon.
– Értem – válaszolta Nóra higgadtan, de az elméjében felszaladt a szemöldöke.
Ismét meglepték. Tudta, hogy Gabi képes érzelmekre, sőt humorra. Nem csak egy kockaagyú ember, egy nő testében. Most mély szomorúság sugárzott felőle.
– Hónapok óta növekvő intenzitással kerül. Szex se nagyon volt. Most pedig egy hete nem láttam. Csak Zoltántól tudom, hogy felmondott az Erőműnél, mert új munkája lesz, illetve van.
– Én is tőle hallottam, ez még nem jelent semmit. Lehet, hogy ez zavarja csak, és nem tudja, hogy beszélje meg veled, hiszen a konkurencia csábította el.
– Ésszerű és logikus döntésnek tűnik az Aerotransz ajánlatának elfogadása – jelentette ki Gabi.

Nórának korábban nem volt hasonló emberrel dolga, mint a programozó. Kettejük, illetve Eszterrel együtt hármuk jó viszonya éppen azon alapult, hogy képesek voltak önzetlenül jól érezni magukat, ha társalogtak. Annak ellenére, hogy fiatal nők voltak egyazon „vadászterületen”, nem zavarták egymás köreit.
Pszichológusi tevékenysége közben igyekezett úgy irányítani a beszélgetéseket, hogy a végén a páciense saját felismerésként érzékelje a fülébe súgott megoldást. Ám most egyrészt picit tanácstalannak érezte magát. Másrészt ennyi idő után sem tudott egy nyelvet beszélni Gabival. Ezt általában szórakoztatónak találta, de most akadályozta. Be kellett hoznia a nő történetének harmadik szereplőjét. Remélte, hogy az ügyesen hangsúlyozott „konkurencia” és „csábítás” szavak elérik a hatásukat, de nagyon nem úgy tűnt. Végül arra jutott, hogy megpróbálja átvenni a nyílt és lényegre törő stílust:
– Az is logikusnak tűnhet Dávidnak, hogy te már korábban lecserélted őt egy jobb ajánlatra.
– Pedig nem változott semmi.
– Akkor lehet, hogy csak a többiek felszínes látásmódja ragadt rám is át. De nagyon intim kapcsolatnak tűnik a tiétek Hugóval – ütötte tovább a vasat.
– Végül is az. De mégsem. A köztünk lévő intimitás pusztán szakmai.

Nóra egy pillanatra levetette a felöltött érdeklődő terapeuta álarcát, és önkéntelenül megborzongott a szavak értelmén.
– Erről Dávid is tud? – kérdezte végül, egy alig észlelhető szünetet követően. Mire kimondta, már tudta kontrollálni, hogy a hangján ne érződjön semmi.
– Ugyanúgy mosolygok rá, ugyanolyan szívesen repülök és szeretkezek vele. Ebből le kellene szűrnie…
– Eldugulhatott a szűrője a sok Hugó-mosolytól.
– Lehet. Abban a fickóban pont az van, ami Dávidban nincs meg. Ez szórakoztat, kielégíti az igényeim. Az általa kínált munka pedig különleges. Csak épp nehéz róla beszélni, főleg nekem, és főleg Albatrosszal.
– Rákérdezzek?
– Sose hívta így magát, de a gépén ebben a könyvtárban vannak a Szárny tervek. Úgy is repül, mint az a hosszú szárnyú tengeri madár. Találó. Szeretem.
– Ezt kisakkoztam. Hogy is van az a kielégítő munka a másik madárkával? – Nórán erőt vett a valódi kíváncsiság is, nem csupán a szakmai fortély mondatta vele.
– Programozói rémálom. Épp ezért kihívás. Egy szexuális eszköz és a hozzá tartozó szimulátor. A maga módján ugyanolyan őrült, mint a hátizsákkal való repülés.
– Úgy tudom, a Mátrix és a konzolipar már minden igényre tud megoldást – óvatoskodott a pszichológus, holott pontosan tudta, hogy nem egészen így van.
Gabi sóhajtott:
– Többnyire… Nem biztos, hogy meg tudom fogalmazni, bocs. Programozási hasonlatokkal ugye ne fárasszalak?
– Fáraszthatsz, de nem fogom érteni – mosolygott Nóra.
– Rendben. Szóval egy olyan eszköz, ami nőknek adja, milyen férfiként szexelni. A hardware is érdekes. Az anatómia miatt egyedi gyártást igényel, mint valami igazán jó ruha. Vagyis drága. Tehát jónak kell lennie. Tökéletes szoftverre van igény ott, ahol nincs megfelelő tudás, és minden választ ismerő ember. Vagy legalábbis értelemszerűen lehetetlen találni olyat, aki volt már nő is és férfi is, sőt még a programozáshoz is ért.

A pszichológus egy picit megnyugodott. Felfogta, miért nem beszélt erről Gabi, és azt is, miért érti meg annyira Dávidot és a repülés iránti elkötelezettségét. „A két ember bizonyos szempontból annyira hasonló, hogy lehet, hogy azért nem illenek össze?”
– A programozás néha még az orvoslásnál is rosszabb. Az első alfateszteket magunkon hajtjuk végre. Ne kérdezd, hogy hagytam meggyőzni magam, hogy Hugó bevonjon a projectbe. Talán a külső, a modor… – folytatta Gabi.
– Valóban jóképű srác, és gyilkos humora van.
– Az, és nőként hatással van rám, mint férfi. De soha nem voltam vele úgy… Mármint a tesztek során rengeteg fura kalandunk volt. Mind virtuálisan, még ha egy szobában is voltunk.
– Ennek ellenére sosem…?
– Nem. Eleinte még gondoltam rá. Hazudnék, ha nem. Aztán megtudtam ezt-azt… Rengeteg nő és férfi volt már az életében.
– Ha ilyen szimulátorokkal foglalkozik, akkor gondolom sok a tesztelő alany…
– Nem csak. A valóságban is. Ő tapasztalatszerzésnek hívta. Közöltem vele, hogy semmilyen extra tudást sem nyújtanék, amiben ne lett volna már része, akkor pedig nem logikus.
– Futva menekültem volna – vallotta be Nóra, de megpróbálta ugyanolyan érzelemmentes hangnemben, mint eddig. Abban reménykedett, Gabi nem érzi meg, milyen két tűz közé szorult.
– Igen. Hugó is azt mondta, nehéz ehhez programozót találnia. Többekkel próbálkozott. Egyelőre én bírtam a legtovább. Ráadásul még értek is hozzá. Emberileg egyre jobban taszít, szakmailag napról napra durvább és vonzóbb kihívás. Tudod, vannak már külső tesztelők. Az egy dolog, hogy a szimulációnak működnie kell „hagyományos” módon, de ha testiségről van szó, az emberi fantázia kimeríthetetlen, és borzalmasan beteg. Nem vagyok egy prűd nő. De ha fekete lennék is belevörösödött volna már a hajam, nemcsak az arcom. Ne tudd meg!
– El se akarom képzelni. Talán maradjunk az eredeti tárgynál. Dávid… – terelte el a témát a pszichológus.
– Igen. Ahogy süllyedek az emberi elme legsötétebb fantáziáinak matematikai és programozási problémaként való megoldásának mélyére, úgy válik egyre égetőbb szükségem arra, hogy teljesen hagyományos élményben legyen részem. Amikor van egy valódi férfi és egy valódi nő. Akik nem csinálnak mást, csak egymásra odafigyelve teljesen hagyományos módon szeretkeznek. Albatrosz pont ezt szokta. Eleinte kicsit sótlannak éreztem, de rájöttem, hogy a sok nátriumtól csak fölöslegesen felmegy a vérnyomásom, a gyengédsége viszont jól esik.
– Kicsit fura, de a maga nemében gyönyörű szerelmi vallomás ez, Gabi. De nem kéne ezt neki is hallania? Fantasztikusan megfogalmaztad – bátorította Nóra.
– Lehet. De most távolinak érzem. Olyan sokat kéne beszélnem vele, pedig csak érezni szeretném, mint régen.
– Velem is sokat beszéltél, talán még soha ennyit.
– Igen, köszönöm – felelte Gabi, és picit zavartan felkelt az asztaltól.
Minden további üdvözlés nélkül távozott. A programozónak nem voltak önértékelési zavarai, nem kínozta depresszió, sőt, még el se akarta csábítani. Nóra számára mindez terapeutaként mégis szokatlan volt. A barátjának tekintette, és pilótatársának. Ismét megborzongott egy picit az imént hallottakon. Vele is sok minden megtörtént, de azokba legtöbbször önvédelemből nem gondolt bele.

Még mindig a protektoros ruha volt Nórán. Gabi megakadályozta az átöltözésben. Most azonban mozdulni se tudott. Ősz hajú öregasszonyokról derül ki, hogy rég nem látott anyák, pofonegyszerű szerelmi háromszögről, hogy mélyebb, mint a Mariana árok. Úgy döntött, nincs mit csodálkoznia ezen. Csak ennyire kattant emberek képesek az életüket egy hátizsákra bízva a levegőbe ugrani. Ő is tökéletesen illett közéjük. „Vagy talán ez a normális, és ami egyszerű és felszínes, az ellentétes az emberek alaptermészetével?” Örök kérdés. Nem akarta megváltani a válasszal a világot.

Negyed órája villogott a lenémított kézi terminálján az üzenet. Péter már várta. Megint titkolózott, de ő volt az egyetlen ember, aki mindig csak kellemes meglepetéseket okozott. Ezért sosem gyanakodott semmi rosszra. Ifjú barátja mindig kedveskedett neki valami aprósággal, pedig nem volt elvárás. Látott már frissen kikelt banánpalántákat, a szeme láttára kipattanó kerti ligetszépe virágot. Utóbbinak mezőgazdaságilag nem sok haszna akadt, de Péter csak azért nevelgette egy évig, hogy megmutathassa, amint a nem túl szép növény egy naplemente utáni csodálatos perc alatt virágba borul. Mint valami gyorsított felvétel, úgy pattantak ki a selymes, kellemesen lágy illatú sárga virágai. Emberi szemmel élőben is könnyedén követhető sebességgel.

A fiú azt írta, hozzon gépet, lehetőleg teljesen töltve. Ezek szerint valahová túrázni akart. Kicsit hűvös volt, de Nóra mostanra feltétel nélkül kíváncsi lett bármire, amit a barátja nyújtott neki. Kivételesen a Molnár birtokról szálltak fel, és a nőnek pusztán az tűnt fel, hogy Péter szülei is várakozó tekintettel, mosolyogva hagyták őket a levegőbe ugrani, a szokásos aggodalom helyett.
– Hova megyünk? – érdeklődött, de ez is csupán a játék része volt.
Mindig ugyanazt a választ kapta.
– Majd megtudod! – mondta Péter, azzal az összetéveszthetetlen hangsúllyal.
– Nem árulod el, ahogy szoktad. Messze vagyunk még?
– Ha rákapcsolunk, nem.
– A légi irányítás ismeri az útitervet?
– Többet beszéltem velük, mint szerettem volna, igen. Minden méterét, főleg a végén. Csak maradj mellettem, ha tudsz követni! – azzal Péter rákapcsolt.

Nóra oldalát majd kifúrta a kíváncsiság. A fiú még egy mozdulattal se utalt rá, hogy neheztel, amiért késve érkezett. Ezért a pszichológus kiürítette a lelkét, és inkább a száguldást élvezte. Alacsonyan repültek. A táj elmosódott alattuk, ha egy irányba nézett, és nem követett egy adott pontot. Mintha a szántóföldek és épületek átfolynának rajta. Hátha kimossák a hangárban szerzett tapasztalatokat. Csak Péterre akart figyelni, de már Gödöllő körül jártak, mire az utolsó makacs gondolat is agyának egy raktárába sodródott a száguldó mezők látványa által keltett tisztító áramlatban.
– Pontosan kell majd leszállnod, viszonylag veszélyes lesz. Remélem menni fog, de nem haragszom, ha nem – törte meg a csendet a fiú.
– Mennyire pontosan?
– Zsolt azt mondaná, egy futballpályára, egy újonc valószínű azt hinné, egy villanypózna tetején akarok vele egyensúlygyakorlatot végeztetni.
– Akkor remélem a haverod ítélőképessége a jobb.
– Ne félj, legalább nem mozog a célpont, csak egy kicsit úgy látszik, mintha.

Nóra lengőbordája alatt csattogó fogakkal próbálta kirágni magát a kíváncsiság, de már beértek Budapest légterébe. Lassítottak. Elkerülték a drónok röppálya magasságát a belvárosban. Picit délnek fordultak, majd észak felé, majdnem párhuzamosan a Dunával. Budapest egy hangyányit még szebb volt, mint amikor pár hete Kornél miatt jártak itt. Sokkal több volt a zöld. A házak csillogtak a tiszta levegőben, ahogy a tavaszi napfény csiklandozta őket. A nő belemerült a látványba, már-már el is feledkezett a meglepetésről, amikor Péter hangja lágyan az elméjébe férkőzött.
– Ott a landolási pont. Vigyázz, nem teljesen sík, picit lejt két oldalra!
Pár másodperc múlva mindketten a Lánchíd pesti pilonjának tetején álltak. Valóban nem volt teljesen veszélytelen. Ahogy Nóra lába leért, az alatta folyó Duna megviccelte, majdnem elszámolta az érkezés tempóját.
– Ide szabad leszállni? – kapaszkodott a fiúba.
Megérezte, olyan magaslaton állnak, ahol semmilyen korlát nem védi őket, a folyó pedig szédítően áramlik alattuk.
– Nem. De megmozgattam néhány követ. Például kikapcsoltattam a madárriasztó áramot a talpunk alól, és iderakattam ezt a csúszásgátló hálót. Akár le is ülhetünk.

Elhelyezkedtek, egymással szemben. Nóra levette a sisakját, hogy megcsókolhassa a fiút. Aztán körbenézett. Máshogy nézett ki, mint a Mátrixban. Igazi szél fújt, igazi veszély leselkedett rájuk, de igazi szépség tárult a szeme elé.
– Sajnos most nem tudok egy mozdulattal villámokat szórni, de nézd csak!
Péter a Vár felé mutatott, és intett egyet az ujjával.
– Galambok! – azzal jelzésére néhány fehér szárnyas röppent fel az épületek közül. Megfordultak.
– Lufik! – intett a Bazilika felé. – Ööö… Mondom lufik! Bocs…
Péter a terminálján babrált valamit. Még a nyelve hegyét is kidugta, koncentrált. Nóra csak nézte a boldog, fiatal férfit, amint gyerekként játszik.
– Na, lufik – mondta a srác diadalittasan, amikor három színes léggömb emelkedett az épületek fölé.
– Mi van még?  – kapcsolódott be a nő is a mókázásba.
– Ott vannak az ikonok. Tessék! – nyújtotta át a terminált. – Csak mondd, hogy melyik, mert akkor tudom mutatni, hogy hol aktiválódik.

A „tűz” felirat egy méteres lángot vető gázégőt aktivált egy tetőn. A „sárkány” egy négyrotoros futárgép által húzott kígyózó papírszörnyet hívott az égre. A „vitorlások” fél tucat hajtogatott hajót bocsátott vízre a híd alól, dél felé. Az „eső” feliratra egy öntözőkannát tartó drón közelített feléjük. Ezt Nóra végül inkább mégis lemondta.
– „Robbanás”???
– Kicsi, hangtalan, de legalább majdnem valódi – mosolygott Péter. – Aktiváld!
– Bumm! – bökött rá Nóra, és a budai pilon tetején festett lángnyelvek csaptak fel egy jókora kartonlapon, majd barna falevelek repültek szerteszét, hogy aztán szelíden a folyóba szédelegjenek.
– Ez sokkal jobb, mint amikor legutóbb voltunk itt – lelkesedett a nő.
– A valóság kicsit kevésbé látványos, bocs, de ezt is nehéz volt…
– Köszönöm! Csodálatos élmény volt, ezzel most nagyon betaláltál.
– Van még valami… Felállsz egy pillanatra? – kérdezte Péter.
– Persze.
A nő óvatosan felegyenesedett, a gépét a hátán tartva. „Ha leesek, talán lesz idedőm felgyorsulni…” – mondta magának. Furcsállta, hogy fél, pedig általában nem tette, ha repült. Talán mert a virtuális Lánchíd annyira más volt. Majdnem elkalandoztak a gondolatai, de észrevette, hogy Péter is remeg. Valahogy másként reszketett. Mint amikor nagyon vágyott rá, olyankor még a takaró alatt is vacogott. A fiú letérdelt elé, és kesztyűs kezében szinte a semmiből megjelent egy apró bordó dobozka, benne egy gyűrűvel.

Nóra tincseit össze-vissza fújta a szél, gondolatai pedig ezzel tökéletes aszinkronban cikáztak céltalanul a fejében. Gabi délelőtti mondatai jutottak eszébe, valóságról, gyengédségről, egyszerű emberi dolgok iránti vágyról. Aztán a saját félelmei korkülönbségekről, öregedésről. A még mindig remegő fiút nézte, aki segített neki lehúzni a kesztyűjét. Hogy méltó helyére kerülhessen az apró ékszer. A nő alig több mint két éve álmában sem gondolta, hogy ez bekövetkezik. Házassági ajánlatot kapott már, de olyat, amit el is akart fogadni, még soha. Most azonban még azt se tudta kimondani, hogy „igen”. Csak bólintott, és immár gyűrűvel az ujján hosszan megcsókolta a hozzásimuló Pétert.

Sokáig álltak a pilon tetején, mire a nő engedett a szorításból. A város homályos lett körülötte, ahogy kinyitotta a szemét, meg kellett tapasztalnia, hogy a könny miként töri tovább a Dunáról csillogó fényt.
– Nézőközönségünk akadt… – suttogta Péter.
Néhány drón lebegett körülöttük, sőt három autó is megállt a híd pesti lábánál, és őket figyelte.
– Ne okozzunk nekik csalódást – mosolygott a nő, és felkapta a sisakját a földről.
Még egy gyors csók, majd bukó fel, szárnyak ki, egy szökellés, és kétoldalt levetették magukat a hídról. Gyors forduló, mintha megbeszélték volna. Majd kecses keringőt adtak elő a híd fölött.
– Sajnos nem tudunk kézen fogva távozni – mondta Péter.
– Nem baj, képzeljék oda! Viszont verseny hazafelé! Gondolom, apukád tudja, hogy ma nem szedünk paradicsomot?
– Felkészítettem lélekben…

Gödöllőnél Péter figyelmeztette, hogy ha így hajtanak, akkor valahol Gyöngyös vonalában le fognak esni porszáraz akkuval. Sajnos tényleg lassítaniuk kellett, hogy Nóra előbb érezhesse a fiú minél intenzívebb közelségét. A valóságban. Mint menyasszony.